gravel
KLND Gravel Vértes – Farkas Lupus László, beszámoló
Tavaly júniusban Ausztriában egy alkalom erejéig belekóstoltam a gravel bringázásba, és bár tetszett, hogy nem túl technikás terepen lehet jókat tekerni, nem feltétlenül értettem, hogy miért van akkora hype körülötte. Aztán láttam, hogy Göndöcs Eszti tavaly végigcsinálta az egész KLND Gravel sorozatot, és a beszámolói alapján kedvet kaptam rá, hogy én is kipróbáljam. Hátha rájövök, miért is akkora szám ez az egész…
Az nem nagyon zavart, hogy nincs gravel bringám: Eszti is montival teljesítette a tavalyi futamokat. Van egy viszonylag könnyű, XC jellegű montim, úgy gondoltam, hogy az teljesen jó lesz: ha a pályában nincs túl sok aszfaltozott szakasz, akkor elég jó tempót tudok menni azzal is. Mondjuk az megfordult a fejemben, hogy esetleg lecserélem a gumikat valami könnyebb terepre való, keskenyebb darabokra, amik aszfalton is jobban gördülnek, de végül is nem tettem meg, mondván, hogy megnézem, mire megyek a mostaniakkal, montis léptékkel azok is elég gyors külsők.
A másik dilemmám az volt, hogy a KLND sorozat vértesi fordulója pont a Tour de Pelso időpontjára esett. A Pelsoval van némi elszámolnivalóm: mikor 2020-ban utoljára csináltam, akkor szerettem volna 6 órán belül célba érni, de két perccel kicsúsztam belőle, hála az elbénázott rendezésnek (meg a saját elbénázott frissítésemnek). Szóval tűnődtem rajta, hogy Pelso, vagy KLND, de végül is az utóbbi mellett döntöttem: lehet, hogy nagyképűség, de úgy éreztem, hogy a Pelso biztosan meglenne 6 órán belül, viszont a KLND esetében jobban izgatott, hogy mit tudok egy számomra tök ismeretlen környezetben.
A vértesi fordulóról előzetesen annyit lehetett tudni, hogy Vértesboglár a rajt és cél helyszín, a táv kb. 120 km, 1500-1800 m közötti szinttel — és más információ nem volt. Hm… A kiírásban a szervezők azt írták, hogy majd a verseny előtt egy héttel kiküldik a végleges útvonal track-jét, de a megelőző szombaton nem én kaptam semmit sem… Mint később kiderült, valami technikai hiba miatt maradhattam ki a szórásból, mindegy, szerdán írtam Esztinek, aki átküldte a track-et, így legalább kiderült, hogy a táv 117 km lesz, 1600 m körüli szinttel (országúton ez sima ügy lenne), megtudtam, hogy merre megyünk, hol lesznek frissítők, milyen a szintprofil. Mit mondjak, egy Csanya-féle rendezvényen ilyesmi nem fordulhatna elő, így kissé szkeptikusan vártam a verseny napját.
Vértesboglárra Esztiékkel egyszerre érkeztünk, jó volt megint találkozni vele. A rajtban hardcore graveles társaság fogadott, tök jó volt a hangulat, és gördülékenyen ment a rajtszámfelvétel, úgyhogy alábbhagyott szkepticizmusom is. Igaz, hogy eléggé kilógtam a sorból a montival (és a hátizsákommal), de ez érdekelt a legkevésbé. Az sokkal inkább izgatott, hogy mekkora lesz a mezőny, meg hogy mekkora hirig lesz a rajtban, tekintve, hogy a rajtvonal után kb. 15 méterrel egy éles balos visszafordítóval kezdtünk. Szándékosan a rajt végébe álltam, nem akartam belekerülni semmiféle furakodásba, pláne bukásba, inkább menjen mindenki isten hírével, én meg majd nyomom a saját tempómat.
Az első kilométerek viszonylag visszafogottan teltek, Esztiék tempóját követtem, mondván, hogy ismeretlen műfajban, ismeretlen terepen nem árt némi óvatosság. Aztán az első emelkedőn valahogy elhúztam, és nem láttam magam mögött senkit, úgyhogy beleléptem a pedálba. Többé-kevésbé figyeltem a pulzust is, de alapvetően azt a 200-250W közötti érzést kerestem a lábaimban, amit az elmúlt hetekben szerintem elég jól begyakoroltam (a montimon nincs teljesítménymérő, de az országútiról megvolt az érzés).
Innentől igazából pozitívan eseménytelenül mentek a dolgok: sokáig egyedül tekertem, aztán egyre több sporit értem utol (és hagytam is le…), elég jól pörögtek a kilométerek. Szerencsére a pálya nem volt annyira technikás, hogy igazi kihívás legyen, az emelkedőket igyekeztem nyomaték helyett pörgetésből megoldani, a többit meg állóképességből. Az igazán sima aszfaltos részek kivételével nem igazán éreztem hátrányát a montinak a gravel gépekhez képes, sőt: a nagyon meredek kaptatókon, meg a lefeléken egyértelműen előnyben voltam. Na jó, a meredek felfeléken bringailag voltam csak előnyben: a szúnyog-alkatúak ott mindig elléptek tőlem, a közel 90 kiló azért mégis 90 kiló… De összességében számomra meglepően jól tudtam tartani a lépést többiekkel.
A pálya elég változatos volt: kitett dűlőutak, erdei dózer- és aszfaltutak, egynyomos ösvények, tényleg volt minden. A legnehezebbek talán a mély homokos szakaszok voltak, de azokon is át tudtam verekedni magam — egy kivételével, de ahogy a lábnyomokból láttam, ott más is leszállt, és tolta (aztán láttam, hogy a tarlón pár méterrel odébb fut egy párhuzamos dűlőút, úgyhogy azon végig tudtam tekerni). Még egy tolós hely volt, közvetlenül a cél előtt egy kb. 100 m hosszú, brutál meredek fal, ahol szerintem mindenki leszállt, ha nem akart hanyatt esni. De összességében tök jó, hangulatos, tempósan tekerhető útvonal volt, tetszett, és kicsit talán segített is megérteni a gravel életérzést. (Vagy valami ilyesmi, ebben még kissé bizonytalan vagyok.)
A frissítésem elég jól sikerült: a SiS Beta Fuel italporára alapoztam a szénhidrátbevitelt, hiszen inni mégis könnyebb a bringán, mint enni, és ez be is jött (persze ettem közben szilárd kaját is). De a lényeg, hogy szinte mindent elfogyasztottam, amit terveztem, így aztán nem is száradtam ki és a kalapácsos emberrel sem találkoztam. Sőt: a végén is egész jó erőben éreztem magam, még az utolsó órában is jól pörögtek a lábaim, és simán tartottam a 20 km/h feletti átlagot, pedig abban is volt még ~400 m mászás, ráadásul a durvábbik fajtából.
A befutó fura volt. Nem utolsónak értem be, sőt, de már bontották a célt, a beérkezőket sem nem fogadta senki, semmi célfrissítés, nem is nagyon értettem, hogy mi van. Mindegy, lemostam a bringát, kicsit rendbe szedtem magam, és vártam Esztiéket. Szívesen ettem volna egy lángost a fizetős büfében, de a legnagyobb bánatomra előttem adták ki az utolsót. Mondom: nem egy Csanya szintű rendezvény…
Mivel még sohasem voltam ilyen eseményen, fogalmam sem volt róla, hogy milyen teljesítményt várhatok el magamtól. Abban sem volt tapasztalatom, hogy a seggem hogyan fogja bírni a potenciálisan 6-7 órát a nyeregben (ezzel a bringával 3 óra körül volt a maximum, amit mentem, igaz, bármiféle gond nélkül). Az edzések alapján olyan 6 óra körüli teljesítésre számítottam, ehhez képest az 5:45-ös menetidő kellemes meglepetés volt, főleg, hogy ezt többé-kevésbé egyenletes átlagtempóval sikerült lenyomni. Ebben az időben benne hagytam kb. 20-25 percet a frissítőknél, meg néhány kanyar benézésében és némi bénázásban a sáros szakaszokon. A frissítőket nem lehetett volna megspórolni, a többit igen, szóval szerintem 10-15 perc maradhatott benne, de egy első bálba ennyi belefér. Úgy érzem, ilyen terepen ez a 21 km/h feletti tempó egész jó alap a későbbiekre (legalábbis nekem biztosan), innen lehet majd javítani. A 44 férfi induló közül a 31. lettem, de akik utánam értek be, azok két kivétellel mind fiatalabbak voltak nálam (a saját korosztályomban a 4. lettem a 6-ból). De ez igazából nem számít, az élményért és a tapasztalatért jöttem, az meg megvolt.
Kudos a Mesternek: az elmúlt hetek edzései a sok rövid, 3-5 perces ismétléssel nagyon jól jöttek a meredek kaptatókon. Úgy érzem, ezen a téren egyértelműen fejlődtem az utóbbi évben, és az, hogy megvolt az erőm a rövid, odabaszós falakon felmenni, segített abban, hogy technikailag is jól csináljam.
Mindent egybevetve jó kis nap volt. Rendesen kihajtottam magam, másnapra befigyelt egy jó kis izomláz is. Az útvonal zömében szép és jó is volt, jól esett kimozdulni a komfortzónából, és emberesen elfáradni. Kíváncsi vagyok, milyen lesz július 1-én a pilis forduló.
2 napos KLND Gravel – Göndöcs Eszter, beszámoló
A szimpla számok:
- nap: 76.79 km, 3 óra 45 perc, 20.4 km/h átlagsegbesség
- nap: 64 km, 3 óra 13 perc, 19.9 km/h átlagsegbesség
4 álllomásos KLND Gravel versenyre neveztem be ebben az évben, az első Etyeken volt, ami hatalmas élmény volt, így Vasvárra már úgy érkeztem meg, hogy ez tuti jó lesz, tekerek egy gyorsat, alig van benne szint. A másik fontos aspesktus pedig az volt, hogy végre a gyerekkori erdőimben fogok bicajozni, ahol Apuval (erdész volt ezen a területen) sokat jártunk gombázni, horgászni a Rábán, bicajjal – akkor még Schwinn Csepel- róttuk az erdei utakat
Aztán, hogy kicsit előre ugorjak, kemény verseny lett, tele volt olyan emberekkel akik kicsit komolyabban nyomjak a bicajozást mint én, így sikerült a lányok között utolsónak lennem, de nem bántam, a körülmények iszonyat érdekesek voltak, brutál eső esett le hajnalban és esett folyamatosan délelőtt, így eltolták a rajtot kora délutánra, ami nekem mindegy volt, de tudtuk, hogy nagyon saras lesz mindenhol a pálya, így örültem, hogy jó terepes gumikkal vagyok. Ami a rossz hír volt számomra, hogy a hosszú távot nem merték megrendezni az eredeti formában, hanem nekik a rövid távból kellett két kört menni, emiatt hatalmas tömegrajt lett, attól nagyon féltem, mert Etyeken is nagy bukások voltak az elején.
Így próbáltam hátulról rajtolni, elengedni az agresszivabbakat 
, de emiatt azért elég rendesen már az elején lemaradtam, nagyon féltem, hogy a sár miatt esés lesz, a szervezők is folyamatosan ezt mantráztak, hogy vigyázzunk egymásra. Ne bolyozzunk, hagyjunk helyet stb. Na, de végül nekem nem is volt nehéz a pálya, a monti nagyon szerette a sarat, élveztem végig az egészet, szerintem egy egyenletes jó versenyt csináltam magamnak, kicsit túlóvatoskodtam a lejtőket, mert előttem is, mögöttem is szerencsétlenkedtek a gravel-ekkel, nem voltak olyan stabilak mint a monti. Előzgettem folyamatosan az emelkedőkön, meg a technikás részeken, aztán visszaelőztek az aszfaltos részeken, úgyhogy egy tök jó játék alakult ki a mezőny közepén.
Talán 2 lány volt, akikkel előzgettük egymást, de végül ők a vége felé az aszfalton sajnos gyorsabbak voltak és otthagytak, így lettem összetettben 7. (utolsó), korcsoportot nem hirdettek, mert kevesen voltunk, asszem abban első lennék egyedüli öregasszony a pályán , de nem voltam csalódott, ezek a lányok itt latszólag komolyabb bicajosmúlttal rendelkeztek, ráadasul nagyon fiatalok voltak.
Úgyhogy jó élmény volt, annyi tanulság, hogy a bicajom többet tud mint én, nem kell annyira óvatoskodni, talán 2 helyet tudtam volna hozni, de szerintem nem lettem volna tőle boldogabb. Ez így a saras pályával, a párás gyönyörű erdőkkel nagyon jó kis tekerés lett, sokat tanultam belőle, imádtam egyedül tekerni, szerettem, amikor hozzámcsapódtak és kicsit beszélgettünk bicajokról, versenyekről. Szerettem az előzéseket, még azt is amikor engem előztek, kicsit rákapcsoltam, észbekaptam, hogy ne álmodozz, tekerj!
Aztán jött a második nap, az Őrség, itt nagyon kíváncsi voltam a tájra, az útvonalra, gyerekként erre nem annyira sokat jártam, egész ismeretlen volt a terep. Itt is még maradt egész sok sár, de itt már sokkal magabiztosabban mentem végig, már nem óvatoskodtam, sokat segített az előző napi “gyakorlás”. Látszott is, hogy folyamatosan előzök, emelkedőn annyira jó volt látnom, hogy erősebb vagyok náluk, talán itt ez be is jött, 9 lányból az 5. Lettem, tök jól voltam végig, jó erőben, nem éreztem az előző napi tekerésből semmi fáradtságot, izomlázat. Ment jól az egész pálya, annyi, hogy itt meg több volt az aszfalt, így ami előnyt csináltam terepen és emelkedőn, azt nagyon visszahozták aszfalton, de felszívtam magam és jónéhányszor nem engedtem el, egész jól tartottam velük a tempót, voltak is elismerő szavak .
Itt ugye már nem volt hova óvatoskodni, meg kitekerhettem magam, nem volt következő nap. Mindkét nap egyedül mentem, úgy értem, nem volt senki, aki folyamatosan jött volna velem, mindig csapódtak hozzám valakik rövid időre, de aztán tereptől függően vagy é, vagy ők mentek el. Azt láttam, hogy a többi lányt végig kísérik fiúk és azért az sokszor segített nekik, hogy engem leelőzzenek. De ez is jó élmény volt, laza pálya, ide jobb lett volna a gravel, azért itt már a folyamatosan napsütéssel is küzdeni kellett, szinte végig napnak kitett utakon mentünk, fogyott a víz rendesen.
Szóval jó kis hétvége lett, várom a 4. állomást, ami a Mátrában lesz szeptemberben. Mátra épp a szívem csücske, annyira jól sikerült a Gizionos edzőtáborban az Everesting, hogy várom, hogy szeptemberben remélhetőleg jó mászások lesznek a montival is.
Gabi, itt is és újra köszönök mindent. Amikor a mátrai futásokon elhangzott tőled, hogy hidd el, jó alap lesz az edzőtáboros sok futás a bicajos versenyhez, na, ez ugrott be, amikor az emelkedőn tekertem vigyorogva Vas megyében.
Etyek KLND és Gete trail 5.0 – Göndöcs Eszter, beszámoló
Special Duathlon avagy Etyek KLND és Gete trail 5.0 egy napon, kétszer a dobogón
Már az első verseny közben beugrott egy-egy mondat, hogy hú, ez de jó lesz majd a beszámolóba. Aztán persze, most, hogy nekiültem megírni, már semmire sem emlékszem, csak arra, hogy mindkét verseny alatt mennyire jól éreztem magam.
Akár itt le is lehetne zárni, hisz ez az egésznek a lényege, végre meglett.
Szombat reggel bepakolás az autóba, utolsó ellenőrzés, sisak, óra, telefon, monti és akkor feltűnt egy repedés a hátsó gumin. Gyors összeomlás, aztán gyorsabb megoldó fázisba kapcsolás. Nincs mese, gumicserével indítjuk a versenyt, majd a rajtban megoldjuk. Van két pár külsőm, mindegyik az autóban landolt, Giro-s szervizkocsivá avanzsáltam az autóm.
Etyeken voltak megjegyzések a rajt előtt, amik nem csökkentették az idegességemet, ’Szereléssel kezdesz?’ vagy ’Mountain bike-kal gravel versenyen?’ de elengedtem, tudtam, hogy kellenek azok a mentális 100 forintok.
Elrajtoltunk gyönyörű napsütésben szóval dög melegben, nagy szélllel, elején éreztem, hogy iszonyat nagy a hátszél, lesz még ennek böjtje.
De élveztem, hogy lehetett nagyon haladni, elég soká akart szétszakadni a mezőny, tartottam a többiektől, mert a rajtban figyelmeztettek, hogy a hosszú távon voltak ütközések, balesetek, figyeljünk egymásra. Na, ez nekem azért növelte a parámat, nem szoktam sok emberrel együtt tekerni. Ami még rossz volt a tömeg miatt, hogy iszonyat port vert fel mindenkinek a bicaja, nyeltük rendesen, száradt ki a torkom, semmit nem segített az ivás, ráadásul nem mindig mertem a kulacsot kivenni, nehogy bukjak miatta. Aztán valahogy lazult a mezőny, az megnyugtatott, élveztem, amikor a lejtőn le tudtam hagyni másokat, nagyon stabilan ment a bicajom, eszméletlenül élveztem a homokos szakaszokat, végre már tetszett, hogy viszi el a bicajt a homok, dobja ki a hátulját, de haladok jól a homokban. Tetszettek a mászások is, jól fogtak a gumik, haladtam szépen, egyedül a szembeszéllel küzdöttem, főleg aszfalton, ott éreztem a monti hátrányát. Folyamatosan mentek az előzgetések, minden előzésem totál örömként éltem meg, amikor meg visszaelőztek, akkor csak konstatáltam és rákapcsoltam. Szóval egy tök jó játék alakult ki, figyelgettem, hogy a gravel-ekkel mennyire tudnak menni terepen. Az biztos, hogy nekem biztonságot adott a monti stabilitása, mégha aszfalton lassú is voltam vele. Teltek a km-ek, az órák kevésbé, így nagyon kerek volt minden. Aztán az utolsó 10 km-en belül még megelőztem a későbbi 1. és 2. helyezett lányt, aztán egyszercsak mindketten visszaelőztek és nem tudtam újra befogni őket, úgy tűnt elfogytam, nem volt erőm, érdekes volt, hogy azt éreztem, hogy nagyon elhúztak tőlem, de az időeredmény alapján kevesebb mint 3 percen belül voltam az 1. helyezettől. Utólag az semmi, akkor, ott az utolsó kb. 6 km-en végtelen hosszúnak tűnt.
Beértem, sör, sült kolbi kombóval örömködtem, nem gondoltam, hogy helyezésem lesz, így amikor meghallottam a nevem, nagyon megörültem. Végig azt éreztem, hogy odatettem magam, de annál az utolsó előzésnél elengedtem, nem volt több erőm és csak annak örültem, hogy magamhoz képest végigtoltam becsülettel, úgy éreztem, hogy kitekertem magam és erre meghallani a nevem a speaker-től, nagyon nagy boldogság volt, onnantól csak vigyorogtam.
Aztán a legnagyobb dicséretet véletlenül zsebeltem be, amikor ismerősökkel beszélgettünk és egyikük azt mondta egy másik bicajosnak, hogy látod, montival lett dobogós a gravel-ösök között. Ez totál kerekké tette nálam a napot, főleg a reggeli bekérdezés után (’Mountain bike-kal gravel versenyen?’)
De aztán vissza a valóságba, indulni kellett az esti terepfutó versenyre, Dorogra.
Nagyon kiváncsi voltam, hogy hogy fogom bírni, főként azért, mert annyi volt a feladat, hogy felfutni a Getére és aztán lefutni, mindezt sötétben, amit mondjuk én imádok, de inkább attól tartottam, hogy majd felfelé csak gyalogolni tudok, futni nem a fáradtságtól. Különben sem vagyok túl erős az emelkedőkön, de ez most jól esett. Nagy élmény volt, hogy ment a futás felfelé, totál élveztem, volt erőm hozzá, érdekes volt a pálya, volt egy jó kis alagút, amin át kellett futni, nagyon tetszett a hangulata. Lefelé már nem tudtam annyira gyors lenni, mint ahogy képzeltem, egyrészt a korlátozott látás visszafogott, bennem volt a félsz, hogy UTH előtt nem eshetek el a lejtőn, másrészt kezdtem érezni, hogy hosszú volt mégis ez a nap, sok-sok óra a tűző napon a szembeszélben a bicajon, aztán felfutés a Getére, lefelé koncentrálni a kövekre, gyökerekre, fáradtam egyre jobban. Aztán jött sötétben az alagút, ismét nagyon tetszett, meg maga a pálya is, annyira jó hangulata volt. Élveztem, hogy a két verseny mennyire ellentétes volt napon belül, nappal a sok bicajos között mentem porban, napsütésben, itt meg a nyugodt, csendes erdőben, volt, hogy percekig nem volt körülöttem futó, csak a sötét, a béke, és futhatok le a hegyről. Nagyon érdekes volt a nap dinamikája, a világos a sok emberrel és a sötét sokszor magányosan. Aztán a rövid városi szakaszon jött a biztatás, hogy toljam neki, nincs sok hátra és amikor a speaker elkiáltotta magát, hogy érkezik a női 3. helyezett, hát, az leírhatatlan érzés volt, hogy ismét sikerül dobogóra állnom, mostmár akkor napon belül másodszor. Főleg azért voltam boldog, mert itt is sikerült kifutnom magam, talán a lejtőt elóvatoskodtam, de végig az UTH lebegett a szemem előtt, hogy nem hibázhatok, nem eshetek el. Sikerült, beéertem, mindkétszer, bicajjal és futva is esés nélkül, harmadikként, nagyon boldogan.
Itt is csak a vigyorgás maradt. Nagyon kedves szervezőkkel, gyönyörű erdei útvonallal, finom meleg levessel a célban és miközben vártuk az eredményhirdetést befutott a hosszú táv elsője is.
Nagyon köszönöm Gabinak (Gizionok) a felkészítést, ilyen csoda napot átélni nélküle nem sikerült volna.
Mind a KLND, mind a Gete Trail szervezőinek a profin megszervezett versenyeket, minden nagyon kerek volt.
Tökéletes napot sikerült így összehozni, amiért nagyon hálás vagyok. Még több ilyet, talán ez az, amit kívánhatok magamnak.
Hivatalos időm terepbicaj: 03:46:47 a 73.81 km-en
Hivatalos időm terepfutás: 1:23:41 a 13 km-en
baratrunning.com 