Ultrabalaton, egyéni – Szőnyi Gábor, beszámoló

Posted on 2026.05.01.

Ötlábú sánta oroszlán az Ultrabalatonon

Gábor menni UB

2025. szeptemberben rendezte Gabi a „Fejben dől el?” mentális felkészülés workshopot. Ott hangzott el tőle, hogy „Akkor Neked jövőre egyéni UB”. Nem kérdésként, hanem kijelentő módban. Én meg mondtam, hogy ugyan ezt még nem véglegesítettük korábban, de igen, egyéni UB. Addig bennem még billegett, hogy BSzM újra, vagy UB először, de a workshop estéjén már nem volt kérdés. Itthon megbeszéltem, hogy ez a terv, ezt szeretném, kb. mivel jár (pl. egyre hülyébb leszek áprilisig), novemberben aztán be is neveztem. Onnantól kezdve 100%-ban akartam, és minden nap, minden edzésen ez (konkrétan a célba érés és a szalag) lebegett a szemem előtt.

A csapat

A support csapat viszonylag hamar összeállt. Luca húgom, és férje Dénes vállalta a táv második felét, ők már rutinos segítőim, megnyugtató volt, hogy a minden szempontból nehezebb és hosszabb részt együtt csináljuk majd. Az első felét, a péntek nappali részt végül Szilvi, és a lányom Dorka vállalta. Szilvi már segített nekem korábban 3 fős váltós UB-n, Dorkának viszont mélyvíz volt. Végül ő volt a legvagányabb, az egész versenyt végigtolta, végig supportált a rajttól a célig, tökéletesen a megbeszéltek szerint, nagyon büszke vagyok rá. Kocsival kisértek, a bringás segítő műfajt én még nem próbáltam, valahogy úgy érzem, az nem nekem lett kitalálva. A verseny első felére konkrét helyeket beszéltünk meg, Fonyód után a második felében időre terveztünk, kb. óránkénti találkával. Dénes mesterien tervezte és követte, hogy mikorra érek hova. Éjszaka, spontán ötlettől vezérelve, egy egyébként más célra hozott jellegzetesen világító zöld lámpa segítette az egymásra-találást, a lámpát mindig a kocsi tetejére rakták, én így már messziről láthattam, hol a találkapont (csak egyszer volt ebből galiba, amikor egy elektromos autó-töltő zöld lámpájánál (ami pont ugyanúgy világított) nem ők voltak). Gabi tartott a csapatnak egy online eligazítást, így ők is felkészülten vágtak neki a kalandnak, tudták mikor kell velem keménynek lenniük.

A felkészülés

A nevezés leadásakor 3 célt fogalmaztam meg:

1. Mindenképpen beérni a célba

2. Mindenképpen beérni a célba

3. Mindenképpen beérni a célba

Szóval úgy álltam hozzá, hogy nem érdekel, mennyit mutat majd az óra, versenyben vagyok-e még hivatalosan, én mindenképpen végig akarok menni. Lucáék az első egyeztetések során vették a lapot, azt jelezték, hogy hétfő reggel azért majd be kellene érni dolgozniuk, de addig ráérnek/rámérnek. OK, akkor ezzel nem lesz gond.

Tavaly a BSzM beszámolóba ezt írtam: „Ha röviden akarom összegezni, teljesen rendben álltam be a siófoki rajtba. Közös 5 évünk eddigi legjobb felkészülése volt, a verseny előtti 18 hétben nem voltam beteg, nem volt semmi sérülés, kb. mindent meg tudtam futni, legmagasabb heti km átlag, leghosszabb eddigi edzések, és főleg legjobb érzések, szóval minden jól alakult”. Na itt kb. minden fordítva volt. Egy őrjítő hullámvasút volt, mentek az edzések, de folyamatosan jelentkeztek nehezítő körülmények, mind futás (ilyen-olyan kisebb fájdalmak, sérülések), mind futáson kívüli dolgok miatt (utóbbiakból elég komolyak is). A fókuszt egy pillanatra se veszítettem el, de az önbizalmam rendesen hullámzott. Ami tartotta bennem a lelket, hogy 3 nagyon fontos blokkot sikerült teljesíteni: a közös gizionos januári 100 km-es körözést a szigeten, a BSzM alatt egy privát 4 napos sorozat-terhelést, illetve a márciusi mini UB edzőtábort, ahol jó sok futás volt, jó sok erősítés, mentális gyakorlatok, tapasztalat csere, és főleg egy szuper csapat jött össze, igaz feltöltődés volt (Berni 5 csillagos ellátása vita nélkül hozzájárult a felkészüléshez, örök hála).

Így fordultam rá az utolsó hónapra, amikor 4 héttel a rajt előtt, egy szokásos funkcionális köredzésen egy plank gyakorlat közben meghúzódott a combközelítőm. Baszki, ezt nem akartam elhinni. Rögtön beugrott Hegedűs Ákos tavalyi beszámolója („Aztán jött a de… Két héttel a verseny előtt az utolsó hosszú futásomon elkezdett kicsit görcsölgetni a vádlim, bár nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki.”). Hát én nagy jelentőséget tulajdonítottam neki, konkrétan beszartam. Önbizalom lement a pincébe, frusztráció fel az egekbe. A maradék négy hét az önbizalom visszaépítéséről, türelemről, sok futás helyetti bringázásról, és óvatos futás próbálkozásokról szólt. A helyzet kezdett javulni, de a tervezett hosszú éjszakai futás kimaradt, hosszú már szóba se jött. A verseny előtti napokban még bőven éreztem a közelítőm, de romlani nem romlott, a kérdés az volt, hogy reagál majd az extrém távra.

Ezután a sérülés után kicsit átalakultak a célok.

1. Ott lenni a rajtban

2. Eljutni Fonyódig, a verseny feléig (105 km), ahonnan Luca+Dénes kísérnek 

3. Beérni a célba

Gabinak a verseny előtti beszámolóba részletek helyett csak annyit írtam, hogy „Készen állok”, és ezt a fotót küldtem. A ChatGPT az oroszlán bokáját/lábfejét fáslizta be, nem a közelítőjét, de a célnak megfelelt. Azt csak utólag vettem észre, hogy kapott egy ötödik lábat is, erre még nem jöttem rá mit szimbolizált 😊.

Rajt előtt

Csütörtökön szállás elfoglalása, rajtcsomag átvétele, bandázás a többi Gizionnal.

Amikor megláttam a nevem a kinyomtatott rajtlistán, na az kicsit megütött, kezdett komollyá válni a dolog. Aztán amikor az ünnepélyes megnyitón felszólították az első bálozókat, Dórival „kicsit” meghatódtunk.

Este az alvás nem nagyon ment, forgolódtam, kb. 3 órát sikerült összesen.

Rajt előtti csapatfotó, mindenki várta már hogy indulhassunk.

Beálltam kb. leghátra, aztán hirtelen AC/DC Hells Bells, visszaszámlálás és nekiindultunk a csak-egy-körnek.

Féltávig

Végre elindultunk. Visszafogottan, az előzetesen kitalált pulzussal, tempóval haladtam. A tervezett frissítést szigorúan követtem, az első 12 órában 0 eltérés volt a tervekhez képest. Tervezett volt az is, hogy az emelkedőket mind megsétáltam, az egot itt félre kellett tenni, tudtam, hogy csak így van esélyem minél tovább eljutni.

Minden ok volt, nagyon élveztem, hogy haladtam, itt vagyok, ez az, amire hónapok óta vártam. Balatongyöröknél (60 km) volt egy tervezett kisgenerál (lábfejemet kellett ellenőrizni, krémezni, még egész normálisan nézett ki), ezen kívül nem volt hosszabb megállás. Józsival (és az ikertestvérével 😉) és Dóriékkal, Szilviékkel többször találkoztunk, a MAJRÉ szélvész csapata is elrobogott mellettem, minden bíztatás aranyat ért. Napközben kezdett egyre melegebb lenni, ez látszott is az előrejelzésből, szóval nem ért váratlanul. Elég hamar előkerült a jég, minden találkánál egy jó nagy adag került a nyaksálamba, ez szerintem kulcsfontosságú volt, sok kiesőt a nap ütött meg.

Néha volt pár rövidebb séta, de teljesen jól haladtam. És akkor a Fonyódi nagy váltópont előtt (105 km), ahol a kísérő csapatváltás is tervezve volt (itt búcsúztunk el Szilvitől, és szállt be Luca és Dénes; Dorka lányom végig maradt, végigtolta a 30 órát), kb. 300 m-re a ponttól beütött a krach: előbb szétrobbant egy vízhólyag a lábamon, aztán 1 perc múlva úgy belenyilallt a bal térdem felett, hogy rögtön le kellett állom, onnantól csak bicegős sétával értem el a csapatot. Tomboltam belül az elkeseredettségtől, nem akartam elhinni, eljutottam idáig kb. gond nélkül, és akkor mehetünk haza. Lucáék meg annyit élnek át az UB-ból, hogy ideautóztak, és most majd a nyilván „jókedvű velem” vissza.

Fonyód után

De aztán valahogy lábra álltam. Eleve ide volt tervezve az éjszakára átöltözés, lábápolás, ez akkor kiegészült egy teljes generállal. Kb. 20 perces pit stop volt. Luca felhívta Gabit, aki a legtermészetesebb módon, nyugodt hangon irányba rakott a cél felé. Nagyon kellett a nyugodtsága, én teljesen padlót fogtam. Levettem, bekentem, befújtam, bevettem, megmasszíroztam, felvettem, megettem, aztán nyomás. Óvatos lépések, séta, kocogás, menni fog, mennie kell.

Ment is, kb. 10 kilit szinte „szárnyaltam” (értsd újra 7p elején jöttek a kilométerek) de kb. ezután már tartósan visszatért a térdfájdalom. Innentől kezdve 4-5 találkapont mindegyikén jött a hűsítő-spray és/vagy masszázspisztoly kombó, rövid, átmeneti javulást elérve. Aztán elengedtem, mert azzal se lett tartósan jobb. OK, hát akkor ez ilyen lesz. Kocogni még tudtam. Szárszónál meglepett Gabi és Földi Zsuzsi, együtt kerestük a zöld lámpát az éjszakában és bíztattak, hogy egész jól mozgok a megtett távhoz képest.

Éjszaka volt, szellősebb a mezőny, néha egy-egy váltó gyors futója elrobogott, egyébként meg kimért lassúsággal kocogtunk-csoszogtunk a sorstársakkal a déli part végtelen hosszú csendes egyenesein. Mint egy lassított némafilm, csak most nekem is osztottak benne szerepet. Ment a jobb-bal, a rutin, az evés-ivás, és előbb-utóbb jöttek a pontok. Ott kicsit mindig beindult és kiszínesedett a film, a csendből élet lett, mindenki kedves volt, jókedvű, biztatták a futókat. Nekem annyi erőm volt, hogy egy mosollyal vagy intéssel jelezzem, hogy köszi, aztán mentem tovább.

Már csak a séta megy

Kb. 170 km-ig, ahogy próbálom kivenni a görbékből (mert emlékezni nem nagyon emlékszem rá, ezen a szakaszon már összefolynak a dolgok) még relatív sokat tudtam kocogni, de aztán megérkezett a BSzM negyedik napján megismert bokafájdalom is. Na már csak ez kellett. Minden lépésnél tűszúrás, a futás már nem fog menni. Annyira sok van már mögöttem, de még annyira sok előttem. Belekáromkodtam egy jó nagyot a világba. Aztán újratervezés: akkor marad a gyorsgyaloglás.

OK, akkor sétáljunk és számoljunk. És onnantól 7 órán keresztül folyamatosan számoltam. Mennyi van még, milyen tempó kell, én ezt akkor se engedem el. A baj csak az volt, hogy mindig más jött ki, nem nagyon ment már ez a fejben matek. Egyébként elég őrjítő volt, erővel úgy éreztem bírtam volna még, de így dühítően lassan haladtam csak, és sokkolt, hogy mennyi ideig fog még tartani. Próbáltam minél lendületesebben gyalogolni, szerintem nagyon hülyén nézhettem ki, ahogy előre dőlve, futásnál sosem használt intenzív karmozdulatokkal próbáltam haladni. Mentek a mantrák, a hangos szitkozódások, a negatív és pozitív self-talk, váltakozva, na meg a számolás. Közben megtudtam, hogy a többi Gizion kiszállt. Egyrészt ezt nem akartam elhinni, másrészt feltüzelt, hogy így meg pláne csak azért is végig megyek.

Ahogy feljött a nap, és melegedett, kezdtem elerőtlenedni, meg úgy összességében is kezdtem vacakul lenni. Az egyik lefelé tartó szakaszon érdekesen elkezdtek mozogni a parkoló autók. Na itt Parragh Dani beszámolója jutott eszembe („Csopak, Sport utca, Man down”), na mondom ez velem nem történhet meg. Próbáltam többet inni, meg egyben tartani magam. Lehet mégiscsak megütött engem is a nap, hiába jegeltem folyamatosan. Valószínű kívülről is látszott, hogy kezd ellenállni az agy, egyre határozottabban kaptam az instrukciókat a találka pontokon.  Keservesen lassan múltak a kilométerek, ebben csak az hozott változást, amikor valaki mellém szegődött. Egy szakaszt sétált mellettem Dorka, aztán Almádinál Gabi és Zsuzsi, aztán már Csopaktól Dénes, majd a végén Luca is. „Jó lett volna”, ha erre nem kerül sor, mert én tudok futni, és nem bírják a tempót, de ez a hajó már órákkal ezelőtt elment. Ahogy viszont egyre gyengültem, nagyon is kellett, hogy ott legyenek, a jelenlétükkel támogassanak.  

A célban

Aztán valahogy eljött a Tagore sétány, és egyszer csak a nyakamba ugrott Roni és Rebeka. Akkora szeretetbombát kaptam, hogy csak na. Aztán nem sokkal később Földes Csabiék szintén megszeretgettek. Annyira megindító érzés volt, hogy a többiek ennyire örültek nekem, a sírás kerülgetett, szó szerint.

Na, ott befejeztem a számolgatást, ott hittem el, hogy ez már meglesz. Volt még 50 perc a szintidőből. meg kevesebb mint egy kili. Ezt már nem kellett kiszámolni.

Innentől kezdve kicsit minden összemosódik már. Együtt haladtunk a cél felé, Dorka, Luca, Dénes és én. Felszabadultság, eufória, kapkodom fejem, itt tényleg az én rajtszámomat, az én nevemet mondják. És tényleg ott van a célszalag. Hihetetlen, hogy sikerült.

Háromnegyedig tele!

Beértem szintidőn belül. Küzdés az volt. És tudom mennyi melót tettem bele. Ez büszkeséggel tölt el. De azért helyén kezelem, lehet ezt sokkal szebben, sokkal futósabban is teljesíteni. Bőven maradt ebben.

6 órát eddig mindig végig tudtam futni. 100 kilit, 12 órát eddig mindig végig tudtam haladni, abban már volt valamennyi séta, de sérülés nem. A két 200-as esemény (BSzM, UB) viszont megmutatta, hogy a fejem, akaratom erősebb, mint a testem, a végére mindkettőnél lett valami sérülés – szóval nagy cél, hogy megfejtsem, mi kell ahhoz, hogy egységbe kovácsolódjon a hardware és a software, kibírja a test, amit diktál a fej. Ez a cél, ezen fogok dolgozni.

Köszönöm mindenkinek a bíztatást, a rengeteg szurkolást, és hogy ennyire örültetek nekem.

A csapatomnak köszönöm az önzetlen támogatást, hogy rám szánták az idejüket, hogy ezt az őrültséget megpróbálhassam.

Gabi, Neked meg hogy ezt kihoztad belőlem, és azt mondtad, hogy akkor 2026 UB egyéni. És hogy a célhoz utat mutattál és rajta tartottál.