félmaraton
Iszkiri Félmaraton beszámoló – Kormány Alexandra
Tudtam, hogy fizikailag képes vagyok rá – a futóedzések mellett pár hónapja nagyon figyelek a helyes táplálkozásra és lelkiismeretesen csinálom az erősítő edzéseket is – csak abban nem voltam biztos, hogy képes vagyok-e elhinni magamról, hogy végre sikerülhet! A verseny előtti napon azért elkapott a para, írtam is Gabinak, hogy küldjön valami tuti varázsigét hogy sikerüljön – ami utólag kiderült, hogy működött is – de ha ezt előre tudom, akkor inkább 1:55-öt kérek 😉
Délelőtt 11-kor kezdődött a verseny, amikor még mindig csak 1 fok volt. Először kicsit meredeknek tűnt a rövidgatya, de utálom, ha melegem van, ezért megkockáztattam. Jó választás volt, mert dél körül kisütött a nap és szuper futóidő kerekedett. Bár a versenyt azzal a szlogennel hirdették, hogy könnyű pálya, a 2-6. km-ig viszont végig alattomosan emelkedett az út, a végén pedig egy jó kis kaptatóval zárult ez a szakasz. Itt elég jól tudtam tartani a tempót, amit előre terveztem, de azért örültem, amikor végre síkra értünk.
A 12. km-nél kezdett a pesszimista énem előhozakodni azzal, hogy esélytelen, hogy 5:35 körüli tempóban tudjak végigmenni, de végül – nyomdafestéket nem tűrő hangnemben – kiosztottam és eltakarodott 🙂
A 18. km-nél még fel kellett kapaszkodni egy dombra – ami akkor valahogy egyáltalán nem esett jól – és valószínűleg a szervezők felmenői is ütemesen csuklottak, amíg a mezőny ott elhaladt – de utána már tényleg megláttuk a távolban a templomtornyot, ahonnan indultunk.
Az utolsó 2 km-en elvileg gyorsítanom kellett volna, de a lábaim beálltak az 5:34-es tempóra és egy picit sem voltak hajlandók gyorsabban mozogni… Végül 1:58:58 idővel sikerült beérnem, úgyhogy a legnagyobb csatát megnyertem: bebizonyítottam magamnak, hogy sikerülhet ami két évvel ezelőtt megálmodtam: az első nyögvenyelős, 2:16-os, 14 km után sok megállóval tarkított FM után – különösebb tehetség híján is – sok melót belefektetve igenis el lehet jutni a 2 órás idő alá!
Nagyon örülök neki, hogy ez most és így sikerült, jövő év elején ugyanis lezárul az életem talán egyik legszebb időszaka – még ha a mindennapokban az ember nem feltétlenül éli meg annak – amikor otthon lehettem a gyerekekkel.
Ebbe a rendszerbe teljesen bele lehetett illeszteni a futást (ha máskor nem, akkor éjfél és hajnali 2 között a futópadon 🙂 – leginkább akarat és szorgalom (na meg némi logisztika) kérdése volt, hogy az ember teljesíthesse az előírt edzésadagot. A jó közérzet mellett pedig az edzés és a versenyek adtak egy olyan pluszt, amire szerintem talán az összes otthon lévő anyukának nagy szüksége van: némi szabadságot és a bizonyítás lehetőségét, az önértékelés helyreállítását (persze biztosan van, akinek erre nincs szüksége, de nekem nagyon kellett).
Egyelőre rejtély számomra, hogy a meló-család-háztartás háromszögbe hogyan illeszthető be a rendszeres edzés, de biztonságot ad az a tudat, hogy a Gizionok között is mennyi kisgyerekes anyuka van, szuperebbnél szuperebb eredményekkel! Úgyhogy biztosan lesz kitől tanácsot kérnem! 😉
Azért bebiztosítottam magam, hogy legyen némi külső “kényszer” is a motiváció fenntartására: a Gizilovakkal jövőre nekivágunk az UB teljesítésének, úgyhogy ha esetleg belesüppednék a mókuskerékbe és sikerülne lebeszélni magam a rendszeres edzésről, akkor ott lesz 4 ember, aki miatt nem tehetem meg, hogy ilyen hülyeséget csináljak! 😉
Amikor 2 éve megkértem Gabit, hogy segítsen az edzésben, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen remek közösségbe csöppenek és ennyi “virtuális” barátot szerezhetek a futás által! Remélem, jövőre végre be tudok csatlakozni valamelyik edzőtáborba, de ha máshol nem, akkor az UB-n minél több Gizionnal találkozhatok személyesen is, mert ez egy fantasztikus csapat! 🙂
Váczi Eszter futásról és első maratonról
Az alábbi interjú ma jelent meg Eszterrel a papageno.hu oldalán.
Olvassátok szeretettel:-) ❤
„Nem az idő, hanem a megtett út a fontos”
Creaton Csúcstámadás – Kormány Alexandra, beszámoló
Az utolsó 1 km volt az, ami nem volt túl kellemes, mert akkor ért ki a pálya a szélvédett erdőből és itt szabályosan rá lehetett feküdni a szélre, ami tolt hátra és oldalra. Ezt leszámítva baromi nagy szerencsénk volt az idővel, nem kellett hőgutát kapni és az erdő megvédett minket a néhol viharos széllökésektől is. Terep nagyon kevés volt benne, szinte végig bicajúton mentünk, ami azért nekem nagy könnyebbség volt (valahogy az aszfaltot érzem a legbiztosabbnak a talpam alatt ;-)).Mindent összevetve nagyon pozitív élmény volt, a szervezés is kifogástalan volt és ilyen időeredményről álmodni sem mertem (a férjem le is késte a befutót, mert azt mondtam neki, ráér 2,5 óra múlva visszajönni, a dombok miatt úgysem döcögök be előbb…).
Megint rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt a félmaratoni távot: nem érzem azt, hogy mindenáron bele kell döglenem a tempóba, mint amibe 10 K-n belehajtottam magam, viszont (egyelőre) hosszabbhoz sem lenne kedvem.
baratrunning.com 