A tavalyi futamról azt írtam, életem legjobb versenye volt, ezért alapos mentális felkészülést igényelt az, hogy most ne induljak semmilyen elvárással. Egyetlen célom az volt, hogy a tavalyi időmet megjavítsam, és versenyezzek, amennyire az aktuális erőnlétem lehetővé teszi. Ideálisan alakultak a körülmények: eső, sár nem volt, meleg volt, de nem fojtogató. Szombaton elvittük a srácokat a Kids trailre, már ott katarzisom volt. Hankáékkal és Palyik Andival bandáztunk. Rajtszámot előző nap este felvettem, a versenyközpontban találkoztam Fruzsival, akinek mindig nagyon örülök. Reggel a család pontos időterv alapján elfuvarozott a Salamon-toronyhoz, ahova felkocogtam a Duna-partról.  Találkoztam a többi Gizionnal. Julival akkor  először. Gimnasztikázgattam, meg Julival és Judittal felkocogtunk a parkolóig, integettünk Nicolnak, és értesültem arról is, hogy Tomi már réges-rég elhúzott, így sajnos nem leszek a nyula :))).

Hamarosan ellőtték a rajtot, és már indulhattunk is felfele egy meredek, szűk ösvényen, amin el sem tudtam képzelni, hogy hogyan tudja magát keresztülpréselni a teljes mezőny. Óriási torlódás volt, mondhatjuk, hogy szerencsémre. így biztos nem tudtam elfutni az elejét, amire amúgy hajlamos vagyok, mert idegesít az elején hömpölygő tömeg, ami nyilván egyből gyaloglásba váltott. A Fellegvár utáni aszfalton ritkult először kicsit, de még itt is összefüggő sor maradt.  Az első 10km-re nem nagyon emlékeztem tavalyról, csak egy szép kanyargós hegyoldalbeli single trackre, amiről már tudom, hogy agyilag ki tud nyírni, ha nem figyelek, de figyeltem. Már az első fél óra után megettem az első gélt emiatt. Ugyanezen a szakaszon nem várt fordulat: elkezdett fájdogálni a hosszanti talpszalagom, meg az egyik térdem is. A talpam nyilván az előző napok/hetek cipőpróbálgatásai miatt jelentkezett be, a térdem meg az IT szalagom miatt, amit lehet, hogy nem sikerült rendesen lenyújtani. De valahogy ez sem kavart fel, csak elkezdtem felkészülni arra a körülményre, ha esetleg már a Pap-réten ki kell állnom egy plantaris fasciitis vagy egy ITB szindróma boldog tulajdonosaként, egy óriási IDIOT/LOSER felirattal a képzeletbeli homlokomon. A jógatanár mondta egyszer, hogy ” ne ítélj, ne minősíts, csak szemlélődj” valami szívatós csavarás közben, hát ez nekem most bevált.  Az itt fáj-ott fáj ellenére nem éreztem azt, hogy lassítanom kellene. És akkor ELMÚLT. Ettől szárnyakat kaptam, és kisebb eufóriában érkeztem meg a Pap-rétre, ami gyakorlatilag egy kitérő, odafele menet végig jönnek szembe azok, akik már továbbindultak a frissítőponttól. Jó elszórakoztam azon, hogy nekem most lejt, nekik emelkedik (lesz ez majd másként is), nyilván én vigyorgok rájuk, ők kevésbé, de szurkoltam nekik, ez nálam mindig plusz endorfin-fröccsöt idéz elő. Különösen, ha egy-egy hosszútávos mellett mentem el, akik ezen a szakaszon már sokkal megfontoltabban haladtak ugye. Pap-réten bulihangulat és Koós Timi fogadott, döbbenetes élmény volt, hogy odarohant hozzám, Orsi, mit kérsz felkiáltással. Én meg pont nem tudtam mit kérni, mert a kulacsaim még tele voltak izóval, a víztartályomat meg nagyon bonyolult kihámozni a futómellényből és még volt benne víz… szinte sajnálam hogy azt kellettt mondnanom, hogy köszi, mindenem van…bekapkodtam egy-két sós dolgot, kiosztottam a puszikat az engem váró családnak, és már rohantam is tovább.  Köszi, Timi, szuper voltál, legközelebb többet dumáljunk.

A következő szakaszon felritkult a mezőny, már sokat futottam egyedül vagy csak a látótávolságon belül egy-két emberrel. Következett egy hosszabb, lejtős szakasz, ami egy kanyargós vízmosta árnyas szerpentinen vitt lefele, a vízmosás tele kövekkel, csak egy keskeny ösvény volt jól járható benne. Itt nagyon belehúztam, élveztem, hogy tudok haladni, és nincs közel s távol senki. A következő szakasz a hírhedt Vörös-kő megmászása volt, ahol gyakorlatilag kiálló fagyökereken kell négykézlábazni. Örömmel tapasztaltam, hogy míg tavaly itt többször meg kellett állnom, még ha csak pár lélegzetvételnyi szünetre is, idén folyamatosan, megállás nélkül feljutottam, Az igazat megvallva előztem is.  A hegytetőre érve szaladtam is tovább, nem álltam meg. Lefele kanyargós, poros, csúszós meredek single track visz, kalandos volt, tetszett. Már egy ideje ismét egyedül futottam lefele a bozótban, amikor feltűnt, hogy régen volt már szalag, megrettentem, hogy na tessék, eltévedtem, és már fordultam is vissza, amikor egyszercsak ott termett egy futó, akitől megtudtam, hogy jó helyen vagyok mégis. uuuuh, mekkora mák. A két meredek emelkedő között gél helyett magamba tömtem egy óriási, durván tömény fehérje-energiaszelet felét, mert éreztem azért, hogy a Vörös-kő sokat kivett. A következő “tüske”, a Nyerges hegy tavalyi emlékeim szerint nem volt annyira vészes. És tényleg, korántsem volt olyan meredek, mint a Vörös-kő. Viszont sokkal tovább kanyargott felfele. Lefele széles dózerút vitt, ahol a nagy sietségben elnéztem egy bal kanyart, de  a gondviselés ismét velem volt: egyből jött egy futó szembe, aki szólt, hogy rossz irányba futok, forduljak vissza (ő sajna csak egy km után jött erre rá), így csak pár plusz métert szereztem a pályába. Azt hiszem, egy időre felhasználtam most a mázlizsetonjaimat. A helyes irányt megtalálva nem várt módon hamar jött el a skanzen EP, ahol sok-sok vizet ittam, kulacsot töltöttem, meg megmostam az arcom és már szaladtam is. Lélekben fel voltam készülve, hogy onnan következik számomra a pálya leggyilkosabb része: hosszú, kihalt, poros, majd aszfaltút be Szentendre belvárosáig. A poros földúton  a tűző napon Sarah Connorra ;), szóval Fruzsira gondoltam, miközben a Guns n Roses You Could Be Mine című számát énekeltem magamban, ez átsegített a megpróbáltatásokon.
A Bükkös-patak partján már hűvösebb, árnyas aszfalton kellett futni, végtelen számú hídról gondoltam azt, hogy az lesz az utolsó, de csak nem fogytak el. A tavalyi eufórikus befutó lebegett lelki szemeim előtt, azért loholtam, hogy mindezt átéljem újra. Kicsi gikszer csúszott bele, hogy a sétálóutca, amely a befutóhoz vezetett, tömve volt turistákkal, jelzés, kordon semmi, Szerencsére összefutottam a crew-val és basszus az utolsó 200m-en kérdeztem meg, hogy MERRE KELL MENNI??? Befutottam, tapsoltak, szurkoltak, hurrá. A Nyerges-hegytől kezdve nem találkoztam női futóval, fogalmam sem volt az eredményről, az órámon csak azt láttam, hogy a tavalyi időt sikerült megjavítani.

Boldogan mentessöröztem a frissítőpultnál, (Csanya végre beszerzett egy sörpultot a célba), pacsiztam egy útközben megismert lánnyal, akivel kiderült, hogy közös, fehérvári gyökereink vannak, és később a többi Gizionnal is, és ott konstatáltam, hogy a szokásos első 20-as eredményemet ezúttal is hoztam, (3:33, női 15.), világ rendje helyreállt, koccintottunk. Csak úgy ne regenerálódjon senki, ahogy én aznap, két doboz mentes sör, egy túró rudi, egy gombóc eperfagyi, még kb két óra ácsorgás. Még két nap múlva is hulla voltam. Egy boldog hulla. (este azért a nyújtás-henger megvolt)

köszi Gabi, a pulzuszónák, amiket írtál, nagyon sokat segítettek, és a határaimat is kitoltam: kiderült, hogy 160 felett már nemcsak egy fm-t bírok… végig egyben voltam, nem volt mélypont vagy elfáradás, most valahogy sikerült jól ennem-innom is. Sikerélményem van, sokáig fogok élni belőle.