tájfutás
Tájfutó élmények – Kocsis Gabka
Nem tudom, hogy ki mennyire izgatott már hosszú ideje tájfutó beszámoló nélkül, de Főni szerint hiánypótló lenne, így írtam egyet. Kevésbé a futásomról meg az eredményeimről szól, inkább a tájfutás élményéről.
Az idei évem nem indult jól, és a folytatás sem szépített rajta, a szokásosnál kevesebb versenyre tudtam eddig elmenni. A júniusi váltó ob óta az első rendes verseny az augusztus 20-ai hosszú hétvégén rendezett Hungária Kupa volt, amit már nagyon vártam. Ez egy már kb. 60 éve létező ötnapos verseny, összetett eredménnyel, de minden nap egy sárga polóval a napi győzteseknek (na ilyet én még sosem kaptam). Idén nekem két nap fért bele. Mivel nem indultam minden nap, a terepet ismerve úgy gondoltam, hogy nem erőltetem a korosztályos kategóriát, elég lesz nekem egy lazább nyílt technikás kategória is. Elvégre játszani és élvezni megyek.
Hát, azt is kaptuk, amit vártunk a Vértestől. Mindkét nap Csákberény mellett futottunk, egyik nap Horog-völgy, másik nap Meszes-völgy. Szeretem a Vértest, mert gyönyörűek a sziklás hegyoldalak, a nyílt hegyszirtek, amiben persze nem tudsz verseny közben gyönyörködni. De legalább nagyon szintes, technikás és nehéz terep, így ha a kilátásra nem is, a terepre és a versenyre biztosan mindig emlékszel.
Mivel nem volt tét, hőség is volt, és nem is vagyok csúcsformában (azt októberre időzítjük. Haha..), nem terveztem megszakadni, de azért igyekeztem, hogy a törekvés meglegyen. Meg ugye amikor odaállsz a rajthoz, már lerázni se lehet a versenyszellemet. Hát az óvatosságot rögtön első nap a harmadik átmenetben (második és harmadik ellenőrző pont között) bebiztosítottam, amikor egy óriási hibával elszálltam, és 30-40 méterrel a pont mellé futva sikerült 8-10 percet keringenem a pont környékén, ami egy sűrűbb részen gödörben volt. Nehéz a terep, figyelős, tele hasonló sziklás letöréssel egymás mellett, amikre nagyon figyelni kell, ehhez képest egy könnyen olvasható erdős részen betlizek. Na ez az igazán bosszantó. Persze később a nyílt részeken sem maradtak el a körbe-körbe pontvadászatok, de azok már jóval kisebbek voltak.
Mivel ötnapos a verseny, ha már úgyis ott van jó sok ember viszonylag “összezárva”, mindenféle szórakoztató délutáni kísérőversenyeket rendeznek. Van a sörváltó, ami egy kétfős többfordulós váltó, ahol a férfiak egy korsó, nők egy pohár sör felhajtása után indulnak a saját körükre. Az első néhány csapat megy tovább, elődöntő, döntő, az győz, aki az utolsó körben, a legalább 5-6 sör után még a leggyorsabb (hányás nem kizárás, de azért lehetőleg ne lássák). Rövidek a pályák, de azért minden kör előtt egy sör felhajtása, majd tájékozódva gyorsan futni komoly állóképességet igényel (hogy milyen téren, abba most nem megyek bele ). No ezen én még egyszer sem mertem elindulni.
Amit viszont szeretek, és pont aznap volt, amikor ott voltam, az a Mobil-O versenyszám. Ez vicces játék, párban indulunk, és úgy tájfutsz (városban, általában lakott részek és park a terep), hogy a pályát és az érintendő ellenőrzőpontokat tartalmazó térkép a párodnál van a célban, és ő telefonon irányít. Majd a másik is fut egy másik pályát hasonló felállásban. Egészen szórakoztató, amikor 50-60 ember ücsörög egy parkban, vagy járkál fel-alá idegesen, és kiabál a telefonba, hogy “márpedig ott kell lennie egy lépcsőnek, amin fel kell menned, és valami kőépítmény jobb sarkánál van az 54-es pont”. Na ilyenkor már valószínüleg a közelében sincs a futó ember annak a helynek, ahol az irányító tart a térképen. De ennek is megvan a maga bája. Csak pároknak nem javasolt, mivel válásig fajulhat a helyzet. Láttunk már ilyet. Nem válást, de sokáig tartó egymásra mutogatást. Az egyik csapattársammal nekünk elég jól megy, most is csak 17 mp-cel maradtunk le a dobogóról, ami nagyon bosszantó volt, mert simán benne maradt még a 2. helyhez is a 3 perc hiba. Mert hiába mondtam, hogy ott van a templom mögött, amikor a csapattársam leragadt a szomszéd kápolnánál, amiről viszont én nem láttam a térképjelölés alapján, hogy szintén egyházi objektum. De legalább jót játszottunk, élveztük. Sajnos csak évente egyszer van ilyen, amit nem is értek, hogy miért, mert igény lenne erre a fajta hülyeségre.
A másnap elég brutál szintes volt (nekem), örültem, hogy nem a hosszabb kategóriába neveztem, amiben futhattam volna az előző napi, a Hungária Kupával párhuzamosan zajló felnőtt EB pályavezetését. Nem lettem volna boldog tőle. Sokat másztam felfelé így is, meg sok volt a szintfutás is. Ez nem a terepfutós erdei úton futunk szintben, mint pl. a Hármashatár-hegy panoráma szintútja, hanem meredek hegyoldalban az erdő mélyén általában ösvény nélkül, vagy jó esetben előtted indult tájfutók vagy őzikék nyomában kialakult keskeny kis ösvényen próbál az ember haladni. A Vértes ezt annyiban nehezíti, hogy még omlik is alattad a sziklás talaj. Néha le se mertem nézni, mert tériszonyos lettem a meredek sziklafalaktól. Pedig alapvetően nem vagyok az. A legdurvább két átmenetben kb 1.200 méteren másztam 120 m szintet, ennek a felét kb 250-300 méteren. De #minekmentoda :)) persze a terep ultrások most nem is értik, hogy mi bajom van a kis dombjaimmal. Szerencsére vitt felfelé az, hogy pont a tetején volt egy frissítőpont, tudtam, hogy ha felérek, akkor túl is élem.
Viszont ami mostanában nem fordult elő velem, az egyik ilyen meredek hegyoldalban “szintezés” közben találkoztam egy őzcsaláddal. Mondjuk találkozásnak nehéz nevezni, mert meg se álltak. Két oldalról 3-4 méterre mellettem száguldottak le a hegyről. Sok évvel a hátad mögött már csukott szemmel is megmondod, hogy mi mozog a környékeden az erdőben. Vannak a rigó-szerű madarak, akik túrják az avart. Vannak a bóklászó, lassú mozgású tájfutók, mint az idősek és a gyerekek, vannak a gyorsan és könnyen közeledő elit kategóriás felnőtt tájfutó srácok (jó ha megismered annyi idő alatt, amíg elszáguld melletted), és vannak a vadállatok. Messziről lehet hallani, ha helyi jószág közeledik. A súlyuk és a gravitáció összetéveszthetetlenül nagyobb hanggal és erővel jelzi, hogy jönnek, mint a kisebb testű tájfutóké. Így már azelőtt összerezzensz, hogy látnád, hogy mivel van dolgod. Ha csak őzek, annak örülni szoktam, ők biztosan tovább mennek, csak arra kell figyelni (már ha van ideje az embernek), hogy beálljon egy fa mögé. Azokat többnyire kikerülik, és akkor nem ütnek el. Itt azonban még nem volt vége a helyiekkel való ismerkedésnek, mert kicsit később meg egy vaddisznóval találkoztam, szintén elég közelről egy réten. Az őzek csak megijesztettek, a vaddisznótól be is sz@rtam. Ők már kiszámíthatatlanok. Főleg ha kis csíkosak is szaladgálnak körülöttük. De ez szerencsére egyedül volt, és valószínűleg más tájfutók riasztották meg, méghozzá nagyon, mert ő is csak arra koncentrált, hogy zúgjon lefelé a hegyen. Szerintem észre se vett. A nagy izgalmak, és kisebb-nagyobb hibázások után fáradtan, de endorfinnal tele hagytam ott a csapatot még az utolsó napra. Feltöltődtem. A Vértes pedig továbbra is az egyik kedvencem.
Tavaszi Spartacus Kupa – Kocsis Gabriella, beszámoló
Nem is tudom, hogy hogy kezdjek hozzá. A Főninek hetente írt kis szösszeneteket leszámítva még nem írtam beszámolót futásról. Tájfutóéknál nem szokás, pedig egy-egy futam után hosszú diskurzusokat és élménybeszámolókat tudunk tartani, hogy ki hol mit csinált, rontott, vagy éppen előzött meg másokat. De Főni azt mondta, hogy hiánypótló lenne, és a hiányt pótolni kell. 
Szóval tájfutóverseny, Tavaszi Spari Kupa, három nap Pákozd Ingókő környékén. Szeretem ezt a versenyt, az egyik legnagyobb egyesület (Tabáni Spartacus, terepfutókat is rendeznek) szokta rendezni, profi módon. És azért is szeretem, mert az elmúlt pár évben majdnem mindig dobogón voltam.
Akinek nem volt még szerencséje tájfutáshoz, egy kis gyorstalpaló: erdőben-terepen futunk mi is, viszont sokszor utat max csak keresztezünk, és a nyílt kezdő kategória kivételével szalagozni sem szalagozzák a pályát. 
Helyette van egy tájfutó térképünk, jelölve rajta a rajt, cél, és a futamról futamra változó számú pont (ami lehet gödörben, árokban, sziklánál, jellegfán, gyakorlatilag bárhol), amiket meghatározott sorrendben, de szabadon választott útvonalon érintünk. A cél az, hogy mindezt a leggyorsabban tegyük a kategóriánkban. Ja és egy tájolónk (= speckó iránytű) is van, ami segít megfelelően igazítani a térképet.
Szóval három nap, összetett eredmény a végén. Szombaton lelkesen indultam neki, élményfutás volt, idén az első nagyobb verseny. Egészen szépen ment is, apró pontatlanságokkal majdnem a végéig, ahol azért becsúszott egy hiba. Hibázni úgy tudsz, hogy benézed a térképet, vagy éppen csak kicsit elforgatva állítod be, és már rögtön mellé is csúsztál a pontnak. Hát én mellé mentem egy ösvényen, így veszítettem legalább 2-3 percet. Ennek ellenére harmadik lettem, ez eddig pipa. A mögöttem lévő két versenyzőhöz képest is volt 2,5-3 perc előnyöm, bizakodásra adva okot a következő napokra.
Vasárnap még szebb időre ébredtünk, gyönyörű napsütés, szép és technikás terep. Még figyelősebb volt, mint a szombati. A terep jelentős része rét és ligetes volt kisebb-nagyobb hegyek oldalában, kis bozótfoltokkal, sziklákkal, néhány erdős résszel. Az ilyen terepen nagyon figyelni kell, mert ha véletlenül elnézel egy bozótfoltot, vagy bokrot, könnyen el tud veszni az ember egy időre, hogy pontosan hol is van. Egészen szépen ment, amíg az egyik pontnál, ahol egy ellenféllel nagyjából egyszerre haladtunk, ahelyett, hogy teljesen a saját fejem után mentem volna, hagytam magam kicsit elvinni egy másik kis erdősávba. Minimum 2-3 perc megint ugrott, nem örültem. Hogy lesz így dobogó? És akkor még nem tudtam, hogy néhány ponttal később sikerül elvesznem. Vagy a tájolóra és/vagy a térképre nem figyeltem rendesen, de konkrétan 90 fokkal mellé mentem. Ilyenkor jön a “csak találjak egy pontot, ahol biztosan tudom, hogy hol vagyok”. Jó pár perc eltelt, mire egy teljes kört téve, majdnem az előző ponthoz visszatérve helyre raktam magam. Ezután már hiába ment megint jól, sajnos az első napi előnyöm elolvadt, és vissza is estem összetettben a hatodik helyre, bár szerencsére kevesebb mint 2,5 perc volt csak a harmadikhoz képest. Ez még behozható, főleg mivel a harmadik nap volt a leghosszabb (Gizion-mértékben rövid kis 5,5 km légvonalban, lefutva 6,7), és hát mindenkinek ugyanaz a pálya, ugyanannyi hibalehetőséggel.
Másnap reggel megsimogattam a Gabi által mentális százasnak hívott valami mindkét oldalát, és elszántan nekivágtam a pályának. Jól is ment újra, mindössze egy útvonalválasztást ítéltem utólag rossznak két pont között. A kicsit nagyobbat kerülve tisztáson helyett én átmásztam két rövid, de bozótos és mély árokkal keresztezett erdőn. De hiába ment a többi rendben, a rossz útvonalválasztás éppen elég volt ahhoz, hogy a harmadikat már nem értem utol, két perc hátrány maradt, így végül a negyedik helyen zártam a hétvégét. Bosszantott a vasárnap, de ez van. Nem tétverseny, és sokkal többet adott a gyönyörű idő, a sok ismerős ember újra, és az, hogy hétfőn a barátnőim is kijöttek drukkolni.
Főni szerint kegyetlen ez a sport, mert a rövid távok miatt egy kis hiba is helyezésekbe kerül, ami kegyetlen dolog. Valóban el tud szállni a dobogó egy hiba miatt, de máskor lehet, hogy pont mások ilyen egyetlen hibája (és a te hibátlan futásod) segít hozzá. Szóval én inkább izgalmasnak mondanám, ezért (is) szeretem.
Senior Tájfutó VB – Koren Miklós beszámoló
Van valami ősi, ösztönös élmény a tájfutásban. Amikor megpillantom a narancssárga-fehér bóját, az olyan érzés, mint ami a szavannán rohangáló ősünket tölthette el, amikor megpillantotta a bokor alatt a sebzett antilopot.
Egyszerre intellektuális és nyers sport. Agyalok az optimális útvonalon, mennyi domb, mennyi kerülő, mennyire futható a rét, aztán áttörök a bozóton a galagonyabokrok között, büszkén tűrve a tüskéit.
Ezt szeretem benne akkor is, ha eddig kevés sikerélményt adott. Néhány éve kezdtem tájfutni. Az eddigi legkompetitívebb eredményem, hogy egy középtávú OB-n a mezőny első felével az A-döntőbe jutottam. (Amit aztán jól elszúrtam.) Na jó, meg egy budapesti éjszakai bajnokság 5. hely, de ott nem nagyon volt mezőny.
Amikor januárban megtudtam, hogy Magyarországon lesz a szenior VB, elhatároztam, hogy ez lesz az idei célversenyem. Úgyis éppen köldöknéző fázisban voltam, hogy mit akarok én a futástól. Az ultratávokhoz szükséges időt nem tudom edzéskor beletenni, úgy meg minek? Gabival elkezdtünk rövidebb és gyorsabb terepeket tervezni, ami adott sikerélményt, de azért annyira nem izgalmas. (Mondjuk egy Börzsöny Trail annyira sokféle és kemény, hogy azt bármikor elfogadom kihívásnak.)
Szóval legyen tájfutás! Gabi ehhez hangolta az edzéstervet, én meg igyekeztem minél több térképes edzésre vagy versenyre elmenni. (Külön technikai edzést nem végeztem, aminek meg is lesz még a böjtje.)
A szenior VB három versenyszámból áll: sprint, közép- és hosszútáv. Mind a három más egy kicsit. A sprint városi terepen zajlik, nem annyira a térképolvasásról és téjékozódásról szól, mint a gyors döntésekről és a robbanékony futásról. A másik kettő erdei terepen, ahol azt is meg kell állapítanod, hogy hol vagy és hogy hova mész. Középtávon jobban el vannak rejtve a pontok, inkább szól a pontos tájékozódásról. A hosszútáv fő feladata a jó útvonalválasztás, meg persze a kitartó futás.
A verseny selejtezőkkel és terepbemutatókkal együtt nyolc napig tart, ebből öt versenynap. Ez külön kihívásnak ígérkezett, hogyan nyújtsak minden nap maximális teljesítményt majd pihenjem ki magam a következő napra. Egész hétre leköltöztem Csákvárra, ahol az evésen, alváson, versenyzésen, nyújtáson és pihenésen kívül az égvilágon semmi dolgom nem volt. Nem vittem számítógépet, könyvet is alig olvastam.
Pénteken terepbemutató Fehérváron. Jó hangulat, mindenütt tájfutók keringenek. Ismerkedünk a térképpel és a várossal.
- 1
- 2
- Következő →
baratrunning.com 