Ultrabalaton, páros teljesítés- Orbán András, beszámoló

Posted on 2026.05.03. Updated on 2026.05.03.

Idén másodszor indultunk az UB-n férfi párosban. Tavaly másodikak lettünk, egy óriási hajrában az utolsó pillanatban hagytuk le a harmadikat. Végtelenül boldog voltam akkor — egy pár hétig. De aztán elkezdett bennem motoszkálni, hogy van annak a dobogónak még egy magasabb foka is, és vissza kellene még egyszer jönni megpróbálni meghódítani. A tavalyi 16:23-as időnk majdnem minden korábbi évben első helyet ért volna, de 25’-ben kereken 16 órával lettek elsők. Ez 4:36-os tempó. Egy fotelből álmodozva nem tűnt lehetetlennek.

Idén egy új név alatt (Eagles) de ugyanabban az összeállításban, Nicolò-val indultunk el. Nicolò (28) baromi sokat fejlődött az elmúlt egy évben, és nekem (47) is sikerült megfordítani az ilyenkor már szinte kötelező lassuló trendet és decemberben mindketten egy erős maratont húztunk be Pisa-ban (Nico: 2:46, én: 2:53). Nekem sajnos viszont az idei év első pár hónapjában több kisebb betegség / sérülés tarkította a felkészülésem, ezért igazából a tavalyi 4:45-ös tempót éreztem reálisnak és bíztam benne, hogy Nicolò hoz a tavalyinál jóval erősebb 4:30-at.

Taktikánk nagyjából ugyanaz volt, mint 1 éve: minden ponton cserélünk nagyjából tehát 10 km-enként. Késői rajt időpontot választottunk, hogy minél több információ álljon rendelkezésünkre a többi csapatról. (mivel tavaly pódiumon voltunk, választhattunk rajt időpontot). Az eltolt indulás miatt sokszor a verseny közben nagyon nehéz tisztán látni, a runtiming honlapja meglehetősen nehezen használható, és nagyon sok adat hiányzik róla. Az AI korában ez már nem lehet probléma, úgyhogy az előző nap Nico lekódolt gyorsan egy saját felületet, ahol szépen minden idö- és sebesség adat gyönyörűen látszik. A verseny közben ezt használtuk és innen pontosan láttuk, hogy milyen pozícióban milyen hátrányban vagyunk, és hogy hogyan mozognak a többiek.

Na, de ne szaladjunk előre! A legnagyobb melegben 12 órakor indultam. A téli edzésben elszoktam már ettől a hőségtől, de ettől függetlenül simán 4:25 körül teljesítettem az első szakaszt számomra is meglepő módon. Próbáltunk profin készülni, és a kísérő autóban volt nálunk jégkocka is, amit azonnal be is vetettem a szünetekben, hogy a hőmérsékletemen lejjebb vigyem.

A második szakasz a kedvencem, Zánka – Szepezd – Révfülöp, ahol a nyarainkat szoktuk tölteni, itt minden bokor ismerős. Dög meleg volt viszont, és itt már nem jöttek a 4:25-ök, inkabb 4:30-4:35, de még ezzel is elégedett voltam.

A harmadik szakasz dimbes-dombos, egyértelműen egy nehezebb szakasz. Persze az UB-n ez semmi, de igazából már 30 km van az ember lábában és azt már érezni. Viszont tavaly itt már kezdett rendetlenkedni a gyomrom, ami idén elmaradt, úgyhogy ennek örültem, de 30-hoz képest már fáradtabb voltam a nagy meleg (és a kissé magasabb mint tervezett tempó miatt). Reméltem, hogy nem futottam el az elejét!

Negyedik szakasz a leghosszabb, majdnem 14km. A Balaton nyugati partján futunk, ez az egyik legszebb rész szerintem. Eddigre már 4:33-as átlagot mutatott az órám, és én csak annyit tűztem ki célul, hogy tartani minden áron. Tavaly itt lettem rosszul a gyomrommal, ezért itt nagyon óvatos voltam, inkább kevesebbet sokszor. Mivel volt biciklis kísérőm (örök hála Kurucz András!), így több opciót is “magammal” tudtam vinni és az adott pillanatban választani. Ekkor már átálltam a fél gél (15g) per 3km-es rendszerre az eredeti 1 gél / 6km-ről. Gyomor oké volt, de az első maraton után már fáradt voltam. És még mindig nagyon meleg volt.

Szünetekben persze nézegettem, hogy hogy áll a verseny. A második helyen álltunk, ami egyrészt szuper, de volt egy Bódis Run nevű csapat, amelyik teljesen más ligában versenyzett. 4:10 körül zúztak, és minden ponton csak nőtt az előnyük (ekkor már 25 perc!). A prediktált célidejük 14:xx volt, amit felfogni sem tudtuk. A korábbi évek eredményeinek átböngészése során egy 15:55-ös időt gondoltunk a pályacsúcsnak. Mórocza Andi nyilatkozta tavaly, hogy szerinte annyi és ő futatta pár éve. Szóval a 14 óra elég demoralizáló volt. Ráadásul a harmadik és negyedik helyezett is csak pár perccel volt mögöttünk, szóval nemhogy az első hely tűnt lehetetlennek, hanem még a dobogó is kétséges volt. Ez lelkileg nekem egy nehéz pont volt, mert tudtam, hogy a 4:35-öt nehéz lesz tartani…

Az ötödik szakasz rövidebb is, és valamivel hűvösebb is lett. A szakasz végén már a fele jön, onnan már “közeledünk” nem távolodunk 😄Itt csatlakozott a kísérő csapathoz az edzőm, Korányi Balázs, akinek a jelenléte nagyon sokat dobott a hangulatomon. Ő a nyugodt erő, semmi sem probléma, mindent megoldunk. Tőle maximális figyelmet is kaptam, ami nagyon jól esett.

A hatodik szakaszra hűvösebb lett végre, illetve megnöveltem a bevitt szénhidrátot (15g / 2km) és ettől hirtelen “repültem”, 4:30 alatti kilométerek jöttek sorjában. Zenét is betettem, és hirtelen a zónában voltam. A szakasz végére jött a hír, hogy csökken a különbség az elsőhöz képest, már “csak” 15 perc. Lehet, hogy fáradnak? Lehet, hogy van még esély akár győzni is? Visszajött a remény. Mivel a Bódis Run két órával korábban indult el mint mi, így mi “láttuk a jövőt”, láttuk, hogy a következő szakaszokon milyen tempót futottak, és hogy nekünk mit kell futnunk, hogy megközelítsük őket. A késői indulás nagy előnye…

Furcsa formátum ez a páros: igazából egy csapatban vagy a társaddal, de egyszer sem találkozol vele, leszámítva azt a pár másodpercet, amikor átadod a csipet. Szóval egymásról mindig csak közvetett információnk volt, az “autón keresztül”. Én azt a hírt kaptam, hogy Nico jól van, és bírja. Nekem is bírnom kellett. A hetedik szakaszt becsülettel lefutottam, nem lassultam, az órám a 70 km átlagának 4:34-et mutatott. A gélek már nem mentek olyan jól, próbálgattam mást, izót, cukros teát. A szakasz végére fáradt voltam és a gyomrom is háborgott. A különbség: nem csökkent. 16 perc. A francba. Ők is észrevették, és rákapcsoltak? Valószínű.

Viszont láttuk, hogy a következő szakaszokon (amit ők már lefutottak), lassulnak valamelyest. Menni kell tovább, nem lassulni. Tavaly, 140 körül utolértem Hankát. Ő nekem nagy idol, az egész ultráról tőle hallottam először, többszörös UB meg Sparthatlon teljesítő. Pár másodpercre mellé szegődtem, kicsit beszélgettünk. Mielőtt tovább indultunk volna, azt mondta: “Mindenki lassul a végére….Csak egyedül ti fogjátok bírni”. Ez jutott eszembe és ezt mantráztam a nyolcadikon. Továbbra is tartottam a 4:34-et. Különbség: 12 perc. Van még elég táv??

Ekkor Nico rálépett a gázpedálra. A nyolcadik szakaszát 4:20-ban futotta, amiben ráadásul emelkedő is volt. A team cseten jött a kísérőtől: “we are ahead of schedule”, azaz igyekezzen az autó a váltóponthoz. Különbség: 5 perc! Úristen, mi lesz itt? 209km után célfotó?

Eddigre már nagyon hideg van. A hőháztartásom nem működik. Az autóban 25 fok és egy pokróc alatt vacogok. Próbálok valami kiflit meg ropit enni, ezt kívánom még, az édes nem megy már. Csak el kell indulni valahogy, gondoltam, utána már emlékezetből menni fog. A kilencedik szakaszomon a koromsötét éjszakában csak egy biciklit látok, amitől nem szabad lemaradnom. “Andris, kicsit challengelj!” mondtam, azaz menj annyival, amennyivel futnom kellene. Aztán egyszercsak jön a váltás. Nem tudom, hogyan, de sikerult ezt is az eddigi tempóban lefutni. Különbség: 2 perc.

Nico megy. Nem tudom, hogy pontosan hogy van, de nem lassul. Tartja. A szakasza végén vezetünk! 3 perccel. Nekem még 9km. Utolsó szakasz. Újabb reszketés, újabb indulás. Semmit nem tudok enni, 1 korty izótól felkavarodik a gyomrom, hagyom. Automatán megyek. Még 5 kili és vége. Még 4. 3. 2. 1. Benn vagyok, 5 perccel vezetünk. Bódis Run már rég a célban, csak nézni tudják, ahogy jövünk, nem tehetnek semmit.

Az utolsó szakaszon Niconak 5:30-as tempó is elég. 4:30-ban megy, 8 perccel nyerünk a végén. Örömkönnyek. Megcsináltuk, teljesült az álom! 15:20 lett a vége, több mint egy órával jobb, mint tavaly, és valószínűleg pályacsúcs!

Én úgy érzem, hogy az abszolút maximumot kihoztam magamból, és igazából hálás vagyok a Bódis Run csapatának, hogy egy ekkora kihívás elé állítottak minket. Ezúton gratulálok nekik is! És természetesen köszönöm a teljes csapatnak, a siker nélkülük nem lett volna lehetséges! (Marzia Favaro, Korányi Balázs, Bódogh Blanka, Kurucz András – kösz!)

Fotó: Ultrabalaton és saját