UB egyéni – Hantosi Zsolt

Posted on 2019.05.20. Updated on 2019.05.20.

Olvasgatom itt az UB beszámolókat, és tudom, hogy nekem is neki kéne állnom, de nehezen jön az ihlet. Még mindig annyi minden kavarog a fejemben…

Az egész egy szép májusi hétfőn kezdődött tavaly. Nem, ennél sokkal régebben kezdődött. Szerintem Gabi sem tudná megmondani, mióta is ismerjük egymást, de az biztos, hogy több mint 10 éve. Úgyhogy amikor tavaly eszembe jutott, hogy ha már idén lépek be a következő X-be, akkor kéne virítani valamit, és ehhez célszerű lenne edzői segítség, hogy az edzéssel eltöltött idő a lehető legjobban hasznosuljon, akkor nem volt kérdés, hogy őt keresem meg. Nem utasított el, a többi meg már történelem. 😀 Na jó, ennél azért kicsit több volt. Az első edzéstervig még várnom kellett 2 ½ hónapot, mert nyáron nem volt érkezése új Gizionokkal foglalkozni, de ennek ellenére „próbaidősként” is részt vehettem az erdőbényei edzőtáborban. Imádtam minden percét! Így utólag. Közben mondjuk egy nyolcadik Mulató kör vagy egy dög melegben lezavart agility tréning nem feltétlenül volt mindig élvezetes, de mindenért kárpótolt a társaság. Ahhoz képest, hogy Gabin kívül senkivel nem találkoztam előtte, baromi jól éreztem magam, ami egy introvertálttól szerintem igen nagy dicséret. 😉 Szuper emberek közé csöppentem, és ez a véleményem azóta sem változott.

No de vissza a történethez. Mikor először beszéltünk Gabival telefonon, természetesen megkérdezte, hogy mégis mi lenne a célverseny. Sejtettem, hogy a kérdés elő fog kerülni, úgyhogy nem ért teljesen felkészületlenül, de azért azt hittem, Gabi kicsit le fog hidalni, amikor meghallja, hogy UB. Egyéniben. Na ehhez képest én sokkolódtam attól a természetességtől, amivel erre Gabi rábólintott. Innen aztán nem volt megállás. Eltelt 9 hónap, amiről ugye mindenkinek ugyanaz jut eszébe, szóval akár azt is mondhatjuk, hogy az UB az én kisbabám… 🙂 A 9 hónap alatt voltak hullámhegyek, voltak hullámvölgyek, emlékeim szerint egyetlen egy kihagyott edzés, amikor hőemelkedésem volt, és bő 2.700 km. Hogy ez sok vagy kevés, mindenki ítélje meg saját maga. Volt ebben a 2.700 km-ben jó néhány 400-as kör, hajnali ½ 3-kor induló 60 km-es futás, edzőtábor Frankfurtban, és még sok minden.

A verseny előtti napon mentünk le Józsival a tóhoz, este még pizzáztunk egyet, aztán ő még a Singer varrógépet is bevetette, hogy a láthatósági mellényt rám szabjuk, szóval nyugodtan  mondhatjuk, hogy mindent megtett a cél érdekében.

Aztán eljött május 11., és ott álltam a rajtban. Megvolt a közös Gizionos fotó az egyéniekkel, akiket sikerült megtalálni, aztán vagy 15 perc késéssel el is indultunk. Itt máris volt egy pozitív élményem, ugyanis eléggé izgulós típus vagyok, és kicsit tartottam tőle, hogy már a rajtban elszáll majd a pulzusom, de nem így történt. Józsival előzetesen azt beszéltük, hogy kb. 10 km-enként találkozunk, és a köztes szakaszokra viszek magammal géleket, amiket a frissítő pontokon betolok, aztán az élet ezt egy kicsit átírta. Józsi olyan volt, mintha világ életében ezt a melót csinálta volna, és nagyon helyesen kitalálta, hogy mindig a pontok után találkozzunk, így ha megtetszik valami a pont kínálatából, ott tudok nyammogni, utána meg ott lesz ő a cuccal. Apropó, cucc: „természetesen” a banánt ott hagytuk a hűtőben a szálláson. 😀 Nyilván nem volt belőle gond, hiszen a pontokon is volt banán, meg aztán Józsi is szerzett valahonnan, csak egy kis adalék.

Szóval elindultunk, a rajtban csak egy kicsit volt hűvös, úgyhogy rövid ujjúban vágtam neki. És nyilván nem kentem magamra naptejet, mert miért is… Hát persze hogy az lett a vége, hogy leégtem, mint a szar. A történet szempontjából ennek persze nincsen jelentősége, csak okulásul mondom. Amúgy mentünk, mendegéltünk, jól éreztem magam, nem is futottam el az elejét. Ami abból is látszik, hogy úgy emlékszem, amikor Gabi először írt be helyezéseket a FB-ra, valahol 100 fölött voltam. Aztán utána szépen jöttem fel. 😉 Olyat nem tudok mondani, hogy hány km-nél éppen mit csináltam, vagy hogy mikor mit ettem, ez az én fejemben teljesen egybefolyik. Amire emlékszem, hogy az elején többször láttam szurkolni egy embert, aki meglehetősen biztos vagyok benne, hogy zilaci volt. Gabi tudni fogja, ő kicsoda. 🙂 Annyira azért nem voltam biztos benne, hogy meg is szólítsam, de szerintem ő volt az. Futogattam, a legmeredekebb emelkedőn gyaloglásra váltottam, rendben ment. Arra emlékszem még, hogy zene nélkül indultam el, aztán egy idő után eszembe jutott, hogy be is rakhatnám a zenét, és úgy voltam vele, hogy ezért külön nem állok meg, majd a legközelebbi frissítésnél, ahol persze megint elfelejtettem, de persze annyira nem hiányzott, aztán végül egyszer jókor jutott eszembe. Azt is tudom, hogy ittam, iszogattam, viszont sok órán keresztül nem pisiltem, de a frissítésem rendben lehetett, mert amikor először megtettem, nem volt különösebben sötét színű, ami kijött. Aztán később már egészen rendszeresen ment a dolog. Valahol 30-40 km környékén kaptam először jeget, és azt ugyan nem tudom, hogy ettől volt-e, de utána jobb érzéssel ment a futás. Ezt párszor megismételtük, aztán később már nem volt szükség rá, volt vízhűtés anélkül is. 😉 Enni főleg géleket ettem. Szilárd kaját nem nagyon kívántam – egyszer kértem egy banánt Józsitól, de nem bírtam az egészet megenni. Néha csipegettem egy kis olívát a frissítő asztalról, egyszer meg, ahogy írta is Józsi, ettem kolbászt és sajtot, de igazából ezek közül is csak a kolbász esett jól, a ragacsos sajt nehezebben csúszott le. Viszont egyszer sem éreztem azt, hogy kevés lenne az energia, szóval a frissítés rendben volt szerintem. Jó lenne tudni, összesen hány gél fogyott el, de ezt esélytelen összeszámolni. Az biztos, hogy sok. 😉 És még a gélekre is igaz volt, hogy a töményebb verzió nehezen csúszott le. Volt egy 15 adagos GU-m, amibe egyszer belenyaltam, de sokkal könnyebben lement Józsi High5 Isogel-je (amit már nem is úgy hívnak). Szóval lehet, hogy legközelebb inkább ilyennel érdemes készülni. Ja, amúgy én kis hátizsákkal futottam, ami Józsi szerint tökéletesen felesleges volt, de valamiben vinni kellett a géleket és a telefont… Az utóbbin fut nekem a Strava, de ami lényegesebb, így mindig megvolt az esélye, hogy fel tudjam hívni Józsit, ha valami gond van. Nem volt. 😀 Ahogy írtam, mindig valahol a pontok után találkoztunk, így nem volt pontosan megbeszélve, hogy hol találom majd meg őt, de mindig meglett. Persze voltak autóval megközelíthetetlen részek, de nem volt para, tudtam, hogy  majd csak összefutunk. Azért ilyen esetekre jól jött, hogy sosem indultam tovább 1-2 gél nélkül, hogy mindig legyen nálam tartalék. Menet közben előzgettük egymást Milánnal, néha láttam Mátét, aztán valahol összefutottunk Csillával és Alexszel, de ha agyonütnek sem tudom megmondani, az éppen melyik helység volt és hány km-nél. Azt hiszem, Keszthelyen találkoztam Hangával, aki szintén gyakori Crew tag Csanyánál, persze ő is lecseszett, hogy miért nem mondtam, hogy indulok. 🙂 A combom fájdogált menet közben, de itt azért még ment a futás. Aztán lassan elértünk Krisztához Szárszóra, amit előzetesen nagyon vártam a #gizionpower miatt is, meg hát ugye itt már majdnem 2/3-nál jártunk. Krisztának és Józsinak itt azt fejtegettem, hogy ha lassan futok, mondjuk 7 percesben, és fáj a combom, akkor ahhoz képest ha gyorsan gyalogolok, mondjuk 8 percesben, és nem fáj a combom, akkor az km-enként csak 1 perc különbség. Annyit pedig megér nekem, hogy kevésbé fájjon. A szintidővel szerencsére nem nagyon kellett foglalkoznom, annál sokkal jobban álltam. És ha azt nézzük, hogy Gabi közvetítése szerint Szárszón 38. voltam (bár azt nem tudom, hogy a fiúk között, vagy abszolút), a gyaloglással nem sokat csúsztam hátra. Hát még ha futni is tudtam volna… Azért a teljesítménytúrás múlt itt nagyon sokat segített. Láttunk pl. egy csókát Józsival, aki tetőtől talpig be volt öltözve, azért maradt meg bennem annyira: nem csak esőkabát volt rajta, hanem nadrág is, és még a cipőjére is nejlon zacskót húzott. Na, ő előttem kocogott, és amikor elkezdtem tempósan gyalogolni, akkor azért sikerült megelőzni. 😀 De vissza egy kicsit: már amikor Krisztánál voltunk, akkor is láttuk a távoli villámokat, és mondtam is valamit, hogy jó lenne elkerülni a vihart, de Kriszta mondta, hogy közeledik. Aztán valamikor odaért. Öltözéskor először a széldzsekit akarta odaadni Józsi, de mire felvettem volna, már annyira esett, hogy inkább az esődzsekit kértem. Innentől ázás volt. 😉 Viszonylag hamar beleléptem egy nagyobb pocsolyába, de mentálisan nem voltam nagyon kuka, mert onnantól fogva remekül oda tudtam rá figyelni, hogy a mélyebb részeket elkerüljem. Persze a cipőm és a zoknim így is átázott, de cserélni nem lett volna sok értelme a zuhogó esőben. Úgy rémlik, valahol Világos előtt volt a kolbászos/sajtos megálló, aztán a világosi vasútátkelő előtt a rövid, de meredek emelkedő. Erő azért még itt is bőven volt a lábaimban, tempósan fel tudtam sétálni. Nem sokkal ezután értük el a 180 km-t. Mikor utána találkoztunk Józsival, már világos volt (Világos után világos, hö-hö), és az eső sem esett, úgyhogy eszembe jutott, hogy akár le is cserélhetném a zoknimat és a cipőmet. Meg is tettem, és persze kb. 3 percen belül elkezdett újból zuhogni az eső. 😀 Sebaj, ment a Relentless Forward Progress, egyik láb a másik elé, lehetőleg minél tempósabban. Megvolt Fűzfő, aztán a 200 km-es felfestésnél várt Józsi. Vicces volt, mert utána kicsivel volt egy frissítőpont, ahol a táblán 199,1 km volt. 🙂 Mindenesetre megnyugtatott, hogy az agyam még rendben van, ha ezt észre bírtam venni. 😉 Aztán Csopak és Füred között találkoztunk utoljára Józsival, közben jött Mag Erika és a céges lánycsapatunk is. Erikát utána utolértem, látványosan sántikált, kérdeztem tőle, hogy neki is a talpa ázott-e szét, de nem, neki csípőproblémái voltak. Nekem a talpam fájt, gondoltam, vízhólyag is lesz rajta (lett), és a térdem is fájt valamitől. A kocogással néha megpróbálkoztam, de nagyon nem esett jól, így inkább nem erőltettem. Arról meg, hogy kinek mennyire fájt: kíváncsiságból megnéztem, és az utolsó 3,6 km-es szakaszon több mint 12 percet vertem Erikára… Elértem az utolsó körforgalomhoz, mindenki tapsolt, útbaigazítottak, a célegyenesben még futni is sikerült, itt is taps, gratulációk, aztán a cél. Megcsináltam.

A célban kaptunk finisher pólót, meleg levest (amit itt gond nélkül meg tudtam enni), Józsi volt olyan drága, és elment a chipjeinket visszaváltani, aztán elindultunk vissza a szállásra. Az egész történetben a céltól az autóig tartó szakasz volt a legnehezebb. 😉 Amúgy a célban nem estem össze, energiám az volt még. Hazafelé azt beszéltük Józsival, hogy ő elég álmos volt, én nem annyira. Jó, hogy sokszor ittam kólát menet közben, de szerintem ez inkább volt az amfetamin adrenalin hatása, mint a koffeiné. Az eredményhirdetésre persze nem mentünk vissza, inkább lefeküdtünk aludni. Józsinak ez jobban ment, nekem kevésbé. Egy idő után fel is keltem, olvastam egy kicsit, de kicsit rázott a hideg (mondtam már, hogy leégtem?), úgyhogy inkább visszafeküdtem a takarók alá. Aztán mikor Józsi felkelt, főzött isteni virslit, és este visszaindultunk Pestre. Persze vasárnap este csak jó messze a háztól találtam parkolót, úgyhogy még sétálhattam is egy jót. Mit mondjak, egy élmény volt. 😉

Hát ennyi. A mentális (és igazi) fél dollárt elvittem, és hiánytalanul haza is hoztam. Előzetesen megfogadtam, hogy ha bármi gond van, csak arra kell gondolnom, hogy van legalább két ember, aki miatt nem adhatom fel: Gabi, aki felkészített, bízott bennem, és aki – remélem – most egy kicsit büszke rám, bár szerintem kimondva-kimondatlanul ő is jobb időre számított, de persze egy ultrán, még ha csak fingfűrészelésről beszélünk is, sosem lehet biztosra menni, és Józsi, aki végigszopta ezt a hétvégét, és ez nem lehet hiábavaló. Józsiról még annyit, hogy vér profin tolta végig, mint aki mindig csak ultrafutókat kísért. Elképzelni sem tudtam volna jobb kísérőt, örök hálám! És akkor még nem is beszéltem a Gizion és egyéb szurkolóimról. Erőt adtatok, köszönök mindent!

A folytatás? Majd meglátjuk… 😉