beszámoló
Hello Badacsony Trail – Répássy-Szabó Enikő, beszámoló
Hello Badacsony Trail (52,97 km, 1882 m szint) ítéletidőben, női 3., összetett 8. hely (6:36:11)
Az utolsó hétig azon görcsöltem, hogy utoljára a járvány előtt futottam ekkora távot, aztán amikor kiderült, hogy jön az Armageddon szombaton, utána már azon. Szomszédasszony javasolt egy nagyon pontos időjárás-előrejelző oldalt (óránkénti bontás, több napra előre), azt bújtam és próbáltam felkészülni a viszontagságokra. Már pénteken elindultunk Gáborral, Zsuzska lányommal és Anikóval, akivel azonos távon indultunk, ettünk egy jót a Kővirágban Köveskálon, Anikót ott hagytuk, ő ott szállt meg, mi továbbmentünk a Gyulakeszin foglalt apartmanunkba.
Igyekeztem összeszedetten pakolni, egész jól sikerült, csak az ivózsákom záróelemét hagytam otthon, így pénteken este eldőlt, hogy a két fél literes kulaccsal indulok, és a pontokon töltöm majd őket újra. Esőkabát-trikó kombót találtam ki felülre, alulra térdgatyát és kompressziós zoknit, és vittem magammal egy baseball sapkát, ami nagyon hasznos döntésnek bizonyult. A Speedgoat és a Speedcross között vacilláltam, végül az előbbi vettem fel.
Tök jó volt, hogy nyugisan ki lehetett sétálni reggel a rajtba, bőven volt idő enni, rajtszámot felvenni, bemelegíteni. Anyukám azért felhívott az utolsó pillanatban, biztos ami biztos, hogy felelőtlenség ilyenkor elindulni, törölniük kéne a versenyt, de már nem zökkentett ki. 🙂 Kilenckor rajtoltunk. Akkor nagyon kellemes volt még az idő, 13 fok, a szél sem fújt, szelíden szemerkélt néha az eső, többen rövidgatyában, pólóban, én már esőkabátba csomagolva, mert az órás bontásból sejtettem, mi lesz a forgatókönyv. A sapkát egyelőre zsebrevágtam. Melegem volt az elején, de reménykedtem, hogy jól döntöttem.
Úgy tervezem, amíg bírom, haladok az élbollyal, ez egészen az első hegy, a Csobánc megmászása után a lejtőig tartott, ahol vagy három lány elhúzott mellettem. Nagyon nem csodálkoztam, mert tudtam, hogy felfelé és a hegyek közötti sík szakaszokon tudok majd gyorsabban haladni, a hegyekről lefelé nagyon meredek, sziklás-köves a terep, ott amúgy is béna vagyok, és most különösen is leginkább a térdemre fogok vigyázni a múlt novemberi sérülés után. Egy óra elteltével elkezdett esni, aztán ömleni az eső. Elővettem a baseball sapkát, ami azért volt nagyon hasznos, mert a víz simán kimosta volna a kontaktlencsét a szememből. A komfortérzetemen is sokat javított, hogy az arcom nem volt vizes, láttam rendesen, és a kabátnak hála az özönvíz ellenére nagyjából száraz maradtam felül. Jöttek szépen egymás után a hegyek (összesen 10 hupli a szintrajzon). A lecsorgó vízben felfelé kapaszkodva mászás, lefelé fától-fáig csúszkálás, közben némi haladás.
A versenypulzust a táv feléig tudtam tartani kb., onnantól kezdve már edzéspulzuson haladtam. Több oka is lehetett. Egyrészt akkorra kezdtek fáradni az izmaim, másrészt a víz feláztatta a talajt, sok helyen eléggé csúszott, a dűlőutakon is csak az útmenti füves részen lehetett futni. Egy szakaszon, ahol nádas mellett vezetett az útvonal, egyenesen bokáig ért a víz. Itt már bőven elkelt volna a Speedcross, mondjuk akkor pár körmömnek biztosan búcsút mondhattam volna, és lehet, hogy a minimál csillapítás miatt a lábam is szétverem. Az eső csitult, de rázendített a szél, helyenként elég brutális lökésekkel, és a hőmérséklet is lezuhant (a hőérzet még inkább). Ráadásul a Tóti-hegy után teljesen egyedül maradtam, és az órán trackre váltottam, hogy ne tévedjek el túl gyakran. Azért kb. 1 km elkavarást sikerült összehozni az egész távon. És benne volt a lassulásban az is, hogy a Tóti-hegyre felfelé kapaszkodva láttam az előttem lévő lányt lejönni, aki úgy szökellt lefelé ott, ahol én csak csúszkálni tudtam, hogy biztos voltam benne, őt nem érem utol. És találkoztam a mögöttem lévő lánnyal is, aki kb. hasonló távolságban lemaradva jött felfelé bottal nagyon ügyesen, de nem túl gyorsan. Ha a sarkamban lett volna, lehet hogy jobban igyekszem. De simán előfordulhat, hogy ilyen viszonyok között akkor sem haladtam volna gyorsabban.
Jött 25 km körül a Gulács, utána pedig a két legnagyobb hupli: a Badacsony és a Szent György-hegy. A Badacsonyt felfelé egészen élveztem, nagyon klassz panorámaúton haladt az útvonal, és a rettegett Bujdosók lépcsője sem viselt meg annyira, örültem, hogy legalább van hová lépni, és nem a sárban csúszkálok. Itt a kezem már teljesen szétfagyott, a ponton is úgy kellett megkérnem az önkénteseket, hogy csavarják le a kulacs tetejét, nem éreztem az ujjaimat. Egyébként az időjárás ellenére csodálatos volt a panoráma sok helyen, napsütésben pazar lehet.
A Szent György-hegy előtt váratlanul megjelent a családom (akkorra már végeztek a saját távjaikkal), és ők mondták, hogy harmadik vagyok, a negyedik biztonságosan lemaradva. Ettől aztán új erőre kaptam, felküzdöttem magam a hegyre, lecsúszkáltam, és onnan már csak pár km volt a cél.
Összességében jó élmény volt, az időjárás kevésbé zavart, mint gondoltam, a terep meg azt hozta, amire számítottam. A frissítésem rendben volt, óránként ettem zselét, összesen hatot. A 23 kilis ponttól mindenhol rátöltöttem a kulacsokra, jól működött az eddig számomra ismeretlen Squeezy izó. 30 km körül kicsit fájt a gyomrom, de ettem a Badacsonyon némi olajbogyót, sajtot, aszalt paradicsomot, utána már nem volt gond. A versenyszervezés szuper volt, a rajtközpont telitalálat, a célkaja finom, az önkéntesek nagyon kedvesek és segítőkészek. Amúgy ők voltak a nap hősei, mert mi legalább haladtunk, de ők egész nap egy helyben álltak az ítéletidőben, néhányan egyedül a teljesen kitett hegycsúcsokon. Ezúton is hála és köszönet nekik! És köszönet az edzőmnek, Gabinak is a felkészítésért, és azért, hogy mindig kihúz a gödörből!
Fotók: Hello Trails
Gizionok a Black Hole-on
Köszönjük az ötletet, versenyt, a hangulatot és a fotókat a Black Hole stábjának.
Libegő Trail – Belus Fruzsi, beszámoló
Az évkezdet mindig jó apropót szolgál, hogy az ember kicsit újraértékelje azt, hogy vajon hova is tart, ennek érdekében új célokat is kitűzünk magunk elé, átértékelvén az elmúlt időszakot. Január végére le is tisztázódtak bennem az idei futós elképzelések, amit szívesen meg is osztok veletek. Nem vagyok egy nagy versenyre járó, szívesen futok, viszonylag fegyelmezetten edzek mindenféle futós esemény nélkül is, de azért egy-két nagyobb szabású rendezvényre szükségem van, hogy kimozgasson időről időre az oly nagyra becsült komfortzónámból.
Nem titkolt szándékom egyszer valamikor UTMB-t csinálni, így ennek jegyében két hosszabb versenyt választottam az idei évi két célversenynek. Az egyik a júniusban megrendezésre kerülő Ultra Trail Hungary 112 km-es távja (4200 m-es pozitív szintkülönbséggel), amin 2020-ban nem sikerült végigmennem, tehát egyértelműen dolgunk van még egymással, az UTH-nak és nekem. A másik pedig a szeptemberben, Franciaországban első alkalommal megszervezendő Nice Côte d’Azur by UTMB 107 km-es betétszáma, a szolid 5000 méteres szintkülönbségével. A felkészülés jegyében az első félévben befigyelt még egy régóta tologatott Libegő Trail, ahol a klasszikus 25 km-es távon megmérettettem meg magam és a nagy presztízsű Mátrabérc Trail (56 km, 2800+m), amit már repesve várok.
Az óvatos december után bele is csaptam a felkészülésbe, januárban 296 km-t véstem be a straván lévő virtuális edzésnaplómba. A futások mellett rendszeresen gyógytornáztam és elkezdtem újra erősíteni is. Január első három hetében még javában dübörgött az egyetemi vizsgaidőszak, amit sikeresen legyűrtem a család-munka-edzés állandó hármasa mellett, az optimális időbeosztás még mélyebb rétegeibe merültem alá, már-már önkéntes szakértővé avanzsáltam a time-management terén, így ha tanácsra van szükségetek, forduljatok hozzám bizalommal: szemrebbenés nélkül bárkinek az életéből kihúzok feleslegesnek vélt dolgokat és a cerkám elég vastagon fog, higgyétek el. Időközben eladtuk a lakásunkat és cirka 30 ingatlan megtekintését követően vettünk egy újat, amit csak azért emelek ki, mert ezek rengeteg időt vettek el a mindennapokból, szinte fuldokoltam a stresszben. Amikor már kezdtek kisimulni a dolgok, akkor meg a gyerekeim voltak nagyjából non-stop betegek, 1-1 hetes megszakításokkal, közvetlenül azután, hogy eltörölték a beltéri maszkhasználatot. A stressztől, meg a mókuskeréktől legyengült szervezetem alig tudott megbirkózni a kórokozókkal, de az én immunrendszerem még magasan a legjobban funkcionáló volt a családban, így nagyjából sikerült kézben tartani a dolgokat. Aztán a tudatalattim bemondta az unalmast és egy óriásit estem az egyik edzés alkalmával, ami egy hetes kényszerpihenőre kárhoztatott. Ezt követően az egész családon végigment egy fosós-hányós vírus, ami engem pont a családi síelés alatt ért el, tiszta szerencse, hogy nem a gyerekek voltak akkor éppen soron. Nem a bizonyítványomat magyarázom, hanem csak rávilágítok az elmúlt időszak komplexitására, hogy mennyire nehéz volt tartani a fegyelmezett felkészülési rítust, nem is tudtam, a körülmények rendesen felőröltek. Februárban 242 km-t mentem, márciusban pedig már 315 km-t. Az első három hónapban gyűjtöttem cirka 19 000 méter szintet is, tehát próbáltam a lábaimat megfelelően erősíteni az előttem álló megpróbáltatásokra.
A Libegő Trail hetében péntek estére betették az adatvédelmi peres és nemperes eljárások elővizsgát, amit persze bevállaltam, így a munka-család-edzés hármasa mellé masszívan befurakodott a tanulás is, a fókuszom teljesen lekerült a versenyzésről. A verseny előtti napon, a vizsga végeztével elégedetten hátradőlve egyáltalán nem vágytam már arra, hogy másnap kicsináljam magam a hegyen, inkább csak egy alapos fejszellőztetést kívántam. A Libegő Trail-re még 2020-ban neveztem, azóta tolódott a Covid miatt ez a megmérettetés. Szeretem ezt a pályát, Normafán otthon érzem magam, mivel mindig itt edzek, így egyáltalán nem esett nehezemre korán reggel bepattanni az autóba és az Őzike tagovinál leparkolni. Cirka 2 km gyaloglás várt rám a rajtközpontig, melegen öltöztem, a kezeimet vastag kesztyűbe bújtattam, hogy a 2 fokos cidriben ne fagyjak át rögtön.
Tovább a teljes beszámolóra >>>
Fotók: hegyfutas.hu
