félmaraton
Vivicittá Félmaraton – Láng Orsi, beszámoló
Első…
Covidfutó vagyok, anyuka, akit a Coopertől is kivert a víz a fősulin. Aztán Hanka megtanított futni csoportos edzésprogramban, az első 2 km-t 18 perc alatt futottam. Januárban pedig elkezdtem Gabival edzeni. Mivel “csakúgy” futottam már egyszer fm távot, ezért megkért, hogy nézzek ki egy versenyt, lássuk, hogy megy ez a gyakorlatban. A Vivicitta lett a kiszemelt áldozat.
Teltek múltak a hetek, egyre jobb tempóim voltak, élveztem a feladatokat, ott lebegett a szemem előtt a lehetősége, hogy közel leszek a 2 órához. Aztán egy pihenőnap kihagyása és a bemelegítés és nyújtás elkummantása időhiány miatt meghozta keserves gyümölcsét, egy izomsérülés formájában a jobb combhajlítóban (vagy combfeszítőben mittudomén).
Abban a pár hétben Gabi tartotta bennem a lelket, fájt még a séta és az úszás is, nemhogy a futás. Keserves napok voltak (főleg a családomnak hogy elviseljék a depit, a hisztit, engem lemozgatás nélkül). Aztán elkezdtem lassúakat, rövideket, regenerálókat futni és találtam egy szuper gyógytornászt, valamint megspékeltük ezt még némi mágnesterápiával is. A Flector por jó barátom lett, alkalmi, de jó.
Aztán eljött a Vivicitta előtti hét. Rettegtem, hogy le tudom-e futni, rettegtem hogy mekkora blama lesz ha mégsem, milyen ciki már a csapat előtt a 2 gyerekem előtt, Gabi előtt.
Vasárnap reggel az esélytelenek teljes nyugalmával sétáltam át a Margitszigetre, ahol Gabival első alkalommal találkoztunk személyesen. Ölelés, puszi, jöttek a Gizionok (Szilvi és Viki) és mindenki tök jófej volt.
Rajt 9-kor, 8:30-kor beálltam a pisisorba, 8:58kor sikerült megtalálni a rajtzónát, ami addigra elindult, uh végül a leghátsóba sikerült besorolnom. Valahol 3km-nél a 2:45-ös iramfutót végre sikerült megelőznöm, de nekem a 2:30-ast is meg kellett volna. Mivel nagyon meleg lett, minden frissítőponton ittam vizet, nem érdekelt a 10mp amit ezzel vesztettem. Az útvonalat már az unalomig ismertem, semmi izgalom nem volt, Szilvivel a Bálna előtt taliztunk össze valahol, juhéé elértük a Bálnát, megelőztem Lupust (ő volt a 2:30-as iramfutó), na ott volt egy kis macskakő, szuper. Előttem egy másik anyuka Orsi, ezt így megtárgyaltuk a hídon, mert a férjem “Gyerünk Orsika” üvöltése és az ORSIKA transzparens, valamint 2 gyerek Hajrá anya kiáltásokkal kicsit megzavarta őt 🙂
Na, gondoltam itt jön a lélekölés a Szabadság-híd után, mert bár budára átértünk, de még mindig NEM északi irányba megyünk, cserébe árnyék nuku, az aszfalton a 23 fok kb 30-nak érződik. Útközben dobosok, rezesbanda, ééés végre a fordító. Közben jól vagyok, nem megyek túl jó tempót, de nem kell belesétálni, lábam ok, szóval élvezem. 14 km környékén kaptunk egy alattomos Attila utat, ami az Alagútig napos de legalább emelkedik is, sebaj utána ott a frissítés, ott már banánt is vettem a víz mellé, meg előtte betoltam egy zselét, mert éreztem hogy fogyok el.
Ok innen már gyerekjáték lesz, bár vártam a holtpontot, ami meg is jött 17 km környékén, megspékelve egy lábgörccsel ( a jó lábam volt), szóval a 18-as frissítésnél mindent ettem-ittam ami a kezem ügyébe került, és még a slag alá is befutottam, eszembe sem jutott h telefon is van nálam 🙂 Az utolsó próbatétel az Árpád-hídra feljutás volt, sztem az ott már mindenkinek fájt. Amikor végre elértem a szigeti lehajtót, az maga volt a mámor, közben mondjuk köpködtem a nyárfa vattáját, de már az sem tudta kedvemet szegni. Végül 2 óra 21 perc x másodperc-nél beértem a kapun a célba. Megcsináltam!! A 2 óra közeli idő nem lett meg, de bőven 3 órán belül sikerült és mindössze egy vízhólyagom lett, azt sem értem hogyan és miért pont ott.
Azt nem mondom, hogy minden héten akarok egy ilyen versenyt a nyakamba, de biztosan lesz még folytatás. Most csak egy egyszerű cél van, a lábam teljesen rendbejöjjön, a futás pedig továbbra is öröm legyen (és persze egyszer majd 45 évesen Párizsban egy maraton)
Wizz Air Budapest Félmaraton – Hartung István, beszámoló
Mióta 2019 januárjában együtt futok Gabival összesen két versenyen voltam (azok is mind 2019-ben voltak). Épp ezért is volt számomra szokatlan az idei év. A szokásos, 2021-et záró velencei tókör után az az ötletem lett, hogy csatlakozva a céges kezdeményezésünkhöz én is szeretnék Vivicittán 10k-t futni, de ha már így alakult, akkor tényleg versenyként készülve. Majd ez a táv annyira bejött, hogy utána júliusban még egyszer ismételtem egy 10k-t versenyen. Ezután néztem ki a Wizz Air félmaratont.
A felkészülés teljesen problémamentes volt, nyaralás alatt is sikerült tartani mindent, igazából minden adott volt ahhoz, hogy egy jó verseny jöjjön össze. Az bizonytalanított csak el egy kicsit előzetesen, hogy míg december 30-án könnyedén futottam egy 30k-t, addig idén gyorsulás volt a fókuszban, és nem volt egyetlen 20k feletti futásom sem. Azzal kapcsolatban nem volt kétségem, hogy le tudok futni ennyit, viszont elképzelésem se volt, hogy mi a reális tempó 🙂
A verseny reggele is OK volt, lehetőségekhez képest egész héten figyeltem az alvásra, viszont kicsit sikerült ezzel együtt is elszórakozni a reggelt. Böbével úgy indultunk el a helyszínre, hogy csak Bubival tudtunk már odaérni a megbeszélt Gizionos találkozó időpontjánál 15 perccel később. Gyors közös bemelegítés után nagyon sokat jelentett, hogy tudtunk Gabival pár szót váltani és abban maradtunk, hogy legyen 4:50 a tempóm.
A rajthoz relatíve későn álltam be, és csak indulás után jöttem rá, hogy az 1:45-ös iramfutó mögött állok jóval – aminél viszont gyorsabb tempóban maradtunk. Nem nézegettem nagyon sokat az órát, viszont óvatosan, és a lehető legkevesebb extra mentális energiát égetve kikerülgettem az embereket és az Erzsébet híd környékére érve már sikerült az iramfutó körüli sűrű embertömeg elé jutnom. Innentől nagyrészt üresebb térben futottam, jól éreztem magam abszolút fizikailag és általában az órám alapján kinéztem valakit, aki szintén hasonló, 4:50 körül mehetett, és utána egy ideig hozzá alkalmazkodtam, majd leelőztem. Érzetre jóval több embert előztem, mint ahányan elmentek mellettem, frissítésnél felkaptam egy vizet mindig és elkortyoltam az utolsó kukáig, problémamentesen jutottam el az Árpád hídig. A feljáró is rendben volt, utána a lejtő is a Margitszigetre.
A szigeten viszont fejben csak lassan jutottam végig (még ha a tempó az órám szerint egyenletes is volt), sokkal korábbra számítottam a frissítőpontra. Innentől viszont már 2 pohár vizet vettem el, egyet a fejemre öntve, másikat elfogyasztva. A Margit hídra fel-lejutni még okés volt, viszont a visszafordítónál a pesti alsó rakpartra leelőzött egy kollégám, és akkor éreztem azt, hogy hiába szeretnék vele menni tovább és egy kicsit tempót növelni, kifejezetten rosszul esik és nem megy. Böbe az ottani váltópontnál bíztatott még egyet, és mivel nyáron rengeteget futottam itt a lezárt rakparton, pontosan tudtam, hogy innentől már alig van hátra, így nem estem szét, de azért kellett egy kicsit fogat összeszorítani, hogy ne lassuljak. A Corvinusnál jól jött még egy utolsó bíztatás Gabitól, visszaérve Budára viszont nem sikerült már gyorsulnom, pedig próbáltam.
A célban őszintén meglepett az időm, kiderült, hogy futás közben nem tudok jól szorozni/összeadni, mert 2 perccel gyorsabb lett, mint amit becsültem útközben, a hivatalos időm 1:41:46, korábbi félmaraton PB-mhez képest 13 percet lefaragva, alapvetően elégedetten sétáltam az éremért. Hajrázni több energiám nem volt, de izgatott azért a gondolat utólag, hogy vajon, ha egy hajszállal gyorsabb tempóban indulok, akkor azt is bírtam-e volna végig? Mindenesetre, ezt ki szeretném majd deríteni tavasszal 🙂
baratrunning.com 