maraton
SPAR Budapest Maraton – Bloemsma Zsuzsi, beszámoló
Egy hete értem célba életem első maratoni távján.
Pár évvel ezelőtt, mikor azt gondoltam, hogy milyen menő, hogy rendszeresen futok, hogy edzővel készülök, és éppen fejlődtem is ezen a fronton, akkor olvastam egy széles körben ismert magyar futó gondolatait, miszerint aki nem tud 4 óra körüli idővel célba érni ezen a távon, az oda se álljon a rajtvonalhoz, mert nem áll készen a versenyre. Hát, ez a mondat nagyon romboló volt, teljesen elvette a kedvem hosszú időre. Tudtam, hogy én az életben
nem leszek képes 4 óra körül célba érni, és valahogy a lehetséges büszkeség érzését is elvette, ha netalán lassan, de legyőzném a távot.
Most mégis beszámolót írok, mert bár kereken 5 óra alatt sikerült, mégis olyan felemelő és meghatározó élmény volt, hogy egészen biztosan nem volt igaza az illetőnek. A teljesítmény értéke nem fordítottan arányos az idővel. Az időeredménytől függetlenül a kitartásról és a nehézségek legyőzéséről szólt nekem ez a maraton. Tulajdonképpen két út volt ez, az ideáig tartó sok év, és a maraton 5 órája.
5 és fél éve dolgozik rajtam Gabi, én pedig igyekszem megnehezíteni a dolgát. Elég ügyesen csinálom, de ő kitartó. Már az első beszélgetésen ezt a távot tűztük ki célul, és úgy tűnt, nincs is olyan messze. Jól mentek az edzések, fejlődtem, neveztem is egy maratonra, aztán egy novemberi félmaratonon rosszul lettem, nagyon. Tényleg azt hittem, meghalok, elszorult a torkom, nem kaptam levegőt, és a pulzusom még gyaloglásnál is 180 volt. Azt
hittem, valami allergiás reakció, de a semmiből jött. Nem értettem, hogy mi történik, nem volt előjele, és nyilván nagyon megijedtem.
Egy hét múlva mindenféle vizsgálat után kiderült, hogy pajzsmirigy túlműködésem van, a hormon értékek teljesen elszálltak, vele együtt a maratoni álom is. Fél évig tartott, mire a kezeléseknek köszönhetően újra tudtam normális edzésmunkát végezni, de fejlődés helyett jött a covid. Többször is beteg voltam, ami minden alkalommal jelentősen visszavetette az erőnlétemet, ráadásul az otthoni munkával (tanár vagyok, és 3+6 hónapig próbáltam otthonról tanítani), klassz új romboló szokásokat sikerült kialakítanom, mint az állandó evés, napi 12 óra számítógép előtt ülés, és szorongásoldó alkoholfogyasztás. Lelkileg is nagyon rosszat tett ez az időszak, ahogy gondolom, mindenkinek.
Szóval nehezített pályán mentünk, de Gabi nem adta fel, én igyekeztem mindent megcsinálni, és bár több hullámvölgy volt, mint tető, idén márciusban felszállási engedélyt kaptunk a BSZM-re hármasban (köszi Tündi és Rita!). Ez végre megint egy olyan motiváló 4 nap volt Gabival és a Gizionokkal, hogy úgy éreztem, újra van értelme
erőt, energiát és időt ölni a hobbimba.
Áprilisban nevezhettem a maratonra, és onnantól igyekeztem elhinni, hogy le tudom futni. Szeptember 3. hetében megint lebetegedtem, akkor nagyon elkeseredtem, hogy megint közbejön valami, és az utolsó pillanatban csak nem sikerül. Felszívtam magam, meg egy csomó vitamint, aludtam rengeteget, és csak mantráztam, hogy meggyógyulok. Ezzel keltem, feküdtem, a suliban kerültem mindenkit, aki csak kifújta az orrát. Az utolsó nagyon
hosszú futáson csak az akaratom vitt végig, semmi más, elrontottam a frissítést, de tudtam, ha nem tudom végigvinni, akkor Gabi nem enged (jogosan).
Vasárnap reggel már 6-kor vonaton ültem, 8 körül megöleltem Gabit, visszanyeltem a bőgést (rettenetesen izgultam), fél órát eldobtam a toi-toi előtt, aztán beálltam a rajtba, jó hátulra. Igyekeztem az 5 órás iramfutók előtt lenni, ez sokáig aztán sikerült is. Jó sokára elindultunk, és szinte azonnal fejbevágott a felismerés, hogy ez tényleg bő 42 km lesz.
Nyilván tudja az ember hova jött, de ott az első pár száz méteren éreztem végre valóságosnak a dolgot. Megint majdnem elbőgtem magam – amúgy nem vagyok sírós , de aztán csak muszáj volt véget vetni az érzékenykedésnek, hogy ha már az elején összeszorul a torkom, tuti nem megyek végig.
Számomra óriási volt az egész verseny, a hangulat, a város, a sok ismeretlenül szurkoló ember, a tömeg, zenészek, a sok őrült, aki fut, mint én. Az első 20 km-en fantasztikusan éreztem magam, végig írtam fejben Gabinak a beszámolót (amit aztán most alig tudok összehozni), és élveztem, hogy ott vagyok. A Margitszigeten volt először nehéz, ott valahogy úgy éreztem, nem haladok, és még nagyon sok van. Egyébként tényleg nem tudom, honnan kapartam össze mindig erőt, de valahogy mindig lett. Szerintem négykézláb is végigmentem volna, de A Buszra tutira nem szállok fel .
Sikerült a frissítés is, most nem rontottam el, a lábaim bírták, a testem tette, amit az őrült fejem kitalált. A vége azért nehéz volt, de ésszel futottam végig, igyekeztem olyan tempóban, hogy tényleg sokáig bírjam. Az 5 órás iramfutók 36 km körül utolértek, 3 km-t mentem velük, aztán engedtem, hadd menjenek előre . Az utolsó hídról lefordulva éreztem először, hogy ez tényleg meglesz, megvan. Futás közben nagyon sokszor erre az 5 és fél évre gondoltam, hogy milyen nehezen jutottam el ide, hogy miért nem hagytam már régen abba, és talán abban találtam valamiféle visszaigazolást, hogy olyan sok mindenért küzd az ember, sokszor sz.ból épít várat, ahogy én
is, mellette zsonglőrködik a hétköznapokban a sok labdával, amit mind a levegőben kell tartani, és olyan sok mindennek nincs mérhető, látható, vagy egyáltalán bármilyen eredménye.
És amikor megéltem, hogy most ennek van, hogy csak sikerült eljutni az utolsó 1000, majd 500, majd 100 méterig, az utolsó méterekig, és a speaker bemondja a nevem, és hogy első maraton, akkor elborít, hogy igenis most ennek van, és itt van, sikerült. Hogy akarattal el lehet ezt érni, nem csak a fizikai adottságok számítanak. Hogy akarattal mást is el lehet érni, nem csak a körülmények számítanak. Még most is gombóc van a torkomban, ha eszembe jut
a vége.
Gabit majdnem elkerültem a végén, de mikor összetalálkoztunk, ugrálva mentem felé, annyira boldog voltam! Ezt az eredményt legalább felerészben neki köszönhetem, nem tudom elmondani, mennyit jelent a támogatás, törődés, figyelem, amit hetente az edzéstervek mellett bónuszban kapok.
Szegény anyukám a Nagy Futás után este kérdezte, hogy “Most akkor abbahagyod, ugye?”
Teljesen értetlenül álltam még a feltételezés előtt is. Eszem ágában sincs abbahagyni, tuti, hogy lesz még maraton, talán 10 perccel jobb idővel 🙂
SPAR Budapest Maraton – Polonkai Éva, beszámoló
A hétvégi verseny előtt lamentáltam, hogy első maratonnak számít-e ez, ha már futottam hosszabb távot. Végül az izgalom mértékéből – dedukció útján – arra jutottam, hogy egyértelműen első maraton lesz ez.
Szegény KérdezzeMegGyógyszerészét segélykérő pillantásokkal nézett rám szombaton, amikor egy órája és negyvenhét perce raktam ki- és be a futás legkülönfélébb kellékeit három különböző táskába és – ból. Lemondóan nyugtázta is fél tízkor, hogy nyolckor nem fogunk elindulni itthonról Budapestre – és aztán az egész napunk ennek a szöszmötölős elkésésnek a hangulatában telt.
A verseny előtti zen buddhizmusomhoz viszont nagyban hozzájárult, hogy jött velem Zsolti (a házi patikárius), aki ha kellett, a hotelben veszekedett, hogy márpedig a fűtés igenis esszenciális kelléke a verseny előtti regenerációmnak. Máskor pedig stratégiai nyugalommal vásárolta fel és nyújtotta át nekem egy közepesnél nagyobb család havi kalóriamennyiségét kitevő ellátmányt (mindig mondom, hogy a futókat olcsóbb öltöztetni, mint etetni).
A lomha szombat után a verseny reggelére cserébe minden adott volt, amikre nekem szükségem van egy jó futás előtt. Ott volt az előre kikészített felszerelésem az ágy mellett, a grammra kimért, bevált reggelim, és sikerült tartani a pontról pontra megtervezett rajt előtti rituálékat is. Elég kontrasztos volt az előző napi, otthonról Budapestre való elinduláshoz képest, mindenesetre az a száz forint elég peckesen villogott a markomban a rajtnál.
A verseny alatt aztán – azt a cirka négy sírást leszámítva, amit a rajtban az eufória (meg az adrenalin) ((meg Gabi szurkolása)) okozott – , az égvilágon semmi váratlan nem történt. Elképesztően mélyen el voltam magamban veszve, kivéve amikor megláttam egyszer Dj Dominikot, akitől innen is elnézést kérek a kollokviális üdvözlésért, ha olvassa – megesküdni nem mernék rá, de gyanús, hogy puszikat dobáltam felé. Upi. Amúgy az égvilágon semmi és senki nem tudott a kis boldogságfelhőmbe bejutni. Kiválóan működtek a mantráim, és szokás szerint a világ minden pszichotrükkjét is elővettem.
Az utolsó négy kilométeren észleltem egy izgalmas, ismeretlen eredetű új fájdalmat a bokámban. Ez volt az egyetlen, ami picit is el tudta vonni a figyelmem a haladásról: kétszer álltam meg igazgatni a cipőm, hátha csak valami triviális “elnyomta a cipő nyelve” fájdalom. Nyilván nem az volt. Ezt visszatekintve simán ráértem volna a célban konstatálni – de legalább ennyivel is könnyebb lesz jövőre megtalálni, hogy min lenne érdemes javítani :))
A frissítésem a jól bevált rengeteg só, poralapú CH majd zselé, mellé pedig igény szerint jó sok víz most is klasszul működött. Egy haszontalan korty kóla majdnem megzavart a lelki egyensúlyom (második javítandó, nem pepsizgetünk verseny alatt), de végül megbeszéltem a gyomrommal, hogy borzasztóan ráérünk erre a hisztire a Lágymányosi Campuson is – addigra már nem volt semmi baja.
A kilométeridőket tudtam, az is megvolt végig, hogy ez gyorsabb, mint amire egy nagyon ideális terv alapján készültem, de mivel RPE alapon edzek, és a versenyre kiírt célt végig sikerült tartalni, ezért szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem futom el az elejét. Azt, hogy mennyivel sikerült a “hátha négy órán belül leszek”-re belőtt időnél jobbat futni, csak kábé a 38. kili környékén realizáltam, amikor egy fordítónál szembefutottak velem a 3:45-ös iramfutók. A versenyt így végül 3:40-es idővel zártam, ami nem csak minden várakozást, de még az álmaimat is felülmúlta. Köszönöm a mindenre kiterjedő felkészítést, Gabi, végtelenül hálás vagyok!
SPAR Budapest Maraton – Huszti György, beszámoló
Még most is a maraton hatása alatt vagyok. Nagyon örülök, hogy a végén a többiekkel együtt le tudtunk ülni egy kis élménybeszámolóra, ez a nap így volt kerek. Fantasztikus fesztiváli hangulat volt végig az úton. Köszönök mindent.
Amíg a néhány héttel ezelőtti Wizz Air félmaratonról alig jutottak eszembe gondolatok, itt most meg gyakorlatilag össze-vissza kavarog minden. Hosszú ideje fülig érő szájjal futok, minden edzést becsülettel végigcsináltam. Mint egy kisgyerek a Karácsonyt, úgy vártam a maratont is. És ennek nagyon örülök, hogy így éreztem. Szerencsére most nem volt a felkészülés ideje alatt olyan esemény, hogy már a verseny előtt veszítsek a mentális forintjaimból.
Fülig érő szájjal értem a célba, egy szivecskét formázva az ujjaimmal fordultam a célfotósok felé, majd jött egy kis könny is, eltört a mécses. Megint. Nem tudom, hogy más hogy érez ilyenkor, egy maraton befutón, amikor az idáig vezető út nem rövid és akár lehet mindennel terhelt. Most nem volt terhelt és mégis jött.
Szinte az elsők között neveztem az idei SPAR maratonra, őszi célversenyként tekintettem rá. Ha már célverseny, egyértelmű aprócska idő cél volt, egy picinyke PB. Azzal, hogy szinte minden frankó volt az edzéseken, sikerült is magamra aggatni egy kis terhet, mert hittem benne, hogy meg lehet a PB, egy héttel maraton előtt azt mondtam magamnak, hogy ezt innen már csak elb..ni lehet. De azt is tudtam, hogy ehhez mindennek tökéletesnek kell lenni. Szinte végig izgultam a verseny hetében. Hétfőn és kedden ráadásul alig aludtam. Görcsösen figyeltem arra, hogy még véletlenül se találkozzak rossz étellel (két éve egy éttermi kaja 2 napig parkolópályára tett a maraton hetében)
Szombaton átvettem a rajtszámot, hangolódtam a versenyközpontban, vasárnap reggel meg pont ugyanakkor érkeztem, mikor néhány hete a Wizz Air-re. Elég jó helyre sikerült így parkolni. Kényelmesen tudtam készülni, majd a találkozó pontra menni. Egészen jó futóidő volt, úgyhogy minden adott volt egy jó futáshoz.
A rajtzónában a 3:45-ös iramfutók mellé sikerült beállnom. Akkor azt gondoltam, hogy ez egy jó ötlet, hiszen ez már egy PB lenne, egy jó 5:20-as átlag. Az elején a szokásos heringelés ment, de most nem volt gáz, szépen haladtunk, jó tempóban. Nagyon örültem, hogy a pulzusom is meglepően jó helyen volt. Elképesztően élvezetes volt, hogy az alagút után a Lánchídon átfutottunk, majd tekergett a mezőny a belvárosban, hatalmas volt a hangulat, egyszerűen libabőr volt végig. Egészen az első kör végéig sikerült az iramfutók mögött mennem, de innen már távolodtak, miután megálltam frissíteni. Itt elkezdtem érezni, hogy fáradok, aminek nagyon nem örültem. Dóri pacsija jól jött, nagyon örültem, hogy ott volt a pálya szélén.
17-18 km-ig sikerült jól tartanom a tempót, innen eléggé belassultam, néhány ütéssel vittem ugyan feljebb a pulzust és itt még bőven a megbeszélt tartomány alsó felében voltam, de egyre nehezebbnek éreztem a futást, messze volt még nagyon az a bizonyos 35. km, ahol még jobban feljebb toltam a pulzust, úgyhogy nem tudtam tartani a tempót, egyre jobban lassultam. A frissítést toltam becsülettel, minden frissítőponton megálltam vízért, sótabi 20-25 percenként ment, ráadásul szétrágtam, mielőtt lenyeltem (tipp a gyártó oldaláról), a ch-t banánnal és izóval vittem be. Néhány km-ig Gizion Ervin hátát nézegettem, ami jól jött, ha már a 3:45-ös iramfutókat nem tudtam beérni.
A Margitszigeten már szenvedősnek éreztem a lépéseimet, de Juli hangja, bíztatása nagyon jól esett. (Köszi Juli) A szigeten pont azon gondolkodtam, hogy ha most valaki megkérdezné, hogy miért futok, nem tudnék egzakt választ adni.
De azt hiszem a célba érkezés mindenre választ adott. A sziget után 30-nál Erős Gábor hangos gondolatán mosolyogtam, „a bemelegítés megvolt, úgyhogy lehet már futni!” – kiabálta a futóknak. A 31. km után volt még egy fordító, innen már csak egy irányban kell haladni. Fejben számolgattam a hidakat, megcsodáltam a parlamentet, a budai kilátást, és tényleg csodálatos Budapest. De fájt, egyre jobban, sokkal jobban, mint egy hétvégi harminconikszes hosszú, viszont gyorsan telt az idő, fantasztikus volt a szurkoló tömeg a pálya szélén. 35. km-nél próbáltam még feljebb tolni a pulzust, a mozgásom nem volt az igazi, de mozogtam, mentem előre. Itt meg már csak azért is akartam, akartam kozmetikázni az időn. A végén úgy éreztem, hogy a fal félmaratonnál jött és nem tudtam fizikailag áttörni, nem gondoltam volna, hogy a szívem már innen fog bekapcsolni, hogy elvezessen a célig. A hivatalos időm 3:52:29, ami hat perccel elmaradt a bolognai maratonomtól, de talán lehet azt mondani, hogy ott véletlenül jól kijött a lépés 🙂
Egy újabb csodás utazás, egy újabb maraton egy csodás városban. Akarom még, a SPAR-t is újra. És köszönök mindent, mindenkinek, nagyon sokan tettek hozzá ehhez a maratonhoz, még ha néhányan nem is tudnak róla, hogy egy-egy jól megfogalmazott gondolat mennyit jelentett nekem. És persze a negatív dolgok is csak megerősítettek abban, amit csinálok.
baratrunning.com 