László Vali – Run ridge run beszámoló

Posted on 2017.03.01.

Táv: 13km, 600m+ szint emelkedes

Nagyon jó élmény volt ez a verseny, eddig külföldön csak Cortinában versenyeztem, szóval kíváncsi voltam, milyen lesz egy észak-amerikai verseny. Már a verseny előtti hivatalos tájékoztató levelekből sejtettem, hogy jól fogok szórakozni, bár elsőre olvasva volt egy mondat amit nem tudtam teljes mélységében értelmezni: “Music is allowed, but terrible music is definitely frowned upon. Smash Mouth is okay, but Maroon 5 not so much, and just say no to the Biebs, oh and please keep the volume down or use one earbud.”  Aztán mikor előttem egy lány kihangosítva Gwen Stefani vagy 10 évvel ezelőtti ticktack számát nyomatta hangosan, és azóta is a fejemben megy a szám, megvilágosodtam.

Jó korán odaértem a rajthoz, mert az időmérésért felelős önkéntes hozott le. Mivel ezek rövidebb távok, az időmérés annyit jelentett, hogy nem volt semmi chip vagy ilyesmi, hanem amikor beért az ember a célba, leolvasta az időt, rajtszámot, és egy iPadról egyből rögzítette a neten. Ez azt is jelenti, hogy útközben a kutya nem ellenőrizte, hogy valaki nem vágja-e le az ösvényt, de pl a csomagmegőrző is annyi volt, hogy egy sörsátor alá bedobta az ember a táskáját, szerintem senkiben fel se merült, hogy bármit ellopnának, vagy bárki csalna.

Iszonyú hideg volt a rajtban, jól átfagytam, pedig több réteg ruhával készültem a várakozásra. Amíg én pehely mellényben és nagykabátban dideregtem, persze csomóan sortban vagy futószoknyában álltak már a korábban rajtoló hosszú távhoz, máshoz vagyunk edződve:)

Végre a hosszú táv után mi is elindultunk, már türelmetlenül vártam, hogy átmelegedjek. Először a Sasamat tó körül futottunk, gyönyörű volt a kilátás, ahogy a nap kezdett besütni a völgybe. A tó körül hullámzott az útvonal le-föl, de utána gyorsan jött az első emelkedő, ami nekem elég combos kapaszkodás volt, 300 m szint folyamatosan felfelé meredeken egy single tracken. Itt nagyon örültem a fejemnek, hogy nem a hosszabb távra neveztem:) Egyébként felfelé nagyon tempósan gyalogló volt a mezőny, más volt a felállás, mint otthon. Otthon inkább lefele előznek, itt inkább felfelé hagytak le, és lefelé meg sík részeken előzgettem párat vissza. Az első emelkedő után jött egy jó hosszú lejtő, de ebből nem sok maradt meg, azon túl, hogy nem éreztem túl technikásnak egy-két havas részt leszámítva. Szerencsére a salomonom elég stabil volt a letaposott havon is, a félelmem volt az egyetlen lassító tényező. A lejtő végén leértünk a Buntzen tóhoz, itt viszonylag síkon futottunk a kaja pontig. Itt inkább csak megszokásbol álltam meg, töltöttem egy kis izót, meg beszéltem pér szót az önkéntesekkel. Akik egyébkent a fagyoskodás ellenére mindenhol szuper kedvesek és mosolygósak voltak, elismerésem nekik. A ponttól indult a második nagy felfelé 300 m, már tudtam mit jelent,  nincs semmi hullámzás, de az vigasztalt, hogy a Diaz Vista trailen megyünk, amin egy ismertebb terepfutó verseny is megy. Azt hittem, hogy cserébe a mászásért kilátás is lesz, de az elmaradt. Viszont jött cserébe egy nagyon jó kis lejtő. Általában utálok lefele futni, de most valahogy erre az utolsó hosszú lejtőre nagyon rákaptam. Ugyanott jöttünk le, mint ami az első mászás volt, és nem is tudom mi lepett meg jobban, a tény hogy én itt feljöttem, vagy az, hogy én itt egész jó tempóval magamhoz képest futok lefele. Plusz adrenalin löketet adott, hogy mögöttem páran beálltak vonatozni, es egyikük meg is jegyezte, hogy milyen jó, hogy nyulazok neki. Persze mindez a mezőny leghátsó traktusában történt, de azért kicsit hízelgett az egómnak:) Itt volt egy pont ahol picit sajnáltam, hogy a rövidebb távot választottam és mindjárt vége. De az igazság az, hogy tisztességgel megfutva ezeket a lejtőket, nem óvatoskodva, nekem elkészültek a combjaim, és összességében jó volt, elég volt ez így, pont annyira fárasztott le, hogy délután még legyen energiám várost nézni.

Összességében gyönyörű ösvényeken ment a verseny, páfrányok és hatalmas fák között, British Columbia hihetetlenül szép és a vancouveriek nagyon el vannak kényeztetve a város természeti adottságaival. A terep típusra is más volt mint otthon, szűk és meredekebb ösvények, néhol kövesek, de puhább a föld, néhol hó, csak egészen rövid két szakaszon mentünk széles erdészeti úton. Nem mondanám nagyon technikásnak, pl Tátrával összehasonlítva, de azért folyamatosan kellett koncentrálni és a lábam elé nézni. A jelölés elképesztően hülye biztos volt, kis rózsaszín zászlókkal es rengeteg önkéntes irányítóval.

Utána ott maradtam a rajt-célban, mert akik visszavittek a városba, a hosszabb távon indultak. Éltem a verseny utáni masszázs lehetőségével, az nagyon jól esett. A masszázs után gyorsan átöltöztem száraz ruhába, cipőbe, meleg levest ettem, meleg kávét ittam, hogy kicsit felmelegedjek. A hangulat szuper volt, es mindenki nagyon barátságos volt, jó kis közösségnek tűnt.

A díjkiosztók után, amíg folyamatosan jöttek be a hosszabb táv futói, volt nagy ajándékosztás is, szerintem senki nem ment haza üres kézzel. Én pl egy terepfutó- naptárt kaptam, mivel először vettem részt a versenyen. Volt vicces kvíz is ajándékokért (pl mi a legunalmasabb sport? A baseballt bekiabáló futó lett a nyertes:)), és a végén három lábas futás párban egy suunto óráért, szóval tényleg jó volt a hangulat, és az emberek se léptek le egyből célba érkezés után, így a később beérkezőknek is volt közönség.

A verseny végén odamentem az egyik szervezőnek, Gary Robbinsnak megköszönni a szervezést,és hogy intéztek nekem fuvart, ő meg egyből Németh Csabáról kérdezett, és emlitette, hogy milyen jó és emberileg szimpatikus futó. Jó érzés volt, hogy Csabának ilyen híre van messze földön is.