maraton
Nizza-Cannes Marathon – Gál Viktória, beszámoló
Ebben az évben mindenképpen szerettem volna maratont futni. Mivel 42 éves vagyok, szerettem volna, ha idén megvan a 42km-es táv, tudom, hogy csöpögős, de ez van. Eddig rengeteg félmaratont futottam, terepen 33 km volt a leghosszabb távom 2600m-es szintkülönbséggel, síkon 34 km volt a legtöbb.
Mivel Franciaországban élek és imádom a tengert, eltökéltem, hogy az első maratonomat az elképesztően gyönyörű tájon szeretném futni, így félve, de beneveztem a Nizza-Cannes marathonra, ami november 3-án zajlott.
A felkészülés rendben ment, minden kiírt edzést elvégeztem, igyekeztem betartani a távokat, szerencsére csak ritkán vitt el a hév 🙂
Mentem, kánikulában, esőben, szélben, hajnalban, edzés ki nem maradhatott. Tudtam, hogy ez kell a fejlődéshez, alázat, kitartás és futás… Mikor elkezdtem heti 6x futni a családom kiborult. Nem értették minek és hogy vagyok képes ezt így csinálni. Pár hét múlva már nem kérdeztek semmit, ma pedig már azt kérdezik, ha van 1 nap véletlen mikor nincs futás: “na mi van, nem mész ma futni?” 🙂
A verseny november 3-án vasárnap reggel 8-kor rajtolt, de a családdal már péntek reggel Nizza felé vettük az irányt. Boldog voltam, mint egy kisgyerek, hiszen 3 éve már hogy nem jutottunk le a tengerhez. Tudtam, hogy szuper idő lesz a hétvégén, ahol mi lakunk, már csak 12 fok körül volt napközben, sokszor hideg széllel.
Pénteken kora du. érkeztünk, átvettük a szobát, majd nekiindultunk megkeresni a maratoni falut, hogy átvegyem az induló csomagomat. A hely – egy gyönyörű épület – Nizza szívében a híres Promenade des Anglais-on volt. Az emberek hömpölyögtek a sétányon, 18 ezer futót vártak a hétvégére. A beléptetés, átvilágítással kezdődött, utána mehettünk be. Megkaptam a rajtszámomat 8616, valahogy éreztem már akkor, hogy ez egy jó szám. Nehéz lenne leírni, de jó érzés fogott el. Majd kaptunk még egy Kiprun hátizsákot, amibe a verseny napján tudunk pakolni és ha szeretnénk, akkor átviszik a befutó helyszínére, nekem nem volt rá szükségem, hiszen a családom hozta a cuccaimat.
Lehetett fotózkodni a rajtszámmal, majd a 18 ezer futó neve közül kikutattam az enyémet a falon. Már esteledett, úgyhogy a naplemente végét kaptam csak el sajnos, de így is gyönyörű volt. A családdal még sétáltunk kicsit, vacsira szusit ettünk, majd visszamentünk a szállodába pihenni.
Szombaton amíg a férjem elballagott reggeliért én elmentem, hogy lefussam a verseny előtti átmozgató kis 4 km-t. Annyi energiát éreztem magamban, hogy nagyon nehéz volt csak ennyit futni. Tusolás és reggelizés után a part felé vettük az irányt. Hihetetlen volt ez az ember mennyiség, a legtöbben a tegnap kapott Kiprun táskával mászkáltak, szóval érezni lehetett az összetartozást, tudtuk hogy mindenki egyvalamiért van most itt. Rengetegen napoztak végig a parton, a bátrabbak fürödtek is, én nem bírom a hideget, kihagytam.
Egész nap a városban csavarogtunk, az óvárosban ettünk a világ legfinomabb fagyijából, ahol több mint 100 íz közül lehet válogatni.🍦 Fotózkodtunk az I LOVE NICE feliratnál, felmásztunk 500 lépcsőfokot, h millió képet lőjjek fentről is a tengerpartról és a naplementéről, ami igazán egy csoda volt.
Vacsorára tudtam, hogy pizzát fogok enni,- mindig azt eszem verseny előtt-így kerestünk egy szuper helyet, hogy a szénhidráttöltés is meglegyen másnapra. Este kicsit aggódtam, mikor megláttam, hogy több, mint 20 ezer lépést tettem meg, talán nem kellett volna verseny előtti napon, de hát Nizzában nem lehet nem mászkálni….
A verseny napja:
Előző este mindent kikészítettem, mert tudtam, h a fél 6-os kelés nekem nagyon korai. De dolgozott az adrenalin, szóval pikk-pakk kikeltem az ágyból, összeszedtem mindent és indultunk is. A férjem kísért el, a gyerekek addig aludtak, megbeszéltük, hogy ahogy lement a rajt, ő visszajön, összeszedi a gyerekeket és a cuccokat, kicsekkolnak és Cannes-ban talalkozunk a befutónál. A nehézkes közlekedés és a lehetetlen parkolás miatt mondtam nekik, hogy menjenek rögtön a célba, ne csesszék el az időt azzal, h útközben megállnak és szurkolnak. Jobb szeretem, ha a végén tutira ott vannak.
Reggel még nagyon hideg volt, így karszárat húztam és egy vékony dzsekit. 7 óra körül értünk ki, gyönyörű volt a napfelkelte a parton. Gyülekeztek az emberek szépen, lassan. Én még az elején megejtettem egy gyors wc-t, tudtam utána millióan lesznek, majd alaposan bemelegítettem.
Az volt a vágyam, hogy 4 óra alatt teljesítsem a távot, de mégis a 4’15-ös iramfutó mögé álltam. 8-kor megindult a tömeg, de nagyon lassan haladtunk, természetesen az elit futók, majd a 3 órán belül futók indultak előbb, majd szépen így tovább. Mire a 4’15-ösök sorra kerültek, már tűkön ültem, indultam volna már, fáztam is még, férjem elvitte a vékony széldzsekimet, csak a karszár maradt rajtam, és persze nem akartam, hogy kihűljenek az izmaim. Végre elindultunk, hatalmas embertömeg tapsolt nekünk és biztatott minket. Nagyon sűrűn voltunk, nehéz volt a haladás az elején.
Már az elején éreztem, h nem jó helyen vagyok, az iramfutót rég elhagytam, de a 4 órásat sehol sem láttam. Nem is láthattam, hiszen több ezer ember lehetett előttem. Nagyon szépen, lazán futottam, csak semmi gyorsulás itt az elején, így tudatosan tartottam a laza tempót. Alig telt el 4 km már jött az első frissítőpont, én nem álltam meg, mindenem volt, nem vesztegetem az időt, igyekeztem a tömegen átverekedni magamat és futni tovább. A következő a 8. km-nél volt, itt sem álltam meg… szóval minden 4. km-en volt frissítőpont, én kb. a 4-nél álltam meg egy pillanatra, mert ott volt izó is. Aztán már mentem is tovább.
Volt nálam: 1l izó zsákban, 250ml víz, 4 gél, 4 sókapszula, 2x 400mg magnézium.
Ebből megmaradt 2 gél és 1 sókapszula.
Egész végig éhezés nélkül futottam, vigyorogva, boldogan. A 2 magnézium nagyon sokat segített, mikor éreztem, hogy a combom állna be, bevettem és már jó is volt….vagy lehet, h ez placebo? (az 🙂 – szerk.) Lényegtelen…működött.
Már a félmaratonnál voltunk, ami időben 1óra 52 perc lett, ennek örültem nagyon. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy még ugyanennyi ennyi van. Fejben 5 km-re osztottam a távot és így nagyon gyorsan teltek a km-ek. Még mindig kerülgettem az embereket és nem értettem, hogy miért nem a jobb oldalon futnak. Tisza ideg voltam néha, hogy beálltak egymás mellé, és nem fértem el. Sokszor nem érdekelt és egy ‘pardon’ kíséretében átvágtam köztük.
Szépen nyugodtan teltek a km-ek, jöttek a frissítőpontok szépen sorban, az animációk, és a végeláthatatlan szurkolók. Már 30 felé jártunk és vártam a falat, a falat amiről már oly sokat hallottam. “A maraton 30 felett kezdődik!” , edzésen ott is volt, de mikor már 35 körül voltam, mondom basszus nem volt fal és már nem is lesz, ebben biztos voltam és még nagyobb erőre kaptam.
Az utolsó 7 km-ben láttam rengeteg embert sétálni, rengeteget az út szélén fetrengeni, begörcsölt lábakkal, láttam, akik megszédültek, összeestek, láttam akiket mentősök ápoltak. Ez még nagyobb erőt adott, hiszen tudtam nincs az az Isten, h én megálljak bármiért is. Én csak mentem tovább előre és tudtam, h már nem sok van a célig és ott lesz a családom és meglesz amire már jó ideje készülök. Az utolsó 2 km-en azért már fáradtam, éreztem, hogy görnyedek, a lábaim bizonytalanok, de tudtam, hogy max 10 perc és bent vagyok.
Ahogy haladtam előre, az utolsó 1 km-en megláttam a 4 órás iramfutót és azzal a lendülettel meg is előztem őt, így azon kaptam magam, h nevetek hangosan, biztos nem értik, hogy mi bajom van.
Üvöltő, tapsoló, éljenző tömeg kiabált és buzdított, hogy már ott vagyok, és abban a pillanatban léptem át a célvonalat, az időm 3 óra 57 perc 44mp lett, aminek borzasztóan örültem, hogy elsőre sikerült a 4 órán belüli maraton, pedig kételkedtem benne néha, mikor edzéseken nem tudtam elég gyorsan futni. De most nemhogy elég gyorsan futottam ahhoz hogy meglegyen, hanem nem is fárasztott ki, a pulzusom végig az 1-2-es tartományban mozgott, szóval a boldogságom határtalan volt.
Beérkezés: ez a pillanat volt a legrosszabb. 4 óra után hirtelen meg kellett állni, borzasztó tömeg volt, hely sem volt nyújtani, vagy sétálni. Hívtam a férjem, mondom neki én most leszek rosszul, úgyhogy le is raktuk. Végigbicegtem a tömeggel, ahol közben megkaptuk a csodálatos érmet, egy pólót, kaját-bár én nem tudtam enni rögtön. Megkerestem a családomat, leültem a földre és potyogtak a könnyeim.
Persze a boldogságtól 🥰 Hálás vagyok a sorsnak, hogy hagyta hogy ez az élmény ennyire fantasztikus legyen, hálás vagyok Gabinak, aki megfelelően felkészített így egy szuper, könnyű maratont futhattam 4 órán belül.
Átöltözés és pici pihenés után indultunk is haza, mert 5 órás út állt előttünk. A kocsiban ülve fel sem fogtam, talán még ma sem fogom fel, hogy mi történt ott ezen a csoda helyen. De ha meglátom az érmem, tudom, hogy valóság volt….
És azt is tudom, hogy szeretném még egyszer átélni, így már rögtön az első lehetséges napon beregisztráltam a jövő évi versenyre, mert tudom, hogy ott akarok lenni.
Innen megyünk tovább…
SPAR Budapest Maraton – Bloemsma Zsuzsi, beszámoló
Egy hete értem célba életem első maratoni távján.
Pár évvel ezelőtt, mikor azt gondoltam, hogy milyen menő, hogy rendszeresen futok, hogy edzővel készülök, és éppen fejlődtem is ezen a fronton, akkor olvastam egy széles körben ismert magyar futó gondolatait, miszerint aki nem tud 4 óra körüli idővel célba érni ezen a távon, az oda se álljon a rajtvonalhoz, mert nem áll készen a versenyre. Hát, ez a mondat nagyon romboló volt, teljesen elvette a kedvem hosszú időre. Tudtam, hogy én az életben
nem leszek képes 4 óra körül célba érni, és valahogy a lehetséges büszkeség érzését is elvette, ha netalán lassan, de legyőzném a távot.
Most mégis beszámolót írok, mert bár kereken 5 óra alatt sikerült, mégis olyan felemelő és meghatározó élmény volt, hogy egészen biztosan nem volt igaza az illetőnek. A teljesítmény értéke nem fordítottan arányos az idővel. Az időeredménytől függetlenül a kitartásról és a nehézségek legyőzéséről szólt nekem ez a maraton. Tulajdonképpen két út volt ez, az ideáig tartó sok év, és a maraton 5 órája.
5 és fél éve dolgozik rajtam Gabi, én pedig igyekszem megnehezíteni a dolgát. Elég ügyesen csinálom, de ő kitartó. Már az első beszélgetésen ezt a távot tűztük ki célul, és úgy tűnt, nincs is olyan messze. Jól mentek az edzések, fejlődtem, neveztem is egy maratonra, aztán egy novemberi félmaratonon rosszul lettem, nagyon. Tényleg azt hittem, meghalok, elszorult a torkom, nem kaptam levegőt, és a pulzusom még gyaloglásnál is 180 volt. Azt
hittem, valami allergiás reakció, de a semmiből jött. Nem értettem, hogy mi történik, nem volt előjele, és nyilván nagyon megijedtem.
Egy hét múlva mindenféle vizsgálat után kiderült, hogy pajzsmirigy túlműködésem van, a hormon értékek teljesen elszálltak, vele együtt a maratoni álom is. Fél évig tartott, mire a kezeléseknek köszönhetően újra tudtam normális edzésmunkát végezni, de fejlődés helyett jött a covid. Többször is beteg voltam, ami minden alkalommal jelentősen visszavetette az erőnlétemet, ráadásul az otthoni munkával (tanár vagyok, és 3+6 hónapig próbáltam otthonról tanítani), klassz új romboló szokásokat sikerült kialakítanom, mint az állandó evés, napi 12 óra számítógép előtt ülés, és szorongásoldó alkoholfogyasztás. Lelkileg is nagyon rosszat tett ez az időszak, ahogy gondolom, mindenkinek.
Szóval nehezített pályán mentünk, de Gabi nem adta fel, én igyekeztem mindent megcsinálni, és bár több hullámvölgy volt, mint tető, idén márciusban felszállási engedélyt kaptunk a BSZM-re hármasban (köszi Tündi és Rita!). Ez végre megint egy olyan motiváló 4 nap volt Gabival és a Gizionokkal, hogy úgy éreztem, újra van értelme
erőt, energiát és időt ölni a hobbimba.
Áprilisban nevezhettem a maratonra, és onnantól igyekeztem elhinni, hogy le tudom futni. Szeptember 3. hetében megint lebetegedtem, akkor nagyon elkeseredtem, hogy megint közbejön valami, és az utolsó pillanatban csak nem sikerül. Felszívtam magam, meg egy csomó vitamint, aludtam rengeteget, és csak mantráztam, hogy meggyógyulok. Ezzel keltem, feküdtem, a suliban kerültem mindenkit, aki csak kifújta az orrát. Az utolsó nagyon
hosszú futáson csak az akaratom vitt végig, semmi más, elrontottam a frissítést, de tudtam, ha nem tudom végigvinni, akkor Gabi nem enged (jogosan).
Vasárnap reggel már 6-kor vonaton ültem, 8 körül megöleltem Gabit, visszanyeltem a bőgést (rettenetesen izgultam), fél órát eldobtam a toi-toi előtt, aztán beálltam a rajtba, jó hátulra. Igyekeztem az 5 órás iramfutók előtt lenni, ez sokáig aztán sikerült is. Jó sokára elindultunk, és szinte azonnal fejbevágott a felismerés, hogy ez tényleg bő 42 km lesz.
Nyilván tudja az ember hova jött, de ott az első pár száz méteren éreztem végre valóságosnak a dolgot. Megint majdnem elbőgtem magam – amúgy nem vagyok sírós , de aztán csak muszáj volt véget vetni az érzékenykedésnek, hogy ha már az elején összeszorul a torkom, tuti nem megyek végig.
Számomra óriási volt az egész verseny, a hangulat, a város, a sok ismeretlenül szurkoló ember, a tömeg, zenészek, a sok őrült, aki fut, mint én. Az első 20 km-en fantasztikusan éreztem magam, végig írtam fejben Gabinak a beszámolót (amit aztán most alig tudok összehozni), és élveztem, hogy ott vagyok. A Margitszigeten volt először nehéz, ott valahogy úgy éreztem, nem haladok, és még nagyon sok van. Egyébként tényleg nem tudom, honnan kapartam össze mindig erőt, de valahogy mindig lett. Szerintem négykézláb is végigmentem volna, de A Buszra tutira nem szállok fel .
Sikerült a frissítés is, most nem rontottam el, a lábaim bírták, a testem tette, amit az őrült fejem kitalált. A vége azért nehéz volt, de ésszel futottam végig, igyekeztem olyan tempóban, hogy tényleg sokáig bírjam. Az 5 órás iramfutók 36 km körül utolértek, 3 km-t mentem velük, aztán engedtem, hadd menjenek előre . Az utolsó hídról lefordulva éreztem először, hogy ez tényleg meglesz, megvan. Futás közben nagyon sokszor erre az 5 és fél évre gondoltam, hogy milyen nehezen jutottam el ide, hogy miért nem hagytam már régen abba, és talán abban találtam valamiféle visszaigazolást, hogy olyan sok mindenért küzd az ember, sokszor sz.ból épít várat, ahogy én
is, mellette zsonglőrködik a hétköznapokban a sok labdával, amit mind a levegőben kell tartani, és olyan sok mindennek nincs mérhető, látható, vagy egyáltalán bármilyen eredménye.
És amikor megéltem, hogy most ennek van, hogy csak sikerült eljutni az utolsó 1000, majd 500, majd 100 méterig, az utolsó méterekig, és a speaker bemondja a nevem, és hogy első maraton, akkor elborít, hogy igenis most ennek van, és itt van, sikerült. Hogy akarattal el lehet ezt érni, nem csak a fizikai adottságok számítanak. Hogy akarattal mást is el lehet érni, nem csak a körülmények számítanak. Még most is gombóc van a torkomban, ha eszembe jut
a vége.
Gabit majdnem elkerültem a végén, de mikor összetalálkoztunk, ugrálva mentem felé, annyira boldog voltam! Ezt az eredményt legalább felerészben neki köszönhetem, nem tudom elmondani, mennyit jelent a támogatás, törődés, figyelem, amit hetente az edzéstervek mellett bónuszban kapok.
Szegény anyukám a Nagy Futás után este kérdezte, hogy “Most akkor abbahagyod, ugye?”
Teljesen értetlenül álltam még a feltételezés előtt is. Eszem ágában sincs abbahagyni, tuti, hogy lesz még maraton, talán 10 perccel jobb idővel 🙂
SPAR Budapest Maraton – Polonkai Éva, beszámoló
A hétvégi verseny előtt lamentáltam, hogy első maratonnak számít-e ez, ha már futottam hosszabb távot. Végül az izgalom mértékéből – dedukció útján – arra jutottam, hogy egyértelműen első maraton lesz ez.
Szegény KérdezzeMegGyógyszerészét segélykérő pillantásokkal nézett rám szombaton, amikor egy órája és negyvenhét perce raktam ki- és be a futás legkülönfélébb kellékeit három különböző táskába és – ból. Lemondóan nyugtázta is fél tízkor, hogy nyolckor nem fogunk elindulni itthonról Budapestre – és aztán az egész napunk ennek a szöszmötölős elkésésnek a hangulatában telt.
A verseny előtti zen buddhizmusomhoz viszont nagyban hozzájárult, hogy jött velem Zsolti (a házi patikárius), aki ha kellett, a hotelben veszekedett, hogy márpedig a fűtés igenis esszenciális kelléke a verseny előtti regenerációmnak. Máskor pedig stratégiai nyugalommal vásárolta fel és nyújtotta át nekem egy közepesnél nagyobb család havi kalóriamennyiségét kitevő ellátmányt (mindig mondom, hogy a futókat olcsóbb öltöztetni, mint etetni).
A lomha szombat után a verseny reggelére cserébe minden adott volt, amikre nekem szükségem van egy jó futás előtt. Ott volt az előre kikészített felszerelésem az ágy mellett, a grammra kimért, bevált reggelim, és sikerült tartani a pontról pontra megtervezett rajt előtti rituálékat is. Elég kontrasztos volt az előző napi, otthonról Budapestre való elinduláshoz képest, mindenesetre az a száz forint elég peckesen villogott a markomban a rajtnál.
A verseny alatt aztán – azt a cirka négy sírást leszámítva, amit a rajtban az eufória (meg az adrenalin) ((meg Gabi szurkolása)) okozott – , az égvilágon semmi váratlan nem történt. Elképesztően mélyen el voltam magamban veszve, kivéve amikor megláttam egyszer Dj Dominikot, akitől innen is elnézést kérek a kollokviális üdvözlésért, ha olvassa – megesküdni nem mernék rá, de gyanús, hogy puszikat dobáltam felé. Upi. Amúgy az égvilágon semmi és senki nem tudott a kis boldogságfelhőmbe bejutni. Kiválóan működtek a mantráim, és szokás szerint a világ minden pszichotrükkjét is elővettem.
Az utolsó négy kilométeren észleltem egy izgalmas, ismeretlen eredetű új fájdalmat a bokámban. Ez volt az egyetlen, ami picit is el tudta vonni a figyelmem a haladásról: kétszer álltam meg igazgatni a cipőm, hátha csak valami triviális “elnyomta a cipő nyelve” fájdalom. Nyilván nem az volt. Ezt visszatekintve simán ráértem volna a célban konstatálni – de legalább ennyivel is könnyebb lesz jövőre megtalálni, hogy min lenne érdemes javítani :))
A frissítésem a jól bevált rengeteg só, poralapú CH majd zselé, mellé pedig igény szerint jó sok víz most is klasszul működött. Egy haszontalan korty kóla majdnem megzavart a lelki egyensúlyom (második javítandó, nem pepsizgetünk verseny alatt), de végül megbeszéltem a gyomrommal, hogy borzasztóan ráérünk erre a hisztire a Lágymányosi Campuson is – addigra már nem volt semmi baja.
A kilométeridőket tudtam, az is megvolt végig, hogy ez gyorsabb, mint amire egy nagyon ideális terv alapján készültem, de mivel RPE alapon edzek, és a versenyre kiírt célt végig sikerült tartalni, ezért szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem futom el az elejét. Azt, hogy mennyivel sikerült a “hátha négy órán belül leszek”-re belőtt időnél jobbat futni, csak kábé a 38. kili környékén realizáltam, amikor egy fordítónál szembefutottak velem a 3:45-ös iramfutók. A versenyt így végül 3:40-es idővel zártam, ami nem csak minden várakozást, de még az álmaimat is felülmúlta. Köszönöm a mindenre kiterjedő felkészítést, Gabi, végtelenül hálás vagyok!
baratrunning.com 