beszámoló
Lung Andi, UB beszámoló
Az Ultrabalaton úgy került a látókörömbe, hogy egy EasyJet utamon az egyik kitalálója véletlenül éppen mellém huppant le és mesélt róla nekem. Addig soha nem hallottam róla, mentségem csak a sok külföldön lehúzott év.
Pár hónappal később mentem Orfűre Andor Csillával és miközben szétfagytunk a nyári fesztiválon és életemben először ittam Fényt, mesélt nekem Gabiról és az Ultrabalatonról és hogy ők bizony meg csinálták és jövőre is mennek. Biztos a Fény miatt, de akkora ötletnek tűnt, hogy azonnal mondtam, hogy “persze menjünk!”…
Az egy percig nem fordult meg a fejemben , hogy messze nem voltam olyan edzett és a futás terén sem olyan ügyes mint Csilla vagy Alex, aki szintén már alapból csapattag volt. Szóval bevettek a kis csapatba, de novemberig kellett várni, mire Gabi tudott velem is foglalkozni. Innentől már úgy gondoltam, ha nekem is ő lesz az edzőm, sima ügy, ő a legjobb (szer: lol), én meg lelkes vagyok, a csajok übercukik, senki nem állít meg. Az villámgyorsan kiderült, hogy semmit sem tudok a futásról, kitartásom van ugyan, de állóképességem semmi. Ezért nem a nulláról, hanem valahonnan a béka segge alól kezdjük a közös munkát. Az, hogy fogalmam sem volt mit vállalok az UB felkészüléssel, egy erős understatement…. Az a felismerés, hogy mennyire sok munkát kell valójában bele tenni egy maratonnyi távba és milyen lassan fejlődik az ember valójában egy kitartást és erőnlétet kívánó sportban, az sokkal később csapott csak arcon, amikor január körül elkezdtek jönni a 60-70-90 perces futások.
Hirtelen gizion lettem és leesett az állam, hogy mi minden van itt a tudáskincstárban. Lett kamáslim. Másik cipőm. Aztán még egy. Kulacsom, fejlámpám, téli futó cuccom. Aztán egy jobb órám. Aztán egy másik cipőm. Aztán nyári futó cuccom, esőkabátom, kompressziós zoknim, sapkám, sporttáskám, zenei gyűjteményem… megtanultam nyújtani, bemelegíteni, hallottam frissítésről, zseléről, versenyekről, mindenről (is)…
Közben összeállt a csapat, de az első körben, nem jutottunk be az Ultrabalatonra. A többiek bizakodva én némileg megkönnyebbülve vettem tudomásul. Ők remélték, hogy bejutunk, én meg tartottam tőle, hogy igen. Elolvastam mindent amit lehetett, figyeltem mit hogy csinálnak mások és úgy februárra lassan megérkezett a pánik. Lassú vagyok, bazi lassú és keveset tudok futni, nem mennek az emelkedők, milyen sok már amit vállaltam, nem vagyok normális, le fogok égni, régen gyorsabb voltam, nem fejlődők…. Gabi nyugtatott, messze van még május… A nagy lelkesedést felváltotta a racionalitás meg a para. Ráadasul egyszer csak jött a mail, hogy bejutottunk. A többiek eufóriában, én meg az “úristen, most mi lesz?” és az “uhhhh de menő” között limbóztam. Nagy levegő, nincs visszaút: vállaltam, akkor megcsinálom.
Márciusra már egész jókat mentem, magamat leptem meg igazán, bár arra is rájöttem, hogy egy maraton egyben nekem még nagyon messze van…. De akkor még azt hittem meg lesz az, amit vállaltam szakaszokban. Aztán beállt a nyakam… aztán nem javult. Nagyon nem. Hol tudtam futni, hol nem. Aztán teljesen kimaradt 3 hét. Szerintem a legfontosabb. (szerk.: szerencsére nem) Figyeltem a többieket, ahogy egyre jobbakat mentek. Hiába, beérett az alapozás. Nekem közben gyógytorna, szteroid hetente a nyakamba, egy elég elkeserítő diagnózis, fájdalomcsillapító hegyek. De mentem, legalább rövideket. Beletettem amit tudtam.
Az utolsó két hétben kétszer lett az 5 km PB. Akkor elkezdtem bizakodni. Aztán megkaptuk a szakaszok beosztását. Fele annyi jutott nekem, mint a többieknek. Két perccel lassabb átlag virított a nevem mellett. Harmad akkora szakaszok. Teljesen ciki. De vállaltam, megyek. Az is több, mintha 4 ember futná meg az egészet. Ezzel vigasztaltam magam. Próbálkoztam Gabinál párszor, hogy “esetleg nem-e lehetne-e”, de persze profin lepattintott.
Nagy szorongva mentem le az UB-ra, mert még soha életemben nem voltam sehol minden szempontból a leggyengébb láncszem. (Legalábbis azt hiszem…) Megszerveztünk közösen mindent, Alex a nevezést, Csilla a szállást, Eszter és Balu a pólót, én a logisztikát. Igazi csapat voltunk már az UB előtt is. Elmentem Baluért és mire leértünk a Balatonra nagyon megszerettem őt. Esztert elhoztuk a vasútállomásról és akkor már tudtam, hogy itt rendben lesz minden, mert ez egy igazán összeillő “flower power” csapat lesz. Igazam lett. (Csilla nagynénjét extra meg kell említeni, mint tiszteletbeli csapattag, mert nem csak welcome vacsit szervezett, de még arról is gondoskodott, hogy az UB után legyen meleg ebédünk.) A versenyközpontba jött Alex is, és a legnagyobb meglepetésemre ott nagyon sok ismerőssel találkoztam. Elkapott a közösségi feeling és már nem izgultam a másnapon, nagyon örültem, hogy ott lehetek. Megérkezett a 6. tiszteletbeli csapattagunk, Kecsó a sofőr a kisbusszal és egy üveg pálinka a nagynénitől.
Reggel 7.50-kor indultunk. Balu futott először, de erre napokig nem emlékeztem utána, mert annyira izgultam, hogy azt sem tudtam megmondani, hogy ki váltott és mi volt az első szakaszom. Pedig ott futottam egy újabb PB-t a Strava szerint és láttam egy eladó pincét is szőlővel. Aztán beindult a gép és megértettem miről szól az UB. Láttuk Hankát, akit még soha nem láttam személyesen, megismerkedtem Mátéval, összefutottam az otthoni-helyi ultrafutónkkal, aki aztán 180 km körül feladta. Csodáltam a többieket, olyan vérprofinak tűntek, olyan jókedvű volt mindenki, futottak ügyesen, annyira jó volt, hogy együtt voltunk a buszban és senki sem maradt le semmiről.
Táncoltunk a váltópontokon, ettünk lángost, cseréltünk a cuccainkat, én meg csináltam, amit a többiek és igyekeztem úgy frissíteni, ahogy Misi, a testépítő a lelkemre kötötte. Amúgy ez bejött, máskor is konzultálok majd vele, bár nem tudom mit csinálok azzal a több tonna izo és egyéb cuccal, amit UB hozzájárulásként szerzett nekem. Nagyon akartam a része lenni az egésznek, olyanról szó nem lehetett, hogy egyszer csak kidőlök. Minden szakaszom rövid volt és mindegyik másért emlékezetes. Futottam szőlők mellett, hegyen fel, hegyen le, a tó mellett, éjszaka , esőben, tűző napban, valahogy véletlenül a legfontosabb gyerekkori emlékeim helyszínein. Megfutottam az első félmaratonomat szakaszosan ugye, de legalább tudom, hogy bennem van már. Futottam néhány extra km-t, mert Eszter nekem adta és mostantól nekem ez lesz a mentális 100 forintom. Számomra a legjobb futásom az éjszakai leghosszabb szakasz volt, teljes önismereti flow, akkor is ha az volt az egyetlen, amit a várt szint alatt hoztam. Az utolsó szakaszom már nehezen ment, fáradt voltam, elfelejtettem bevenni a pajzsmirigyre kapott gyógyszerem, a nyakam annyira fájt, hogy alig kaptam levegőt és amikor elment mellettem egy ilyen 12 fős gárda frissen vasalt tagja zerge módra szökellve és vigyorogva, erős késztetést éreztem egy laza gáncsolásra. Szóval a nem alvás nem a barátom.
Aztán jött a csopaki lángosos, ahova köt egy nyár tele emlékkel. Tudtam, hogy ez lehet az utolsó kanyar, itt a vége. Befutottam, Csilla váltott és kibukott belőlem a sírás. A Garmin szerint 30 km körül mentem. Ez pont kétszer annyi, mint amit én valaha futottam. De nem is ez volt a lényeg, hanem hogy legalább ezt bele tudtam tenni. Mert az én kiesett részemet a többieknek kellett hozni, és ha több nem is ment km-ben, emberileg mindenképpen helyt akartam állni.
De bennem is sok dolog megfordult ott 24 óra alatt. Az UB vége nálam valami másnak a kezdete lett. Ahogy itthon voltam, két nap alatt összeraktam a legendásan káoszos naptáramat, megreguláztam az elfoglaltságaimat, minden orvoshoz és gyógytornára is bejelentkeztem, hogy semmi ne állhasson a rendszeres futás és az azzal kapcsolatos terveim útjába. Soha nem ment volna ez az UB nekem, ha nincs ez a fantasztikus csapat. (Beleértve a sofőrünket és a hátát, amin fát lehet hasogatni.) Csilla és Alex, akik első szóra elfogadtak csapattársnak és elhozták az életembe Gabit, végig rajtam tartották a szemüket, nagyon sokat segítettek. Nagyon hálás vagyok Gabinak, mert mindent megtett, hogy ott lehessek, akkor is amikor nagyon rosszul nézett ki a dolog. Soha nem lett volna ilyen szép és jó emlék ez az UB, ha nincs egy csupafény Balunk és egy csupaszív Eszterünk, akik mind a ketten végig támogattak és elláttak tanácsokkal. Hálás vagyok, hogy ott lehettem, mert én csak most és ettől a beavatástól lettem igazán Gizion. MulaTÓkör rocks!
Andor Csillu, UB beszámoló
MulaTÓkör a Balaton körül
MulaTÓkör, azaz Andika, Eszti, Balu, Alex és én 😊
A történetet kezdem szokás szerint legelőről: A Fishing on Orfűn (kedvenc fesztiválomon) Andikával tettünk egy kört az Orfűi-tó körül (mármint futva), amikoris elkezdett érdeklődni arról, hogy akkor hogy is van ez az UB, meg ugye te futottál már az UB-n, és milyen volt, és én is, én is. stb stb. Addig addig, míg kitaláltuk, hogy 2019-ben együtt benevezünk valamilyen felállásban. Még aludni se aludtunk rá egyet, már írtunk is Alexnak, hogy mit szólna hozzá. Alexet ilyen téren nem kell nagyon noszogatni; 3 fő már meg is volt a csapatból. Én ekkor megmondom őszintén még azt hittem, hogy lárifári az egész, Andi alszik rá egyet és rájön, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, de aztán csak aludt rá még egyet, meg még egyet, meg egy fél évet, és nem múlt el a lelkesedés, amit kigondolt, az úgy is lett 😊)) De Alexszal mondtuk neki, hogy azért hármasban kicsit erős lenne a dolog, szerezzünk még két embert. Írtunk is a csoportba, hogy ki jönne és kb. 2 másodperc alatt keltek el a helyek, hát népszerűek vagyunk na. 😊
Jövőre ha ugyanilyen felállásban indulnánk, Kriplik néven indulnánk (bocsi srácok), ugyanis a nevezés és a verseny között a csapat 80%-ának volt valamilyen sérülése. (én voltam a maradék 20%, nem sérülök könnyen hála istennek, lassan de biztosan futok 😊 mindennek van előnye 😊)
A lelkesedésünk viszont 100%-os volt, és ez a lényeg. Mindenki hozzátett valamit a bulihoz: Andika szerezte az autót és a csodálatosan türelmes sofőrünket, Kecsót. Balu csináltatta a pólót, Eszter intézte a pólótervet. Alex hozta a szép és gyors futólábait én pedig a szállást és a CH töltést intéztem drága jó nagynéném füredi kapcsolatai révén.
A MulaTÓkör tehát készen állt a megmérettetésre. Az autót púpra pakoltuk reggel, széles mosolyunkat gyakoroltuk egyfolytában, ellőttük a kötelező csoportfotókat és szelfiket és már indultunk is a reggel 7:50-es rajthoz. Baluval együtt elrajtoltunk, majd nyomás a következő pontra. Hogy utána milyen sorrendben ki kit váltott, azt már őszintén szólva nem is tudom, azt tudom, hogy utánam mindig Eszter következett. Mi egy irtó cukker csapat vagyunk, mindig nagy öleléssel, puszival, bíztatással vártuk egymást a célban, de valószínűleg ezt minden csapat így csinálja. Mindegy, azért gondoltam elmondom, mert cukiság és kész. A sérültjeink állták a sarat rendesen, persze itt fájt, ott fájt, de semmi nagy hiszti, semmi nagy nyűgösködés nem volt, igazi hősök! Napközben nagyon meleg volt, este meg nagyon esett az eső. Gondoltam ezt is elmondom, hátha valakinek nem tűnt fel.
Útközben találkoztunk mindenféle hírességgel is. Láttuk például Gilles-t, majd Szabó Bélát (mindkettőjüket a Simonyi filmből ismertem fel) – Bélának odakiabáltam, hogy „Hajrá Béla“ – erre ő: „Pusszancs“ Egy pár méterrel később Balu is látta, ő is próbát tett, neki vajon mit válaszol, de mivel nem volt rajta futószoknya, így be kellett érnie egy sima „Köszi“-vel. Kicsit csalódott volt. Lol 😊
Ja és a hírességek felsorolását folytatnám még: Sokáig együtt haladtunk Hankával, jó messziről fel lehetett ismerni mert lila volt. 😊 És persze így sok állomáson találkoztunk Mátéval is, együtt tömtük a fejünkbe a lángost jó sok fokhagymával (ez a következő szakaszomnál meg is nyomta a pocakom rendesen, ilyen hülyeségeket nem csinálok legközelebb, tanulság 1. levonva)
És Zsotyekkel is összefutottunk. Mi nem akartuk volna őt különösebben a fókuszban megzavarni, de ő kérte az energia puszit és ölelést, hát meg is kapta! 😊 ❤
Valamelyik zseni a csapatból kitalálta, hogy legyen a pólónk hátára rányomtatva a nevünk. Hát ez egy szuper ötlet volt. Ennyi bíztatást még életemben nem kaptam: „Hajrá Csillu”, „ezaz Csillu”, „nyomjad Csillu” minden elhaladó autóból és futótól 😊 (aki zenét hallgat futás közben, ugye Alex, Balu, Andika, az így járt…)
És hát igen, futottunk is. A többiek szakaszairól csak annyi tudok nyilatkozni, hogy jó volt vagy nem volt jó, futás után mindig mindenki beszámolt, hogy hogy ment, de a részleteket majd az ő beszámolóikban olvashatjátok. Az én szakaszaimról viszont picit bővebben:
Az első : Akali- Köveskál, (11 km). Az eleje szokás szerint szuper volt, örültem és hálás voltam, hogy itt lehetek 😊 De aztán a közepén nagyon megborultam, lelkileg inkább, mostanában ugyanis a magánéletemben kicsit sok stressz ért, és hát ennek pont most kellett előjönnie…A hülye gondolatok csak nem akartak kimenni a fejemből. De aztán összeszedtem magam és a második szakaszomra már sikerült fejben is ott lennem a versenyen.
A második szakasz igazi örömfutás volt, otthoni terep, rövidebb szakasz: Vonyarcvashegy-Keszthely (6,9 km). Anyukámékkal megbeszéltük, hogy a célnál várnak majd, így plusz motiváció is volt a futásban, széles mosollyal érkeztem meg Keszthelyre, anyuék már ott vártak, nagy ölelés, örömködés, boldogság. (nem hozott pogácsát ☹ na de sebaj )
A déli part hosszú volt és eseménymentes. Nekem a Balatonboglár-Balatonszemes (11,2 km) szakasz jutott, nem túl izgi és nem túl szép, letudtam, mentünk tovább.
Éjfél körül az időjárás előrejelzésnek 100%-ig megfelelően elkezdett esni az eső. Reméltem, hogy nekem már nem jut belőle, mivel nem vagyok egy nagy esőben futni szerető alkat, de sajnos Alex kivételével mindannyian megkaptuk az esőadagunkat. Az enyém a Balatonvilágos-Balatonkenese (11 km) szakasz volt. Futás közben azon morfondíroztam, hogy amúgy, ha nem lenne most UB, biztos kedvem lenne hajnali háromkor a szakadó esőben a vak sötét kivilágítatlan utcákon a pocsolyákat nem túl nagy sikerrel kerülgetni…Annyira vicces volt az egész, hogy tulajdonképp esküszöm valahogy élveztem is a dolgot. Ilyesmiben nem túl sűrűn van részem, ki kell hát élvezni 😊 Najó azért persze őszintén szólva vártam, hogy vége legyen. (most biztos sokan mosolyogtok rajtam, de hát ez van, nem szeretek esőben futni…) Ééés a körülményeket még tudtam fokozni! Egyre és egyre sürgősebb lett volna egy kétbetűs kitérő, de az esőben bokorba nem annyira akartam menni, potyi wc-ben én az ilyesmire meg nem nagyon vagyok képes (rutin zéró), úgyhogy azon voltam végig, hogy csak a célig kibírjam valahogy. Elárulom, kibírtam 😊 Tanulság 2: mindig menj wc-re futás előtt, ha nem kell, akkor is!
Reggel 6 körül várt még rám a befejező szakasz: Csopak- Balatonfüred (7,7 km). Tavaly is felírtam magamnak és idén is újra le fogom jegyzetelni, hogy akár éhes vagyok, akár nem, két szakasz között enni KELL. Sajnos a 4. és 5. szakaszom között kicsit sem voltam éhes, így elkövettem azt a hibát, hogy nem töltöttem újra a raktárakat ☹ Ez nagyon durván megbosszulta magát: kb. 2 kilométer után mintha lemerült volna az összes elemem. Nem értettem hirtelen, mi van: elkezdtem szédülni. O-ó, most mit csináljak. Sétáltam kicsit, hátha jobb lesz, jobb is lett. Felváltva futottam, gyalogoltam, futni csak csiga tempóval tudtam. Sokan elkerültek és bíztattak, hogy már nincs sok. Tudtam, hogy ki fogom bírni a végéig, de azért nem volt könnyű. A célban már ott várt a legcukibb csapat a világon, kéz a kézben befutottunk a célba ❤
23:39:10 lett a vége. Köszönöm MulaTÓkör az élményt, köszi Gabi a felkészítést, köszi Gizionkák a szurkolást ! 😊
(Ui.: egy rövid szösszenet a felkészítés minőségéről 😊
Kollégáim hétfőn: – És milyen volt a verseny? Fáj a lábad?
- Én: Nem, nem fáj. (önelégült mosoly)
- Kollégák: Nem fáj semmid?!?
- Én: Nem, nem fáj semmim. (még nagyobb önelégült mosoly )
Annyi csak, hogy egész nap vagy ettem vagy azon gondolkodtam mit egyek legközelebb, más bajom nem volt 😊 Szóval az edzőnk tud valamit 😊)
Csathó Tímea – UB beszámoló (vigyázz, sírós)
Nem szoktam megosztani a nagy futós teljesítményeimet (főleg azért, mert nincsenek, másrészt meg nincs igényem rá – sem arra, hogy legyenek, sem arra, hogy megosszam őket), de az UB-ra büszke vagyok. Nem elsősorban a futás miatt, hanem arra, amit együtt, csapatként véghez vittünk (a Suhanj! Alapítvány sérült és fogyatékkal élő futóit kísértem guide-ként). Együtt mindenkivel beértünk, mindenkit bejuttattunk a célba. Nem utolsósorban magunkat is.
Az „előzmény” az egy héttel ezelőtti első maratonom volt, amire persze szintén büszke vagyok, csak máshogy. 🙂 Kicsit sérülten készültem és sérülten futottam (ok, erre nem vagyok annyira büszke), fájt is utána a térdem rendesen, két napig nem nagyon bírtam járni, de nem szerettem volna elengedni azt, hogy guide futóként kísérjem fogyatékkal élő sporttársainkat az UB-n (ami nekem amúgy az első volt). Kb 3×10 km-t vállaltam papíron (approved by Gabi), de úgy voltam vele, hogy nekem a maraton után ez már csak jutalomjáték lesz és az volt a terv, hogy addig futok, amíg nem fáj, legyen az csak 2 km vagy 12, mindegy. Ezt jeleztem is az elején a csapatnak, szóval abszolút el tudtam engedni a teljesítmény részét, nyilván ebben segített az is, amit a szervező srác osztott meg a csoportban:
„A legfontosabb: Eshet eső, fújhat szél, tűzhet a nap, mi azért megyünk, hogy együtt jól érezzük magunkat, egymással, egymásért fussunk! Nekünk ez nem verseny! Biztatjuk egymást, biztatjuk a többi futót, és rommá ázva is mosolygunk! :)”
Ha futni nem is, de mosolyogni (meg rommá ázni is) nagyon jól tudok, szóval reméltem, hogy így is beférek a csapatba. Spolier alert!!! Befértem.
Apropó, csapat: 3 látássérült, 1 hallássérült, 7 mozgássérült, valamint egy művégtagos futó jött velünk és nem is tudom, talán 10-12 guide. Szerencsére ez az arány a végére sem változott 😀
Két kerékpáros kísérő jöt velünk (egyikük pihenés nélkül, nonstop tekerte körbe a Balatont a futókkal), és azt hiszem, 7 autó (3 sofőr nem futott). Nem biztos, hogy elhiszitek, ha azt mondom, hogy sikerült összehozni, hogy folyamatosan futott legalább egy fogyatékkal élő és legalább két guide vele (sokszor persze többen is futottunk egyszerre), mindig minden autó eljutott a következő váltópontba, minden nem futónak volt helye valamelyik autóban és minden éppen nem használt futókocsi és handbike is elszállítódott. És nem utolsósorban mindenki kb annyit, ott és úgy futott, ahogy szerette volna (pl. ennyi és ennyi km-t szeretnék futni, éjszaka nem szeretnék futni, emelkedőn fel, ill emelkedőn lefelé nem szeretnék futni, esőben nem szeretnék futni, északi parton nem szeretnék futni, ebben és ebben a a városban szeretnék futni, ezzel és ezzel szeretnék futni stb – a „nem szeretnék” kéréseknek általában technikai okai voltak, szóval nem csak kényeskedtünk, higgyétek el), én pl nem szerettem volna futókocsit tartósan emelkedőn felfelé tolni (saját erőnlétem ismeretében), ennek ellenére valahogy mégiscsak úgy alakult, hogy Badacsonyban a Római úton én toltam fel a 15 éves Andrist, aki közben a szabadkőművesekről tartott igen profi előadást (a témát én választhattam). Azon az úton toltam fel, ahol tavasszal kb csak félútig tudtam saját magam felküzdeni. Nemhiába a Suhanj! egyik szlogenje, az „Erőt adunk”, visszafelé is érvényes… adunk is és kapunk is, mikor melyikre van szükség. Eszméletlen szervezés kellett ehhez az egészhez, összehangolt csapatmunka, nagyfokú rugalmasság és alkalmazkodóképesség. És mégis minden olyan könnyen, erőlködés nélkül ment.
Persze lelkesen futottunk is, nagyjából mindenki többet ment, mint a tervezett papírforma. Én az első nap 25 km-t több részletben, ami azt jelenti, hogy az aznapi összes futásom tudtam teljesíteni, sőt még egy kis plusz is került bele. Indulás előtt nagyon reménykedtem, hogy legalább egyet tudok majd futni, hogy elmondhassam, hogy része volt a „körbefutottuk”-feelingnek és ez bőven meg is volt, így végül szétázva, átfagyva boldogan zártam a napom (ahh, próbáltatok már látássérültet sötétben, szakadó esőben, hidegben, fáradtan, kátyúk között vezetni? Lifelong experience – ha szerencséd van, csak neked és nem a társadnak). Hajnalban persze nem bírtam lábra állni, rögtön meg is szerveztem, hogy kik futják az aznapi adagom, könnyen elengedtem a futást, nekem szombaton is már minden km ajándék volt. Beálltam crew-nak és kávét szereztem a benzinkútról, szendvicseket gyártottam, szórakoztattam a fiatalkorú népséget stb stb. Nyilván a fáradtságunknak volt köszönhető, hogy bár épp érkeztek futóink a váltóponthoz, de nem volt senki, aki váltsa őket, így eszméletlen sprintet levágva összetrombitáltam a következő brigádot, majd konstatáltam, hogy a rohangálás közben egyáltalán nem fájt a térdem. Ezt nem tudtam értelmezni (azóta sem tudom), de végül bevállaltam az aznapra tervezett szakaszom második felét (kb 6 km), sőt, még a befutó szakasz is belefért.
Nem emlékszem, mikor értünk be (szombaton 8:50-kor rajtoltunk, valamikor vasárnap kora délután értünk be), de mind beértünk 🙂
Hihetetlen újra és újra megtapasztalni, hogy a fogyatékkal élő embereket leginkább a társadalom teszi „nyomorékká”, nem pedig saját fizikai korlátaik. Ha elfogadjuk őket és lehetőséget biztosítunk számukra, akkor nagyon sok mindenre képesek. Ezen a hétvégén a Balaton körül nem a körülmények szerencsétlen áldozatait, hanem példaértékű sportolókat láthatott az UB népe.
És persze tök jó villogni a képekkel, mert mindenki azt gondolja, hogy guide-nak lenni mekkora menőség (ez igaz) és azt is, hogy hú, mekkora önfeláldozás (ez nem igaz).
De amikor egy olyan lány, akinek a balesete és amputációja után azt mondták az orvosok, hogy soha többet nem fog futni, örüljön, ha járni tud majd, és most futólábbal élete eddigi leghosszabb távját (kb 2×3 km két nap alatt) futja, és ott lehetsz mellette, akkor azt te érzed megtiszteltetésnek (és eléggé más perspektívába kerül egy vízhólyag vagy leesett köröm…). Aztán amikor leírja, hogy neki ez mit jelentett, akkor hálás vagy, hogy ennek része lehetsz:
„Sziasztok!
Mielőtt bedőlnék az ágyba, ránézek az idei éremre és arra gondolok, hogy írok Nektek:
A tavalyi UB-n még nem volt futólábam, de már akkor arról álmodoztam, hogy jövőre futni fogok.
Köszönöm Nektek, hogy bevettetek a csapatba és ez az álom megvalósult, filmszerű élményekben volt részem. Amikor ma vasárnap reggel konstatáltam, hogy mekkora nagy véraláfutásom van a kislábamon, Rátok gondoltam, ezért még kitartottam a 2,8 km-en. Valahogy eltűnik a fájdalom, amikor a cél kiüti a nyeregből. Jövőre már dupla-tripla ennyi távot fogok bevállalni!
Nekem nem a celebek a hőseim, hanem Ti.
Réka”
Az én térdem azóta sem fáj, meg egyéb más bajom sem lett, és örülök, hogy a pozitív energiát, hálát, örömöt és lelkesedést nem kilóra mérik, mert tuti nem bírnám el az UB-n kapott csomagot (pedig amúgy elég erős vagyok, csak ne futókocsi legyen emelkedőn felfelé 
). De azért most egy bestseller tanácsát követve ideje megadnom a császárnak, ami a császáré és pihentetem a tök jó fej térdem, aki amúgy kb 35 km-t futott, de ki számolja? (Ja, a Strava.)
baratrunning.com 