félmaraton
Nyíregyházi futófesztivál, félmaraton – Palásti Péter, beszámoló
Kicsit félvállról vettem eleintea készülődést, de amikor láttam, hogy Bogár Jani nem lesz, így az 50+ dobogóra valószínűleg felférek, rápörögtem. Csabika jelezte, hogy megnéz majd útközben, bringán itt-ott kísér, a feleségemet is kértem, hogy hozzon egy kis extra vizet, amivel bringáról le tud locsolni, mert tényleg pusztulat meleg volt, már reggel 8-kor. A fél kilences rajt így nem volt elég korai. Beálltunk (Polyák Gézával) az elejébe, ne kelljen kerülgetni az első 500 m-t sprintelőket, így aztán akadálytalanul lehetett haladni a szépen biztosított útvonalon a bujtosi tó felé. Ha ismert helyen futsz, van az az érzés, hogy ez semmi, hiszen annyiszor jártál ott, hogy minden egyes gyűrődést az aszfalton személyesen ismersz. Mindez addig tart, amíg szembesülsz a nagyobb tempó miatti megterhelés erejével.
Az első fordító a bujtosi tónál volt, az élmezőny – 5-7 futó előttem – ekkor még nagyon a látótávolságon belül ment, szinte mindegyiket arcról legalább ismertem. Fiatalok, fussatok bolondok 🙂 Arra azért figyeltem, hogy az öreg csókák ne kerüljenek elém. Egy szakállas, őszes hajú srác sanszos volt, de utóbb kiderült, ő még a 35-49 korosztályba tartozott. Így lényegében – korosztályban – magammal versenyeztem. Csombók Csabi kérdezte rámegyek-e a PB-re? Hát egyáltalán nem volt bennem, ezen a héten meg főleg nem, és a meleg miatt pedig abszolút nem.
Vissza a versenyre, a bujtosi tavi kör után az északi körúttól lényegében két kerékpáros kísérőm is volt (Csabika+a feleségem), aranyosan kérdezgették mit kérek, de a meleg miatt nem nagyon voltam éhes, inkább csak a vizet kívántam. A pálya változatosságát az adta, hogy egy 5 kilis szakaszát beviszik az erdőbe, ott nem ér a nap, cserébe viszont nem haladsz 🙂 A straván is jól látható, hogy melyik volt ez a szakasz, a 4:20 alati tempó itt inkább 4:20-4:40 közötti lett, amihez az is hozzátartozik, hogy az erdő előtt kellett volna enni egy gélt, akkor erőteljesebben tudtam volna nyomni ezt a szakaszt. De itt nem voltak velem a “kísérőim” és annyi vizem meg nem volt, hogy a gélt jól tudjam bevinni. Az erdőből kiérve aztán frissítés, újult erőkkel fel a vasúti felüljáróra, ami a helyi viszonyok közepette, már-már hegy. Ennek a “lejtőjén” kicsit tudtam lazítani, regenerálódni. A tavat megkerülve aztán ugyanitt kell visszafutni a városba. Így is tettünk, és ahol ez a visszavezető emelkedő elkezdődik megláttam egy srácot vagy 400 méterre előttem. Annyira messze volt, esélytelennek gondoltam, hogy megfogom, ekkor volt még vissza szűk 5 kili. De a két kísérőm nagyon motivált volt, hajtottak előre, és a felüljáró tetejére visszaérve tényleg csökkent valamelyest a különbség. De így is volt vagy 300-350 köztünk. A felüljáró tetejéről lényegében egy nagy egyenes aszfalt vezet a legvégéig, tehát látod, hol tart az előtted járó és téged is ugyanúgy a mögötted lévők. Szóval tiszta helyzet, nem nagyon tudsz sumákolni. Menni kell, “all in”. A kedves kísérők hajtottak is előre és az utolsó két kilire a távolság lecsökkent 200 m körülire. Á, ez még innen esélytelen, ezt gondoltam. Aztán a srác hátrafordult, majd többször is hátranézett, ez beindított valami extra vadászösztönt. A két kísérőm ezt még csak fokozta, “meg tudod fogni, kész van a srác…” A hosszú célegyenes legvégén van egy nagyon kis kanyar, ami a Korzó bevásárlóközpont elé visz be. Itt értem be a srácot, 300m-rel a cél előtt. Tényleg annyira kész volt, hogy meg se próbált visszaelőzni, egyszerűen elrobogtam mellette és így futottam célba a 7. helyen abszolútban, a kategória 1. helyén. A srác egyébként Dr. Dudás Attila volt, egy remek futó, Mozaik Medes futónagykövet, neki köszönhetem az extra motivációt adott az utolsó szakaszhoz.
Vivicittá Félmaraton – Láng Orsi, beszámoló
Első…
Covidfutó vagyok, anyuka, akit a Coopertől is kivert a víz a fősulin. Aztán Hanka megtanított futni csoportos edzésprogramban, az első 2 km-t 18 perc alatt futottam. Januárban pedig elkezdtem Gabival edzeni. Mivel “csakúgy” futottam már egyszer fm távot, ezért megkért, hogy nézzek ki egy versenyt, lássuk, hogy megy ez a gyakorlatban. A Vivicitta lett a kiszemelt áldozat.
Teltek múltak a hetek, egyre jobb tempóim voltak, élveztem a feladatokat, ott lebegett a szemem előtt a lehetősége, hogy közel leszek a 2 órához. Aztán egy pihenőnap kihagyása és a bemelegítés és nyújtás elkummantása időhiány miatt meghozta keserves gyümölcsét, egy izomsérülés formájában a jobb combhajlítóban (vagy combfeszítőben mittudomén).
Abban a pár hétben Gabi tartotta bennem a lelket, fájt még a séta és az úszás is, nemhogy a futás. Keserves napok voltak (főleg a családomnak hogy elviseljék a depit, a hisztit, engem lemozgatás nélkül). Aztán elkezdtem lassúakat, rövideket, regenerálókat futni és találtam egy szuper gyógytornászt, valamint megspékeltük ezt még némi mágnesterápiával is. A Flector por jó barátom lett, alkalmi, de jó.
Aztán eljött a Vivicitta előtti hét. Rettegtem, hogy le tudom-e futni, rettegtem hogy mekkora blama lesz ha mégsem, milyen ciki már a csapat előtt a 2 gyerekem előtt, Gabi előtt.
Vasárnap reggel az esélytelenek teljes nyugalmával sétáltam át a Margitszigetre, ahol Gabival első alkalommal találkoztunk személyesen. Ölelés, puszi, jöttek a Gizionok (Szilvi és Viki) és mindenki tök jófej volt.
Rajt 9-kor, 8:30-kor beálltam a pisisorba, 8:58kor sikerült megtalálni a rajtzónát, ami addigra elindult, uh végül a leghátsóba sikerült besorolnom. Valahol 3km-nél a 2:45-ös iramfutót végre sikerült megelőznöm, de nekem a 2:30-ast is meg kellett volna. Mivel nagyon meleg lett, minden frissítőponton ittam vizet, nem érdekelt a 10mp amit ezzel vesztettem. Az útvonalat már az unalomig ismertem, semmi izgalom nem volt, Szilvivel a Bálna előtt taliztunk össze valahol, juhéé elértük a Bálnát, megelőztem Lupust (ő volt a 2:30-as iramfutó), na ott volt egy kis macskakő, szuper. Előttem egy másik anyuka Orsi, ezt így megtárgyaltuk a hídon, mert a férjem “Gyerünk Orsika” üvöltése és az ORSIKA transzparens, valamint 2 gyerek Hajrá anya kiáltásokkal kicsit megzavarta őt 🙂
Na, gondoltam itt jön a lélekölés a Szabadság-híd után, mert bár budára átértünk, de még mindig NEM északi irányba megyünk, cserébe árnyék nuku, az aszfalton a 23 fok kb 30-nak érződik. Útközben dobosok, rezesbanda, ééés végre a fordító. Közben jól vagyok, nem megyek túl jó tempót, de nem kell belesétálni, lábam ok, szóval élvezem. 14 km környékén kaptunk egy alattomos Attila utat, ami az Alagútig napos de legalább emelkedik is, sebaj utána ott a frissítés, ott már banánt is vettem a víz mellé, meg előtte betoltam egy zselét, mert éreztem hogy fogyok el.
Ok innen már gyerekjáték lesz, bár vártam a holtpontot, ami meg is jött 17 km környékén, megspékelve egy lábgörccsel ( a jó lábam volt), szóval a 18-as frissítésnél mindent ettem-ittam ami a kezem ügyébe került, és még a slag alá is befutottam, eszembe sem jutott h telefon is van nálam 🙂 Az utolsó próbatétel az Árpád-hídra feljutás volt, sztem az ott már mindenkinek fájt. Amikor végre elértem a szigeti lehajtót, az maga volt a mámor, közben mondjuk köpködtem a nyárfa vattáját, de már az sem tudta kedvemet szegni. Végül 2 óra 21 perc x másodperc-nél beértem a kapun a célba. Megcsináltam!! A 2 óra közeli idő nem lett meg, de bőven 3 órán belül sikerült és mindössze egy vízhólyagom lett, azt sem értem hogyan és miért pont ott.
Azt nem mondom, hogy minden héten akarok egy ilyen versenyt a nyakamba, de biztosan lesz még folytatás. Most csak egy egyszerű cél van, a lábam teljesen rendbejöjjön, a futás pedig továbbra is öröm legyen (és persze egyszer majd 45 évesen Párizsban egy maraton)
baratrunning.com 