Gizionok az Omszki Ultrán

Posted on

Eredmények
50 km

Halász László 3:52:17, 3. helyezett
Szőnyi Gábor 4:30:25
Evetovics-Balla Hanka 4:32:10
Ficzere Julianna 5:17:32

100 km
Evetovics Milán 9:42:17
Neubrandt József 11:44:23
Németh Szilvia 12:02:49

100 km páros
Paulovics Rebeka – Jány Attila 8:05:37, 2. helyezett páros

Hanka beszámolója

Február második hete óta nagyon gyötrelmesen mentek a futások, egyszerűen nem ment jól, valahogy erőtlen voltam, pedig egészséges vagyok és voltam is, nem voltam beteg, minden oké. Közben a meghúzódott farizmom miatt is szenvedtem, és egyre ment el a kedvem az egésztől amiatt, hogy nem megy. Elég rossz érzés, amikor az ember hobbija öröm helyett szenvedést okoz, de tudtam, hogy ha leállok és kihagyom a futásokat, akkor még rosszabb lesz. Így mentem és csináltam, még ha szarul is esett, és bíztam benne, hogy az elvégzett edzések beépülnek.

Az utóbbi 1-2 hétben már volt egy-egy futásban olyan rész, amikor futásra emlékeztetett, amit csináltam, a maradék megmaradt a döglött hattyú táncának. A farizmom hol javult, hol picit visszaesett, de azóta, hogy 1 évnyi kihagyás után végre újra eljutottam Kriszhez masszázsra, az is jobb lett. Futni végig lehetett vele, csak éreztem, hogy nem százas. Mentek a 20-30-as edzések is, ezek hatására nem lett rosszabb soha, úgyhogy futottam, és mellette csináltam a gyógytornát, erősítést, nyújtást, hengerezést.

Ilyen előzmények után jött el március 26., az Omszki ultra 50 km-es távja. Őszintén, szinte semmi lelkesedésem nem volt hozzá, de úgy voltam vele, hogy kell ez az 50-es edzés, és jobb lesz verseny keretében lefutni, mint egyedül. Tudtam, hogy le fogom tudni futni, de arra számítottam, hogy rossz lesz, nem fog menni – de majd végigküzdöm valahogy magam, és meglesz.

Azért valamiféle versenydrukk mégiscsak volt bennem, mert azt álmodtam hajnalban, hogy elaludtunk és nem értünk oda a versenyre, és őrjöngve hívtam Gabit, hogy miért nem hívott fel, hogy hol vagyunk. Amikor felébredtem, jót mosolyogtam ezen: ha a rajt előtt fél órával hív fel, hogy hol vagyunk, akkor sem értünk volna oda a versenyre, sem álmomban, sem máshogy. De a valóságban szerencsésen megérkeztünk Milánnal reggel 7-re az Omszki-tóhoz, lepakoltunk a Gizion főhadiszállásra asztallal és székkel, felvettük a rajtszámokat, és nem győztünk köszöngetni a rég látott ismerős futóknak. Jó nagy nyüzsgés volt, elég sok futóval, ez legalább felfelé húzta a hangulatomat – ugyanakkor féltem, milyen lesz a futás.

8-kor elrajtoltak a 100 kilométeresek, köztük Milán, illetve Szilvi és Józsi Gizion csapattársaink, mi pedig Gabival, Lacival, Gáborral, Julival (szintén Gizionok), illetve Mónival (ő az én futóm) kiegészülve ballagtunk a rajthoz, ahol Tibivel (szintén futóm) is sikerült végre személyesen találkozni.

8:15-kor elrajtoltunk, kezdetét vette az 1,6 km-es körön való tekergés az Omszki-tó körül. Klassz napsütéses idő volt, kis széllel, jó futóidő. Kíváncsi voltam, hogy reagál a szervezetem a futásra és  milyen érzésekkel tudok menni. Kifejezetten jól kaptam el a rajtot, ez esetemben nem azt jelenti, hogy legyorsultam mindenkit, hanem hogy kényelmesen és jólesően tudtam indulni, és nem volt nyoma semmilyen erőtlenségnek vagy kedvetlenségnek bennem. Gondoltam, hogy addig haladok rendesen, ameddig tudok, hátha ez a jó érzés és állapot minél tovább kitart, és nem állok fejre. Csak magamra figyeltem, befelé koncentráltam, hogy ne zökkentsen ki semmi, dolgoztam azon, hogy minden rendben legyen. Teljesen jól haladtam kényelmesen 5:40 körüli tempóban – ez az utóbbi hetekben szinte gyorsnak számított nálam – és a kedvemmel sem volt semmi gond. A 3. körben elvettem Gabitól a kis kulacskámat, benne a GU Roctane epres változatával, ez képezte a frissítésem alapját, azt kértem, hogy ez a kis kulacs (egyébként 1,5 decis GU gélkulacs) mindig legyen tele, egyszer leadom, legközelebb tele felveszem és viszem magammal. Ezt apránként kortyolgatva folyamatosan tudom bevinni a frissítést úgy, hogy nem lötyög a gyomromban, hanem szépen tud szívódni, az őszi balatonfüredi 12 óráson is így csináltam, bevált. Mellé a frissítőasztalról markoltam fel 2x egy marék sós perecet, mert megkívántam. A körök igazából eseménytelenül teltek, mentem, és mentem, és mentem, előztem és engem is előztek, szurkoltam, ha ismerős mellett mentem el, pár szót váltottunk. Hallgattam a zenémet, kb. ezzel kapcsolatban volt egy kis fennforgás, mert az újonnan feltöltött számaim valahol elvesztek az éterben, de sebaj, mert az állandó zenéim sosem unalmasak. Mentek a körök, gyűltek a megtett, fogytak a hátralévő kilométerek. Az már állandó „taktikám”, hogy nem gondolok arra, mennyi van még hátra, nem agyalok, csak megyek. Próbáltam nem nagyon örülni, hogy úristen, megy a futás, mert ilyenkor van az, hogy fejreállok, úgyhogy csak futottam. A pályán közben jöttek a 24 órások is, a pálya szélén pedig sok-sok ismerős arc tűnt fel, akik szurkoltak, legjobban Dórinak, Zolinak, Bendének és Korinak örültem, mert ezer éve nem láttam őket, jó volt legalább így futás közben találkozni.

Tovább a teljes bejegyzéshez >>>

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s