aszfalt
Hétvége? Irány a Balcsi!
Egy kis szurkolást, ha kérhetünk a hétvégére a gizionoknak:
Május 30-31., Ultrabalaton
Egyéni indulók:
– Evetovics-Balla Hajnalka
– Evetovics Milán
Csapatban versenyzők:
– Gizionok: Réffy Balázs, Hajdú Mária, Sári Erna, Molnár Eszter, Németh László, Makra Vivien, Larzen, csapatkísérők: éBakonyi Kata, Bíró János, és Karcsi, the Legend:-)
– RoaDKillers: Sáringer Zoltán
– MACera: Sally
– Kék Kocka: Nicol
Keszthely, Triatlon – féltáv
– Hegedűs Ákos
Go Gizions, go!
Keszthelyi Kilométerek – Sári Erna
Beszámoló Ernától az 1:44:02-es PB-ről – Űrfutás Keszthelyen
Soha nem hallottam erről a versenyről korábban. Most is csak azért, mert a Vivicittára beteg lettem, nem tudtam futni, holott fel voltam készülve. Minden szempontból. Csalódott voltam, ezért vigaszként gyorsan kerestem egy pótversenyt. Keszthely. Nincs is messze, azon kívül emlékeztem, hogy a Vivicittá befutóján megtapsoltam ezt a jelmezes csávót, Keszthely Kapitányt, a verseny marketing figuráját. Gabi a Vivicittá előtt is óvatosan biztatott a csúcsjavítást illetően, és most is elég visszafogott volt. Ez mondjuk még mindig jobb, mintha azt mondja, lenyomod 1:30:00 alatt, simaliba. Tehát valami kis fejlődésért jöttem Keszthelyre, de úgy voltam vele, 1:45:00 alá majd csak a WizzAirre hozom magam.
A legjobb barátnőm vitt a versenyre, ami önmagában ajándék, mert évek óta nem töltöttünk el ennyi időt együtt. Ő a menő melója mellé bevállalt még öt év egyetemet Szegeden, én meg a család-munka-futás mókuskerékből csak ritkán tudok kiugrani. Szerencsére ez az a fajta barátság, amiben mindig ott tudjuk folytatni, ahol legutóbb abbahagytuk. Mindennek miért van jelentősége? Mire Keszthelyre értünk, az egész futáshoz nem volt már kedvem, sokkal jobban szerettem volna nézni a futókat és dumálni közben.
Villámgyorsan felvettem a rajtszámot, aztán beültünk egy kávézóba telefont tölteni, meg folytatni a csacsogást. Rengeteg időnk volt még. Akkor láttam először az 1:43:00-as számot a csaj hátán, mosdóba jött a kávézóba. Gondoltam is, hogy ok, ezt nagyon messziről fogom majd látni, de azért megjegyzem magamnak. Közben megjött még egy srác motorral, barátnőm tutira ment, amíg futottam, ő kedves társaságban elköltött egy ebédet. Autóhoz vissza, összeszedtem minden cuccomat, végül nem vettem rövidgatyát, maradt a színes, mintás capri a Gizion-csajoknak, na meg Keszthelyen is sikerem volt benne. Barátnőmék el, én meg nekiláttam a feladatoknak. 1 km kocogás, gimnasztika, pisi, ivás. Ajvé, a kulacsot a kocsiban hagytam, na, nem baj, szerencsére előtte jó sokat ittam, ki kell tartania az első frissítőig. Beálltam a sorba a mosdóhoz, közben nyomogattam a telefont. Akkor írtam a Gizionoknak, hogy nyugi, épp melegítek, még nem rajtoltam el. Amit aztán Gabitól ezért ott kaptam…
Beálltam a rajtba, ami a budapesti versenyek után nagyon cuki, aprócska volt. Közben ismételgettem a leckét: első 5 km-en ne menj 165 fölé, utána engedheted 170 környékére, az utolsó 2 km-en mehet 175 fölé. Ha meleg van, az egész borulhat, akkor csak a tempóra figyelj. Jut eszembe, időjárás, ez minden versenybeszámoló szerves része, nyilván. Futóidő volt, ideális, 18-19 fok, napsütés, enyhe szél, én valahogy mégis nagyon melegnek éreztem.
Kezdtem szomjas lenni, treníroztam magam, hogy az első frissítőig kibírjam. Megjöttek az iramfutók is, srác az 1:43:00-as táblával, csaj a hátán ugyanezzel. Éppen az orrom elé álltak be, gondoltam is, mit jönnek ezek itt folyton ezzel az elérhetetlen számmal, én kb. 1:45:00-öt vagyok, menjenek kicsit előrébb. De kicsit előrébb már az 1:30:00-asok álltak. Na, hát ennyire mini volt a rajt. Közben szóltak, hogy a rajt utáni részek nagyon szűkek, vigyázzunk egymásra.
Elindultunk végre a 2. hullámmal. Itt rögtön borulni látszott, amit Gabi írt, ugyanis a keskeny utca, a teraszok miatt nem volt lehetőség lassabb tempót fogni, menni kellett a többiekkel. A szűk rész után meg rögtön egy giga lejtő jött, mondhatni az első 2 km elég jól eltelt. Láttam az iramfutókat, végig előttem voltak, tisztes távolságban, jól láthatóan. A páros fiú tagja valahol a 3. kilométeren leadta a táblát, így már csak a lányt tudtam figyelni. Még nem futottam versenyen pulzusmérővel, és bizony éreztem, hogy kell alá valami, mert elkezdte dörzsölni a bőrömet (UB-banda, kell a vazelin). Meglepetésemre jött az első frissítő, dejó, dejó, ide azt a vizet.
Jól ment a futás, élveztem, de sokáig próbáltam magam visszafogni, hogy kitartsak a végéig és ne fogyjak el nagyon. Közben elmajszoltam 6-7 km közt egy banánt, amit egy kilivel korábban vettem fel. Közben meg folyamatosan vívott az angyal meg az ördög a fejemben. Spórolni kéne, visszafogni kéne, mert messze még a vége. Frászt kéne spórolni, nem ezért jöttem, van elég erő a lábamban, hát minek csináltam azt a rengeteg edzést, erősítést, sokszor késő este, ha nem azért, hogy most használjam a lábamat. Nyert az ördög, tartottam a tempómat.
Valamikor 9 környékén egészen beértem az iramfutó csajt, aztán már előttem futott, megint egészen az orrom előtt. Kezdtem ettől ideges lenni, mert nem értettem, mi a szitu. Vagy én vagyok veszett gyors, vagy ők nagyon rossz iramfutók. Jó tempókat mondott a fülemre a RunKeeper, de féltem tőle, úgysem tartok ki így a végéig. Aztán a Fő tér alatti emelkedőn nagyon belassultak, én meg azokat jól bírom mindig, így egy életem, egy halálom, megelőztem a duót. Majd visszaveszik valahol, gondoltam. Átfutottunk a kapun, indult a 2. kör.
13-14 környékén kezdtem érezni, hogy lassulok, nézegettem hátra, kerestem a csajt, hogy mennyivel vannak mögöttem. De nem láttam. Közben ugyanott, ahol az első körben, felvettem még egy banánt, 15 környékén megettem, attól jobb lett minden, bár a tempóm innentől folyamatosan esett, és felkerült 5:00 fölé. Arra közben figyelmes lettem, hogy jó ideje csak férfiakkal futok, ők előznek, őket előzöm, adjuk, vesszük a pozíciókat. Sehol egy nő. Közben a gyakori frissítők miatt éreztem, hogy túlittam magam, elnehezült a gyomrom, kotyogott bennem a sok víz. Nekem ez az egyik legkellemetlenebb érzés futás közben. Ezért is, mert a közben elnehezült lábak miatt is 18-nál már nagyon szerettem volna, hogy vége legyen, 20-nál, a parti sétányon meg már mindennél jobban kívántam. Kivételesen a Balaton látványa sem dobott fel. Azt, hogy PB lesz, már biztosan tudtam, az 1:47:57-et túlszárnyaltam. A kérdés csak az volt, mennyivel. Fejben nagyon készültem, mert a célhoz még fel kellett futni az emelkedőn, tudjátok, ahol az első kör végén elhagytam az 1:43:00 csajt. Itt feltoltam magam, meglepően könnyed voltam, megint, sokadszorra is imába foglaltam Gabi nevét, amiért azt a rengeteg dombot megfuttatta velem (meg hát!). Itt már őrületes hangulat volt, ordítozó, éljenző emberek, sikítozó barátok, már csak pár métert kellett futni a célig. Úgy emlékszem, sprinteltem, a RunKeeper is azt mutatja, de hogy honnan volt erre erőm, nem tudom, és az egész ki is mosódott. A raliversenyeket idéző céldobogóra alig értem fel, rögtön gratulációk, érem a nyakamba, le a másik oldalon, befutócsomag a kezembe, és kész. Ez a része nem tetszett a szervezésnek, mert rögtön a befutó után meg kell állni, mint a cövek, akár ácsorogni is, ha az éremosztónak épp előtted fogy ki a markából a muníció.
A befutócsomag viszont a legjobb volt, amit eddig versenyen kaptam. Szerény, de nagyon hasznos. Két péksütemény egy helyi pékségből, teljes kiőrlésűek, Chia-maggal. És sör, halleluja, sör. Végre egy verseny, ahol sör van! Alkoholmentes Erdinger. Ezt már csak a zuhany után fogyasztottam el, mert nagyon siettünk vissza Budapestre. Sajnos a Bocuse d’Or Akadémia VIP-vacsoráját lekéstük, de még így is nagyon, nagyon boldog és klassz napot zártunk.
Nagyon sokat gondoltam a Gizionokra, sok olyan zenét adott fel a telefonom, amiben repülés volt, meg Holdra szállás, meg űrutazás és hasonlók. Láttam lányt full lilában, meg nézegettem a sok eye candyt, ha néha láttam csajt, akkor azokat is. Sokat mosolyogtam futás közben.
Abban biztos vagyok, nem utoljára futottam a Keszthelyi Kilométerek versenyén. Barátságos szervezők, az út mellett tapsoló, hajrázó nagyon lelkes helyiek és turisták, a frissítőknél vizet, „ijzót” ordibáló és kínáló kisiskolások, mind-mind szívet melengető élményt adtak a futáshoz. Jövőre gyerekekkel jövök, szombaton manófutamok, vasárnap meg félmaraton.
Tanulság is van, naná, hogy van. Jó lenne kicsit jobban összeraknom fejben, mit szeretnék, és hogyan fogok oda eljutni. Összejött ez most is, bővel túlteljesítettem, amiért jöttem, de az utolsó 3 kilométer szenvedése valamiképp csökkenti az elégedettségemet. Hülyeség, lehet rá mondani, zsebeljem be ezt az űridőt, és hagyjam a részleteket. Remélem, majd Gabi megmondja, hülyeség-e.
Egy dolgot viszont még mindig nem tudok és nem is hagy nyugodni. Hová lett az 1:43:00-as iramfutó csaj?
Sárvár, egyéni csúcs, OB 3. – Hanka beszámolója a 24 órás OB-ról
24 óra futás, 187,89 kilométeres új egyéni csúcs, országos bajnoki 3. helyezés, korosztályos 1. helyezés. 14 kilométeres javítás a tavalyihoz képest. Életem eddigi legnehezebb versenye volt. És akkor most már talán el is tudom rendesen kezdeni az írást.
A sárvári futás már évek óta nem marad ki a programból, a szívem csücske, 5 éve voltunk először, 4 éve ott futottam az első ultrámat, szeretem, jó ott lenni. A 24 órás futás pedig az UB felkészülés számomra fontos része, erőfelmérő, tapasztalatszerző verseny volt tavaly, idén már ennél picit komolyabban vettem, szerettem volna egy jót futni. Az edzések jól mentek, a székesfehérvári 12 órás verseny is, idén a bokámat sem sikerült szétvernem, minden jól alakult. Persze nem én lennék, ha nem történt volna mégis valami: a Vivicittán a 10 kilométeres iramfutáson elestem, lehorzsoltam a térdem és csúnyán bevertem a csontot is, aztán sikerült eléggé megfáznom, pihenni sem tudtam túl sokat a verseny hetében, mert Milcsi betegeskedett, így otthon voltam vele és úgy dolgoztam. Persze semmi nem tántoríthatott el a versenytől, kúráltam magam, ahogy lehetett, a takonykórom kissé javult, de nem lettem 100 százalékos.
Pénteken szokás szerint jött Anyukám, hogy átvegye Milcsit a hétvégére (addigra ő meggyógyult), és mi Milánnal el tudjunk menni Sárvárra, a mi kellemes wellness hétvégénkre. Szokás szerint a Rozmann panzióban szálltunk meg, ugyanazt a szobát kaptuk, mint 4 évvel ezelőtt. A tésztapartin jött a szokásos bandázás, krumplis tészta, utána még egy plusz vacsora, csak a rend kedvéért, aztán lehetőség szerint pihenés. Egészen jól aludtam, de éreztem, hogy azért elég fáradt vagyok (mondjuk ez kb. 3 éve folyamatosan így van, azóta nem tudtam magam tisztességesen kialudni). Reggeli a szokásos helyen, kávé, készülődés, ahogy mindig.
A Márton Team-hez cuccoltunk le, mert a társaságban mindig van valaki, aki nekünk is tud picit segíteni a frissítésben, Attila és Kinga a saját csapata mellett minket is mindig istápol, ha szükségünk van rá. Most az Ironteam-ből Barnabás és Jutka is ott voltak, és Csákány Kriszta is, aki Blue-nak jött segíteni, de azonnal mondta, hogy ránk is figyel, csak szóljunk, mit kell segíteni. Nicol is jelezte, hogy ha bármiben tud segíteni, csak szóljunk, ott vannak ők is. Szóval egy szép nagy frissítőcsapat vett minket körbe, és megint megbizonyosodtam róla, hogy nagyon nagy szükség van a munkájukra és a támogatásukra, mert sokkal könnyebb úgy futni, ha van segítség.
Az idő melegnek ígérkezett, így az utolsó pillanatban – a rajt előtt 2 perccel – ujjatlan trikót vettem a póló helyett. Idén még nem volt rajtam ujjatlan, rövidnadrág is csak háromszor, szóval a melegre nem nagyon tudtam az edzéseken készülni. Elrajtoltunk, az első kör kényelmesen telt, a lényeges esemény az volt, hogy rájöttem, rosszul állítottam be az órámat (gyengére hagytam a GPS jelet), így nem fog rendesen mérni, igazából nem lesz sok értelme viselni, mert a GPS jel pontatlansága miatt sokkal kevesebbnek méri a távot, legfeljebb a pulzusom tudom rajta figyelni. Hamar elkezdtem a frissítést, igyekeztem sokat inni, hogy ebből ne legyen baj, és az időközben kirakott hideg vizes vödrökből elkezdtem magam locsolni, hűteni. Tudtam, hogy más esélyem nincs a meleg legyőzésére, csak ha hűtöm magam. A tempót nem erőltettem, 6 percen belül futottam, gyorsítani nem akartam. Teltek a körök, ha volt kivel, akkor beszélgettem, hiszen együtt futni könnyebb, és még az idő is gyorsabban telik. (Persze nem telik gyorsabban, csak szeretnénk, ha így lenne.) Nicol szólt, hogy kezd pirulni a vállam, be kéne kenni, ezt gyorsan le is rendeztem az asztalunknál, bekentek, mentem tovább.
Kb. 1 óra után felvettem az mp3 lejátszómat a dobozomból és elkezdtem zenét hallgatni. Érzésre egész jól haladtam, nem volt különösebb gond a melegen kívül, de hát mindenkinek ugyanilyen meleg volt, úgyhogy nem panaszkodtam. Milánnal is haladtunk együtt kicsit, mondta, hogy megint fáj a térde, amivel a verseny előtt sokáig szenvedett, ez így nem lesz jó, valószínűleg ki fog állni. 2 óránál sajnos tényleg ki is állt, nem örültem neki, sajnáltam, de okos döntést hozott a saját érdekében. A helyzetben persze pozitívumot is találtam: segíteni tud nekem a frissítésben, illetve tud aludni éjszaka, így pihentebben haza tud vezetni, mintha végig futott volna. Milán kb. 5 perccel a kiállása után már szerepet is váltott, nem a sebeit nyalogatta, hanem azonnal teljes figyelemmel fordult felém, és nézte, miben tud segíteni, hogy minél jobban tudjak futni. Közben az órám elkezdett elég magas pulzusértékeket mutogatni, úgyhogy fogtam és letettem a pánttal együtt, hagyjon engem békén, meleg van, persze, hogy magas a pulzusom, nehezen fog lejjebb menni, nem idegesítem magam ezzel, inkább ne is lássam. Aztán a cipőben kezdett el nagyon melege lenni a lábamnak, azt pedig utálom, úgy éreztem magam, mint akit bedunsztoltak, kértem Milánt, hogy vegye elő a Hoka Cliftont, a Valort le fogom venni. Gyorsan cipőt cseréltem, és már jól szellőző lábbal futottam tovább, egy fokkal máris jobb volt. Folyamatosan ittam, locsoltam a fejem vízzel, vizeztem a sapkám, a topom, de még a nadrágomból is csurgott a hideg víz, Jocival meg is beszéltük egyszer, hogy ő is bepisilt, meg én is – vagy legalábbis úgy nézünk ki. Mindenki harcolt a meleg ellen, ment a pancsolás, hűtés, Dóri és Nicol is adott jeget, Milán a törölközővel hűtött. Meg is állapítottam, hogy ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. A pálya széléről folyamatosan jöttek a biztatások, és persze a futók között is. Teltek az órák, gyűltek a kilométerek, kb. 6 perces átlagot tartottam elég sokáig. Ittam, vécéztem, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, a gyomrom nem volt túlzottan befogadóképes állapotban, és sajnos a központi frissítőasztalról hiányoztak azok a dolgok, amiket mindig csipegetni szoktam, úgy mint ropi, sós perec, vajas kenyérke, barackkonzerv – ezeket mi nem hozunk, mert eddig mindig voltak. Azért benyomtam időnként egy-egy gélt, ettem pár falat kókuszrudat, Kriszta belém tukmált egy kis ananászkonzervet meg a levét. Haladtam, zenéltem, vizeskedtem, hűtöttem magam. Ha volt kivel futni, annak örültem, Lubics Gyurival akadtunk össze többször és futottunk együtt egészen jó tempóban, Igorral is mentünk közösen, egy-egy szakaszra Márton Attila is becsatlakozott, ezek az együtt futások mindig “rántottak” rajtam egyet és jobban haladtam. A szurkolók aranyosak voltak, jöttek a biztatások, különösen Lubics Szilvitől esett jól, amikor hajrázott és mondta, hogy szépen mozgok.
Az első 6 óra elég gyorsan eltelt, ezt onnan vettem észre, hogy a 6 órás futók szépen megálltak, egy kör remekül eltelt azzal, hogy sorra gratuláltam mindegyiküknek – persze futás közben -, pacsiztunk, Dórit megölelgettem. A verseny negyede eltelt, mondjuk erre nem szabad gondolni, de hát ez az igazság. A női versenyben ekkor már stabilan a 3. helyen álltam Viki és Évi mögött, mint ahogyan arra előzetesen számítottam. Talán nem tűnik elbizakodottnak, de azt gondoltam, hogy nekem ebben a mezőnyben a 3. helyet meg kell tudnom szerezni, és minden nehézség alkalmával ez is bevillant, hogy ezt a lehetőséget nem szabad hagynom elúszni. A legjobbjaink a VB miatt most nem jöttek az országos bajnokságra, Szilvi, Edit és Kriszta segítőként voltak most jelen, így itt volt a nagy lehetőség, hogy legalább egy OB bronzérmet szerezhessek. Tudom, hogy nem ezért futunk, én sem ezért csinálom, de ez igenis elég motiváló dolog. És Milcsitől is úgy köszöntem el, hogy megígértem neki, viszek haza egy serleget. Ez szintén motiváló volt.
baratrunning.com 