VTM Mini, beszámoló – Onik
Biciklis nadrág + póló + hosszú ujjú helyett hosszú nadrág, póló, hosszú ujjú + széldzsekit vettem, de már az első kilin le kellett vegyem a széldzsekit mert meghaltam volna benne. A fejemen baseball sapka, az jó döntés volt, kesztyűt nem vittem, ez is okos volt.

Pont láttuk Piroskával a hosszú távosok rajtját, figyeltük a Gizionokat és buzdítottuk őket a rajtból való kifutónál. Rövid pacsizás a Gizionokkal a sportközpontban, majd átöltöztünk, bemelegítettünk.
A következő instrukciót kaptam a versenyre: “A táv első felében, úgy 8 km-ig igyekezz 160-165 között futni, utána lehet menni feljebb, az utolsó kilin érd el a 172-t.” Az sajnos egyértelmű volt, hogy nem fog menni, hogy tartsam ezeket az értékeket, de a stratégiát vettem.
A rajtzónában már 150 volt a pulzusom és 2 percen belül felment 172-re, nem voltam boldog. Azt tudtam, hogy 6 km-ig emelkedik, onnantól megy lefelé a pálya, gyakorlatilag visszaszámoltam eddig. Sár jó volt, az idő is, semmire nem lehetett panaszkodni, 2,5 kilinél elengedtem Piroskát, jobb volt ez így, szeretek egyedül futni és persze gyorsabb is volt felfelé.
Még kerestem a helyem, előzgettem, de már nagyon vártam az igazi meredek emelkedőt, ahol bele lehet sétálni. Ez jött 4-nél, ennek örültem, tempósan gyalogoltam felfelé. 5-nél megettem a zselémet, ez jó volt (rajtban is ettem egyet, ez is jó volt), és végre jött a 6, lefelé zúztam, ahol tudtam, jó volt a talaj, nem volt lefagyva (nem volt nagy a veszély, hogy kifordulna a bokám), sokat vissza tudtam előzni. 9,5-nél volt frissítőpont, itt engedélyeztem magamnak kaszinózást kb. 1,5 percet, visszanyugodott a pulzusom, ettem-ittam (már nem volt sajátom), szar volt újra nekiindulni, de gondoltam, hogy innen már a szar is gurul, úgyhogy csapattam továbbra is a lejtőkön, sokat előztem, volt aki visszaelőzött vízszintesen, de nem nagyon érdekelt. 10,5-nél éreztem, hogy a jobb lábamon lesz egy iszonyatos vízhólyag, nagyon fájt minden lépés, de esélytelen lett volna bármit is csinálni vele, csak ignorálni tudtam.
Tudtam, hogy az utolsó 2 km a falun belül megy és nagyjából vízszintes, ezt nem vártam.
A soha többet nem futok-érzés egészen a hazaútig tartott, amikor a kocsiban megbeszéltük Piroskával, hogy ez azért rohadt jó volt 🙂