beszámoló
VTM félmaraton – Zsubrits Gábor, beszámoló
A VTM számomra mindig egy “különleges” verseny lesz, mivel ez volt az első, amire már Gizionként készültem, habár akkor még a 15 kilométeres távra. Azóta eltelt 3 év és sok-sok kilométer, de idén újra bekerült a naptárba, és már nagyon vártam a téli alapozás után, hogy eljöjjön a március vége és a verseny napja. Az addigi edzések és futások után bizakodva állhattam rajthoz.
Fél órával a kezdés előtt estem be Szárra, így gyors rajtcsomagfelvétel, átöltözés és bemelegítés után beálltam a mezőny hátsó részébe. A terv egy lendületes félmaraton volt, és az emlékek, illetve a korábbi szintrajz nézegetés azt mutatta számomra, hogy ez össze is jöhet.
Az táv első felében lévő emelkedős részt leszámítva az útvonal szintben halad, vagy lejt. A frissítést nem gondoltam a szokásos félmaratoni csomagot állítottam össze reggel, a hirtelen meleg miatt több folyadékot vittem magammal, más szükséges dolgot a frissítőpontokon terveztem magamhoz venni. A rajt és pár kilométer könnyed aszfaltos futás után egy éles kanyarral gyakorlatilag megkezdődött a verseny számomra mászósabb része. Ezt tempós sétával próbáltam minél előbb letudni, és jobban is ment, mint azt előre sejtettem. Illetve egy sokkal nehezebb emelkedős részre emlékeztem korábbról, ezért próbáltam nem elfutni magam már az elején, mire erre a részre érek. Mikor felértem elkezdődött számomra a verseny élvezetes része, próbáltam minél előbb egy gyors tempóra váltani, ami könnyedén sikerült is. Innentől már csak arra kellett figyelnem, hogy tartani tudjam, esetleg a lejtős szakaszokon még jobban megnyomni, és kis időt nyerni, amit az emelkedőn elveszítettem a sétával.
Mivel elég hátulról indultam, és próbáltam egy lendületes tempót tartani, emiatt a verseny nagy részét a többiek beérésével és előzgetésével töltöttem, ami a motivációmra az egész versenyen kellően pozitívan hatott. Mindig volt előttem valaki, akinek elé akartam kerülni, és ez segített, hogy ne hagyjam magam elkényelmesedni. Egy bizonyos részén a távnak én voltam az, akit a többiek üldöztek, ami egy új dolog volt, hiszen általában és kullogok mások után. De sikerült egy nagyobb előnyt kiépíteni és ez kitartott a már a verseny végéig.
A faluba visszaérve az utolsó aszfaltos kilométerek már nem estek annyira jól, de tartva a korábbi tempót, sőt, kicsit gyorsabban futottam át a célon. Az időm 2 óra 3 perc lett, ami végül a középmezőny elejét jelentette. Összességében egy nagyon jól sikerült versenyt tudhatok magam mögött, most minden körülmény nekem kedvezett, igazi örömfutás volt végig. Az útvonal nem a legnehezebb, de egy ilyen lendületes és jól sikerült kör, nagy motivációt tud jelenteni az év további részére, mert ha ilyen jól kezdődik, akkor a folytatás se lehet majd rosszabb.
Gizionok az Omszki Ultrán
Eredmények
50 km
Halász László 3:52:17, 3. helyezett
Szőnyi Gábor 4:30:25
Evetovics-Balla Hanka 4:32:10
Ficzere Julianna 5:17:32
100 km
Evetovics Milán 9:42:17
Neubrandt József 11:44:23
Németh Szilvia 12:02:49
100 km páros
Paulovics Rebeka – Jány Attila 8:05:37, 2. helyezett páros
Hanka beszámolója
Február második hete óta nagyon gyötrelmesen mentek a futások, egyszerűen nem ment jól, valahogy erőtlen voltam, pedig egészséges vagyok és voltam is, nem voltam beteg, minden oké. Közben a meghúzódott farizmom miatt is szenvedtem, és egyre ment el a kedvem az egésztől amiatt, hogy nem megy. Elég rossz érzés, amikor az ember hobbija öröm helyett szenvedést okoz, de tudtam, hogy ha leállok és kihagyom a futásokat, akkor még rosszabb lesz. Így mentem és csináltam, még ha szarul is esett, és bíztam benne, hogy az elvégzett edzések beépülnek.
Az utóbbi 1-2 hétben már volt egy-egy futásban olyan rész, amikor futásra emlékeztetett, amit csináltam, a maradék megmaradt a döglött hattyú táncának. A farizmom hol javult, hol picit visszaesett, de azóta, hogy 1 évnyi kihagyás után végre újra eljutottam Kriszhez masszázsra, az is jobb lett. Futni végig lehetett vele, csak éreztem, hogy nem százas. Mentek a 20-30-as edzések is, ezek hatására nem lett rosszabb soha, úgyhogy futottam, és mellette csináltam a gyógytornát, erősítést, nyújtást, hengerezést.
Ilyen előzmények után jött el március 26., az Omszki ultra 50 km-es távja. Őszintén, szinte semmi lelkesedésem nem volt hozzá, de úgy voltam vele, hogy kell ez az 50-es edzés, és jobb lesz verseny keretében lefutni, mint egyedül. Tudtam, hogy le fogom tudni futni, de arra számítottam, hogy rossz lesz, nem fog menni – de majd végigküzdöm valahogy magam, és meglesz.
Azért valamiféle versenydrukk mégiscsak volt bennem, mert azt álmodtam hajnalban, hogy elaludtunk és nem értünk oda a versenyre, és őrjöngve hívtam Gabit, hogy miért nem hívott fel, hogy hol vagyunk. Amikor felébredtem, jót mosolyogtam ezen: ha a rajt előtt fél órával hív fel, hogy hol vagyunk, akkor sem értünk volna oda a versenyre, sem álmomban, sem máshogy. De a valóságban szerencsésen megérkeztünk Milánnal reggel 7-re az Omszki-tóhoz, lepakoltunk a Gizion főhadiszállásra asztallal és székkel, felvettük a rajtszámokat, és nem győztünk köszöngetni a rég látott ismerős futóknak. Jó nagy nyüzsgés volt, elég sok futóval, ez legalább felfelé húzta a hangulatomat – ugyanakkor féltem, milyen lesz a futás.
8-kor elrajtoltak a 100 kilométeresek, köztük Milán, illetve Szilvi és Józsi Gizion csapattársaink, mi pedig Gabival, Lacival, Gáborral, Julival (szintén Gizionok), illetve Mónival (ő az én futóm) kiegészülve ballagtunk a rajthoz, ahol Tibivel (szintén futóm) is sikerült végre személyesen találkozni.
8:15-kor elrajtoltunk, kezdetét vette az 1,6 km-es körön való tekergés az Omszki-tó körül. Klassz napsütéses idő volt, kis széllel, jó futóidő. Kíváncsi voltam, hogy reagál a szervezetem a futásra és milyen érzésekkel tudok menni. Kifejezetten jól kaptam el a rajtot, ez esetemben nem azt jelenti, hogy legyorsultam mindenkit, hanem hogy kényelmesen és jólesően tudtam indulni, és nem volt nyoma semmilyen erőtlenségnek vagy kedvetlenségnek bennem. Gondoltam, hogy addig haladok rendesen, ameddig tudok, hátha ez a jó érzés és állapot minél tovább kitart, és nem állok fejre. Csak magamra figyeltem, befelé koncentráltam, hogy ne zökkentsen ki semmi, dolgoztam azon, hogy minden rendben legyen. Teljesen jól haladtam kényelmesen 5:40 körüli tempóban – ez az utóbbi hetekben szinte gyorsnak számított nálam – és a kedvemmel sem volt semmi gond. A 3. körben elvettem Gabitól a kis kulacskámat, benne a GU Roctane epres változatával, ez képezte a frissítésem alapját, azt kértem, hogy ez a kis kulacs (egyébként 1,5 decis GU gélkulacs) mindig legyen tele, egyszer leadom, legközelebb tele felveszem és viszem magammal. Ezt apránként kortyolgatva folyamatosan tudom bevinni a frissítést úgy, hogy nem lötyög a gyomromban, hanem szépen tud szívódni, az őszi balatonfüredi 12 óráson is így csináltam, bevált. Mellé a frissítőasztalról markoltam fel 2x egy marék sós perecet, mert megkívántam. A körök igazából eseménytelenül teltek, mentem, és mentem, és mentem, előztem és engem is előztek, szurkoltam, ha ismerős mellett mentem el, pár szót váltottunk. Hallgattam a zenémet, kb. ezzel kapcsolatban volt egy kis fennforgás, mert az újonnan feltöltött számaim valahol elvesztek az éterben, de sebaj, mert az állandó zenéim sosem unalmasak. Mentek a körök, gyűltek a megtett, fogytak a hátralévő kilométerek. Az már állandó „taktikám”, hogy nem gondolok arra, mennyi van még hátra, nem agyalok, csak megyek. Próbáltam nem nagyon örülni, hogy úristen, megy a futás, mert ilyenkor van az, hogy fejreállok, úgyhogy csak futottam. A pályán közben jöttek a 24 órások is, a pálya szélén pedig sok-sok ismerős arc tűnt fel, akik szurkoltak, legjobban Dórinak, Zolinak, Bendének és Korinak örültem, mert ezer éve nem láttam őket, jó volt legalább így futás közben találkozni.
Tovább a teljes bejegyzéshez >>>
Vivicittá Félmaraton – Huszti György, beszámoló
Nagyon vártam már a verseny napját. Ettől függetlenül iszonyatosan izgultam, hogy minden oké legyen. Úgy éreztem, hogy a verseny kimenetele nagyon sok tényezős, apróságokon múlhat pár másodperc is. Előzetesen nem vártam magamtól csodát, de a versenyt megelőző edzéseken már éreztem, hogy a balatonfüredi FM tempóját (2021. október 5:19) simán megfutom, és amióta futok, először beszéltem magabiztosan arról, hogyan fogok futni. Ezek alapján 5:10-5:20 közötti átlagra számítottam, kiindulva a füredi verseny tartományából. Amikor megkaptam a versenyre a pulzuszónákat, akkor picit melegem lett, hiszen az előzetesen kalkulálttól még jobb időre lehetett számítani. Persze ekkor már az utolsó pillanatokban elkezdett bennem megfogalmazódni elvárás magammal szemben, 2 napig azt mondogattam magamban, amit írtál, hogy már csak össze kell rakni.
Az érkezést megterveztük, szombaton átbeszéltük. Nagy volt az izgalom. Sikerült a tervezett induláshoz képest 10 perccel korábban indulni, Budán mint kés a vajon át lehetett jutni. A kinézett parkolóban szerencsére volt hely. Néhány perc alatt zsúfolásig megtelt, szerencse, hogy időben indultunk.
Reggeli 120 g sajtos stangli kis pulykasonkával, csak salátával. Jól esett, se kevés, se sok nem volt. Az úton is ivászat. A kocsiból kiszállva éreztük a „kellemes” hideget, de a versenyközpontba séta kicsit bemelegített. Leraktuk a csomagot a ruhatárba és fél 9 lett. WC-nél km-es sorok, így maradt a természet lágy öle, a visszaút pici kocogással telt.
Hirtelen a rajtzónában találtam magam. Engem pont megállítottak a rajtnál, így első sorból indultam. Ezt nem élveztem annyira, mert nem akartam elfutni az elejét, szerencse, hogy a szélén voltam, így elengedtem az elején sok embert, de így is 5 perc alatti tempóval mentem a híd lábáig. Az útvonalat előre memorizáltam, a tervem az volt, hogy az első 5-6 km-re eső emelkedős részeket a tartomány (148-154) alsó részében kocogom, hogy ne fussam el, jusson erő a végére, mert a végére Budáról Pest fele az Árpád-híd emelkedője maradt szembeszéllel.
Kb. pont így is jött ki a történet, nagyon jól indultam, jól mentek az első km-ek, előzetesen úgy terveztem, hogy frissíteni sem állok meg, minden mp számít alapon. A Margit-híd előtti emelkedő előtt viszont kijött az, hogy az utolsó pillanatos pisi nem jött össze, elkezdtem picit agyalni, hogy fogok ebből kijönni főleg úgy, hogy folyamatosan innom kell. Gyakorlatilag elővettem azokat a gondolatokat, hogy voltam már szarabb helyzetben télen, így nincs mese nem állhatok meg pisilni sem, majd elmúlik. De miközben ezen agyaltam a sebességem a tartomány alá ment, mert nem figyeltem ekkor az órám.
A Lánchídnál ismerősök szurkoltak, ami adott egy plusz erőt oda és vissza is. Oda fele nagyon kellett, mert bár tudtam, hogy az alagút emelkedős, de sunyin lankás és hosszú. Fordulás után kb. 13 km-nél volt kicsi lustulás megint, mert pont akkor ért a mix egy hosszú, monoton Pet Shop Boys zenéhez, ami megint okozott egy kis lustaságot, de jött ismét a Lánchíd és újra lelki erőre kaptam. Számolgattam közben, hogy az Árpád-híd hogyan legyen. Nagyon kellett oda a megmaradt erőm, az utolsó km-eknél már elengedtem a pulzust, amit tudtam beleadtam felfele és lefele is, hihetetlen érzés volt nagy tömegben befutni a célba.
Óriási boldogság, hiszen az őszi versenyhez képest több, mint 10 másodperccel gyorsabb tempóval tudtam menni és nem csak 10 km-en, hanem végig. És mindezt úgy, hogy az elmúlt fél évet is iszonyatosan élveztem és ez a verseny is csak azt erősítette, hogy mennék tovább ezen az úton. Persze sajnos azért pici hiányérzetem van magammal szemben, hogy ha kihasználom a pulzus tartományt már az elején, akkor mi lett volna? Vajon végig tudtam volna menni? (végig:-) -szerk.)
Nettó idő: 1:48:47
baratrunning.com 