Aztán a csapat kivétel nélkül elhúzott jobbra a félmaraton irányába, picit izgultam is, hogy én most itt egyedül vagyok a vadonban, muhaha.

Aztán lefelé próbáltam nem kitörni a bokám, nem seggre ülni a köveken és ahol lehetett, ott küldeni neki. Eredetileg azt hittem, hogy olyan 2 óra alatt érek be, szóval egy isogél lecsúszott olyan 45 perc körül, de utána láttam, hogy kb felesleges még egy, ezért nem szuttyogtam ezzel.

Asszem kimaxoltam a “komoly, odatevős” utasítást, az átlag pulzus 185, a tempó pedig 6:47, volt 5 perces kilim is, ami nekem igen nagy szám 🙂

A hetem egy káosz volt minden tekintetben. A verseny előtti napon az átmozgató futás is elmaradt, éjjel óraátállítás, gyerekek, nem volt egy könnyű indulás.

Előző este bátran megterveztem a futóruhámat, majd jól ráparáztam a reggeli 0 fokban és természetesen túlöltöztem. Nagyon hideg volt még reggel 9-kor is (0 fok, hőérzet -4).
Biciklis nadrág + póló + hosszú ujjú helyett hosszú nadrág, póló, hosszú ujjú + széldzsekit vettem, de már az első kilin le kellett vegyem a széldzsekit mert meghaltam volna benne. A fejemen baseball sapka, az jó döntés volt, kesztyűt nem vittem, ez is okos volt.

Pont láttuk Piroskával a hosszú távosok rajtját, figyeltük a Gizionokat és buzdítottuk őket a rajtból való kifutónál. Rövid pacsizás a Gizionokkal a sportközpontban, majd átöltöztünk, bemelegítettünk.

A következő instrukciót kaptam a versenyre: “A táv első felében, úgy 8 km-ig igyekezz 160-165 között futni, utána lehet menni feljebb, az utolsó kilin érd el a 172-t.” Az sajnos egyértelmű volt, hogy nem fog menni, hogy tartsam ezeket az értékeket, de a stratégiát vettem.

A rajtzónában már 150 volt a pulzusom és 2 percen belül felment 172-re, nem voltam boldog. Azt tudtam, hogy 6 km-ig emelkedik, onnantól megy lefelé a pálya, gyakorlatilag visszaszámoltam eddig. Sár jó volt, az idő is, semmire nem lehetett panaszkodni, 2,5 kilinél elengedtem Piroskát, jobb volt ez így, szeretek egyedül futni és persze gyorsabb is volt felfelé.
Még kerestem a helyem, előzgettem, de már nagyon vártam az igazi meredek emelkedőt, ahol bele lehet sétálni. Ez jött 4-nél, ennek örültem, tempósan gyalogoltam felfelé. 5-nél megettem a zselémet, ez jó volt (rajtban is ettem egyet, ez is jó volt), és végre jött a 6, lefelé zúztam, ahol tudtam, jó volt a talaj, nem volt lefagyva (nem volt nagy a veszély, hogy kifordulna a bokám), sokat vissza tudtam előzni. 9,5-nél volt frissítőpont, itt engedélyeztem magamnak kaszinózást kb. 1,5 percet, visszanyugodott a pulzusom, ettem-ittam (már nem volt sajátom), szar volt újra nekiindulni, de gondoltam, hogy innen már a szar is gurul, úgyhogy csapattam továbbra is a lejtőkön, sokat előztem, volt aki visszaelőzött vízszintesen, de nem nagyon érdekelt. 10,5-nél éreztem, hogy a jobb lábamon lesz egy iszonyatos vízhólyag, nagyon fájt minden lépés, de esélytelen lett volna bármit is csinálni vele, csak ignorálni tudtam.

Tudtam, hogy az utolsó 2 km a falun belül megy és nagyjából vízszintes, ezt nem vártam.

Kiértem az erdőből, itt már nagyon anyáztam, f.szom UB, f.szom FM, minden baj volt. És akkor egy csaj, akivel kerülgettük egymást egy mozdulattal túllendített mindenen (elment mellettem és csak a csuklójával intett, hogy jöjjek vele) és én mentem vele. Aztán elhagytam. Aztán kinéztem magamnak a mi bolyunkból a következőt, azt is lehagytam. És még egy pasit. Ketten voltak még előttem, őket be akartam fogni, mindkettőt. Az első párosnak ordítottam, hogy kurvára fussanak, mert ők a nyulaim és most már csak 1 kili sincs, vették a lapot, dobtak sokat rajtam is, a tempón is. Innentől hangosan ordítottam, hogy mindenki hülye aki fut, és az utolsó métereken beértem azt a két csajt is, akit még elterveztem lehagyni. A célban ordítottam Gábornak (Erdős), hogy dugni akarok 🙂 majd, hogy ide a pénzt, és aztán már a következő a fotó, amin épp meghalok a tornacsarnokban megállja a helyét. A befutó pulzusom 182 volt, azt hiszem kimaxoltam 🙂 Még _a_szent_Garmint is elfelejtettem leállítani.

Részemről hoztam, ami a terv volt és cserébe megkaptam, amiért mentem. Le még nem győztem önmagam, de mondjuk úgy, hogy már látom a hátam.
A soha többet nem futok-érzés egészen a hazaútig tartott, amikor a kocsiban megbeszéltük Piroskával, hogy ez azért rohadt jó volt 🙂