Ultrabalaton, 4 fős csapat – Majré/Üsztöke Andi, beszámoló

Posted on 2026.04.30.

Rég írtam, de ez a verseny megérdemli! Mondom…ööö írom ezt terepfutóként. A múlt évi BSZM elég szupi volt, és Rita idén szeretett volna akár mindkettőn is futni velem (vagy nélkülem 🙂 ), de nekem most ugye revansot kell vennem az UTH-n, illetve a gáncsoskodó sziklákon. Mivel idén 4 hét van az UB és az UTH között, nem éreztem a csít, hogy párban indulnék ezen a versenyen. Tettem már ilyet 4 éve, akkor 5 hét volt a kettő között, és higyjétek el nekem, kell az az 5. hét! Ráadásul jó lett volna (jó lenne) jól is lefutni. Így beszerveztem két gyanútlan futót. Juli és Meli nagyon jó barátnőim, Meli sokszor futott már UB csapatban, Juli meg kísért minket a múlt évi BSZM-en, így volt betekintése neki is az őrületbe.
Az volt a mondás, hogy versenyre futjuk, így verseny előtt 1-2 héttel már nézegettük az előző évi 4 fős női dobogós időeredményeket. Hááát…mondjuk azt, hogy úgy voltam vele, mint a balkezes a jobbkezesek között. Lehet, hogy magunkat is meglepjük!
Csütörtökön este már lent aludtunk, hogy ne péntek hajnalban kelljen leutaznunk a 8:25-ös rajthoz. Neeem! Nem azért, ha bármi otthon maradna, akkor azt még lehessen pótolni… Amúgy valóban nem hagytunk otthon semmit, legalábbis semmi olyat, ami kellett volna abban a 18 és fél órában.
Valahogy mostanában nincs bennem drukk verseny előtt. Olyan semmiképp sincs, amilyen volt régen. Nem tudom, hogy miért nincs, de nem is hiányzik feltétlen. Izgatott voltam, de inkább olyanokért, hogy átérünk e pontról-pontra, lerobban e a kisbusz, ne szívjunk be piros jelzést vasúti átjárónál, egyikünknek se legyen baja futás közben, tudjunk végig JÓL frissíteni… Szóval inkább amolyan anyai féltés-izgulás volt bennem.
Mikor itthon terveztük, hogy mi legyen a sorrend, ki hogy fusson, akkor hamar kiderült, hogy nem mi döntünk. Ott válthatsz csak, ahol váltópont van. Négyszer váltottunk volna, 13 kilinként. Mivel úgy kalkuláltunk, hogy akár dobogóra is állhatunk, nem akartunk rizikózni, hogy kizárjanak minket olyanért, hogy tiltott helyen váltunk. Szóval felállítottunk egy futó-sorrendet (Meli-Andi-Rita-Juli), ami alapján beírtam magunkat az applikációba. Kiderült, hogy nem is olyan gáz, kb mindenkire ugyan annyi km jut 5 szakaszban. Inkább azt sajnáltam, hogy nem tudjuk kikerülni a káoszt, ami a váltópontokra jellemző. Arra nem is merek gondolni, hogy ez a 2. és 3. nap milyen lehet!!! 

Péntek reggel 8-ra érkeztünk a rajtközpontba. 4-5 csapatonként szólították egy előkarámba a versenyzőket, onnan csorogtunk egyre közelebb a rajtvonalhoz. Volt egy kis csúszás, de 8:35-kor elrajtoltunk. Innentől kezdve nem volt túl sok nyugis pillanat. Pontról-pontra, parkolótól parkolóig, igazi nájtmér volt néha. Mindenkinek kalkuláltam (igen, én voltam a csapatkapitány. MUHÁHÁÁÁ!) egy tempót. Nyilván az ember igazán csak a saját versenytempójával tud jól vagy megközelítőleg jól kalkulálni. Hát én ezt jól benéztem! Meli úgy hasított, mint egy gőzmozdony! De nem ám a balatoni típus! A Vissza a jövőből mozdonya, abból is a piros brikettes! Ahogy átértünk a 2. pontra és vártuk, hogy kezdhessek, Peti minden lefutott pace-ét mondta Melinek. Nagyon inspiráló tempót tolt. Bármilyen gondolat is megfordult a fejemben arra vonatkozóan, hogy azért “nem kell ezt annyira túltolni”, meg “jó lesz ide valami közepesnél kicsit jobb tempó is”, az itt el is szállt. Ez végigjellemezte amúgy az egész kört. Mindannyian döbbenetes tempót diktáltak! Nem maradhattam én a lógós! 

 Meli megérkezett, chip (egy óraszerű csuklóra csatolható mérőeszköz) átadva, indulhatok. Nehéz menet közben felrakni, ráadásul felfelé kezdek (utálok felfelé futni, ráadásul nem is tudok!), így a Garmint el is felejtettem elindítani. Lemaradt pár száz méter, de hamar konstatálom ezt. Felérve bal kanyar, szembeszél. Faszom! Pedig tudtam, elméletben készültem rá. Akárhányszor mantráztam magamnak, hogy “ne feszülj bele, a szél erősebb”, annyiszor ráfeszültem még jobban. Sokszor gondoltam aznap arra, hogy miért nem tudok CSAK ÚGY futni. Fun-ra. Mennyivel bulisabb lehetne ez az egész… Ebből kifolyólag én nem tudok beszámolni az úton látott emerről meg amarról. Általában fogalmam sem volt, hogy hol vagyok pontosan. Persze nekem ez ÍGY JÓ, ahogy vagyok, csak felmerülő gondolat volt, hogy másnak más érzés egy ilyen futam. Szóval tolom, ahogy csak bírom, annyi visszatartással csak, hogy ne legyen bajom. Pontra hamarabb érek, mint gondoltam, de mese nincs, óra átad, robog tovább a csipet-csapat a következő pontra. Sokkal gyorsabban elpörögtek ezek a váltások, mint gondoltam! Rita nagyon izgult végig, de szuper formát hozott! Szentségelt végig, de letolta. Úúúgy vennék neki egy zsák önbizalmat! Julinak van sajnos egy kis artrózisa, bíztam abban, hogy nem tesz kárt benne ez a verseny. Hát olyan elképesztő tempót diktált a csaj, hogy agyam eldobtam!!! Most is bekönnyezek, hogy milyen elképesztő társaságban futhattam körbe negyedmagammal a Balatont!!!
Németh Szilvit a Varga pincészet előtt csíptük el pár szóra. Jó volt látni őt, találkozni vele! Sajnálom, hogy nem tudott körbemenni! Nagyon szorítottam a többi Gizionnak is, akikről tudtam, hogy ott vannak a közelünkben. Szerencsére sokukkal én találkozhattam futás közben. Igivel és Gyurival, Szőnyi Gabival út közben(mennyire jó volt látni, ahogy dumál egy másik futóval!!! Jó érzésem volt vele kapcsolatban.), Dórival Szigligeten. A szigligeti pont volt a legkáoszosabb. Rendőr, 3 staff irányító, állandó sípolás, kiabálás. Alig vártam, hogy indulhassak újra. Az egyik, hogy kijussak végre a káoszból, de a másik az, hogy ilyenkor megerősíted (vagy gyengíted) magad azzal, hogy megy e újraindulásnál ugyan úgy a futás. Jó volt! Meleg, szeles, de jó. Haladtunk pontról-pontra, fogytak a szakaszok és a frissítők. Szerencsére befordulva a déli partra enyhült a szél is. Később a nap sem volt már bántó, egyre több lett az árnyékos szakasz. Nem volt bennem para az este közeledtével sem. Látszódtak már a fáradás jelei a csapaton, de mindenki kitett magáért. Nagyon! Mérhetetlenül büszke voltam rájuk!!! 

A negyedik szakaszra beállt a sötét, jöttek a fejlámpás, hosszú ujjús szakaszok. Szerencsére továbbra is rá tudtam magam venni a futás előtti bemelegítésre, de kedvem már nulla volt hozzá! Az segített, hogy a páros UB-mat jól megszívtam e miatt, illetve ennek hiányában. Hajlamos az ember ellustulni, “jólvanazúgy”-ozni. Én úgy látom, hasznosak a rossz tapasztalatok is. Hiába mondod a embernek, hogy így meg úgy kéne, valahogy azt látom a környezetemben lévő futókon, hogy azt majd ő tudja! 

 Nem baj! Én is ilyen vagyok/voltam. Kell a pofon! Az még jobb, ha szívlapáttal kapod! Mélyebb a nyoma. Szóval ahogy mondják, az is beépül.
Izgultam a 4. szakasz miatt. Itt már tényleg elválik a szar a víztől. Kicsit érzékeny volt már a gyomrom, meg hiányzott néhány útjelzés, illetve a pontőrök is viccesnek találták, ha kiabálhattak velem, de nyílván már én is érzékenyebb voltam minden kis szarra. Az kifejezetten idegesített, hogy mi a jó büdös francért kell átfutni egy kampuszon. Mindegy! Már csak egy szakasz van hátra. Nagyon vártam már, hogy azon is túl legyek. Nem volt bennem semmi olyan, hogy váo…, az utolsó…, tiszta flow lesz…csak túl akartam lenni rajta. Fáradt és álmos voltam. A pontról-pontra autókázás alatt lehetetlen pihenni, hiába nem a te szakaszod jön. Egy futót lerak, egy másikat felvesz, tovább robog. Féltem elaludni is, pedig lett volna 15-20 percem. Attól tartottam, hogy nem leszek tónusban, nehezebb lesz összerakni magam, mire Melinda beér az utolsó váltásunkra. Vastagabb hosszút vettem, kimentem melegíteni (immár a második körre is vizezett colával-aki érti, érti…). Ráeszméltem, hogy cidri van. Mire visszaszaladtam a karszárral a busztól, Meli meg is érkezett, így már futás közben rángattam magamra a karszárat, hónom alatt szorongatva a colát. Közben a chipet is feltenni…nna…nem ez volt a legzökkenőmentesebb indulásom. Az első 5 kili szenvedős volt, szégyen ide vagy oda, már bele-belesétáltam. Jesszus! A nádasban olyan hideg volt, hogy majdnem odafagytam! Az a rész 4 éve is szürreális volt. Ott épp egyedül futottam, ami fáradtan már elég para, de úgy, hogy most két karboncipős fiú is klafogott 3-4 perc különbséggel mögöttem a sötét, mindentől elzárt, kietlen nádasban…magam mögé is néztem a másodiknál, mert olyan hangosan zihált, hogy biztos voltam benne, hogy az életemre akar törni! Láttam, hogy nincs nála fegyver, vagy annak látszó tárgy, de még ekkor sem nyugodtam meg. Ki tudja?! Lehet, hogy csak szimplán meg akar fojtani. Ilyen fáradtan már minden játszik, nincs fura gondolat. Minden normális!! 

Látom, hogy jön egy vasúti átjáró. Tempózok. Ha előttem vált pirosra, tuti bántani fogom a pontőrt! Fehéren suhanok át, a pontőr kitartást kíván. Örülök, hogy nem kerülök börtönbe.
Beérek egy 4 fős női váltós csajt. Erőt ad. Gyorsítok. Már csak 4,5 km. Ez már jó. Élvezem, csak nem úgy.
Hallom az emberek bíztatását a váltópontról. Vége az utolsó szakaszomnak. Nincs katarzis. Nem baj.
Rita és Juli még fut egyet-egyet, de pihenni még nem tudok. Reszketek, fáj a gyomrom.
Juli kimegy az UTOLSÓ szakaszára.
Várom a VÉGE végét.
Balatonfüred, körforgó.
Juli közeledik.
Elképesztően jót futottunk! 19:20-at terveztem. 18:35 lett. 3. helyezés!!!
Boldog vagyok.
Nem akarok még egy ilyet.
De mindig ezt mondom…