Latest Event Updates
Tour de Pelso – megkésett beszámoló Hegedűs Ákostól
Már tavaly ősszel felkerültek a bakancslistára. Idén többet szerettem volna országútizni,imádom a bringám, jó lesz a triatlonhoz is, és ne csak az Eurosporton nézzem a pelotont meg a szökést és a mezőnyhajrát, hanem belülről is éljem át kicsit.
Péter barátom vett részt tavaly, és szokásához híven nagyon plasztikus és csábító beszámolót írt róla. Idén noszogattam, hogy menjünk együtt, de most inkább fut, a többiek is skipelték, így egyedül maradtam. 1 héttel a keszthelyi féltáv után az edzői intelem ennyi volt: “A Pelso abszolút őrültség, pihenni kéne, kicsit építkezni, de ezt persze zárójelben mondom, mert tudom, hogy úgyis elmész rá:-) … MaxHr 147” Kezdünk összecsiszolódni… 🙂
Ahhoz képest, hogy november óta ott van a tervek között, mégis csak a verseny hetében neveztem be, Keszthely máshogy is sikerülhetett volna. Ott viszont úgy jöttem le a pályáról, hogy a bringát kell erőltetni a továbbiakban ez pedig megadta a végső lökést. A Balatont meg úgyis imádom (megkerülni is).
Érezhetően outsider vagyok a bringások között, szinte senkit nem ismerek, 1-2 edzőpartner van csak, így a leutazás, készülődés, kávézás, stratégia megalkotása is egyedül megy.
Ez életem második bringaversenye, de mivel az első a Kékesi csúcstámadás volt (Gyöngyös-Kékestető), ahol a mászásnál sokkal kisebb szerepe van a mezőnynek, így ez az igazi komoly bolyozós mezőnyversenyem. Egyetlen célom volt, Péter tavalyi 6:09-es idejénél jobbat menni, illetve a kerek számok bűvölete miatt 6 órán belül beérni.
A felszerelés két pótbelső, 2 kulacsnyi izó, 4 zacskó izó por, 3 tubus gél, 3-4 csoki, egy croissant és só-, BCAA, L-Carnitin tabletta. Lesz majd úgyis frissítőpont, ez-az, bőven elég lesz…
A késői nevezés miatt a “D”, azaz a legutolsó depóba szólt a rajtszámom, a mezőny szinte legvégéről indultam. Végülis mindegy, Zamárdiig úgyis lassú rajt, majd ott lehet helyezkedni.
A rajt után egy kilométerrel ki is álltam gyorsan pisilni, régóta álldogáltam már a depóban, kaptam is a megjegyzéseket rendesen. Nem igazán törődtem velük, inkább még most, és lesz időm visszaérni. 9 km-t mentünk, 20km/h átlagtempóval, illetve nekem jött ki annyira, de igyekeztem sokat előzni közben.
Zamárditól kezdett nyúlni a sor, a következő 10 km-ben a tempó felment 40 körülire, a pulzus meg 155-160 körül dolgozott. Hű B+, gondoltam magamban, nem mertem nézni semerre, kezek folyamatosan a fékkaron, pásztáztam a bolyt, ki hogy mozog, milyen bringák, milyen mezek, kire érdemes tapadni, szokni kellett az érzést, közben csak találgattam, hogy épp melyik településen is lehetünk. Időről időre “FÉÉÉK!!!!”, “KULACS!!!”, “VIGYÁZZ!!!”, “FÉÉK-FÉÉK-FÉÉÉK!!!”, bekiabálások, kb. 30-40 fős csapattal domborzattól függően 35-45 körüli tempóban.
Lellén a körforgalomban egy srác feküdt az út mellett, kicsit fogta a fejét, de szerencsére már ápolták, hm, ez nem csak játék és mese…
Közben igyekeztem gyakorolni a bolyban frissítés művészetét, 35-38-as tempó, lehetőleg mindkét kéz legyen a féken, de… Első fokozat a kulacsból inni, oké bevállalható. Második lépésként az tubusos izó kupakját lecsavarni, az alufólia védőt letépni és úgy szlopálni a cuccot, majd lehetőleg kupak vissza és a göngyöleg vissza a zsebbe, hogy ne szemeteljek. Feketeöves pálya: kis símítózáras zacskót egy kézzel kinyitni, belőle 1-2-3 tablettát kibányászni, be a szájba, zacskó visszacsuk, zsebrerak, folyadék. Szerencsére egy BCAA tablettán kívül egyéb veszteség nem ért a műveletek közben.
Fonyódon volt az első frissítő, nem is vettem észre, csak mikor már elmentünk mellette, 40 km-nél voltunk, még csak egy kulacsom ürült ki, nem volt rá szükség.
Szépen haladtunk 40 körüli tempóval, egyszercsak “FÉÉK-FÉÉK!!!”. Előttem kb. 3 bringával volt egy bukás, egyből satu, a közveten előttem lévő srác is eldőlt, nem tudott már időben kicsatolni, pont el tudtam mellette slisszolni. A lendület persze elszállt, a bukás előttiek elhúztak az addigi tempójukkal, mögöttük meg próbáltuk magunkat összeszedni, de újra kellett bootolni a rendszert. 60 km-nél jártunk, pont az egész túra legnagyobb emelkedőjénél, a Balatonszentgyörgyi körforgalomra vezető dombon. Pulzus egyből 172re ugrott, próbálok felérni a többiekre, meg a dombra is, végre csak felérünk és összeszedjük magunkat, lefelé már újra az ismerős mezesek vesznek körül.
Második frissítő Keszthely előtt 72-nél, itt már meg kell állni, mindkét kulacsom üres. Két kulacs, egyikbe izó por, két banán, egy nápolyi és nyomás tovább. Az eddig főmezőny már messze jár, megkezdem a felzárkózást. A múlt hétről ismerős utakon és körforgalomban tekerek, a keszthelyi bringapálya is itt ment épp. Pulzus üti a 178-at is, tempó 40 körül, de ez most szinte egyedül, 1-1 bringás hátán közelítek a gruppettóhoz. Kb. Vonyarcvashegyig tartott, mire felértem, 11 km, a pulzus itt látványosan visszaesett utazósra (130-145 környéke), végre frissíthettem, banán, csoki, folyadék, minden.
Elég eseménytelenül haladtunk egy 30 fő körüli csoportban 4-5en egymás mellett, néha túllógva a sávunkból, amikor a másik sávban szemből villogóval, nagyon gyorsan (100-as tempó felett) elment mellettünk egy autó. A boly összerezzent, megijedt, kicsit összezárt és hirtelen fékezett. Nekem is satu, csúsztam a két gumin, jobbról mellettem támasztottuk egymás vállát egy sráccal, a kormányunk kicsit összeért. Hátulról éreztem egy ütődést a kerékhez, utána csörömpölés, majd hátulról, egy távolodva “FÉÉÉK-FÉÉÉK!!!!”. Huhh, ezt megúsztam…
Kicsit mindenki visszavett, néha már-már lassúnak éreztem a tempót, ezért a csoport elején voltam 2-3 sorban. Volt egy kis pofaszél, előre nem álltam, szökni meg nem volt értelme, előttünk felvezetőmotoros, az úton meg ameddig a szem ellát, senki, akire érdemes lenne felmenni.
Közben már a következő frissítés forgatókönyvén agyaltam. Egyrészt azt reméltem, hogy ha itt vagyok az első sorokban, akkor mire végzek a frissítéssel, akkor is megcsípem még a boly végét. Az vízbe izópor keverésről lemondtam, hogy időt spóroljak, az újabb pisit viszont a megállásra tartogattam. Badacsonynál fék, víz-víz, banán, pisi, tűz.
A boly meg sehol, alig állt meg valaki tölteni, ott vagyok a nagy légüres térben, fasza. Hát akkor kezdjük. Pulus 170, tempó 35, enyhe szembeszél, alsó fogással tépem a kormányt, húzom-vonom, valahol a távolban kocsisor, na annak az elejét kell elérni. Közben sikerül felérni pár magányos harcosra, így már négyen küzdünk, hogy visszakapaszkodjunk. Felváltva vezetünk, de a távolság csak nagyon lassan csökken, viszont baromi fárasztó. 15 kmt mentünk négyesben (107-től 122-ig), mire megcsíptük őket, a végén még két nagy nekirugaszkodás kellett, 183-as pulzus, 40-es tempó, de máshogy nem lehet befogni a 35öt tekerőket.
Felértünk, pulzus vissza de már 125-160 között ment a mozgástér, a tempó viszont 30 körülire csökkent, a felvezetőket is fogta a szél. Zánka-Akali-Udvardi-Örvényes, kicsit hullámzott is a pálya.
Lassan jött Füred, újabb frissítőpont. A kulacsok üresek, a zsebeimben már alig akar valami, megint meg kell majd állni, talán utoljára. Bezzeg valakinek még két érintetlen kulacs van az ülése mögött, na ők viszik a bolyt, ha én ezt tudtam volna…
Füred, MOL kút, fék, víz-víz-banán-banán-csoki, tűz. A szitu ugyanaz, a füredi emelkedő, a peloton tova, nem tudom, hogy mögöttem mennyivel jönnek, mennyien és milyen tempóban, így egyetlen út az előre. Magam is meglepődöm magamon, honnan ez a nagy erő és harci kedv, de ha már így alakult, akkor használjuk ki.
Pulzus 175-180, tempó 35-40. Sikerült utolérni azt a srácot, akivel Badacsony után is összeálltunk, viccesen odaszólok neki, hogy ez egy ilyen nap, nyomjuk. Nem nagyon akart jönni, de aztán mégis. Viszont semennyit sem közeledtünk. Beértünk másokat is, de nem tudták tartani a tempót, így most tényleg ketten kellett megoldani. Teljesen reménytelennek tűnt, de aztán szerencsére az Almádi túlsó végén lévő MOL kútnál lévő frissítőnél megálltak páran (mi meg nem) akik szintén vissza akartak érni. Tettük a kereket rendesen, a fűzfői körforgalomhoz 54-gyel érkeztünk meg és utána Fűzfőn a hosszú egyenesben fel is értünk. 24 km-t kellett így tolni (Füred 146, Fűzfő 170), a bolyban végre kaja, pihi, pulzus 150 körül, utazós.
Hamarosan érkezett az Akarattyai emelkedő, na ez végleg szétkapta a csoportot. Valaki ugyan bemondta, hogy a kistányér nem ér, és én bőszen próbáltam is nagytányérral feltekerni, de már nem ment. Előztem is, előztek is, de az akarattyai körforgalomból kijövet előttem sem láttam elérhető távolságban senkit és mögöttem sem éreztem a szelet. Jobbhíján nyomtan egyedül, 165 körüli pulzus, 35 körüli tempó, már úgy vége lehetett volna. Végre utolért egy csoport, kicsit megpihenhettem és volt időm agyalni. 185-nél jártunk, vajon mennyire 200km a kiírás szerinti 200 km? Ha igen, akkor ezzel a tempóval épp meglesz a 6 óra, de 1-2 kili difi és bukom. Sok idő nem maradt töprengeni, a csapat jól dolgozott, időnként vezettem is, amikor lassúnak éreztem, néha még szökéssel is próbálkoztam, de jó gyorsan belehaltam mindig.
Siófok tábla, jobb kanyar, bal kanyar, hosszú egyenes. Végre megláttam a kaput, de már semmi erőm nem maradt beleváltani és igazából nem is érdekelt, hogy 155. vagy 160. leszek, az idő meglett és ez a lényeg.
Saját mérés szerint 5:55:02, 200,3 km (eredménylistában 5:58:27 bruttó idő, 161. hely). A teljes átlag 33,9 km/h, az első 9 km-en 20,6 km/h, a maradék 191-en 5:30-as idő, 34,7 km/h. Hát, igazából el sem hiszem, hogy én tudok ilyet, pedig ezekszerint de. Jó, a bolyozás más műfaj és sokkal könnyebb abban menni, de annak örülök, hogy háromszor sikerül feljönni az eredeti bolyomra és a végén még vezetni is tudtam.
A célban off. Kb. fél órán keresztül csak bambultam ki a fejemből, olyan odatevős, koncentrálós volt végig, hogy teljesen leszívta az agyam, fejben utol kellett érnem a testemet, amit a 30 fokos meleg és a 149-es átlagpulzus (186-os max, sorozatos irammváltások) szintén megcsócsált.
Tanulságok.
1. Amelyik bollyal indulsz, arra van esélyed. Onnan felmenni egy gyorsabbra, előrébb haladóra nincs. Leszakadni még mindig könnyebb, ha túl gyors a vonat.
2. Ne állj meg frissíteni, vigyél magaddal mindent. Két nagy kulacs a vázra, kettő az ülés mögé. A zsebeket és a vázat dugig rakni kajával. Sose állj meg, csak a célban.
3. Imádkozz, hogy ne legyen defekt, bukás, ne hagyd el a kulacsod. De hát ez egy technikai sport, minden megtörténhet.
„Hétköznapi” siker: -20 kg/4 hónap
Bodon Judit interjúja egyik tanítványommal
4 hónap: – 20 kg, élhető étrend, megnövelt fizikai aktivitás, új életmód. Ez E. története. Mások szerint neki könnyű. Persze. Pont annyira, mint bárki másnak.
A sikeres testsúlycsökkentés egyik titka a motiváció. Fontos, hogy belülről fakadjon, ne kívülről kényszerítsék ránk, hiszen csak ez a belső motiváció képes felvenni a harcot a kifogásainkkal és valóban segíteni életmódváltásunk alakulását.
Más, hétköznapi emberek történetei inspirációként hathatnak ránk fogyókúránk idején vagy a nagy elhatározás előtt is. Most olvassátok E. mínusz 20 kilójának történetét, hátha nektek pont ő tud segíteni!
1. Mi késztetett arra, hogy elindulj a testsúlycsökkentés útján? Mi volt az utolsó csepp a pohárban?
Nem szeretném a terhességekre fogni a teljes hízásomat, mert már előtte is szépen lassan felpakolódott rám majd tíz kg felesleg. A három terhesség, különösen a szoptatások első hónapjai még inkább hozták a kilókat. Tavaly nyáron 79 kg voltam, ami a 168 centimhez elég soknak tűnt. Az utolsó csepp az volt, amikor az akkor ötéves fiam megkérdezte, hogy megint baba nő-e a pocakomban. Teljesen őszintén kérdezte tágra nyílt szemekkel. Akkor ebben az őszinteségben láttam azt meg, hogy nem átlagos ahogyan kinézek.
2. Milyen „diétákat” próbáltál már ki korábban?
Sok mindennel próbálkoztam: 90 napos diéta, 18 óra után nem eszem semmit, kéthetes bécsi diéta, testkontroll – ezeket azért emelem ki, mert ezekbe többször is belefutottam.
3. Milyen segítséget használtál korábbi fogyókúráid során? (Pl. könyv, internetes oldal, internetes fogyókúrás eszközök, háziorvos, dietetikus, barátok stb.)
Korábban interneten kutakodtam, beírtam a keresőbe a „diéta”, vagy a „fogyókúra” kifejezéseket és így jutottam el a fenti módszerekhez és persze barátok ajánlása alapján is.
4. Meséld el, hogyan sikerült ezúttal elérned a testsúlycsökkenést! Min változtattál a táplálkozásodban, a testmozgásban, az életmódodban, a hozzáállásodban? Mi volt szerinted a legfontosabb változás?
Ezúttal nem akartam a hagyományos, jól be nem vált módszereimhez folyamodni, ezért felkerestem egy dietetikust. Ő online és telefonon adott tanácsokat és készített személyre szabott étrendet az első hetekre. Később az ő elvei szerint állítottam össze magamnak a heti étrendjeimet. Tudom, ez unalomig ismételt, de legfontosabb tényleg az volt, hogy ne egy diétát éljek túl, hanem inkább olyan életmódbeli változtatásokat vezessek be, amikkel együtt tudok élni. Nem egy, vagy pár hónapig, hanem ha lehet, akkor véglegesen.
Az egyik legfontosabb dolog, hogy ötször eszem egy nap. Ez azért nagyon lényeges, mert nem éheztetem ki a szervezetemet, ahogyan korábban és így nem eszem egyszerre nagy adagokat. Sokat segített még a magnézium szedése, főleg az első időszakban, amikor sokszor voltam feszült. Elhagytam a liszteket, lisztből készült ételeket (ma már kivételt teszek a zabliszttel ill. 1-2 más, alternatív liszttel), a hozzáadott cukros ételeket, semmilyen feldolgozott ételt nem vásárolok.
Az étkezés mellett pedig egyszer csak rám talált a mozgás is, amivel egy számomra új kikapcsoló, feltöltő, feszültséglevezető módszert kaptam, ez nagy felismerés volt. Ha fáradt vagyok, akkor is mozgok heti öt alkalommal és ettől mindig jobban érzem magam. Igazából azt hiszem, hogy nincsen semmilyen csodaszer a fogyásra, legalábbis a tartós fogyásra csak az, ha az ember odafigyel az étkezésre és a mozgásra. Mivel ez is legalább annyiszor hangzik el, mint az, hogy ne diétázzunk, hanem váltsunk életmódot, így általában csak legyintünk rá.
5. Milyen nehézségekkel kellett szembenézned a testsúlycsökkentés során? (Pl. önfegyelem, időhiány, család, barátok nem támogatnak, sérülés, betegség stb.)
Mikor elkezdtem változtatni, a legkisebb gyerekem éppen fél éves volt, a középső még nem volt három, a legnagyobb éppenhogy öt. Ebből azt hiszem, hogy egyenesen következik, hogy a két legnagyobb ellenségem az időhiány és a fáradtság volt. Ezek folyamatosan jelen vannak egyébként azóta is. Legnagyobb meglepetésemre a nagyon támogató férjem is ellene volt a terveimnek kezdetben, nem dicsért, nem motivált, sőt a tetteivel mintha ellenem dolgozott volna, pl. rendszeresen lepett meg finomságokkal. Azt hiszem, hogy ezek ellenszere az volt, hogy eldöntöttem, hogy akármi történik, én ezt most végig fogom csinálni. Később kiderült, hogy a férjem nagyon is büszke rám, csak éppen ő olyan ember, aki nem szereti a változásokat. Őszintén megbeszéltük ezt és azóta ő az egyik legnagyobb drukkerem.
Talán egy nehézség maradt meg a mai napig: nagyon rosszul érint, amikor úgy érzem, hogy bagatellizálják a befektetett energiám azzal, hogy azt mondják, hogy „Neked könnyű, mert…” és itt mindenféle olyan befejezései vannak a mondatnak, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. A legrosszabb az volt, amikor kaptam egy hosszú e-mailt arról, hogy mennyire rossz anya vagyok, hogy magukra hagyom a gyerekeimet, amíg „önmegvalósítok”. Úgy érzem, hogy ahhoz, hogy anyaként hosszútávon adni tudjak, ahhoz nekem is töltődnöm kell valahonnan és az én életemben jelenleg a töltődési lehetőség a mozgás.
HANKA VS. ULTRABALATON 2:0
Hanka a célban
„Lehet, hogy egyszer kell egy nagy pofont kapnom a futástól, de ezt a pofont nem most fogom megkapni!” Ez az idézet tőlem származik, és a 2015-ös Ultrabalaton előtt valamikor 2 héttel szaladt ki a számon. Az eleje Milántól való, aki azt mondta, hogy lehet, hogy kell egy pofont kapnom valamikor, nekem sem sikerülhet minden verseny. És hogy miért került szóba az a pofon? Mert akkor még az is benne volt a pakliban, hogy nem fogok tudni célba érni az UB-n.
3 héttel az UB előtt, 2 héttel Sárvár után egy pénteki laza 12 kilométeres futáson elkezdett fájni a bal csípőm és forgóm úgy, hogy a fájdalom egészen a bokámig lefutott. Nem tudtam hová tenni a dolgot, mikor hazaértem, már nem fájt, de azért a szokásosnál többet nyújtottam, masszíroztam, bekentem, vasárnap pedig nekivágtam a hosszúnak. 25 kilométertől borzasztó fájdalom volt a bal oldalon, olyan érzésem volt, mintha a bal lábam nem lenne a helyén és rövidebb lenne, mint a másik. Eléggé megijedtem. Hétfőre megvolt a döntés: telefon egy gyerekkori, pásztói ismerősnek, Vandának, aki gyógytornász, esetleg meg tud-e nézni, mi lehet a bajom, tud-e segíteni, hogyan tovább. Vanda már kedden tudott fogadni, alaposan megvizsgált, és megállapította, hogy a csípőm bizony elmozdult a helyéről, ezért volt a fájdalom. Manuálterápiával helyre tette, amit helyre kellett, és különböző gyógytorna gyakorlatokat is mutatott, amik a farizmokat és a vádlit erősítik és nyújtják, mert ezek fontos szerepet játszanak abban, hogy minden a helyén legyen. Szerdára volt időpontom Kriszhez masszázsra, még a Sárvár utáni nagygenerálra, ő is alaposan megdögönyözött és helyrerakosgatta, amit lehetett. Megnyugodtam kicsit, de nem teljesen, hiszen vészesen közeledett az UB, és bár a munka 99 százalékát már elvégeztem, a lelki hangolódást jelentősen rontotta ez a probléma.
A futásból visszavettem, próbáltam lélekben készülni, de az sem ment, folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem akarom, hogy fájjon, nem tudtam elengedni, hogy esetleg tényleg baj lehet. Csináltam a gyógytorna gyakorlatokat, nyújtottam, hengereztem, masszíroztam, teljesen rápörögtem a „gyógyulásra”. De amikor futottam, akkor csak arra tudtam figyelni, hogy fájni fog, még akkor is, ha egyébként nem fáj. Fejben kellett magam összeszedni, és ekkor jött az a bizonyos pofonos mondat, ami talán helyre is tett. Odamegyek, elindulok, és végig is fogom csinálni az Ultrabalatont. Addig is minden meg kell tennem, hogy rendben legyek. Még kétszer voltam Vandánál kezelésen, be is tapaszolt, és Kriszhez is benyavalyogtam magam, hogy még a verseny előtt utoljára szedje szét és rakja össze a hátam. Úgy éreztem, rendben leszek. Illetve eldöntöttem, hogy rendben leszek, nem lesz baj, és ha lesz is valamilyen probléma, akkor azt majd megoldom valahogy, mint mindig.
Közben csináltam a szénhidrátos diétát, nem ettem édességet, szedtem a pajzsmirigyre a gyógyszert, és reméltem, hogy ezzel nem okozok semmiféle zavart a rendszerben – nem okoztam, sőt, szerintem nagyon jót tett a tudatos, odafigyeléssel történő táplálkozás.
A kísérőkérdés is megoldódott szerencsére, Tomi barátunk, aki tavaly bringázott velem, vállalta, hogy felesége és cuki ikerfiai helyett velünk tölti a hétvégét, és Miki öcsém is csatlakozott, hogy a segítőnk legyen. Miki még nem volt ultraversenyen, és engem sem látott még futni, de tudtam, hogy jól fogja tudni kezelni a helyzeteket. Előzetesen azért mondtam neki, hogy ő mindig legyen velem kedves, de ne sértődjön meg, ha én nem vagyok mindig az.
Így négyen vágtunk neki az útnak pénteken, jó sok cuccal és kajával felszerelkezve. Lepakoltunk a kenesei Honvéd üdülőben, majd irány a rajt, chipátvétel, ilyesmi. A srácok már előre tudták, hogy kb. 10 méterenként meg fogunk állni ismerősöket üdvözölni Milánnal, és így is lett, lépten-nyomon belebotlottunk valakibe, beszélgettünk, örültünk mindenkinek. Felvettük a chipeket, ettünk jégkrémet, megnéztük a Balatont, majd beálltunk a kineziotape sátorba, hogy még jobban megragasztassuk magunkat. Én a derekamra kértem egy kis erősítést, Milán a derekára és a térdére, hogy az IT szalag problémája ne jöjjön elő a verseny alatt. Aztán vacsorázni vettük az irányt, egy szuper olasz étteremben ettük magunkat degeszre pizzával – az enyémnek a fele megmaradt, azt eltettük, jó lesz holnapra címszóval. Este még egy kis „taktikai” megbeszélést folytattunk, hogy mikor milyen frissítőt kérünk, és hogy kb. milyen időközönként találkozunk a fiúkkal. Próbáltunk hamar lefeküdni aludni, mert a 6-os rajt miatt jó korán kellett kelni, ez nagyjából sikerült is, ennek ellenére én nagyon nehezen aludtam el, és amikor elaludtam, akkor is félálomban fetrengtem.
Kb. 2 órát sikerülhetett nyugodt alvással töltenem, jó hamar csörgött az ébresztő, keltünk és készülődtünk. Egészen nyugodt voltam, kiválasztottam a versenyszerelésemet, felöltöztem, közben mindenki szépen elkészült, és elindultunk Aligára. A versenyközpontban már nagy volt a zsibongás, mindenki készülődött a rajthoz. Gyorsan ettem egy szelet maradék pizzát (hajnali fél 6-kor, reggelire) – aztán irány a rajt. Üdvözöltük egymást, akivel addig még nem találkoztunk, sok sikert és jó utat kívántunk, jött Dóri is, Zoli is előkerült, nálam volt a chipje, Zsófinak is odaadtam az övét, jöhetett a rajt. Idén is kaptunk egy-egy lufit a kezünkbe, amit a rajt pillanatában elengedtünk az égbe – aztán indulás, jöhet a kör, 220 kilométer múlva jövünk vissza.
Ismét a meredek emelkedőn indultunk el felfelé, mint tavaly, nehogy elfussuk az elejét, aztán Kenese felé vettük az irányt. Itt még egyben van szinte teljesen a mezőny, jól látjuk egymást, így mindenkivel lehet találkozni, sok emberrel váltottam is pár mondatot, ki hogy van, hogy érzi magát, ilyesmik. Milán ellépett, ahogy szokott, én haladtam szépen a saját tempómban, még zene nélkül, inkább figyeltem a többieket, és ha volt kivel, akkor dumáltam. Teltek a kilométerek, az első tízes hamar eljött, a csípőm egyelőre nem jelzett. Futottam szépen, ezen a részen nagyjából ismerem is a településeket, itt még tudtam, hol járok, hány kilométer van mögöttem, mi hol van, ismerős volt az útvonal. Sorra villantak be a tavalyi emlékek: itt találkoztunk először a fiúkkal, hogy frissítsenek, itt hívott Anita az Indextől, hogy interjúzzunk, meg ilyenek. Mivel főleg egyedül futottam, tudtam ilyeneken gondolkodni. A frissítőállomásokon mindig ittam, és ettem pár falat sós perecet is, aztán irány tovább. Valahol egyszer csak Szabi, alias Harcsa Barna szegődött mellém bringával, Levikoptert kísérte, dumáltunk egy kicsit, és lőtt rólam fotót is (ld itt oldalt). Mondtam neki, hogy csak óvatosan, mert ha a kátyús úton elesik és kitöri a nyakát, akkor hívok hozzá mentőt, de bizony ott hagyom. 🙂 Szerencsére nem esett el. Beszélgettünk egy sort, aztán ki-ki ment a maga tempójában tovább.
Fűzfőn kértem az egyik ujjatlan trikómat a fiúktól, gyors átöltözés, és irány tovább, majd pacsi Sally-vel, aki a szülei háza előtt szurkolt Erik babával együtt. Kb. ekkor találkoztunk össze Lubics Gyurival úgy, hogy egy tempóban is tudtunk haladni, innentől szerintem legalább 10 kilométert tettünk meg együtt, jót beszélgettünk a gyerekekről, a munkáról, közben frissítettünk.
Egyszer csak Milán bukkant fel hátulról, csatlakozott hozzánk, aztán lemaradtunk Gyuritól, és ketten haladtunk tovább, bár egymástól függetlenül. Közben beértük Simonyi Balázst, aki egy külföldi futóval beszélgetett, utolért minket Marky, aki Denivel futott párban, valahol 30 km után pedig Nóri is elszáguldott mellettem, aki Dórival tolt női párost. Hol Milán volt picit előrébb, hol én, attól függően, hogy ki hogy tudott haladni, frissíteni, wc-re menni. A meleg egyre erősebb volt, Miki be is kent, hogy ne égjek le teljesen, én pedig igyekeztem minél többet inni, a fejemet is locsolni, hogy hűljek. Sajnos ezen a szakaszon nem voltak utcai kutak és csapok, pedig minden vágyam volt betenni a hideg víz alá a fejem és a lehető legjobban lelocsolni magam, a füredi nyilvános wc pedig fizetős volt, úgyhogy oda sem mentem be mosakodni. Betettem a zenét, és haladtam Tihany felé, néha belesétáltam, és picit bosszankodtam is, hogy bezzeg tavaly itt milyen jól mentem. Hát most annyira nem. A fiúk igyekeztek gyakran megállni, hogy tudjunk frissíteni, Tihany lábánál Milán megállt cipőt cserélni, vízhólyagozni, én mentem tovább, de mondtam a srácoknak, hogy még most szerezzenek jeget, míg közel a füredi benzinkút, nagyon jól fog jönni, mert épp megfőlünk, és már jönnek a hőn áhított emelkedők és lankák, Pécsely, Vászoly és Dörgicse.
baratrunning.com 