beszámoló

Oslo Marathon

Posted on

Image may contain: cloud, sky and outdoorPataki-Bíró Zsolt harmadjára veselkedett neki az igen szintes oslói maratonnak. Á, szóra sem érdemes, “csak” 8 perces egyéni csúcs, végre az áhított 4 órán belül.  Egy nyúlfarknyi beszámolót ez is ért:-)

Kb a terv szerinti pulzussal mentem az elején, és 17-ig azt se vettem észre h vmit fáradnék. Itt jött a gyilok domb, de még ezen is viszonylag könnyen átrágtam magam, pulzus is rendben volt, fasza volt minden. Domtetőről lejtő, ahogy tudtam toltam lefelé, vitt a lábam, vitt a szívem, és még mindig nem éreztem magam fáradtnak, bár 18-21 közötti lejtmenet sokat segített…

Jól indultam a második körre,de a 25-ös frissítésnél kicsit megrogytam…nagy vártam már h vége legyen az emelkedőnek…a lejtmenet megint felüdülés volt, erőt kaptam ami 28-30 között nagyon kellett…elkezdtek hullani a versenyzők és ez nagyon demoralizáló hatással volt rám a kikötői részen.
Az Aker-bryggen betoltam a második gélt és indultam a gyilkos dombnak megint…ez már itt tényleg vérfürdő volt, a frissítés olyan meredek utcában volt, hogy a félig üres poharakból majdnem kifolyt a lötyi… ha csak sétálok se tudtam volna inni itt, így vittem magammal a poharat addig, amíg egy laposabb részre nem értem. Kb a lejtős rész 90%-ig “futottam” a maradék séta és nyújtás, hogy az utolsó 4 kilire maradjon még pár forintom… miután leértem a dombról már szépen görcsölt a seggem meg a hátsó combom, de ez kb. 25-től folyamatosan érződött…főleg az emelkedőkön fölfelé. Sajnos a 30kilitől beállított pulzust nem tudtam elérni, lábban elfogyott az erő…
Mikor beértem azt gondoltam, hogy nem lett meg a 4 óra alatti idő, csak kinyomtam az órát. Utána örültem persze, mikor egy kis szusszanás után ránéztem és 3-mal kezdődött a számsor. Szal fasza volt…amúgy végig élveztem és tényleg csak pár percre estem ki a fókuszból.
Image may contain: one or more people and outdoor

WadkanZ Biatorbágy

Posted on Updated on

Dióhéjban:
M táv:
Orsolya, 5. hely, 2:21:13
Balázs, 25. hely, 2:21:37, kategóriában 20.
L táv
Fruzsina, 2. hely, 3:03:47
Tamás, 5. hely, 2:42:01, kategóriában 2.

Részletes beszámoló Fruzsitól

A teljes beszámolót itt olvashatjátok, alább pedig részleteket

Versenyláz? Na az nem volt, mostanában nem is igazán van. Mondjuk a Piros85 előtt majd biztos lesz, azért az kellően nagy falat lesz. Szóval reggel kipihentem ébredtem, gyors készülés és vidám pillantások vetése a szürke, szomorú égboltra, és már pattantam is be a tesóm kocsijába. Ez lehet fura, de tényleg örültem ennek a nyomorult időnek: az előző nap folyamán végig esett, aznapra is esőt jósoltak, így a dagonya borítékolható volt. Az ilyen típusú terephez van egy egészen jó kis cipőm, plusz a tavaly-előtti UTH 55 óta minden ehhez hasonló alkalmat megragadok, hogy sáros körülmények között is gyakoroljak. Szóval játszani készültem, dagonyázni, nem kerülgetni semmit, csak menni bele, ha kell. Volt bennem egy olyan is, hogy Gabi egy „önazonos-Fruzsis” futást várt tőlem, tehát nem-túl-gondolósat, de azért odatevőset.

21985851_1481298478612657_784328710_o.jpgRajt előtt belefutottunk kedvenc Demeter – Gerlai terepfutó-házaspárunkba, Orsi 3 perccel a kilövés előtt felapplikálta a karomra a Gizionos tetkómat (bár a Minion egyik karja leszakadt, még így hendikeppesen is szívet melengető volt ránézni), tök jó fej, hogy rám is gondolt. Ők a félmaratoni távon indultak, így a rajtjuk egy fél órával később volt.

Gerlai Orsi készíti a kabalatetkóm (fotó by Demeter Balázs)

Aztán már el is jött a rajt pillanata és neki iramodtunk. A gyorslábúak egyből előre törtek, a lányok közül, ahogy láttam, én álltam be előre. Egyébként ez abból szempontból nem rossz pozíció, mert noha erősen demoralizáló, ha az embert egy idő után lehagyják, de legalább pontosan tudod, hogy hányadik helyen állsz. Nos, kábé 5-6 km-ig vezettem maximum, mert ekkor beért Szimandl Anita. Na jó, erre igencsak számítottam, tőle kikapni nem lesz éppen szégyenteljes, gondoltam magamban, de azért még egy jó darabig láttam magam előtt.

Az útvonal nagyon szép volt, tulajdonképpen meglepően szép. Biatorbágyi kontextusban eddig csak az outlet volt a lelki szemeim előtt, és rá kellett, hogy jöjjek, hogy kicsit sem ismerem a környéket. Bevallom őszintén, hogy nagyon tetszett a látvány, ami sokszor elém tárult. Az elején egy kicsit jobban bekezdtem, de aztán szépen beálltam egy rendes, hosszútávon vállalható tempóra, amivel még sárban is elég jól lehetett haladni. A cirka 30 km-es távon két frissítőpont volt, ennyi nekem elég is volt, cipeltem a nem is annyira nagyon sok cuccomat, ettem-ittam, mikor szükségét éreztem. Fegyelmezetten futottam komfortzónán kívül, az órámon csak a track volt, a képernyőmre csak ezt állítottam be. Az se érdekelt, hogy hány kilométer telt el, hogy hogy ver a szívem, hogy mi az átlagtempóm, semmi nem izgatott, csak mentem és próbáltam közben élvezni. És jó volt! Néha nagyot nevettem a bénázásomon, ahogy egy agyagos-saras lejtőn leevickéltem. De alapvetően nem sok ember előzött meg egy idő után, sőt még én is előzgettem kicsit.

A versenyen belül volt egy „Kaptató”, ami egy rövid, ámde annál meredekebb szakaszt rejtett magában. Ennek kapcsán az aspiránsok idejét külön mérték az emelkedő alján, aztán a tetején, és a legjobban teljesítő fiú / lány értékes ajándékot nyerhetett. Huszonix kilométer lefutása után azt gondoltam, hogy ez nekem nem pálya (még rá is lehetett volna pihenni egy kicsit), és noha normális tempóban mentem fel, megszakadni azért nem szakadtam meg. Nagy meglepetés volt később, mikor az eredménylistát böngésztem, hogy 8 másodperccel maradtam le az első helyezettől, és a különversenyben második lettem. Így utólag látván, megérte volna egy kicsit jobban megtolni ezt a szakaszt.

Emlékeim szerint az utolsó fél órában kezdett el csak esni az eső, de nem sokat számított a komfortérzetemnek, teljesen jól voltam, magától értetődően térdig sáros, a szemerkélő eső meg tulajdonképpen jól esett. Széles mosollyal az arcomon értem be a célba. 3:03:47, kb. 800 méter szinttel a kicsivel több mint 29 km-ben.

Érem a nyakamban, a telefonomat elővettem, és láttam, hogy Mirkó már írt is, hogy szörnyen büszkék rám a gyerekekkel. Noha az eredménylista alapján harmadik lettem (ez nagy meglepetést okozott, mert csak Anita ment el mellettem), de aztán gondosabb böngészés után viszonylag egyszerűen nyilvánvalóvá vált, hogy az elsőnek befutó lány kihagyott egy ellenőrző pontot, és valahogy levágta az egész útvonalat, és csak így keveredett vissza elsőként a célba. Tehát ki lesz zárva, nyilván. Tekintettel arra, hogy már az első ponton 6 perccel, a másodikon meg vagy 20 perccel volt mögöttünk, ez nem is lehetett kérdés. Az eredményhirdetésnél aztán meglepetésemre harmadiknak szólítottak, Anitát meg másodiknak, az említett lányt meg a dobogó legfelső fokára. Nyilván már ott sem volt, mi meg teljes zavarban álldogáltunk a dobogó nem megfelelő fokán, de azért végülis tudtam vigyorogni. Tomi is kategóriájában második lett, így mindketten feszítettünk az érmeinkkel.

A dobogó nem megfelelő fokán, Anitával pózolós

Tereptesók forevör

 

Aztán mikor hazajöttem, azért írtam a szervezőknek, hogy legyenek szívesek korrigálni az eredménylistát, mert így ebben a formában nyilvánvalóan nem helytálló. Kaptam is gyors választ, hogy még pakolnak, de mihamarabb intézkednek másnap. Egyébként ezt meg is tették, délelőttre kijavították a hibát, és kértek, hogy nézzem meg, hogy így jó-e. Megnéztem, megköszöntem, nekem ettől helyreállt a lelki békém, nem mintha nagyon zavart volna, de szeretem, ha helyükön vannak a dolgok. Szóval már gondoltam is rá, hogy fel kellene vennem a kapcsolatot a valódi harmadik helyezettel, hogy elküldjem neki a jogos érmét, amikor meglepetésemre Rita rám írt. Nna, mondom, ilyen nincs is, működik a telepátia. Szóval Fiedler Rita, aki szintén nagyon szépet ment ezen a sáros terepen, próbálta kibogozni, hogy vajon miért is nem szólították a tegnapi nap folyamán a dobogóra. Ezt sikerült is megfejtenünk, és miután felajánlottam neki, hogy elpostázom az érmét, teljesen meghatódott. Pedig ez teljesen természetes, meg amúgy sem igazán gyűjtöm az érmeket, és valahogy azt éreztem, hogy ez neki jóval fontosabb, mint nekem. Plusz megfosztották az attól az élménytől, hogy a dobogón álljon, pedig megérdemelte volna, és szerettem volna kárpótolni őt legalább ezzel, cserébe meg kértem tőle egy képet az éremmel a nyakában.

 

És még néhány fotó:
Image may contain: 1 person, smiling, outdoor

 

 

A seprű

Posted on Updated on

Ami a futóknak a záróbusz, az a teljesítménytúrázóknak a seprű. Ugyanolyan teljesítő, de egyúttal rendező, az utolsó a menet végén, aki ha utolér, hátbavág, és azt mondja stipi-stopi kiestél 😉 mellesleg ha bajba kerülsz nem hagy magadra, és szedi a kihelyezett útjelző szalagokat.
Milyen, amikor 100+ kilométeren keresztül nem a saját tempódban mész?
Nagy Kriszta írása az Eger csillaga 115-ről

Már egy éve tudtam, hogy itt leszek ezen a túrán. Mert itt ünneplem majd a szülinapomat, mert Egerbe költöztem, mert egyszeri rendezés, mert nagyon szeretem a test- és lélekformáló hosszú túrákat. Lehet futni is, na de ennyit? Az nem az én asztalom. Ellenben megbízhatóan hozom a saját tempóm, vég nélkül, egyenletesen, és amit mondtam, megmondtam. Valahogy így lettünk seprűk: Karcsi (a párom), és én. Közösen eltöltött, tartalmas időnek sem utolsó, ajánlom mindenkinek. 

Mint minden hosszú előtt, most is végigbogarásztam a térképen az útvonalat, mint egy rendes Mitfahrer. Nem marad meg minden infó, de összekötöm a már ismert részeket, és átlátom legalább akkor, egyben a túra vonalvezetését. Az áprilisi károk miatt kimarad a Szalajka-völgy – Istállóskő morcos szakasz (2,15km; 489m szint), helyette Gerennavár felé lazázunk fel a fennsíkra. Feltűnt, hogy mennyi aszfaltos, vagy murvás út lesz, elmerengtem, milyen jó is lesz 115 km-en keresztül. Tudom, hogy ez is jellemző a Bükkre, de furcsállottam, hogy ilyen nagy arányban tartalmazza az útvonalunk. Részletes táblázatot kaptunk előre milyen frissítésekre számíthatunk, ez mindig megnyugtató. Alapból csak a vízvételi pontokat szoktam nézni, de ezen a távon már hagyatkozom a szervezőre is ebből a szempontból.

A túra előtt szokatlanul izgatott vagyok, pedig nem az első hosszúm, de most seprek először 100+ túrát. Még Gabinak is jelzem, hogy izgatottság van, nem is kicsi. Más lesz ez, nagyon más. Mi zárjuk a pontokat, ápoljuk az elcsoffadt túrázó szívét-lelkét. Megbízhatóan teljesítünk saját tempóban, de ezt most elfelejthetjük, mást követel tőlünk a feladat. Volt még valami, ami kuriózumnak számít: esti indulás. Vannak érvek mellette, ellene, de tény, hogy a reggeli indulás a megszokott kis hazánkban, ebben a műfajban. Cseheknél az éjfél a menő.

A megbeszéltek szerint a tömegrajt előtt jóval ott tolongunk mi is a rajtban, Felsőtárkányban. Rengeteg az ismerős, van néhány ismeretlen. Remélem egyiküknek sem lesz szüksége ránk. A legjobb az lenne, ha kettesben eltúrázgatnánk, beszélgetnénk. Csupán 13 perccel a rajt előtt értesülünk a parkolási rendről, ezért Karcsi sofőrszolgálatot játszik. 19:00 visszaszámlálás és nekiveselkedik 100 lelkes ember a Bükknek! 2 perc múlva már a hosszú utcán sincs belőlük semmi, csak az emlékük. 40 perccel utánuk mi is elporoszkálunk. Nem akarunk sietni, véletlenül sem akarjuk őket utolérni, mert akkor várni kell. Szintidőkihasználós seprést kértek, hát legyen. Az 1.ep a Pes-kő ház (9,4km), egyenletes emelkedés, haladós tempóban, traxpace adat nem megy fel, itt senkinek semmi térereje sincs. Ez a jelenség is gyakori a Bükkben. Pár szem édes és sós keksz maradt, rágcsálunk, bár még nem vagyunk éhesek, de kell ez. Kólát már kérnünk kell, épp jut még 2-2 dl. A forrásban megfürdünk, iszunk is egy kicsit. A ház belseje igen ötletes, és élhető. A következő pontig intenzívebb emelkedőt küzdünk le, kódot vadászunk az Őr-kő tetején (2.ep 11,5 km) és telefonálni is tudunk épp. Gyönyörködöm az éjszakai fényekben, kiélvezem minden pillanatát. Ismerjük milyen gyönyörű ez a hely nappal. Innen legurulunk Szilvásváradra (3.ep 20,5 km) egy murváson. Még itt útközben ér minket Dóri és Robi, akik a mezőny után 2 órával indultak rohamléptekkel.😀 Annyi út lett volna, de mi egy jellegtelen dózeren csorogtunk lefele a Katonasíroktól és még csak nem is siethettünk… Van víz és izo, és vajas popcorn. Mi ez autós mozi?? Ha ez van, ezt esszük, ilyen kis csomagokban a támogatóktól. Jó ez, legalább sós. Kalória kellene, valami tömörebb, de sebaj, megoldjuk a zsákból.

Innen a fennsík aljáról ismét nekiveselkedünk, hogy visszamásszunk Bánkútig. Gerennavár felé emelkedünk ismét valami aszfalton, és murván, de maga a vár kimarad. A Holló-kői-elágazásban elmerengek, milyen közel is van Bánkút, és vajon hány ember rövidített erre… De bízva a résztvevőkben az ajánlott utat járjuk be Olasz-kapu fele, és beletesszük a kacskaringót a kéken még a pont előtt. Milyen közel van Tar-kő, szinte érzem a lelkemben a Zsidó-réten, ahogy hív, de nem látnék többet, mint Őr-kőről. Csillagok, csillagok szikráznak, a Hold éppen szégyellős, bújkál… A bánkúti síház (4.ep 33,1 km) előtt 3 lámpa jön szembe. „5 perc múlva zár a pont! Tudjuk, mi fogjuk bezárni!:) Egyszerre vicces, és annyira mégsem, utolértük a mezőnyt, túl korai ez. Még egy tévelygő, gerincét fájlaló feladó is beesik, utánunk! Hát ezt meg, hogy a manóba csinálta?! Letért az útvonalról… Már nagyon vártam, hogy végre egyek valami meleget, főttet, sóst. Most, hogy nem futok, a gyomrom szinte kiabál, hogy adj már valamit! Ha már ennyire kiabál, meg is kapja a jussát. A hideg zöldséglevest agyonsózom, és utána küldök egy rétest, meg egy kis őszilevet a büféből. Só és cukor, nyami, nyammi… utólag néztem, mennyi minden kaja volt ide kiírva, de minket már csak száraz rágcsával kínált a pontőr jó szívvel. Sebaj, nagyjából egyenesbe jöttem, de nem indultunk minek, itt vannak előttünk. Ha meg kell álljak, megfagyok. Karmelegítőben és trikóban vagyok jó izzadtan.

Nem esik jól kimenni a melegből, húzzuk az időt, de csak nekilendülünk. Tájékozódási túrák emlékei köszönnek vissza nekem kora tavaszról, mennyi szépet láthatnánk, ha… így csak bandukolunk ráérősen Jávorkút és Ómassa felé. „Emlékszel itt hoztalak fel benneteket toronyiránt, és hogy utáltatok érte!:D” Most a tracken kanyargunk le, majd fel a Szentléleki Fogadó felé a kéken. A kedvenc szakaszom kimarad, a Szuszogó, ha erre jártok, ki ne hagyjátok!;) felérünk a ponthoz (5.ep 43 km), és a csudába, ismét utolértük a mezőnyt, bár mintha megilletődnének jöttünkre. Kényelmesen lekuckózunk, közben teljesen ránk virrad, miközben a porszáraz, kemény perececskét is tolom, kell, kell. Pár korty kóla jut kettőnknek, na ez nem jött jól… Örülök a világosnak. Az éjjel véget nem érő érzése, amikor a tested pihenni vágyik, végigkísért bennünket. Bár most frissebbeknek kellett volna lennünk, hiszen alig indultunk, de nem, ez nem jött be. Még az elején voltunk, és ólmosak a tagjaim, mi ez már… amikor erőt is fordítasz rá, mégse megy a szekér… nagyon furcsa. Sokat üldögélünk a pontokon, elképesztő mennyiségű az állásidőnk.

Dekoncentráltan indulunk, így vissza is futok!! mert azt hittem ott maradt az itiner, de nem. Furcsán jól esett, hogy kizökkentett a monotonitásból, és ismét előnyt adtunk a túrázóknak. Még a Magoskőre is kitérünk, egy ismerős mesélt róla, és végre szeretnék látni a világosban, körbenézni, megérdemeljük, és olyan kicsi pluszt kell érte tenni. Ezek ellenére már Csókásnál ismét utolértük a bandát, hajajjj. Megállunk az Udvarkői-barlangnál, nézelődünk, mesélek milyen volt, amikor lemásztam. A túrázók elszelelnek, majd nyugisan bedöcögünk a Hámori-tó mellett Lillafüredre a kisvasúthoz (6.ep 53,8 km). A meglepi az, hogy sehol a banda, akit követtünk… na ne már, hova lettek? Várunk, és közben a maradék 6 db aprócska gumicukorból megeszek egyet, hogy maradjon nekik is. Pontzárás után 3 perccel beesnek lihegve, futva, eltévedtek, hogyan tudtak nem tudom, jól jelzett volt az út. Dilemma. Kizárjuk őket? Most tényleg legyek a szívtelen, aki 3 perc késésért bezárja a bazárt? Hmm, egész jól jöttek, amikor a nyomukban haladtunk, ha azt tartják, akkor még rendben lesznek. Hát menjenek… de menjetek!! Nem terveztük, de leülünk kávézni. Időnk, mint a tenger, töltekezünk, ismerem az utat, most kimászunk a Fehérkőlápához. Van libegő is, mesélek, nemrég jártam erre. Felmászunk, erdőjáró apóka köszön, hogy hosszú a séta. Bizony az.

Image may contain: sky, mountain, nature and outdoorImage may contain: sky, mountain, nature and outdoor
Magos-kőről a kilátás

Kellemes szintúton teli kellemes emlékkel érkezünk meg Bükkszentkeresztre az iskolába (7.ep 60,0 km). Már nem lepődöm meg, ismét utolértük a bandát, de már csak 2 srác cövekel az asztalnál. Nem érzem bennük az erőt, nincs bennük a láng, nincs akarás. Nem fognak végigmenni, de még időben, utolsó percben eliszkolnak. Mit tehettünk volna, hát menjenek… eszünk a kemencében sült krumpliból, hagyma is volt még, de így nekem porszáraz, a vaj már elfogyott. Sózom a krumplit erősen, sótabit is eszegettünk, de lehet kevés lesz kettőnknek, próbálom beosztani. Megérkezett a meleg, mosakszunk a kútban, előkerülnek a kendők, iszunk, töltünk. Van víz, de olyan furcsa néha. Hiába iszom, nem oltja a szomjam, kezd felborulni a gyomrom. Oh, Uram kólát adj, vagy szénsavasat, vagy őszilét, vagy valamit, ami nem víz, és nem izo… A változatosság kedvéért a Transzbükki úton aszfaltozunk és csudák csudájára igen hamar ott bandukol előttünk a két srác. Nézem a járásukat, nem lesz ez így jó. Még messze a messze. Eddig a lemaradás taktikája volt, most próbálunk beszélgetni, beszéltetni őket, hogy eltereljük a figyelmüket a fájdalmukról. De egy idő után képtelen vagyok ilyen lassan menni. Botoznak, de mintha nem tudnák tehermentesíteni fájó talpukat, lábukat. Szurkolok nekik, de nem megy, ez így nem fog menni. Aszfalt és murva vég nélkül, nem kíméli a lábukat, egyre csapágyasabban mozognak, de hitetgetik magukat, hogy még időben vannak. Hát nem, nincsenek, de itt a semmi közepén elég nehéz nekik ezt beadni. Természetesen nem hagyhatjuk őket ott, és még olyan messze Répáshuta, így pláne. Karcsi is szenved, meg én is a totymorgástól. Előbb azt gondoltam húzzuk őket, de nem, már nem. Akkor hagyjuk, hadd menjenek, de már nem mennek, sokszor megállnak. Ha megállunk, akkor ők is. A Tebe-rétnél már végük van 3 km/ó-nál is lassabban haladunk, te jesszus sosem érünk Répáshutára. Itt már tudják, hogy Répáshuta számukra a cél. Nehezen fogadták el, megszenvedték, és mi is. Még nagyon soká érjük el a falu szélét, a temetőt, ahol elköszönünk tőlük, miután letelefonáljuk nekik a mentést. Értük jönnek autóval, mégpedig a következő pont pontőre a Bánya-hegyi elágazóból.

Ismét kettesben vagyunk Répáshután (8.ep 73km, kód). Ha eddig szenvedtünk a totyogástól, most attól, hogy rohannunk kell. A tűző napon, felfelé ki ismét a Transzbükki útra. Vennénk egy kólát, de nincs idő, menni kell. Hátha, hátha elérjük a következő pontot. Ott van gumicukor, ropi, csoki, hátha… Látom, hogy Karcsi szenved, menne, de nem megy neki. Mennék, de nem hagyom magára, olyan nincs. Telefonálunk, hogy megvárjanak, nem várnak meg. Kicsit fennakadok magamban. Azt hittem… rosszul hittem. Nem baj, megpróbáljuk, hátha, hátha, menjünk, csak menjünk… a mentés után hátha elkapjuk a pontőrt, és lesz nála valami. Valami, ami segít továbbmenni. A telefonban megnyugtatnak, ne aggódjak, nem baj, ha kicsúszunk, csak írjuk fel az időnket, és menjünk tovább, a pontok bezárnak időre, nem várnak meg. Mi?! Valószínűleg tényleg nyugtatni akartak, de nem az lett belőle. Még hátra van több, mint 40 km, és nem várnak meg?! 80 km-nél van a depónk, az egyetlen, amit küldhettünk. Ott lett volna kaja, csereelem, minden… el kell érnünk… mondom, hogy sietünk, ahogy csak tudunk, és tényleg. Meg fognak várni, jön az infó, de már oda a nyugalom. Sikerül tényleg elcsípni a bezárt pont pontőrét visszafelé (9.ep 75,3 km), de csak pár kocka olvadt csokija van, meg víz. Jajj ne, csak víz… akkor menjünk, menjünk… csak érjünk már fel a Török-útra, onnan kellemesen hullámzó… Nem, ez Karcsinak már határozottan nem kellemes… nem veszem tudomásul, biztatom. Nincs jól, látom, érzem, tudom.

Végül Tamás-kútjára (10.ep 80,7 km) pár perccel a zárás után érünk, ami nekünk még bőven szintidőn belül van. Leroskadunk, de pattanok, hogy a kaja után nézzek. A pontőrök kajájából kapunk a chilis babból, egyszerűen teli vagyok hálával ezért. Csípős, Karcsi nem tud enni belőle. Ajánlgatom, isszuk az alkoholmentes sört, végre valami, ami nem víz, és nem izo. Megiszom a depónkból az energiaitalt, megeszem a banánt, és csak eszek, amennyi csak fér. Muszáj, és muszáj. Karcsinak nem megy ennyire, de ő is próbálja életre enni magát. Úgy eszem, hogy tudom, lehet ez az utolsó lehetőségem erre a túrán, meg természetesen, ami a zsákban van. Felkészülök erre is fejben, ha nem várnak meg a pontok…

Pontzárás után bőven indulunk neki a kopár emelkedőnek. Nem könnyű, és még lesz jópár ilyen. Felérünk, nem gyorsan, de mégis megdöbbenek, amikor fenn nem tér magához Karcsi. És nincs mese, menni kell, tempózni kell, késésben vagyunk, nem várnak meg, de ha meg is várnak, akkor ne várjanak sokat… és akkor… azt mondja: visszamegy. Elsőre nem hiszem el. Az nem lehet. Az nem… de tudom, hogy igen. Küzdök, hogy merre… vele menjek vissza, vagy előre… nem hiszem el. Teli a szemem, ezt nem hiszem… nem hagyhatom magára… ideadná a vizét, a kajáját, de nem kell. Semmi nem kell, ha nem lesz velem. Inkább gyorsan elindulok, ő meg vissza a pontra, hogy elérje a pontőröket, vagy a buszt, vagy bármit. Távolodunk, de még látom. Magára hagytam…

Rohanjak? Fussak, kocogjak? Mindegy, vagy mégsem?! A tempós gyaloglás mellett döntök, nem purcanhatok ki, egyedül vagyok, számítanak rám. Hosszú, és eseménytelen ereszkedés a Hór-völgyi elágazóig (11.ep 85,9 km), ahol izomból letépem a zsírkrétás pontot. Mintha a papír bármiről is tehetne. Már csak végig a völgyön, hogy elérjem Ódorvár lábát, és nekifordulhassak direktbe a hegynek. Nem gondolok semmire, a völgyben már nincs elég fény, menni, menni kell, minél később érjen utol a sötét. Előző éjjel nagyon sok állattal találkoztunk, azt hiszem farkas is volt köztük. Nem fognak megtámadni, de mégis van bennem valami ösztönös ódzkodás, amit most nehezebben veszek. Elérem a kék romjelzést, és előttem a feladat. Ismerem, és kedvelem, ez olyan hely, ahol nincs más, csak a hegy, a barátom, ahol annyira érzem, hogy élek. Úgy érzem jól jöttem eddig, de itt is takarékosan kell mennem, még mindig messze az a messze. Csak a saját szintidőmben vagyok még, és lehet, hogy ez a pont sem várt meg… a Zsilibes-forrásnál ezért inkább iszom egy jót, és megmosakszom. Felérek a szintútra, és gyerekzsivaj fogad. Csak nem… mégis… és úgy megörülök nekik, az emberi szónak. Ők az első pont, akik úgy, ahogy mondom, körbeugrálnak. Sütő Laci annyira tudja, mire van szükségem, és sajnálja, hogy egyedül vagyok. Kávét is kaphatok, elfogadom, mindjárt itt a sötét. Van sós, eszem a saját sóóós virslijüket, kolbászukat, ehetek, jó szívvel adják, és én el is fogadom. Kicsit sokat időztem itt, de nem bánom, szükségem volt rá minden tekintetben.

A piros romjelzésen még gyönyörködöm egy utolsót a szép kilátásban, és utána ismét nekiindulok lendülettel, hogy minél később kapcsoljak lámpát. Völgyfő-ház, és a Török-út enyhe hullámai kísérnek, de a Vasbánya-nyeregben már lámpáznom kell. Olyan közel lenne ide Várkút! Kissé szívatás érzésem van, de tegyük csak meg azt a vargabetűt Síkfőkútra, hátha ad valami pluszt, még sosem jártam arra. Mondjuk, sokat nem fogok látni, de sebaj. A parkolóban keresgélem lámpával a felírós pontot, látszik, hogy abszolút idiótának néznek az emberek, ahogy egyedül végiglámpázok. Sebaj, mindjárt Várkút, hátha utolérek a ponton valakit, akivel kicsit beszélgethetek, vagy lesz végre a ponton valami, ami nem izo, és nem víz. Gyorsan elérem a kis tavat, és az Attila-forrást, a partján lámpácska fogad, nocsak, megörülök. Utolértem a mezőnyt, Lacit ráadásul ismerem is. Ő jobban ismeri ezt az emelkedőt, és a maradék utat, ráadásul megtudom, hogy Editék sincsenek messze. Gyorsan felpattanunk a Várkúti Turistaházhoz (12.ep 103,1 km), még itt találjuk a társaságot, de már indulóban, nekik is nagyon örülök. A Turistaházban nagyon kedves, és segítőkész a büfés, a saját sajtjából vág nekünk pár kockát, és veszek, illetve vennék kólát. Nem engedi, hogy kifizessem, az Isten fizesse meg akkor, és egy nagy mosollyal hálálkodom. Mindkét ellátmány életmentő, és eddig nem sok részem volt bennük.

A hivatalos pontzárás környékén távozunk, így 4,6 km-re van 1 óránk, majd utána az Egedtől meg még három. Kicsit aránytalan, de szerintem oda fogunk érni az utolsó pontra, kicsit meggyorsítom a Lacit, de rohanni meg nem engedem, nehogy itt haljon ki nekem. Még sosem mentem ki a keresztig, vagy a kilátóig, remélem, hogy ott lesz a pont és tényleg. Kicsit már fáradt a talpam, ezek a kövek már eléggé belevágnak a talpicskuba, de tudom ez már a végjáték. Ilyenkor már semmise fáj. Nem érdekel a tempó, innen már beérünk, bár nem sokat fogunk bent hagyni. Laciban bízom, így ismertem meg, menni fog ez. Pár perccel a zárás után érkezünk a kilátóhoz (13.ep 107,7 km). A srácok már menetkészek, gondolom hosszú napjuk volt nekik is. Már csak csippantunk, és szélnek eresztjük őket. Kis rekreáció, de aztán mi is elindulunk. Már csak le kell jutni, üzenek a célba, nem rohanok Laci után, de útnak indítom.

Nézem a csillagokat, milyen éles a fényük, és mennyien vannak, messze, de ha akarnám, elérhetném mindet… annyi minden történt ezen az úton, tele vagyok, és üres… ücsörgök, és olyan megfoghatatlanul testetlenné válok. Itt ülök, vagy egy csillag peremén… majd elindulok és megtörik a varázs. Bandukolok komótosan, de egyszer mégis feltűnik a Laci lámpája, lassacskán, de haladunk. „Mennyi még?” – kérdezi, de jó szokásomhoz híven inkább felülbecsülöm a távot, inkább örüljön, ha hamarabb odaérünk. Lassan haladunk, de meg nem állnék már, lehet, hogy Laci szeretne, vagy erős neki a tempó, de már nem megy lassabban. Legvégül elhagyom, de már tényleg közel a faluház, és egyedül leesek a focipálya szélére. Valaki mintha ácsorogna az utca túlsó végén a faluház előtt. De muszáj megvárnom a Lacit, nem mehetek be nélküle, de csak nem jön. Már aggódni kezdek, amikor feltűnik a fénye. A cél előtt 400 méterrel még megállt, ezt azt javítani magán.😀 ilyen nincs!:D Együtt indulunk a cél felé, és az utca végén álldogáló alakját vizsgálom, de tudom, hogy nem kell. Karcsi! Ha bármi lenne a kezemben, elhajítanám, de nincs, így csak szimplán odafutok hozzá, és odabújok. Köszönöm!!! Megérkeztünk.

Image may contain: mountain, sky, nature and outdoor
Magos-kőről a kilátás 2