aszfalt
Félmaraton zenei aláfestéssel – Hajdú Mária Trier beszámoló
Prelűd
A kis április félrenézett terepfélmaraton után már nagyon ügyeltem arra, hogy a június végére becélzott verseny tutira betonos legyen – a Trierer Stadtlauf az én fogalmaim szerint elég üzembiztosan annak ígérkezett, bónuszban elég közel is volt. Az első kihívást is sikerült megugrani, szokásomtól eltérően simán és eltévedés nélkül odataláltam (a GPS a gyengék menedéke) és parkoló is lett. Rajtszámot, chipet felvettem, utóbbit a Porta Nigrára ülve szereltem fel – mert ha van kéznél egy kétezer éves városkapu, használjuk ki 🙂
Aztán visszamentem kicsit még ücsörögni a kocsiba, mert ekkor még hűvös volt és bőven volt időm, ittam, és megettem egy fél zacskó aszalt áfonyát, ami utóbb kifejezetten jó ötletnek bizonyult. És akkor felcsendült a rádióban az ABBÁtól a Mamma mia:
Mamma mia, here I go again
My my, how can I resist you?
Mamma mia, does it show again?
My my, just how much I’ve missed you
Ez megadta a megfelelő ráhangolódást :-), és megindultam a rajthoz. Bemelegítés, egy kilométer laza futás, aztán óraműpontossággal – welcome to Germany – 9:20-kor elstartoltunk. Előtte sokat gondolkodtam azon, hogy nézzem-e majd menet közben a tempót, elég változó tapasztalataim vannak, hogy segít-e vagy sem, de úgy voltam vele, hogy a tavalyi 2:10:57 időnél biztos, hogy jobbat futok, a felkészülés jól ment, egyben vagyok, nem presszionálom magam feleslegesen. Iramfutók se voltak, nem kellett fenyegetően távolodó vagy közeledő lufikkal se küzdeni, úgyhogy elindítottam a Runkeepert és ment a tokba a telefon.
1.-21,4 km
A reggel nem az én időszakom (understatement of the year). 9:20-kor általában a második kávémat iszogatom, és dél előtt arra se vetemedek, hogy az edzéstervre ránézzek, nem ám fussak. Főleg nem 20 fokról folyamatosan melegedő időben. Úgyhogy kifejezetten megörültem a 2. km magasságában a frissítőpontnak, de nagyon sulykoltam magamnak, hogy a 30K-t nem szabad megismételni, mindig csak kevés ivás lesz, gyomorra vigyázunk. A zenét többször lekapcsoltam, hogy a légzésre jobban tudjak figyelni, Metronóm Ákos etalonra gondoltam :), csak egyenletesen, nyugisan. Lassan jöttek a kilométerek, megviselt a meleg, főleg az emelkedőkön, már a 4. kilométernél győzködni kellett magam, hogy az UB almádi szakasza melegebb is volt, szintesebb is, bónuszban repkedő szöszös. Az 5. km-nél vízionáltam Gabit, amint verbálisan szétrúgja a nyifogásért a hátsómat, ez egy kilométerre rendbe tett :D. A 6. km-nél felidéztem, hogy Larzen 4:30-cal nyomta végig a 20K-ját, zokszó nélkül. Akkor haladjunk, kérem, haladjunk, nincs itt semmi vinnyognivaló. A 7. km-nél meguntam a belső monológokat és a nyűglődést. Betoltam a csodafegyvert. Elvist. Ötször egymás után, biztos, ami biztos.
A little less conversation, a little more action please
All this aggravation ain’t satisfactioning me
A little more bite and a little less bark
A little less fight and a little more spark
Close your mouth and open up your heart and baby satisfy me
Satisfy me baby
Come on baby I’m tired of talking
Grab your coat and let’s start walking
Come on, come on
Come on, come on
Come on, come on
Don’t procrastinate, don’t articulate
Girl it’s getting late, gettin’ upset waitin’ around
Két jó kilométert köszönhettem neki, de az első kör vége a sétálóutcán vezetett végig, nem örültem a macskaköveknek és a fotósoknak se, utóbbiakat Hanka-féle szemmel verésben igyekeztem részesíteni, az agresszívan szurkolóknál pedig remélem, kiült az arcomra az “állj be mellém, bazdmeg, utána beszélgessünk a tempóról és a gyorsításról” gondolatsor. A 9. kilométernél Michael Bublé búgta a fülembe, hogy The best is yet to come – anyád.
Kicsit másfele vittek a második körre, mint amerre az első kezdődött, ámde a számjelzőket eltüntették, úgyhogy valahol érzésre a 10. kilométer környékén jöhetett frontálisan szembe egy utcai óra. Pontosan 10:20-at mutatott.
*hörg, hörg*
Az. Nem. Létezik. Hogy. Hat. Perces. Ezreseket. Futok.
Nem.
Nem.
Nem.
Nem.
*hörg, hörg*
Mama Telefon helyén marad. Mielőtt úgy igazán megzuhantam volna, meggyőztem magam arról, hogy vagy 11 km körül járok, vagy a német precizitás pont ennél a nyomorult óránál mondott csődöt. És egyébként Larzen 4:30-cal futott. Küzdünk tovább. A 12. kilométernél morcogtam egy kört, hogy tulajdonképp moesnek már kettővel korábban át kellett volna vennie a stafétát, de a lusta dög persze otthon kényelmeskedik. Annak is örültem volna, ha a vízen kívül valami mást is adnak a frissítőállomásokon, mert csak az volt, de nem. Szivacsos és poharas kiszerelés, slussz. A 13. kilométernél az egyik út szélén dobolós ember melletti asztalon kávéfőző volt. K. Á. V. É. Nem gondoltam volna, hogy a nettó bűnözőknek elkönyvelt Versenyt Néző Sörözőkön/Pezsgőzőkön kívül új céltábláim születhetnek, főleg nem forró ital miatt, de instant sikert könyvelhettem el ezen a fronton. Reggel 6-kor ittam meg az eddigi egyetlen kávémat. Nem segített a hiányérzeten az se, hogy ott termett mellette virtuálisan Kata a “laktózmentes vagy sima tejjel kéred?” kérdéssel és a porcelánbögrével. A 14. kilométernél jött megint Bublé barátom a Can’t buy me love-val. Elbeszélgettünk.
I’ll buy you a diamond ring my friend if it makes you feel alright
You mean right now? Not really, dear, de nincs az a félmaratoni szenvedés, ami miatt egy brillköves gyűrűre nemet kéne mondani.
I’ll get you anything my friend if it makes you feel alright
Coffee. Beer. Chair. In that order.
Cos I don’t care too much for money, and money can’t buy me love
Say you don’t need no diamond ring and I’ll be satisfied
Darling, a helyedben áttérnék egy másik klasszikusra: I can’t get no satisfaction…
Tell me that you want the kind of thing that money just can’t buy
Free coffee. Free beer. Free chair. In that order.
- kilométer. Egyre melegebb. Ámde Larzen 4:30-cal letolta. Lehetnék Pesten is, pont ugyanennyi lenne hátra, mint amennyivel már megküzdöttem. De nem! Már csak 6 km. Barátok közt is csak félóra. Ish. Ha Larzen nincs a barátaink között. Ekkor felzendül egy nyomorult templomharang, és beindul a fejbenmatek. Hány az óra, Vekker úr? 10:45? 10:50? 11:00? Mise és kész! Random időpontban a spontán németeknek!
- km. Legyünk stílszerűek: Johnny Cash – 25 minutes to go.
Well they’re building a gallows outside my cell I’ve got 25 minutes to go
And the whole town’s waitin’ just to hear me yell I’ve got 24 minutes to go
Well they gave me some beans for my last meal I’ve got 23 minutes to go
But nobody asked me how I feel I’ve got 22 minutes to go
Szarul, Johnny, szarul! Mélyen átérzem a helyzetedet! 17. kilométer. Kapcsoljunk brutálra. Nonpoint – In the air tonight.
Well I remember, I remember don’t worry
How could I ever forget,
It’s the first time, the last time we ever met
But I know the reason why you keep your silence up,
No you don’t fool me
The hurt doesn’t show
But the pain still grows
It’s no stranger to you and me
I don’t believe in The Wall. I believe in the Blerch. Nincs fal. Nincs. Mondom: nincs!
- kilométer. Belenyilallt valami a vádlimba. Vagy nagyon jól csinálok valamit, vagy nagyon rosszul. Larzennek biztosan nem fájt 4:30-nál. Októberben, aranyom, a Strongmanrunon lesz még 30 akadály is, úgyhogy villámgyorsan szedd össze magad, ez itt még nem is nehéz. És nem a felüljáró a Nyugati-téren.
A 19. kilométernél Erna odacsapta a kezembe a chipet és az utasítást:
– Told meg.
– Ernuska, most nem fog menni 4:54-gyel, nem baj?
– Na csak toljad.
- kilométer. Petula Clark – Downtown.
When you’re alone and life is making you lonely
You can always go downtown
When you’ve got worries, all the noise and the hurry
Seems to help, I know, downtown
Just listen to the music of the traffic in the city
Linger on the sidewalk where the neon signs are pretty
How can you lose?
The lights are much brighter there
You can forget all your troubles, forget all your cares
So go downtown
Things will be great when you’re downtown
No finer place for sure, downtown
Everything’s waiting for you
Azt mondod, Petula? Sétálóutca. Kicsi macskakő. Nagyobb macskakő. Régebbi macskakő. Utcai árusok vezetékeit fedő púpok. Betonról volt szó, a hétszentségit, nem terepről! Sprint indul. Hol az a nyomorult Porta Nigra? A kapu túl messze van. És mit adtak nekünk a rómaiak? Egy rossz helyre épített városkaput?! Ziel a láthatáron! Gumikapu! Sokkal szimpatikusabb. Na akkor ugorjon a majom a vízbe. Telefon elő, lássuk a másik bundás állatot. 1:53:55, 56, 57… Aaaaaazbesztnatoljukmegavégétkenyaimódraédeslányom.
Végjáték
A célban megkaptam a gyerekek szokásos ajándékát (“– mama, nyertél? – nem, de hoztam érmet. – de jóóóó”) és végre sört. Úgy tűnik, a vízkészletek a frissítések során elhasználódtak, mert az egy csepp nem sok, annyi nem akadt. Kaja se. Sör az minden mennyiségben – welcome to Germany, noch einmal. Kávékörhöz nem éreztem elég erőt magamban, chipet leadtam, levezetésként kocsiig elsétáltam, aztán be és irány haza.
Rádió: Kool and the Gang – Fresh.
She’s fresh, exciting
She’s so exciting to me
She’s fresh, exciting
She’s so inviting to me, yeah
Végignéztem a csatakos ruhámon, a karomról lesötörtem egy kis sót, hátrasimítottam egy izzadt tincset, és vigyorogva énekeltem a fiúkkal a refrént.
Yeah.
HANKA VS. ULTRABALATON 2:0
Hanka a célban
„Lehet, hogy egyszer kell egy nagy pofont kapnom a futástól, de ezt a pofont nem most fogom megkapni!” Ez az idézet tőlem származik, és a 2015-ös Ultrabalaton előtt valamikor 2 héttel szaladt ki a számon. Az eleje Milántól való, aki azt mondta, hogy lehet, hogy kell egy pofont kapnom valamikor, nekem sem sikerülhet minden verseny. És hogy miért került szóba az a pofon? Mert akkor még az is benne volt a pakliban, hogy nem fogok tudni célba érni az UB-n.
3 héttel az UB előtt, 2 héttel Sárvár után egy pénteki laza 12 kilométeres futáson elkezdett fájni a bal csípőm és forgóm úgy, hogy a fájdalom egészen a bokámig lefutott. Nem tudtam hová tenni a dolgot, mikor hazaértem, már nem fájt, de azért a szokásosnál többet nyújtottam, masszíroztam, bekentem, vasárnap pedig nekivágtam a hosszúnak. 25 kilométertől borzasztó fájdalom volt a bal oldalon, olyan érzésem volt, mintha a bal lábam nem lenne a helyén és rövidebb lenne, mint a másik. Eléggé megijedtem. Hétfőre megvolt a döntés: telefon egy gyerekkori, pásztói ismerősnek, Vandának, aki gyógytornász, esetleg meg tud-e nézni, mi lehet a bajom, tud-e segíteni, hogyan tovább. Vanda már kedden tudott fogadni, alaposan megvizsgált, és megállapította, hogy a csípőm bizony elmozdult a helyéről, ezért volt a fájdalom. Manuálterápiával helyre tette, amit helyre kellett, és különböző gyógytorna gyakorlatokat is mutatott, amik a farizmokat és a vádlit erősítik és nyújtják, mert ezek fontos szerepet játszanak abban, hogy minden a helyén legyen. Szerdára volt időpontom Kriszhez masszázsra, még a Sárvár utáni nagygenerálra, ő is alaposan megdögönyözött és helyrerakosgatta, amit lehetett. Megnyugodtam kicsit, de nem teljesen, hiszen vészesen közeledett az UB, és bár a munka 99 százalékát már elvégeztem, a lelki hangolódást jelentősen rontotta ez a probléma.
A futásból visszavettem, próbáltam lélekben készülni, de az sem ment, folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem akarom, hogy fájjon, nem tudtam elengedni, hogy esetleg tényleg baj lehet. Csináltam a gyógytorna gyakorlatokat, nyújtottam, hengereztem, masszíroztam, teljesen rápörögtem a „gyógyulásra”. De amikor futottam, akkor csak arra tudtam figyelni, hogy fájni fog, még akkor is, ha egyébként nem fáj. Fejben kellett magam összeszedni, és ekkor jött az a bizonyos pofonos mondat, ami talán helyre is tett. Odamegyek, elindulok, és végig is fogom csinálni az Ultrabalatont. Addig is minden meg kell tennem, hogy rendben legyek. Még kétszer voltam Vandánál kezelésen, be is tapaszolt, és Kriszhez is benyavalyogtam magam, hogy még a verseny előtt utoljára szedje szét és rakja össze a hátam. Úgy éreztem, rendben leszek. Illetve eldöntöttem, hogy rendben leszek, nem lesz baj, és ha lesz is valamilyen probléma, akkor azt majd megoldom valahogy, mint mindig.
Közben csináltam a szénhidrátos diétát, nem ettem édességet, szedtem a pajzsmirigyre a gyógyszert, és reméltem, hogy ezzel nem okozok semmiféle zavart a rendszerben – nem okoztam, sőt, szerintem nagyon jót tett a tudatos, odafigyeléssel történő táplálkozás.
A kísérőkérdés is megoldódott szerencsére, Tomi barátunk, aki tavaly bringázott velem, vállalta, hogy felesége és cuki ikerfiai helyett velünk tölti a hétvégét, és Miki öcsém is csatlakozott, hogy a segítőnk legyen. Miki még nem volt ultraversenyen, és engem sem látott még futni, de tudtam, hogy jól fogja tudni kezelni a helyzeteket. Előzetesen azért mondtam neki, hogy ő mindig legyen velem kedves, de ne sértődjön meg, ha én nem vagyok mindig az.
Így négyen vágtunk neki az útnak pénteken, jó sok cuccal és kajával felszerelkezve. Lepakoltunk a kenesei Honvéd üdülőben, majd irány a rajt, chipátvétel, ilyesmi. A srácok már előre tudták, hogy kb. 10 méterenként meg fogunk állni ismerősöket üdvözölni Milánnal, és így is lett, lépten-nyomon belebotlottunk valakibe, beszélgettünk, örültünk mindenkinek. Felvettük a chipeket, ettünk jégkrémet, megnéztük a Balatont, majd beálltunk a kineziotape sátorba, hogy még jobban megragasztassuk magunkat. Én a derekamra kértem egy kis erősítést, Milán a derekára és a térdére, hogy az IT szalag problémája ne jöjjön elő a verseny alatt. Aztán vacsorázni vettük az irányt, egy szuper olasz étteremben ettük magunkat degeszre pizzával – az enyémnek a fele megmaradt, azt eltettük, jó lesz holnapra címszóval. Este még egy kis „taktikai” megbeszélést folytattunk, hogy mikor milyen frissítőt kérünk, és hogy kb. milyen időközönként találkozunk a fiúkkal. Próbáltunk hamar lefeküdni aludni, mert a 6-os rajt miatt jó korán kellett kelni, ez nagyjából sikerült is, ennek ellenére én nagyon nehezen aludtam el, és amikor elaludtam, akkor is félálomban fetrengtem.
Kb. 2 órát sikerülhetett nyugodt alvással töltenem, jó hamar csörgött az ébresztő, keltünk és készülődtünk. Egészen nyugodt voltam, kiválasztottam a versenyszerelésemet, felöltöztem, közben mindenki szépen elkészült, és elindultunk Aligára. A versenyközpontban már nagy volt a zsibongás, mindenki készülődött a rajthoz. Gyorsan ettem egy szelet maradék pizzát (hajnali fél 6-kor, reggelire) – aztán irány a rajt. Üdvözöltük egymást, akivel addig még nem találkoztunk, sok sikert és jó utat kívántunk, jött Dóri is, Zoli is előkerült, nálam volt a chipje, Zsófinak is odaadtam az övét, jöhetett a rajt. Idén is kaptunk egy-egy lufit a kezünkbe, amit a rajt pillanatában elengedtünk az égbe – aztán indulás, jöhet a kör, 220 kilométer múlva jövünk vissza.
Ismét a meredek emelkedőn indultunk el felfelé, mint tavaly, nehogy elfussuk az elejét, aztán Kenese felé vettük az irányt. Itt még egyben van szinte teljesen a mezőny, jól látjuk egymást, így mindenkivel lehet találkozni, sok emberrel váltottam is pár mondatot, ki hogy van, hogy érzi magát, ilyesmik. Milán ellépett, ahogy szokott, én haladtam szépen a saját tempómban, még zene nélkül, inkább figyeltem a többieket, és ha volt kivel, akkor dumáltam. Teltek a kilométerek, az első tízes hamar eljött, a csípőm egyelőre nem jelzett. Futottam szépen, ezen a részen nagyjából ismerem is a településeket, itt még tudtam, hol járok, hány kilométer van mögöttem, mi hol van, ismerős volt az útvonal. Sorra villantak be a tavalyi emlékek: itt találkoztunk először a fiúkkal, hogy frissítsenek, itt hívott Anita az Indextől, hogy interjúzzunk, meg ilyenek. Mivel főleg egyedül futottam, tudtam ilyeneken gondolkodni. A frissítőállomásokon mindig ittam, és ettem pár falat sós perecet is, aztán irány tovább. Valahol egyszer csak Szabi, alias Harcsa Barna szegődött mellém bringával, Levikoptert kísérte, dumáltunk egy kicsit, és lőtt rólam fotót is (ld itt oldalt). Mondtam neki, hogy csak óvatosan, mert ha a kátyús úton elesik és kitöri a nyakát, akkor hívok hozzá mentőt, de bizony ott hagyom. 🙂 Szerencsére nem esett el. Beszélgettünk egy sort, aztán ki-ki ment a maga tempójában tovább.
Fűzfőn kértem az egyik ujjatlan trikómat a fiúktól, gyors átöltözés, és irány tovább, majd pacsi Sally-vel, aki a szülei háza előtt szurkolt Erik babával együtt. Kb. ekkor találkoztunk össze Lubics Gyurival úgy, hogy egy tempóban is tudtunk haladni, innentől szerintem legalább 10 kilométert tettünk meg együtt, jót beszélgettünk a gyerekekről, a munkáról, közben frissítettünk.
Egyszer csak Milán bukkant fel hátulról, csatlakozott hozzánk, aztán lemaradtunk Gyuritól, és ketten haladtunk tovább, bár egymástól függetlenül. Közben beértük Simonyi Balázst, aki egy külföldi futóval beszélgetett, utolért minket Marky, aki Denivel futott párban, valahol 30 km után pedig Nóri is elszáguldott mellettem, aki Dórival tolt női párost. Hol Milán volt picit előrébb, hol én, attól függően, hogy ki hogy tudott haladni, frissíteni, wc-re menni. A meleg egyre erősebb volt, Miki be is kent, hogy ne égjek le teljesen, én pedig igyekeztem minél többet inni, a fejemet is locsolni, hogy hűljek. Sajnos ezen a szakaszon nem voltak utcai kutak és csapok, pedig minden vágyam volt betenni a hideg víz alá a fejem és a lehető legjobban lelocsolni magam, a füredi nyilvános wc pedig fizetős volt, úgyhogy oda sem mentem be mosakodni. Betettem a zenét, és haladtam Tihany felé, néha belesétáltam, és picit bosszankodtam is, hogy bezzeg tavaly itt milyen jól mentem. Hát most annyira nem. A fiúk igyekeztek gyakran megállni, hogy tudjunk frissíteni, Tihany lábánál Milán megállt cipőt cserélni, vízhólyagozni, én mentem tovább, de mondtam a srácoknak, hogy még most szerezzenek jeget, míg közel a füredi benzinkút, nagyon jól fog jönni, mert épp megfőlünk, és már jönnek a hőn áhított emelkedők és lankák, Pécsely, Vászoly és Dörgicse.
A legek legjén – Göteborgsvarvet 2015
Réffy Balázs beszámolója 
Tavasszal kisüt a kisüt a nap, és ezek előrajzanak. Ha nem történik semmi, akkor is. Ha meg van valami esemény, akkor az hab a tortán. Kijönnek csapatostul, mászkálnak, futnak, vagy nézik a futókat. Ücsörögnek, hunyorognak, békésen bámulnak ki a fejükből. Heja, heja, finoman ordibálgatnak is. Semmi különös; mindössze a világ legnagyobb félmaraton versenye. Nem az a lényeg. Ott kell lenni persze, de elsősorban legyen nap, sör és fagyi; ezek sokkal fontosabbak. Ja, el is felejtettem a napot, vagy mondtam már?
A nevezés tél derekán lezárult, elvileg 65 000 ember jelentkezett, nekem a 70008-as rajtszám jutott. Ennyi emberrel jó kis tömörülés lesz, előtte, utána, közben, gondoltam. De Dorcsi szerint a svédek tudják, mit csinálnak, megszerveznek mindent szépen. Úgy is lett.
Johan, Dorcsi kollégája volt lelkes helyi segítőnk. Csütörtök délután beültetett az X6-os BMW-be, és kimentünk jó előre a versenyközpontba a rajtszámokat átvenni. Ragaszkodott ahhoz is, hogy körbevigyen a verseny útvonalán. Ő már vagy tízszer futott itt, minden szakaszról minden fontosat elmesélt. Feltétlenül látnunk kellett az egészet, hol vannak a nagyon szűk, hol az emelkedős részek. A bejárás a délutáni dugóban autóval is majdnem másfél óráig tartott. Rendes dolog volt Johantól, aki ráadásul valami makacs betegségből kifolyólag az idei versenyt nyomatékos orvosi tanácsra kihagyta. Szikár, alacsony, pörgős fickó, nálam egy tízessel fiatalabb, nem mertem megkérdezni, mennyit fut 21 kilométeren…
Péntek délelőtt megvolt a jótékony átmozgató 20 perces. A szállodától Johanék házáig, szigorúan az öbölparton, meg vissza. Nem tűnik bonyolult útvonalnak, mégis eltévedtem. Mélyen benyúló alöblök, hidacskák, nekem ennyi elég. Tanúm van rá, hogy egyszer körbejártam a kölni dómot, és eközben is el tudtam tévedni. Szóval így a futás is félórásra nyúlt. Borult az ég, szemerkélt, akkora szél és olyan hideg volt, hogy különös tekintettel a tengerpartra, meg a két hosszú hídra, már azt latolgattam, hogy mind a két aláöltözetet; a pirosat és a fehéret is fel kell majd a trikó alá vennem.
A hatalmas létszámot valahogy kezelni kellett, így a szervezők 25 rajtzónára osztották a mezőnyt. Azok, akik korábban itt vagy más svéd versenyen már regisztráltak valami eredményt, azokat ennek megfelelően sorolták be. Gyorsak előre, kevésbé gyorsak hátra, regisztrált idővel nem rendelkező újoncok és leglassabbak a legvégére. Én ennek megfelelően a 23. csoportból rajtoltam, 15.45-kor. Ez nyilván nem a legszerencsésebb, de előre nem lehetett tudni, pontosan mire készüljek. Úgy okoskodtam, hogy az egy hónappal ezelőtti Vivicittán elért 1:44:44-es egyéni és céges csúcsot jó lenne itt megjavítani, de még jobb lenne kiélvezni a Göteborgsvarvet minden percét, ahogy Gabi tanácsolta. Azt azért elhatároztam, hogy nem adom fel egykönnyen a rekorddöntést, meg fogok küzdeni érte. Kör modig! – azaz bátor futást –, ezt is Gabi küldte. És kapaszkodónak ott volt nálam minden, ami a Gizion és a cégescsapatból érkezett, sok vállveregetés, szurkolás, és a legeslegjobb szimbiózis.
A délutáni rajt következtében reggel nem kellett kapkodni, de azért izgultunk, hogy érünk oda. Fölférünk-e a buszra, meg lehet-e majd a helyszínen mozdulni? Felfértünk. Nem volt nagyobb közönség, mint szombaton délelőttönként a hetes buszon. Fél óra a versenyközpontig, mindenki oda tart, addig is utastársak, futócuccok, szettek méregetése, fitymálás, irigykedés. A végállomáson aztán már hömpölyögött a nép, nagyon sok ember. Futók sűrűn, amíg a szem ellát. Ja, és gyönyörű napos idő, 13 fok, közepes szél, a svédek ezt is megszervezték. Elég lesz a technikai póló, semmi nem kell alá.
Előremásztunk oda, ahol a legjobbak sorakoztak, és megvártuk az első rajtot, egy óra múlva meg az első befutókat. Érkezett Richard Mengich barátom, és a többi kenyai, eritreai. Eritrea az eritreaiaké, mondogattam magamban, aztán tizenkettediknek beért az első európai, egyben svéd fickó. Lelkesen zúgott a tribün. És jött a többi villámember, potty-potty egyre sűrűbben. Ekkor még mindig szűk két óra volt az én rajtomig. Fahéjas csiga, banán, pisi, víz, pisi. Futottam öt percet, aztán beálltam a 23-as számú falanxba. Rajtszelfi, bátorító sms-ek, szétszedem a világot, ez a legjobb az egészben. Na, mikor indulunk. Most. Hopp, Dorcsi jó helyett fogott, első métereimről is készült fotó. Sűrűn voltunk, komótosan kezdtünk, az első kilométer éppen 5:20-on belül. És innen megindítottam a nagy előrenyomulást, állandó kitörésekkel, cikázással, húszméteres sprintekkel, olykor satufékkel. Egész más volt, mint a Vivicitta. Ott a gyors futók húztak maguk után, és a táv második felében el is hagyogattak szépen. Itt meg bámm-bámm-bá-bámm-bá-bá-bá-bámm-bámm ezeket mind lehagytam, végig-végig, túlzás nélkül sokezrével. Szűk volt a pálya, de haladtam egészen a hídig. Ide gyakorlatilag egy meredek ösvény vezetett fel. Volt, aki már itt sétálni kezdett, szóval bedugultam, jól. A hídon is csak két sáv volt a futóknak fenntartva, a végén pedig megint hosszú ösvény; így szó sem lehetett arról, hogy szépen futom 4:50-es kilométereimet, ahogy amúgy erőm, úgy éreztem végig, engedte volna. Nem baj, állva halunk meg, küzdöttem, előzgettem továbbra is. A Runkeeper szerint elég jó átlagot tartottam, de ebben nem lehet megbízni, a teló mindig valamivel optimistábban mér, mint a szigorú csipecske.
A nézők. A pálya teljes hosszában, rengetegen. Állnak a nagyfaterék, néznek békésen. Családok kisgyerekkel, kisgyerek tartja a mancsát pacsiért. Kiosztottam vagy harmincat. Minden talpalatnyi zöldön ülnek, esznek, isznak, grillsütőkön sütögetnek. Kevésbé sportos fiatalok, strandszékeken, sörrel. Mire én odaértem, már nem voltak szomjasak, kicsit fáradtan bőgicséltek. Mindenféle zenekarok nyomják a bluest, vagy csak dobol egy dobos vagy döböl sok döbös, de sokkal több, mint Budapesten. És akkor valamelyik marha át akart kelni a pályán, és az orrom előtt keresztbetolta a parasztbiciklit, hogy szabályosan felakadtam rajta. De valamit meg kellett sejtsen abból, mi a magyarok istene, mert fennhangon igen csúnya szavakkal átkoztam el. Ezt meg kellett ismételnem párszor, amikor gyalogosok csinálták ugyanezt, mint például azok a benga állat fickók, hárman, 12 kilométernél, akik nem tudom, hova tették az eszüket.
Fogyott a táv, elértük a másik hidat, itt is nagyon kevés volt a hely, de a bal oldalon, a szalag mellett aránylag hatékonyan surrantam előre. Elméletileg jobbra tarts van, mint az autópályán, és ez nyomokban működik is. Ha nem, akkor jön a bakugrás, vagy az, hogy finoman megérinted az előtted futó könyökét, és akkor gond nélkül kitér. Tizenhat kilométernél beütött a krach, iszonyúan elkezdett szúrni az oldalam. Be kellett lassítanom 6 perc körüli tempóra, szuszogtam, amilyen mélyen csak tudtam, de ráment egy kilométer, míg a fájás kiállt. És jött az utolsó szakasz, benne három kilométer hosszú emelkedő. Meglepetésemre szinte meg se kottyant. Nyilván fáradtam, meg valami kaja nagyon jól jött volna, de a tempó valahonnan megmaradt. Sok volt amúgy a frissítőpont, de csak vízzel meg rondasárga energiaitallal. Banán semmi, én se vittem. A szúrás, cikk-cakkfutás, 240 méter szint ellenére is csúcsközelben lettem volna, viszont a legvégén, derült égből villámcsapás; seggriadó, seggtorlasz, minden elszállt. Valahogy belefutottam, úgy tűnt, hirtelen vagy ötszáz nőbe, meg egy igen hosszú és három méternél nem szélesebb gyalogos felüljáróba. A seggek, akarom mondani, a lányok jobbára sétáltak, vagy valami 7-es tempóban araszoltak, a felüljáró meg köszönte szépen, de nem tehetett az egészről. Leginkább fejben fáradtam el, sőt végül le is fagytam, amikor jött még egy erdős szakasz, rövid, meredek dimbekkel dombokkal, és azt vettem észre, hogy nem tudom felmérni és összerakni, hogy pontosan mennyi lesz még, és mennyi kakaó maradt bennem. És ekkor vált világossá, hogy kicsúszok az 1:45-ből. Ezt tehát elengedtem, vártam a stadiont, ami viszont életem élménye volt. Azt a szűk fél kört a rekortánon, a zsúfolt lelátó előtt sose felejtem el. Atomsprint, repülés, befutó. 1:45:56. Összesített 9 992. hely (felső tízezer) 54 621-ből, elsőre, ilyen körülmények között maximális elégedettség. Johan szerint ez aránylag lassú pálya, sok a kanyar (megszámoltam, 55, a Vivicittán, otthon ennek a fele), és nem kevés a szint; így itt sose futottak még egy órán belül.
Este végül megnéztem az ő eredményeit is évekre visszamenőleg: összes ideje 1:47-en felül. Mekkora menő vagyok. Aztán másnap jött a hír: Keszthelyen 1:44:04-el új céges rekord született. Hát, igen. Az egész csak hülyéskedés persze. Van a futás és vannak idők. Az első fontos, a másik nem.
Azt még nem mondtam, hogy az egészet Dorcsi találta ki és szervezte meg. Trükkös csalinak szánta. Hogy ne legyek már Mrs. Columbo, és annyi év után végre bemutathasson svéd kollégáinak. Köszi, a csali nagyon finom, a Göteborgsvarvet pedig életem meghatározó élménye volt.
A győztessel:-)
baratrunning.com 