életmód

Egy év rehab – Juhász Erika

Posted on

Előre szólok hosszú lesz, mint amilyennek éreztem is az elmúlt egy évet.
2019. május 13-án kaptam újra edzéstervet Gabitól, ami így nézett ki: 5x(1 perc kocogás és 3 perc gyaloglás)=20 perc
Az első heti összesítés 83 perc.
2020. május 11-i héten 74 km össztáv, benne 38 km-es hosszú.

Kicsit messzebbről:
2018. október 7-én a SPAR Budapest Maratonon koromnál fogva szerettem volna megfutni a legjobb időmet, ami eddig 3:58:57 volt. Készültem rá becsülettel, de az élet keresztül húzta a számításainkat. Az első km-en reccsent a térdem és vége lett az álomnak, mentő vitt el, majd műtét egy hónap múlva. Műtét után gyógytorna, porcfeltöltés… majd mivel december volt, csak edzőteremben erősítés, biciklizés, kocogás.
Készültem szép lassan a BSZM-re, de éreztem valami nem jó. Gabi kimondta nincs BSZM. Majd újabb orvos, újabb műtét, ahol kiderült ott volt a leszakadt porc, amit az első orvos nem talált.
Műtét másnapján ezt mondta az orvos: “Át kellene gondolni ezt a futás dolgot, mert amit bent láttam az alapján már nem fog futni, legalábbis maratont biztos nem.”
Nem volt elég, hogy fájt, minden bajom volt, teljesen sánta voltam (most is megszokásból többször bicegek), még ez is.
Újra gyógytorna, újra kínzás, de éreztem jó lesz. Májusban írtam Gabinak, hogy jó lenne elkezdeni, de nagyon nehezen vette rá magát, hogy ismét dolgozzunk, majd mikor írtam nem maratonra készülök, egyelőre járni tanulok akkor elfogadta.
Így kezdődött újra a mozgásom kint az erdőben, hogy ne lássa senki a kínomat. Kibicikliztem majd megcsináltam,  amit kért – legtöbbször sírva, majd haza tekertem. Csak én tudom mennyi fájdalmat éltem át, hogy
mennyire legyengült a bal lábam, elvékonyodott a combom, de a térdem felett a folyadék ott lötyögött minden mozdulatnál. Állandó jegelés, gyulladáscsökkentők, minden, ami lehetséges. Minden hónapban egy
kis javulás, de tényleg kicsi. Közben az edzéstervek jöttek, soha nem hagytam ki egyet sem, pedig őrületbe kergetett a sétálás minden alkalommal kocogás közben, de ha ez volt előírva, ezt csináltam.
Augusztusban a Balatoni nyaralás alatt elmehettem a Napfelkelte félmaratonra, de csak kocogva bele-sétálva, hogy ne fájjon! Gabi nagyon izgult mi lesz, de végigmentem az első felét kocogva-gyalogolva a második felét gyalogolva, de szintidőn belül így is.
Szeptember 16-ával elmaradt valahogy a gyaloglás rész az edzéstervekből, de még mindig perc alapon.
Közben túrázni jártam, többek közt teljesítettem a Fjallraven 5 napos vándortúrát, és körbe tekertem 4 részletben a
Balatont az eredeti UB útvonalán. A súlyom nagyon lassan, de kezdett csökkenni, de a térdem még mindig nem volt az igazi.
Eljött a Chicago Marathon október 13-án, amikorra már 6:30-6:45 között tudtam kocogni, erre is kocogás-gyaloglás kombót terveztünk. Minden a terv szerint ment, és az amerikai hetek megkoronázásaként hasonlóképpen teljesítettük a NYC Maratont, ami újra hatalmas élmeny és meghatározó esemény a futóéletemben, sőt benne van a top 3-ban. Nagyon jól sikerült, végig mozgásban óriási energiával húztam be a fiam a célba!!
Itthon újra a dolgos hetek, de egyből feltűnt, hogy november 18-tól eltűntek a perc alapú edzéstervek, jöttek végre a km-ek, de még 30 km/hét alatt, aztán decemberre edzésben elértem a hétvégi 20 km-t.
Február már 60 km heti futással és 40 km Téli Margita túrával kezdődött, reálissá vált egy március végi maraton (Debrecen)
Nem szoktam ledöbbenni hétfő hajnalban, mikor olvasom a heti tervet, sőt kv-t készítek hajnal 4-5 körül és az az első, hogy megnézem, megemésztem a kiírtakat és próbálom beilleszteni a napjaimba.
Március már a maraton jegyében telt volna, ha a vírus mindannyiónk életét felül nem írja.
És most májusra eljutottunk a rehabos futó évem fordulójához, amit a futó barátaimmal töltöttem egy Velencei-tó körrel és plusz 10 km=38 km-rel.
Nagyon sokan felesleges dolognak tartják az edző által írt terveket.
Teljesen túledzett voltam mikor Gabihoz kerültem 2 éve, amit próbált helyretenni és felkészíteni az UTT-re, amit ha
magamtól készülök biztos lefutom előtte edzésként és kidőlök. Az is sikerült, sérülés mentesen felkészülni és lefutni is. Majd a műtétek után ez az év, benne gyógytornász, masszőr, jóga oktató , és Gabi hozott el idáig ismét. Magamtól vagy már abbahagytam volna, vagy menni se tudnék, mert a fokozatosságot nem tartottam volna be.
Ezzel a beszámolóval szeretnék köszönetet mondani, hogy nem csak az edzőm, hanem a lelki támaszom is, aki tartotta bennem a lelket a sérülés, majd a lányom külföldre költözése és férjem betegsége alatt is!
Ez az én sérülés utáni felépülésem története így az 50. évemhez közel.
Boldog évfordulót nekünk. ❤

Gizionok

Posted on

Idézetek beszámolókból, jó szórakozást!

Hát az úgy volt, hogy délelőtt beugrott a kosárba egy tök szép futónaci és amikor X mondta, hogy megy futni és kérdezte, hogy van-e kedvem, akkor eszembe jutott a parlagon heverő tök szép új futónaci… Gyakorlatilag az futott helyettem, én csak belebújtam.

Jó hírem van, kezdek megbarátkozni a meleggel 🙂 >> ezt még a hét elején írtam: utólagos korrekció : nem, nem szeretem a meleget mégsem.

Az egy perc pihenő nem túl sok… Lekocogtam, le ne merevedjek. 2 perc jobban tetszene. Vagy 3. Esetleg 4.

Ne kímélj (de-de!!!! sikítja a másik énem)

Megvagyok a heti adaggal. Objektív információk következnek a levél elején, szubjektívek a végén. Utóbbi elolvasása fakultatív. 🙂

Be kell valljam, amikor kedd hajnali 5-kor megláttam a kontaktlencse nélkül is jól látható heti adagot, kiesett a kezemből a telefon is :D:D:D és vissza is feküdtem.

Ma megcsináltam a vasárnapi 40-50 perc könnyű kocogást 37 perc alatt!! Kirobbanó a formám!

Mikor el tudtam volna indulni futni, elkezdett esni, így inkább elmentem fodrászhoz, meg vettem két nagyon szép és akciós fülbevalót.

Volt 6 km futás és sok nyújtás, sokszorosa a korábbiaknak, amelyek nem nullák azért 🙂

Ma végre futottam is, már amennyiben futásként definiáljuk azt, amikor az ember futócipőben edzés céllal helyváltoztatást végez. Egy-két alkalommal buszhoz siető nyugdíjasok előztek le.

A héten annyit változtattam, hogy a megadott pulzusintervallumnak nem a felső részén igyekeztem végigcsinálni az edzést, mert kemény gyerek vagyok, hanem a közepén próbáltam maradni, mert okosabb akarok lenni, mint kemény 🙂

Hideg fuvallatot éreztem a gerincem mentén… túl sok szám túl rövid szövegben. Jesszus.

A szerelem erős kötés. De szőrszálakba ragadt Leukoplast a mellbimbón még erősebb. 🙂 #anőknemérthetik #pasidolog

A szombati futás olyan volt, mint az uncsi szex: “csukjuk be a szemünket és essünk túl rajta”.

3 km környékén éreztem, hogy a vádlim feszül, de aztán ez elmúlt, mert nem vettem észre.

A táv oké volt mindig, a pulzus meg hümm.

A tavasz biztos jelei: a futáson frissítettem bogárral, és a hét közben már kurjongattak utánam a Szabi hídon ücsörgő/söröző brit turisták.

Csak 10k-t csináltam, mert vinni kellett a nyulakat oltásra. (Van adatbázisod a felmerült és az elfogadható kifogásokról?)

Nem tudom eldönteni, hogy a Polar szervizbe, vagy kardiológushoz kellene sürgősen ellátogatni.

A hülyeséget próbálom majd csökkenteni a jövőben, csak az elején általában jó ötletnek tűnik 🙂

Szerintem csapassuk, ütni kell a lovat, vagy húz, vagy megdöglik.

Full hátizsák is rajtam volt, Szilvi könyve egész jól beleállt a hátamba motivációnak 😀

Jól ment, de moziba mentünk, ezért le kellett rövidíteni.

A levezető legvégén megbotlottam, és úgy csináltam, mint Maradona ’86-ban, a belgák elleni második gólja után, biztos megvan, csak az üdvözült mosolya nélkül.” https://www.youtube.com/watch?v=0E9qCaoEgl8

A folyadék bevitelem nagy részét itt a kókusz, puncs és curacao tette ki. Gondolom az nem számít magas ásványi anyag tartalmú italnak. 🙂

Érzem én, hogy valószínűleg nem én leszek a legeredményesebb tanítványod, ezért igyekszem legalább az egyik legkedvesebb lenni.

Várom a következő hetet! (rettegve, de várom :D)

Nem panasznak szántam a beszámolómat, csak megemlékeztem a nehézségeimről.

Feladatos móka. Jól elvoltam:D Azt nem mondom, hogy vidám gyermeki mosollyal toltam a repülőket, mint kiskoromban a játék utasszállítót a játszószőnyegen, de csak megvolt.

Köszi a dicséretet 🙂 Viszont úgy tűnik, egyértelműen nem akarod, hogy Gizion legyek, csak nem akarod mondani, inkább megpróbálsz eltenni láb alól… Ez is egy módszer. 🙂 Majd kedden megírom mire mentél vele 😀

Küldj lécci egy picit brutálisabb hetet, hogy érezzem a törődést és felemeljem a seggem

Ha esetleg nem élném túl, majd szólok valakinek a családból, hogy értesítsen miért nem megy a beszámoló 🙂

40 perc erős lett belőle, mert hirtelen jött egy hegy. 🙂

Elmentünk egy vegán kínaiba, és ugyan vetettem keresztet, mielőtt megettem volna az ebédet, és végül is túléltem, de végig úgy éreztem futásnál, hogy az Alien most akar belőlem kiszabadulni.

Falmászás. awwwww kár, hogy elképesztően gyenge vagyok és még annál is jobban tériszonyom van

Gyűlöltem minden egyes lépést… cserébe a szenvedésekért egy fagyival enyhítettem az önsajnálatomon (3 gombóc, édes tölcsérben)

A futáson azon gondolkoztam elég sokat, hogy ez az út annyira király, hogy kellene ide félmaratont szervezni. A szponzorációs és marketing tervem valahol a 10 km körül már elég jól állt, a 14-re azt is kitaláltam, hogy az önkorit hogyan pitchelem. Szerencsére okos marketinges vagyok és piackutatással kezdtem a munkát – mint kiderült 20 éve van egy ilyen verseny 😀

Egy Speedcross olyan, mint a nagydarab ukrán haver. Ritkán van rá igazán szükség, de ha igen akkor marha jól jön.

Próbáltam a tempót fokozni és a pulzust csak arra használtam, hogy tudjam mikor is kellene elkezdenem aggódnom az életemért…nagy megkönnyebbülés volt, hogy túléltem.

Nem panaszképp mondom, igyekszem megcsinálni, ha szerinted fontos, csak rossz, hogy nem sikerül. Amúgy ilyenkor is élvezem azért a futást (a feladattól eltekintve), szóval ne zavartasd magad, frusztrálj csak nyugodtan, ha muszáj.

Az érzés amikor azt hitted végre pihenőhét jön, és reggel félálomban, mit sem sejtve kinyitod a levelet és egy nagyszopó hét vár.

Sikerült egy maxot futni, remélem nem gond, így a pihenőhét alatt.

Jól ereztem magam a futás közben, és a lépcsőn meghúzott bokám sem fájt, így ezt meg sem említeném.

150 alá nehezen ment vissza, de szerintem mostanában erősebb itthon a kávé. (Új gép).

Gondolom nem én vagyok az egyetlen, de folyamatosan beszélgetek veled magamban, sokszor jobb ha nem tudod, hogy mit 😉

Küldöm az összefoglalót, a végére már jól vagyok (spoiler)

Lassító-pulzus emelő körülmények a babakocsis futások során: piros lámpa, szembeszél, kekszet kérek, csokit kérek, csipcsipcsóka, inni kérek.

Unalmasan egyenletesen lement, mondanám, hogy meg se kottyant, de akkor meg vérszemet kapsz.

Próbáltam lépcsőzni, de valahol félúton megbotlottam, aztán jött a klasszikus mozdulatsor, amit az energiamegmaradás törvénye tesz kívülről nézve olyan viccessé. Végül nem szántottam fel arccal a lépcsőt, de megnéztem jó közelről. 🙂

A futózsák kb 70%-kal emeli azoknak a futóknak a számát, akik köszönnek futás közben (ennek mindig nagyon örülök!), és kb 100%-ra azoknak a nem futóknak a számát, akik úgy néznek rám mint egy ufóra, amikor futás után pl bevásárolok az ebédhez.

Csathó Tímea – UB beszámoló (vigyázz, sírós)

Posted on Updated on

Nem szoktam megosztani a nagy futós teljesítményeimet (főleg azért, mert nincsenek, másrészt meg nincs igényem rá – sem arra, hogy legyenek, sem arra, hogy megosszam őket), de az UB-ra büszke vagyok. Nem elsősorban a futás miatt, hanem arra, amit együtt, csapatként véghez vittünk (a Suhanj! Alapítvány sérült és fogyatékkal élő futóit kísértem guide-ként). Együtt mindenkivel beértünk, mindenkit bejuttattunk a célba. Nem utolsósorban magunkat is.

Az „előzmény” az egy héttel ezelőtti első maratonom volt, amire persze szintén büszke vagyok, csak máshogy. 🙂 Kicsit sérülten készültem és sérülten futottam (ok, erre nem vagyok annyira büszke), fájt is utána a térdem rendesen, két napig nem nagyon bírtam járni, de nem szerettem volna elengedni azt, hogy guide futóként kísérjem fogyatékkal élő sporttársainkat az UB-n (ami nekem amúgy az első volt). Kb 3×10 km-t vállaltam papíron (approved by Gabi), de úgy voltam vele, hogy nekem a maraton után ez már csak jutalomjáték lesz és az volt a terv, hogy addig futok, amíg nem fáj, legyen az csak 2 km vagy 12, mindegy. Ezt jeleztem is az elején a csapatnak, szóval abszolút el tudtam engedni a teljesítmény részét, nyilván ebben segített az is, amit a szervező srác osztott meg a csoportban:

„A legfontosabb: Eshet eső, fújhat szél, tűzhet a nap, mi azért megyünk, hogy együtt jól érezzük magunkat, egymással, egymásért fussunk! Nekünk ez nem verseny! Biztatjuk egymást, biztatjuk a többi futót, és rommá ázva is mosolygunk! :)”

Ha futni nem is, de mosolyogni (meg rommá ázni is) nagyon jól tudok, szóval reméltem, hogy így is beférek a csapatba. Spolier alert!!! Befértem.

Apropó, csapat: 3 látássérült, 1 hallássérült, 7 mozgássérült, valamint egy művégtagos futó jött velünk és nem is tudom, talán 10-12 guide. Szerencsére ez az arány a végére sem változott 😀
Két kerékpáros kísérő jöt velünk (egyikük pihenés nélkül, nonstop tekerte körbe a Balatont a futókkal), és azt hiszem, 7 autó (3 sofőr nem futott). Nem biztos, hogy elhiszitek, ha azt mondom, hogy sikerült összehozni, hogy folyamatosan futott legalább egy fogyatékkal élő és legalább két guide vele (sokszor persze többen is futottunk egyszerre), mindig minden autó eljutott a következő váltópontba, minden nem futónak volt helye valamelyik autóban és minden éppen nem használt futókocsi és handbike is elszállítódott. És nem utolsósorban mindenki kb annyit, ott és úgy futott, ahogy szerette volna (pl. ennyi és ennyi km-t szeretnék futni, éjszaka nem szeretnék futni, emelkedőn fel, ill emelkedőn lefelé nem szeretnék futni, esőben nem szeretnék futni, északi parton nem szeretnék futni, ebben és ebben a a városban szeretnék futni, ezzel és ezzel szeretnék futni stb – a „nem szeretnék” kéréseknek általában technikai okai voltak, szóval nem csak kényeskedtünk, higgyétek el), én pl nem szerettem volna futókocsit tartósan emelkedőn felfelé tolni (saját erőnlétem ismeretében), ennek ellenére valahogy mégiscsak úgy alakult, hogy Badacsonyban a Római úton én toltam fel a 15 éves Andrist, aki közben a szabadkőművesekről tartott igen profi előadást (a témát én választhattam). Azon az úton toltam fel, ahol tavasszal kb csak félútig tudtam saját magam felküzdeni. Nemhiába a Suhanj! egyik szlogenje, az „Erőt adunk”, visszafelé is érvényes… adunk is és kapunk is, mikor melyikre van szükség. Eszméletlen szervezés kellett ehhez az egészhez, összehangolt csapatmunka, nagyfokú rugalmasság és alkalmazkodóképesség. És mégis minden olyan könnyen, erőlködés nélkül ment.

 

Persze lelkesen futottunk is, nagyjából mindenki többet ment, mint a tervezett papírforma. Én az első nap 25 km-t több részletben, ami azt jelenti, hogy az aznapi összes futásom tudtam teljesíteni, sőt még egy kis plusz is került bele. Indulás előtt nagyon reménykedtem, hogy legalább egyet tudok majd futni, hogy elmondhassam, hogy része volt a „körbefutottuk”-feelingnek és ez bőven meg is volt, így végül szétázva, átfagyva boldogan zártam a napom (ahh, próbáltatok már látássérültet sötétben, szakadó esőben, hidegben, fáradtan, kátyúk között vezetni? Lifelong experience – ha szerencséd van, csak neked és nem a társadnak). Hajnalban persze nem bírtam lábra állni, rögtön meg is szerveztem, hogy kik futják az aznapi adagom, könnyen elengedtem a futást, nekem szombaton is már minden km ajándék volt. Beálltam crew-nak és kávét szereztem a benzinkútról, szendvicseket gyártottam, szórakoztattam a fiatalkorú népséget stb stb. Nyilván a fáradtságunknak volt köszönhető, hogy bár épp érkeztek futóink a váltóponthoz, de nem volt senki, aki váltsa őket, így eszméletlen sprintet levágva összetrombitáltam a következő brigádot, majd konstatáltam, hogy a rohangálás közben egyáltalán nem fájt a térdem. Ezt nem tudtam értelmezni (azóta sem tudom), de végül bevállaltam az aznapra tervezett szakaszom második felét (kb 6 km), sőt, még a befutó szakasz is belefért.
Nem emlékszem, mikor értünk be (szombaton 8:50-kor rajtoltunk, valamikor vasárnap kora délután értünk be), de mind beértünk 🙂

 

Hihetetlen újra és újra megtapasztalni, hogy a fogyatékkal élő embereket leginkább a társadalom teszi „nyomorékká”, nem pedig saját fizikai korlátaik. Ha elfogadjuk őket és lehetőséget biztosítunk számukra, akkor nagyon sok mindenre képesek. Ezen a hétvégén a Balaton körül nem a körülmények szerencsétlen áldozatait, hanem példaértékű sportolókat láthatott az UB népe.
És persze tök jó villogni a képekkel, mert mindenki azt gondolja, hogy guide-nak lenni mekkora menőség (ez igaz) és azt is, hogy hú, mekkora önfeláldozás (ez nem igaz).
De amikor egy olyan lány, akinek a balesete és amputációja után azt mondták az orvosok, hogy soha többet nem fog futni, örüljön, ha járni tud majd, és most futólábbal élete eddigi leghosszabb távját (kb 2×3 km két nap alatt) futja, és ott lehetsz mellette, akkor azt te érzed megtiszteltetésnek (és eléggé más perspektívába kerül egy vízhólyag vagy leesett köröm…). Aztán amikor leírja, hogy neki ez mit jelentett, akkor hálás vagy, hogy ennek része lehetsz:

„Sziasztok!

Mielőtt bedőlnék az ágyba, ránézek az idei éremre és arra gondolok, hogy írok Nektek:
A tavalyi UB-n még nem volt futólábam, de már akkor arról álmodoztam, hogy jövőre futni fogok.
Köszönöm Nektek, hogy bevettetek a csapatba és ez az álom megvalósult, filmszerű élményekben volt részem. Amikor ma vasárnap reggel konstatáltam, hogy mekkora nagy véraláfutásom van a kislábamon, Rátok gondoltam, ezért még kitartottam a 2,8 km-en. Valahogy eltűnik a fájdalom, amikor a cél kiüti a nyeregből. Jövőre már dupla-tripla ennyi távot fogok bevállalni!
Nekem nem a celebek a hőseim, hanem Ti.

Réka”

Az én térdem azóta sem fáj, meg egyéb más bajom sem lett, és örülök, hogy a pozitív energiát, hálát, örömöt és lelkesedést nem kilóra mérik, mert tuti nem bírnám el az UB-n kapott csomagot (pedig amúgy elég erős vagyok, csak ne futókocsi legyen emelkedőn felfelé ). De azért most egy bestseller tanácsát követve ideje megadnom a császárnak, ami a császáré és pihentetem a tök jó fej térdem, aki amúgy kb 35 km-t futott, de ki számolja? (Ja, a Strava.)