Spartathlon
Hanka és a Suhanj! 6 órás napja…
Az elmúlt hétvégém bővelkedett futásban. Eredetileg a Suhanj6! 6 órás éjszakai futás volt tervben, hogy gyakoroljam kicsit az éjszakai futást (ha már az UB-n nem tudtam éjszakázni), de úgy egy héttel a verseny előtt Gabi írt, hogy kitervelt ellenem egy merényletet: a verseny előtt szombaton kellene futnom egy laza 35-ös edzést. Ennek az edzésnek az a célja, hogy éjjel ne teljesen pihenten induljak el a 6 óráson, hanem legyen pár kilométer a lábamban, ezzel pedig kicsit tudjak készülni a Spartathlon éjszakájára. És ha a főnökasszony azt mondja, hogy ezt kell csinálnom, hát ezt csinálom – mindent a cél érdekében!
Közben a luxi Santa Maria jóvoltából (copyright by Erna) megérkezett a megrendelt Petzl fejlámpám és a Compressport karszáram, ezeket terveztem kipróbálni az éjszakai futáson, hogy milyenek – ha valamelyik esetleg nem jó, még legyen időm újat szerezni. Dorkától pedig begyűjtöttem a kajatippeket, hogy kb. mit és hogy egyek, hogy legyen energiám megcsinálni a két hosszú futást, és lehetőleg ne készüljön ki a hasam sem.
Eljött a “durvulós” hétvége. Szombaton reggel 8 körül vágtam neki az első, 35 kilométeres etapnak, nem volt túlságosan meleg, de azért sütött a nap. A budai rakparton kezdtem, a Kopaszi-gát érintése után a Budafoki úton futottam, majd vissza, el a Bikás park felé, végig a Bartók Béla úton, majd a Villányin, fel a Gellérhegyre (idiótaság volt szombat délelőtt a turisták és buszok miatt), majd a rakparton haza. Sikerült jól kiszámolni a távot útközben, hogy merre menjek még el, hogy ne itthon a ház előtt kelljen még begyűjteni 1-2-3 kilométert. Kényelmesen, jólesően, jókedvűen, fejben nagyon összeszedetten, koncentráltan futottam, elégedett voltam magammal.
A bemelegítés megvolt, jöhetett a regenerálódás. A lábaimat szépen megfürdettem jó hideg vízzel, majd bekentem Perskindollal, és magamra feszítettem a szűkebb Compressport nadrágot, meg a szárat – mondtam Milánnak, hogy jól jönne egy Full leg -, majd vízszintesbe helyeztem magam. Persze az ebéd utáni alvás nem jött össze, egyszerűen nem tudtam elaludni, csak fetrengtem – bezzeg máskor akkor is el tudok, tudnék aludni, amikor nem kell, most nem jött össze. Délután még eszegettem, és készítettem estére is szendvicset, hogy a rajt előtt meg tudjam enni, legyen, ami fogja, szívja a gélt és az italomat.
Megjött anyukám Milcsiszittelni, mi pedig Milánnal 7 óra után elindultunk Szigetmonostorra, a Suhanjra. Hamar kiértünk, de még nem volt túl nagy élet, mindenesetre felvettük a rajtszámot, és ettünk palacsintát a büfében. Én többször meglátogattam a wc-t, valószínűleg pszichésen, az elmúlt három alkalommal szó szerint elszart éjszakai 6 órás verseny miatt, és bíztam benne, hogy most nem lesznek olyan emésztési problémáim, mint korábban.
10 óra felé elkezdtek végre szállingózni az ismerősök, megjött a Gizion lánytrió, Kati, Piroska és Bori, majd Gabi és Balázs is, gyűltünk szépen. Felállítottuk – kisebb tanakodás után – a frissítőasztalunkat, ez lett a bázisunk, végül Fruzsi, Tomi és Zsófi is befutott, teljes lett a Gizion team. Tök jó volt, én eddig mindig irigyeltem a versenyeken azokat, akik egy csapathoz tartoznak, hogy milyen jó kis közösséget hoznak össze, de most végre nekünk is volt egy szuper csapatunk, bár minden versenyen így lenne!
Az idő elég futóbarát volt, a szél sem volt vészes, de azért felvettem a karszárat, hogy mindenképpen kipróbáljam. Éjfél előtt kb. 3 perccel beálltunk a rajtba, majd neki is lódultunk. Hát akkor fussunk! Kíváncsi voltam, a lábaim hogy fognak viselkedni, de meglepően jól reagáltak, hogy megint futniuk kell. Persze nem diktáltam őrületes tempót, 5:50 körül futottam, nem akartam, és nem is esett volna jól ennél gyorsabban menni. Blue-val futottam egy darabig, dumáltunk egy kicsit, majd kilőtt mellőlem, és egyedül maradtam. A zenémbe temetkeztem, és koncentráltam az előttem álló feladatra: végigfutom az éjszakát, és a lehető legtöbb kilométert gyűjtöm be. Igazából eseménytelen volt az egész, jöttek szembe a futók, de a fejlámpák fényétől nehezen lehetett kivenni arcokat, inkább a mozgásról, ruháról ismertem fel embereket. Szurkolásra most nem nagyon akartam az erőm pazarolni, elnézést kérek érte, én sem nagyon buzdítottam senkit, és a kapott drukkokat is inkább egy kis mosollyal (ami valószínűleg nem volt észlelhető), szemkontaktussal próbáltam viszonozni. Befelé akartam figyelni, és ez sikerült is. Egy idő után annyira elmélyedtem, hogy szinte kikapcsolt az agyam, és maximum énekeltem kis szájmozgatással, hang nélkül. Felvettem a “Spartathlonra készülök, nem itt fogok elpusztulni egy gáton” pofát, és mentem. Most volt az első olyan versenyem, ahol már nem akartam más futó lenni, nem akartam Lubics Szilvi, Makai Viki vagy Nagy Kata lenni, akik gyorsak, erősek, elpusztíthatatlanok, mert én most én akartam lenni, és ha nem is gyorsnak, de erősnek és elpusztíthatatlannak éreztem magam.
Kevés kontaktom volt a külvilággal, Gabival váltottam pár szót, illetve Makai Vikivel futottam kicsit együtt, amikor először lekörözött, ő lelassított hozzám, én pedig igyekeztem egy picit gyorsítani, pár száz métert haladtunk együtt és beszélgettünk, ez jólesett, jó volt Vikit újra a pályán látni, lendületes és mosolygós volt – aztán tovaszáguldott.
2 óránál éreztem, hogy kezdek álmosodni, de gyorsan megnyomtam a STOP gombot, nehogy lehúzzam magam, és tudatosítottam magamban, hogy tök jól vagyok, és nem vagyok álmos. A 180 fokos fordítót ekkorra már nem szerettem, nagyon óvatosan vettem be, a csípőm így is megérezte, de kibírta, és nem lett baja.
Korányi Balázs – Winschoten 100K beszámoló
(Még nem telt el 24 óra a verseny óta ezért szavaimért felelősséget nem vállalok.)
Ugye megvan az a rémséges Chevy Chase film amikor nem tudnak kijönni a londoni körforgalomból és csak mennek körbe, körbe, egész nap, hányásig szédülve, az őrület határát súrolva? Na, kb. ez ugrott be Winschotenben a hatodik körömön, amikor már minden kátyút, padkát és kavicsot név szerint ismertem és a pokolba kívántam. (https://www.youtube.com/watch?v=iAgX6qlJEMc)
Meg az is eszembe jutott, hogy a második gyereknél, nagyjából minden nő megkérdi magától a szülőszobán, hogy ’basszus, hogy tudtam magam ennyire megszívatni? Már megint!’ Na hát az ultra is kb. ilyen. Ahogy olvadt a lábam alatt az aszfalt és marta szét mindenemet a só, arra gondoltam, hogy ez milyen szép kis emlék lesz majd egyszer, amikor újra megtanulok járni, visszanő a körmöm, lemegy minden duzzanat és nem kapok már hányingert a Power Gel szagától. Csak addig bírjam ki valahogy.
Ne ködösítsünk, nem volt véletlen ez a százas. Spartathlon nevezési szintet (<10 óra) akartam futni. Nem azért mert eltökélt szándékom jövőre Spártába menni hanem, mert szerettem volna egy szintet amit a papírra írhatok ha mégis mennék. Sokszor mondtam már, olyat hogy majd jövőre, meg majd, aztán elsuhantak az évek. Ideje volt kitörni az önbecsapás csapdájából. Legutóbb 8 éve futottam Spartathlont, ami önmagában nem baj mert nem kell minden évben menni, de legutóbb 8 éve futottam bármi értékelhetőt. És ez már gond. Szép csendben, futóból irodapatkány lettem, aki egyszer, régen, még futott, de most emlékeiből él.
A winschoteni pálya egy sci-fi, úgysem hiszitek, amit írok. A verseny miatt frankón lezárják az egész várost és a helyiek egyszerűen kitelepülnek szurkolni. Féltem, hogy a nagy meleg miatt kevés lesz a körönkénti 4 frissítés, de valójában a 10 kilométeren volt 100 vagy 200 frissítő, mert minden második ház elé kitelepültek, vízzel, szivaccsal, slaggal, kólával és minden más földi jóval. Gyerekek százai, ha nem ezrei rohangáltak vizes szivaccsal és versenyeztek egymással, hogy a kedvünkben járjanak. A hivatalos frissítőt alig használtam mert láttam a gyerekek arcán a csalódottságot ha nem fogadtam el a kedvességet. A helyiek díványokat, asztalokat, sátrakat hoztak ki a kertbe vagy az utcára és a pálya mellett, a verseny mellett töltötték a napjukat. Kávéztak, söröztek, piknikeztek és közben a gyerekek non-stop hordták a vizet. Volt aki rajtlistáról nézte ki a futók nevét, hogy név szerint tudjon drukkolni. Az utcákat pedig feldíszítették, hol csak zászlókkal, hol komolyabban. Volt például egy máltai lovagvár utca is.
A tervem az volt, hogy 5:30-as tempóban elmegyek ötvenig, aztán meg majd meglátjuk. Jó esetben 9:30-ra tartottam jónak magam de a 9:45, úgy gondoltam, nem lehet gond. (9:38 lett a vége.) Belülről viszont nem úgy alakult mint hittem. Lábra, izomzatra jól ment, fejben viszont gyenge voltam. Ennek a fordítottjára számítottam. Nem tudtam kezelni azt, hogy kezd fájni de még 50 meg 60 kilométer van vissza. Elvesztettem a koncentrációt és nem tudtam a versenyre figyelni.
Az első ötvenesre egyetlen igazi célom volt: nem tenni kárt magamban. Ehhez fontos volt nem elfutni az elejét. De veszettül fegyelmezett voltam. Hagytam elmenni egy csomó embert, akiről tudtam, hogy a vesztébe rohan. Apróbb hibákat persze vétettem. Egyszer valahogy bokáig vízbe léptem. Ez egy körmömbe került. És túl sokat figyeltem a külvilágra, főleg a rohangáló gyerekekre. Teljesen befelé fordulva tudok a legjobban futni és ilyen kavalkádban ez nehéz. A vége felé már kifejezetten zavartak a gyerekek, de ez az én hibám, nem az övék.
A nagy újítás az volt, hogy amennyire lehetett, csak géleket ettem. És azt is erőltetetten gyakran, úgy 5-6 kilométerenként. A kísérlet, azt gondolom, teljes siker volt. Egyszer sem éheztem el és először 80 kilométernél akartam megütni a frissítőt, aki a gélemet nyújtotta felém. A régi kedvencet, a kólát elkerültem, de erőlevest rendszeresen ettem. Vajon meddig lehet csak gélen elmenni?
Az első 40 vagy 45 simán ment. Aztán hirtelen lelassultam. A részidőket utólag visszanézve nem volt semmi dráma. De belülről annak éltem meg, mert nem éreztem, hogy meg tudom fogni a lassulást. Az 5:30-as tempót elhagyva, hetvennél már 6-re lassultam és 6 percen kívül ugye olvad az az előny, amit a 10 órás minimum céllal szemben megszereztem.
Ekkor ért utol egy holland lány, aki hetventől magával rángatott. Azt mondta nem akarja tolni innen (aha, én is ezt mondanám!) mert 3 hét múlva Spartathlont fut (jessza, százassal melegít???) úgyhogy innen 63 perces 10 kilométerekkel megy (menjen akinek két anyja van!) . Papíron ez szuper jól nézett ki. Csak ezen a ponton már a hajam is fájt. No de nem baj. Innentől már csak 3 kör! Kettő harcos és egy levezetés. Lesz ami lesz, toljuk a 63-ast. Itt kezdtem újból összeállni fejben. Az első 61 lett. Jó! A második 63. Oké. Aztán a jutalomkör: 62. Az utolsó kör előtt még csöngettek is, mint a régi szép időkben. 🙂
Meg tudtam fogni a lassulást! Ez volt a verseny legnagyobb sikere. Elkókadtam, fejben szétestem, de a végére újból össze tudtam rakni magam.
A célban egy elsősegélyes mindenáron le akart ültetni és a világért sem értette, hogy miért akarok elmenni. Ő még nem látta amikor ráz a hideg! Rohantam a cuccomért, hogy legalább a saját ágyamban, hat takaró alatt érjen a hidegrázás. De tíz perc után nem történt semmi. Meg húsz után sem. Ezek szerint bőven nem futottam ki magam. A dekoncentráltságom és kishitűségem leszabályozott, vagyis mégsem lett volt lehetetlen a 9:30.
Este, miközben a leázott, félig leszakadt lábkörmöm operáltam, a holland hadsereg vegyi fegyver alakulata törte rám az ajtót. A versenycuccomat elkobozták és elégették. Nagy kárt mégsem tettem magamban. Két köröm, két hólyag. Ennyi. Nem nagy kaland. Vacsorázni azért nem volt erőm lemenni. Maradt még 3 gél, gondoltam ha nagy baj van, azzal elvagyok reggelig. Hajnali háromig forgolódtam mire el tudtam aludni.
Pár nap múlva átpörgetem a versenynaptárt és keresek valami újabb mókát.
Leonidász esete Hankával
Amennyire örültünk a Spartathlon várólista hetedik helyének, ami a biztos indulást jelentette, most mégis arra kényszerültünk, hogy elengedjük ezt a lehetőséget. Sajnos a sérülése még nem jött helyre annyira, hogy érdemben bele tudjunk fogni a felkészülésbe, anélkül pedig nagy felelőtlenség lenne rajthoz állni. Hankát ismerve, nem marad ez ennyiben, folyt köv 🙂
Hanka levele
Kedves Leonidasz!
Köszönöm, hogy érdemesnek találtál arra, hogy idén meghívj magadhoz, hogy látogassalak meg, de sajnos nem tudok menni. Szeretnék, mindennél jobban szeretnék elmenni hozzád, megtenni azt az utat, ami hozzád vezet, de sajnos nem fog menni. Idén biztosan nem.
Szomorú vagyok emiatt, mert szerettelek volna látni, szerettem volna találkozni veled, de kénytelen vagyok ezt a nagy találkozást elhalasztani. Nem örökre, csak jövőre. Persze, ez rajtad is múlik, de remélem, hogy jövőre is úgy gondolod majd, ahogy idén, és lehetőséged adsz nekem arra, hogy elfuthassak hozzád, nekem pedig nem kell meghoznom ugyanazt a fájdalmas döntést, mint most.
Megígérem neked, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy meghívj, és mindent meg fogok tenni azért is, hogy meglátogathassalak, és megtehessem az utat.
Várom a találkozásunkat, addig is vigyázz magadra, és várd tárt karokkal azokat a futókat, akik idén útnak indulnak, hogy láthassanak téged. Jövőre én is köztük leszek, ha te is akarod!
- ← Előző
- 1
- …
- 4
- 5
- 6
- Következő →
baratrunning.com 