Latest Event Updates
A legek legjén – Göteborgsvarvet 2015
Réffy Balázs beszámolója 
Tavasszal kisüt a kisüt a nap, és ezek előrajzanak. Ha nem történik semmi, akkor is. Ha meg van valami esemény, akkor az hab a tortán. Kijönnek csapatostul, mászkálnak, futnak, vagy nézik a futókat. Ücsörögnek, hunyorognak, békésen bámulnak ki a fejükből. Heja, heja, finoman ordibálgatnak is. Semmi különös; mindössze a világ legnagyobb félmaraton versenye. Nem az a lényeg. Ott kell lenni persze, de elsősorban legyen nap, sör és fagyi; ezek sokkal fontosabbak. Ja, el is felejtettem a napot, vagy mondtam már?
A nevezés tél derekán lezárult, elvileg 65 000 ember jelentkezett, nekem a 70008-as rajtszám jutott. Ennyi emberrel jó kis tömörülés lesz, előtte, utána, közben, gondoltam. De Dorcsi szerint a svédek tudják, mit csinálnak, megszerveznek mindent szépen. Úgy is lett.
Johan, Dorcsi kollégája volt lelkes helyi segítőnk. Csütörtök délután beültetett az X6-os BMW-be, és kimentünk jó előre a versenyközpontba a rajtszámokat átvenni. Ragaszkodott ahhoz is, hogy körbevigyen a verseny útvonalán. Ő már vagy tízszer futott itt, minden szakaszról minden fontosat elmesélt. Feltétlenül látnunk kellett az egészet, hol vannak a nagyon szűk, hol az emelkedős részek. A bejárás a délutáni dugóban autóval is majdnem másfél óráig tartott. Rendes dolog volt Johantól, aki ráadásul valami makacs betegségből kifolyólag az idei versenyt nyomatékos orvosi tanácsra kihagyta. Szikár, alacsony, pörgős fickó, nálam egy tízessel fiatalabb, nem mertem megkérdezni, mennyit fut 21 kilométeren…
Péntek délelőtt megvolt a jótékony átmozgató 20 perces. A szállodától Johanék házáig, szigorúan az öbölparton, meg vissza. Nem tűnik bonyolult útvonalnak, mégis eltévedtem. Mélyen benyúló alöblök, hidacskák, nekem ennyi elég. Tanúm van rá, hogy egyszer körbejártam a kölni dómot, és eközben is el tudtam tévedni. Szóval így a futás is félórásra nyúlt. Borult az ég, szemerkélt, akkora szél és olyan hideg volt, hogy különös tekintettel a tengerpartra, meg a két hosszú hídra, már azt latolgattam, hogy mind a két aláöltözetet; a pirosat és a fehéret is fel kell majd a trikó alá vennem.
A hatalmas létszámot valahogy kezelni kellett, így a szervezők 25 rajtzónára osztották a mezőnyt. Azok, akik korábban itt vagy más svéd versenyen már regisztráltak valami eredményt, azokat ennek megfelelően sorolták be. Gyorsak előre, kevésbé gyorsak hátra, regisztrált idővel nem rendelkező újoncok és leglassabbak a legvégére. Én ennek megfelelően a 23. csoportból rajtoltam, 15.45-kor. Ez nyilván nem a legszerencsésebb, de előre nem lehetett tudni, pontosan mire készüljek. Úgy okoskodtam, hogy az egy hónappal ezelőtti Vivicittán elért 1:44:44-es egyéni és céges csúcsot jó lenne itt megjavítani, de még jobb lenne kiélvezni a Göteborgsvarvet minden percét, ahogy Gabi tanácsolta. Azt azért elhatároztam, hogy nem adom fel egykönnyen a rekorddöntést, meg fogok küzdeni érte. Kör modig! – azaz bátor futást –, ezt is Gabi küldte. És kapaszkodónak ott volt nálam minden, ami a Gizion és a cégescsapatból érkezett, sok vállveregetés, szurkolás, és a legeslegjobb szimbiózis.
A délutáni rajt következtében reggel nem kellett kapkodni, de azért izgultunk, hogy érünk oda. Fölférünk-e a buszra, meg lehet-e majd a helyszínen mozdulni? Felfértünk. Nem volt nagyobb közönség, mint szombaton délelőttönként a hetes buszon. Fél óra a versenyközpontig, mindenki oda tart, addig is utastársak, futócuccok, szettek méregetése, fitymálás, irigykedés. A végállomáson aztán már hömpölyögött a nép, nagyon sok ember. Futók sűrűn, amíg a szem ellát. Ja, és gyönyörű napos idő, 13 fok, közepes szél, a svédek ezt is megszervezték. Elég lesz a technikai póló, semmi nem kell alá.
Előremásztunk oda, ahol a legjobbak sorakoztak, és megvártuk az első rajtot, egy óra múlva meg az első befutókat. Érkezett Richard Mengich barátom, és a többi kenyai, eritreai. Eritrea az eritreaiaké, mondogattam magamban, aztán tizenkettediknek beért az első európai, egyben svéd fickó. Lelkesen zúgott a tribün. És jött a többi villámember, potty-potty egyre sűrűbben. Ekkor még mindig szűk két óra volt az én rajtomig. Fahéjas csiga, banán, pisi, víz, pisi. Futottam öt percet, aztán beálltam a 23-as számú falanxba. Rajtszelfi, bátorító sms-ek, szétszedem a világot, ez a legjobb az egészben. Na, mikor indulunk. Most. Hopp, Dorcsi jó helyett fogott, első métereimről is készült fotó. Sűrűn voltunk, komótosan kezdtünk, az első kilométer éppen 5:20-on belül. És innen megindítottam a nagy előrenyomulást, állandó kitörésekkel, cikázással, húszméteres sprintekkel, olykor satufékkel. Egész más volt, mint a Vivicitta. Ott a gyors futók húztak maguk után, és a táv második felében el is hagyogattak szépen. Itt meg bámm-bámm-bá-bámm-bá-bá-bá-bámm-bámm ezeket mind lehagytam, végig-végig, túlzás nélkül sokezrével. Szűk volt a pálya, de haladtam egészen a hídig. Ide gyakorlatilag egy meredek ösvény vezetett fel. Volt, aki már itt sétálni kezdett, szóval bedugultam, jól. A hídon is csak két sáv volt a futóknak fenntartva, a végén pedig megint hosszú ösvény; így szó sem lehetett arról, hogy szépen futom 4:50-es kilométereimet, ahogy amúgy erőm, úgy éreztem végig, engedte volna. Nem baj, állva halunk meg, küzdöttem, előzgettem továbbra is. A Runkeeper szerint elég jó átlagot tartottam, de ebben nem lehet megbízni, a teló mindig valamivel optimistábban mér, mint a szigorú csipecske.
A nézők. A pálya teljes hosszában, rengetegen. Állnak a nagyfaterék, néznek békésen. Családok kisgyerekkel, kisgyerek tartja a mancsát pacsiért. Kiosztottam vagy harmincat. Minden talpalatnyi zöldön ülnek, esznek, isznak, grillsütőkön sütögetnek. Kevésbé sportos fiatalok, strandszékeken, sörrel. Mire én odaértem, már nem voltak szomjasak, kicsit fáradtan bőgicséltek. Mindenféle zenekarok nyomják a bluest, vagy csak dobol egy dobos vagy döböl sok döbös, de sokkal több, mint Budapesten. És akkor valamelyik marha át akart kelni a pályán, és az orrom előtt keresztbetolta a parasztbiciklit, hogy szabályosan felakadtam rajta. De valamit meg kellett sejtsen abból, mi a magyarok istene, mert fennhangon igen csúnya szavakkal átkoztam el. Ezt meg kellett ismételnem párszor, amikor gyalogosok csinálták ugyanezt, mint például azok a benga állat fickók, hárman, 12 kilométernél, akik nem tudom, hova tették az eszüket.
Fogyott a táv, elértük a másik hidat, itt is nagyon kevés volt a hely, de a bal oldalon, a szalag mellett aránylag hatékonyan surrantam előre. Elméletileg jobbra tarts van, mint az autópályán, és ez nyomokban működik is. Ha nem, akkor jön a bakugrás, vagy az, hogy finoman megérinted az előtted futó könyökét, és akkor gond nélkül kitér. Tizenhat kilométernél beütött a krach, iszonyúan elkezdett szúrni az oldalam. Be kellett lassítanom 6 perc körüli tempóra, szuszogtam, amilyen mélyen csak tudtam, de ráment egy kilométer, míg a fájás kiállt. És jött az utolsó szakasz, benne három kilométer hosszú emelkedő. Meglepetésemre szinte meg se kottyant. Nyilván fáradtam, meg valami kaja nagyon jól jött volna, de a tempó valahonnan megmaradt. Sok volt amúgy a frissítőpont, de csak vízzel meg rondasárga energiaitallal. Banán semmi, én se vittem. A szúrás, cikk-cakkfutás, 240 méter szint ellenére is csúcsközelben lettem volna, viszont a legvégén, derült égből villámcsapás; seggriadó, seggtorlasz, minden elszállt. Valahogy belefutottam, úgy tűnt, hirtelen vagy ötszáz nőbe, meg egy igen hosszú és három méternél nem szélesebb gyalogos felüljáróba. A seggek, akarom mondani, a lányok jobbára sétáltak, vagy valami 7-es tempóban araszoltak, a felüljáró meg köszönte szépen, de nem tehetett az egészről. Leginkább fejben fáradtam el, sőt végül le is fagytam, amikor jött még egy erdős szakasz, rövid, meredek dimbekkel dombokkal, és azt vettem észre, hogy nem tudom felmérni és összerakni, hogy pontosan mennyi lesz még, és mennyi kakaó maradt bennem. És ekkor vált világossá, hogy kicsúszok az 1:45-ből. Ezt tehát elengedtem, vártam a stadiont, ami viszont életem élménye volt. Azt a szűk fél kört a rekortánon, a zsúfolt lelátó előtt sose felejtem el. Atomsprint, repülés, befutó. 1:45:56. Összesített 9 992. hely (felső tízezer) 54 621-ből, elsőre, ilyen körülmények között maximális elégedettség. Johan szerint ez aránylag lassú pálya, sok a kanyar (megszámoltam, 55, a Vivicittán, otthon ennek a fele), és nem kevés a szint; így itt sose futottak még egy órán belül.
Este végül megnéztem az ő eredményeit is évekre visszamenőleg: összes ideje 1:47-en felül. Mekkora menő vagyok. Aztán másnap jött a hír: Keszthelyen 1:44:04-el új céges rekord született. Hát, igen. Az egész csak hülyéskedés persze. Van a futás és vannak idők. Az első fontos, a másik nem.
Azt még nem mondtam, hogy az egészet Dorcsi találta ki és szervezte meg. Trükkös csalinak szánta. Hogy ne legyek már Mrs. Columbo, és annyi év után végre bemutathasson svéd kollégáinak. Köszi, a csali nagyon finom, a Göteborgsvarvet pedig életem meghatározó élménye volt.
A győztessel:-)
Hétvége? Irány a Balcsi!
Egy kis szurkolást, ha kérhetünk a hétvégére a gizionoknak:
Május 30-31., Ultrabalaton
Egyéni indulók:
– Evetovics-Balla Hajnalka
– Evetovics Milán
Csapatban versenyzők:
– Gizionok: Réffy Balázs, Hajdú Mária, Sári Erna, Molnár Eszter, Németh László, Makra Vivien, Larzen, csapatkísérők: éBakonyi Kata, Bíró János, és Karcsi, the Legend:-)
– RoaDKillers: Sáringer Zoltán
– MACera: Sally
– Kék Kocka: Nicol
Keszthely, Triatlon – féltáv
– Hegedűs Ákos
Go Gizions, go!
Keszthelyi Kilométerek – Sári Erna
Beszámoló Ernától az 1:44:02-es PB-ről – Űrfutás Keszthelyen
Soha nem hallottam erről a versenyről korábban. Most is csak azért, mert a Vivicittára beteg lettem, nem tudtam futni, holott fel voltam készülve. Minden szempontból. Csalódott voltam, ezért vigaszként gyorsan kerestem egy pótversenyt. Keszthely. Nincs is messze, azon kívül emlékeztem, hogy a Vivicittá befutóján megtapsoltam ezt a jelmezes csávót, Keszthely Kapitányt, a verseny marketing figuráját. Gabi a Vivicittá előtt is óvatosan biztatott a csúcsjavítást illetően, és most is elég visszafogott volt. Ez mondjuk még mindig jobb, mintha azt mondja, lenyomod 1:30:00 alatt, simaliba. Tehát valami kis fejlődésért jöttem Keszthelyre, de úgy voltam vele, 1:45:00 alá majd csak a WizzAirre hozom magam.
A legjobb barátnőm vitt a versenyre, ami önmagában ajándék, mert évek óta nem töltöttünk el ennyi időt együtt. Ő a menő melója mellé bevállalt még öt év egyetemet Szegeden, én meg a család-munka-futás mókuskerékből csak ritkán tudok kiugrani. Szerencsére ez az a fajta barátság, amiben mindig ott tudjuk folytatni, ahol legutóbb abbahagytuk. Mindennek miért van jelentősége? Mire Keszthelyre értünk, az egész futáshoz nem volt már kedvem, sokkal jobban szerettem volna nézni a futókat és dumálni közben.
Villámgyorsan felvettem a rajtszámot, aztán beültünk egy kávézóba telefont tölteni, meg folytatni a csacsogást. Rengeteg időnk volt még. Akkor láttam először az 1:43:00-as számot a csaj hátán, mosdóba jött a kávézóba. Gondoltam is, hogy ok, ezt nagyon messziről fogom majd látni, de azért megjegyzem magamnak. Közben megjött még egy srác motorral, barátnőm tutira ment, amíg futottam, ő kedves társaságban elköltött egy ebédet. Autóhoz vissza, összeszedtem minden cuccomat, végül nem vettem rövidgatyát, maradt a színes, mintás capri a Gizion-csajoknak, na meg Keszthelyen is sikerem volt benne. Barátnőmék el, én meg nekiláttam a feladatoknak. 1 km kocogás, gimnasztika, pisi, ivás. Ajvé, a kulacsot a kocsiban hagytam, na, nem baj, szerencsére előtte jó sokat ittam, ki kell tartania az első frissítőig. Beálltam a sorba a mosdóhoz, közben nyomogattam a telefont. Akkor írtam a Gizionoknak, hogy nyugi, épp melegítek, még nem rajtoltam el. Amit aztán Gabitól ezért ott kaptam…
Beálltam a rajtba, ami a budapesti versenyek után nagyon cuki, aprócska volt. Közben ismételgettem a leckét: első 5 km-en ne menj 165 fölé, utána engedheted 170 környékére, az utolsó 2 km-en mehet 175 fölé. Ha meleg van, az egész borulhat, akkor csak a tempóra figyelj. Jut eszembe, időjárás, ez minden versenybeszámoló szerves része, nyilván. Futóidő volt, ideális, 18-19 fok, napsütés, enyhe szél, én valahogy mégis nagyon melegnek éreztem.
Kezdtem szomjas lenni, treníroztam magam, hogy az első frissítőig kibírjam. Megjöttek az iramfutók is, srác az 1:43:00-as táblával, csaj a hátán ugyanezzel. Éppen az orrom elé álltak be, gondoltam is, mit jönnek ezek itt folyton ezzel az elérhetetlen számmal, én kb. 1:45:00-öt vagyok, menjenek kicsit előrébb. De kicsit előrébb már az 1:30:00-asok álltak. Na, hát ennyire mini volt a rajt. Közben szóltak, hogy a rajt utáni részek nagyon szűkek, vigyázzunk egymásra.
Elindultunk végre a 2. hullámmal. Itt rögtön borulni látszott, amit Gabi írt, ugyanis a keskeny utca, a teraszok miatt nem volt lehetőség lassabb tempót fogni, menni kellett a többiekkel. A szűk rész után meg rögtön egy giga lejtő jött, mondhatni az első 2 km elég jól eltelt. Láttam az iramfutókat, végig előttem voltak, tisztes távolságban, jól láthatóan. A páros fiú tagja valahol a 3. kilométeren leadta a táblát, így már csak a lányt tudtam figyelni. Még nem futottam versenyen pulzusmérővel, és bizony éreztem, hogy kell alá valami, mert elkezdte dörzsölni a bőrömet (UB-banda, kell a vazelin). Meglepetésemre jött az első frissítő, dejó, dejó, ide azt a vizet.
Jól ment a futás, élveztem, de sokáig próbáltam magam visszafogni, hogy kitartsak a végéig és ne fogyjak el nagyon. Közben elmajszoltam 6-7 km közt egy banánt, amit egy kilivel korábban vettem fel. Közben meg folyamatosan vívott az angyal meg az ördög a fejemben. Spórolni kéne, visszafogni kéne, mert messze még a vége. Frászt kéne spórolni, nem ezért jöttem, van elég erő a lábamban, hát minek csináltam azt a rengeteg edzést, erősítést, sokszor késő este, ha nem azért, hogy most használjam a lábamat. Nyert az ördög, tartottam a tempómat.
Valamikor 9 környékén egészen beértem az iramfutó csajt, aztán már előttem futott, megint egészen az orrom előtt. Kezdtem ettől ideges lenni, mert nem értettem, mi a szitu. Vagy én vagyok veszett gyors, vagy ők nagyon rossz iramfutók. Jó tempókat mondott a fülemre a RunKeeper, de féltem tőle, úgysem tartok ki így a végéig. Aztán a Fő tér alatti emelkedőn nagyon belassultak, én meg azokat jól bírom mindig, így egy életem, egy halálom, megelőztem a duót. Majd visszaveszik valahol, gondoltam. Átfutottunk a kapun, indult a 2. kör.
13-14 környékén kezdtem érezni, hogy lassulok, nézegettem hátra, kerestem a csajt, hogy mennyivel vannak mögöttem. De nem láttam. Közben ugyanott, ahol az első körben, felvettem még egy banánt, 15 környékén megettem, attól jobb lett minden, bár a tempóm innentől folyamatosan esett, és felkerült 5:00 fölé. Arra közben figyelmes lettem, hogy jó ideje csak férfiakkal futok, ők előznek, őket előzöm, adjuk, vesszük a pozíciókat. Sehol egy nő. Közben a gyakori frissítők miatt éreztem, hogy túlittam magam, elnehezült a gyomrom, kotyogott bennem a sok víz. Nekem ez az egyik legkellemetlenebb érzés futás közben. Ezért is, mert a közben elnehezült lábak miatt is 18-nál már nagyon szerettem volna, hogy vége legyen, 20-nál, a parti sétányon meg már mindennél jobban kívántam. Kivételesen a Balaton látványa sem dobott fel. Azt, hogy PB lesz, már biztosan tudtam, az 1:47:57-et túlszárnyaltam. A kérdés csak az volt, mennyivel. Fejben nagyon készültem, mert a célhoz még fel kellett futni az emelkedőn, tudjátok, ahol az első kör végén elhagytam az 1:43:00 csajt. Itt feltoltam magam, meglepően könnyed voltam, megint, sokadszorra is imába foglaltam Gabi nevét, amiért azt a rengeteg dombot megfuttatta velem (meg hát!). Itt már őrületes hangulat volt, ordítozó, éljenző emberek, sikítozó barátok, már csak pár métert kellett futni a célig. Úgy emlékszem, sprinteltem, a RunKeeper is azt mutatja, de hogy honnan volt erre erőm, nem tudom, és az egész ki is mosódott. A raliversenyeket idéző céldobogóra alig értem fel, rögtön gratulációk, érem a nyakamba, le a másik oldalon, befutócsomag a kezembe, és kész. Ez a része nem tetszett a szervezésnek, mert rögtön a befutó után meg kell állni, mint a cövek, akár ácsorogni is, ha az éremosztónak épp előtted fogy ki a markából a muníció.
A befutócsomag viszont a legjobb volt, amit eddig versenyen kaptam. Szerény, de nagyon hasznos. Két péksütemény egy helyi pékségből, teljes kiőrlésűek, Chia-maggal. És sör, halleluja, sör. Végre egy verseny, ahol sör van! Alkoholmentes Erdinger. Ezt már csak a zuhany után fogyasztottam el, mert nagyon siettünk vissza Budapestre. Sajnos a Bocuse d’Or Akadémia VIP-vacsoráját lekéstük, de még így is nagyon, nagyon boldog és klassz napot zártunk.
Nagyon sokat gondoltam a Gizionokra, sok olyan zenét adott fel a telefonom, amiben repülés volt, meg Holdra szállás, meg űrutazás és hasonlók. Láttam lányt full lilában, meg nézegettem a sok eye candyt, ha néha láttam csajt, akkor azokat is. Sokat mosolyogtam futás közben.
Abban biztos vagyok, nem utoljára futottam a Keszthelyi Kilométerek versenyén. Barátságos szervezők, az út mellett tapsoló, hajrázó nagyon lelkes helyiek és turisták, a frissítőknél vizet, „ijzót” ordibáló és kínáló kisiskolások, mind-mind szívet melengető élményt adtak a futáshoz. Jövőre gyerekekkel jövök, szombaton manófutamok, vasárnap meg félmaraton.
Tanulság is van, naná, hogy van. Jó lenne kicsit jobban összeraknom fejben, mit szeretnék, és hogyan fogok oda eljutni. Összejött ez most is, bővel túlteljesítettem, amiért jöttem, de az utolsó 3 kilométer szenvedése valamiképp csökkenti az elégedettségemet. Hülyeség, lehet rá mondani, zsebeljem be ezt az űridőt, és hagyjam a részleteket. Remélem, majd Gabi megmondja, hülyeség-e.
Egy dolgot viszont még mindig nem tudok és nem is hagy nyugodni. Hová lett az 1:43:00-as iramfutó csaj?
baratrunning.com 