Lung Andi, UB beszámoló

Posted on

Az Ultrabalaton úgy került a látókörömbe, hogy egy EasyJet utamon az egyik kitalálója véletlenül éppen mellém huppant le és mesélt róla nekem. Addig soha nem hallottam róla, mentségem csak a sok külföldön lehúzott év.
Pár hónappal később mentem Orfűre Andor Csillával és miközben szétfagytunk a nyári fesztiválon és életemben először ittam Fényt, mesélt nekem Gabiról és az Ultrabalatonról és hogy ők bizony meg csinálták és jövőre is mennek. Biztos a Fény miatt, de akkora ötletnek tűnt, hogy azonnal mondtam, hogy “persze menjünk!”…

Az egy percig nem fordult meg a fejemben , hogy messze nem voltam olyan edzett és a futás terén sem olyan ügyes mint Csilla vagy Alex, aki szintén már alapból csapattag volt. Szóval bevettek a kis csapatba, de novemberig kellett várni, mire Gabi tudott velem is foglalkozni. Innentől már úgy gondoltam, ha nekem is ő lesz az edzőm, sima ügy, ő a legjobb (szer: lol), én meg lelkes vagyok, a csajok übercukik, senki nem állít meg. Az villámgyorsan kiderült, hogy semmit sem tudok a futásról, kitartásom van ugyan, de állóképességem semmi. Ezért nem a nulláról, hanem valahonnan a béka segge alól kezdjük a közös munkát. Az, hogy fogalmam sem volt mit vállalok az UB felkészüléssel, egy erős understatement…. Az a felismerés, hogy mennyire sok munkát kell valójában bele tenni egy maratonnyi távba és milyen lassan fejlődik az ember valójában egy kitartást és erőnlétet kívánó sportban, az sokkal később csapott csak arcon, amikor január körül elkezdtek jönni a 60-70-90 perces futások.

Hirtelen gizion lettem és leesett az állam, hogy mi minden van itt a tudáskincstárban. Lett kamáslim. Másik cipőm. Aztán még egy. Kulacsom, fejlámpám, téli futó cuccom. Aztán egy jobb órám. Aztán egy másik cipőm. Aztán nyári futó cuccom, esőkabátom, kompressziós zoknim, sapkám, sporttáskám, zenei gyűjteményem… megtanultam nyújtani, bemelegíteni, hallottam frissítésről, zseléről, versenyekről, mindenről (is)…  

Közben összeállt a csapat, de az első körben, nem jutottunk be az Ultrabalatonra. A többiek bizakodva én némileg megkönnyebbülve vettem tudomásul. Ők remélték, hogy bejutunk, én meg tartottam tőle, hogy igen. Elolvastam mindent amit lehetett, figyeltem mit hogy csinálnak mások és úgy februárra lassan megérkezett a pánik. Lassú vagyok, bazi lassú és keveset tudok futni, nem mennek az emelkedők, milyen sok már amit vállaltam, nem vagyok normális, le fogok égni, régen gyorsabb voltam, nem fejlődők…. Gabi nyugtatott, messze van még május… A nagy lelkesedést felváltotta a racionalitás meg a para. Ráadasul egyszer csak jött a mail, hogy bejutottunk.  A többiek eufóriában, én meg az “úristen, most mi lesz?” és az “uhhhh de menő” között limbóztam. Nagy levegő, nincs visszaút: vállaltam, akkor megcsinálom.

Márciusra már egész jókat mentem, magamat leptem meg igazán, bár arra is rájöttem, hogy egy maraton egyben nekem még nagyon messze van….   De akkor még azt hittem meg lesz az, amit vállaltam szakaszokban. Aztán beállt a nyakam… aztán nem javult. Nagyon nem. Hol tudtam futni, hol nem. Aztán teljesen kimaradt 3 hét. Szerintem a legfontosabb. (szerk.: szerencsére nem) Figyeltem a többieket, ahogy egyre jobbakat mentek. Hiába, beérett az alapozás. Nekem közben gyógytorna, szteroid hetente a nyakamba, egy elég elkeserítő diagnózis, fájdalomcsillapító hegyek. De mentem, legalább rövideket. Beletettem amit tudtam.

Az utolsó két hétben kétszer lett az 5 km PB. Akkor elkezdtem bizakodni. Aztán megkaptuk a szakaszok beosztását. Fele annyi jutott nekem, mint a többieknek. Két perccel lassabb átlag virított a nevem mellett. Harmad akkora szakaszok. Teljesen ciki. De vállaltam, megyek. Az is több, mintha 4 ember futná meg az egészet. Ezzel vigasztaltam magam. Próbálkoztam Gabinál párszor, hogy “esetleg nem-e lehetne-e”, de persze profin lepattintott. 

Nagy szorongva mentem le az UB-ra, mert még soha életemben nem voltam sehol minden szempontból a leggyengébb láncszem. (Legalábbis azt hiszem…) Megszerveztünk közösen mindent, Alex a nevezést, Csilla a szállást,  Eszter és Balu a pólót, én a logisztikát. Igazi csapat voltunk már az UB előtt is. Elmentem Baluért és mire leértünk a Balatonra nagyon megszerettem őt. Esztert elhoztuk a vasútállomásról és akkor már tudtam, hogy itt rendben lesz minden, mert ez egy igazán összeillő “flower power” csapat lesz. Igazam lett. (Csilla nagynénjét extra meg kell említeni, mint tiszteletbeli csapattag, mert nem csak welcome vacsit szervezett, de még arról is gondoskodott, hogy az UB után legyen meleg ebédünk.) A versenyközpontba jött Alex is, és a legnagyobb meglepetésemre ott nagyon sok ismerőssel találkoztam. Elkapott a közösségi feeling és már nem izgultam a másnapon, nagyon örültem, hogy ott lehetek. Megérkezett a 6. tiszteletbeli csapattagunk, Kecsó a sofőr a kisbusszal és egy üveg pálinka a nagynénitől.

Reggel 7.50-kor indultunk. Balu futott először, de erre napokig nem emlékeztem utána, mert annyira izgultam, hogy azt sem tudtam megmondani, hogy ki váltott és mi volt az első szakaszom. Pedig ott futottam egy újabb PB-t a Strava szerint és láttam egy eladó pincét is szőlővel. Aztán beindult a gép és megértettem miről szól az UB. Láttuk Hankát, akit még soha nem láttam személyesen, megismerkedtem Mátéval, összefutottam az otthoni-helyi ultrafutónkkal, aki aztán 180 km körül feladta. Csodáltam a többieket, olyan vérprofinak tűntek, olyan jókedvű volt mindenki, futottak ügyesen, annyira jó volt, hogy együtt voltunk a buszban és senki sem maradt le semmiről.

Táncoltunk a váltópontokon, ettünk lángost, cseréltünk a cuccainkat, én meg csináltam, amit a többiek és igyekeztem úgy frissíteni, ahogy Misi, a testépítő a lelkemre kötötte. Amúgy ez bejött, máskor is konzultálok majd vele, bár nem tudom mit csinálok azzal a több tonna izo és egyéb cuccal, amit UB hozzájárulásként szerzett nekem. Nagyon akartam a része lenni az egésznek, olyanról szó nem lehetett, hogy egyszer csak kidőlök. Minden szakaszom rövid volt és mindegyik másért emlékezetes. Futottam szőlők mellett, hegyen fel, hegyen le, a tó mellett, éjszaka , esőben, tűző napban, valahogy véletlenül a legfontosabb gyerekkori emlékeim helyszínein. Megfutottam az első félmaratonomat szakaszosan ugye, de legalább tudom, hogy bennem van már. Futottam néhány extra km-t, mert Eszter nekem adta és mostantól nekem ez lesz a mentális 100 forintom. Számomra a legjobb futásom az éjszakai leghosszabb szakasz volt, teljes önismereti flow, akkor is ha az volt az egyetlen, amit a várt szint alatt hoztam. Az utolsó szakaszom már nehezen ment, fáradt voltam, elfelejtettem bevenni a pajzsmirigyre kapott gyógyszerem, a nyakam annyira fájt, hogy alig kaptam levegőt és amikor elment mellettem egy ilyen 12 fős gárda frissen vasalt tagja zerge módra szökellve és vigyorogva, erős késztetést éreztem egy laza gáncsolásra. Szóval a nem alvás nem a barátom.

Aztán jött a csopaki lángosos, ahova köt egy nyár tele emlékkel. Tudtam, hogy ez lehet az utolsó kanyar, itt a vége. Befutottam, Csilla váltott és kibukott belőlem a sírás. A Garmin szerint 30 km körül mentem. Ez pont kétszer annyi, mint amit én valaha futottam. De nem is ez volt a lényeg, hanem hogy legalább ezt bele tudtam tenni. Mert az én kiesett részemet a többieknek kellett hozni, és ha több nem is ment km-ben, emberileg mindenképpen helyt akartam állni.

De bennem is sok dolog megfordult ott 24 óra alatt. Az UB vége nálam valami másnak a kezdete lett. Ahogy itthon voltam, két nap alatt összeraktam a legendásan káoszos naptáramat, megreguláztam az elfoglaltságaimat, minden orvoshoz és gyógytornára is bejelentkeztem, hogy semmi ne állhasson a rendszeres futás és az azzal kapcsolatos terveim útjába. Soha nem ment volna ez az UB nekem, ha nincs ez a fantasztikus csapat. (Beleértve a sofőrünket és a hátát, amin fát lehet hasogatni.) Csilla és Alex, akik első szóra elfogadtak csapattársnak és elhozták az életembe Gabit, végig rajtam tartották a szemüket, nagyon sokat segítettek. Nagyon hálás vagyok Gabinak, mert mindent megtett, hogy ott lehessek, akkor is amikor nagyon rosszul nézett ki a dolog. Soha nem lett volna ilyen szép és jó emlék ez az UB, ha nincs egy csupafény Balunk és egy csupaszív Eszterünk, akik mind a ketten végig támogattak és elláttak tanácsokkal. Hálás vagyok, hogy ott lehettem, mert én csak most és ettől a beavatástól lettem igazán Gizion. MulaTÓkör rocks!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s