terep
Extreme Tarcal-Tokaj Trail -Palásti Péter, beszámoló
Jó formában vártam erre a versenyre, magammal szemben egyetlen elvárással: javítani a januári időmön, amire jócskán volt esély az előzményeket ismerve. Mennyiségben, minőségben abszolút top évet zárok.
A versenyre Csabikával (Csombók) érkeztünk együtt, az idén talán vele futottam Tokajban a legtöbbet, úgyhogy ez így teljesen rendjén volt. Az alapos bemelegítést megcsinálva egy-két pacsira maradt azért idő.
Rajt után törekedtem az elejéhez zárkózni, mert tudtam, hogy a rettegett Horhos-mászás közben előzni nem nagyon lehet, ha valaki beragad eléd, akkor a toronyig sétálhatsz utána. Egy masszív bolyba így is sikerült becsatlakozni, de a tempó miatt nem aggódtam (márhogy kevés lesz), mert közvetlenül előtte Csipi és Antal Csabi volt, bár őket kicsit feltartotta négy másik srác, ránézésre tőlük lassabbak. Legalább nem futom el az elejét ebben a mászásban, így aztán besoroltam a vonatba. (Amit lassúnak éreztem egyébként PR mászás lett.)
A TV toronytól le a piroson (talán a pálya legtöbbet járt része) óvatosnak kellett lennem, mert felázott, laza talaj várt, így messze nem a maxon tudtam ezt a részt megfutni. A pirosról jobbra leválva a folytattuk az ereszkedést, eddigre már majdnem egyedül futottam, még egy srác a Hétszőlő-birtoktól lefelé előzgetett a vízelvezető betonozás recéin, hagytam menni, tudtam mi következik lentről. No, hát igen, nagy előny, hogy majd’ minden hétvégén itt futunk, ha nem is fűszálról fűszálra, de dombról dombra ismerjük a terepet. A versenypálya 4+1 mászás (a +1 Tarcalon fel az Áldó Krisztushoz), így bőven kell a tartalék azután, hogy egyszer felértél a hegy legtetejére.
Visszatérve, a tokaji vasútállomástól (a jól ismert Szerelmi-pincesor, ahonnan általában kezdjük az edzéseket) fordul a pálya vissza a hegyre. A második mászás rövid, de annál kimerítőbb a meredeksége miatt. Itt helyenként gyors gyaloglásra váltottam, még mindig spóroltam az erővel. Apropó pulzus. Ha valamit, ezt kicsit benéztem. Ugyanis nem ellenőriztem le, hogy bekapcsolt-e a pánt, így végig csuklós pulzusméréssel mentem. (Persze minderre akkor jöttem rá, mikor verseny után levettem magamról 🙂
A mászás vége a Tehén-tánc tető, mondjuk lehet valami ebben, mert mire felérsz, nem szökellsz, mint Nurejev, inkább egy szüret utáni, két demizsonnal hazafelé billegő gazda-szerű mozgással mész. No, de a piros jelzés vége (a temetőig) egy szép technikás lefelé, amin szintén sokat járok, így ezt egy jó intenzitással tudtam megcsinálni. Lent a várost éppen csak csípi a pálya, azonnal fordulsz vissza a hegy Bodrogkeresztúr felőli oldalán. Ezt a mászást – perverz módra – szeretem. Viszonylag egyenletes, de végig futható (nekem is) és itt értük el a pálya legszebb részét, egy védett völgyet, aminek sajátos klímája mindig meglep. Most éppen kisütött a nap, pedig egész verseny alatt ködös, felhős idő volt. Ezzel meg is volt a harmadik mászás, szóval már kezdtem jobban engedni magam, ennek eredménye a Bárka-kúti mélyút szegmensben egy alltime 6. hely.
A Minaro Hotelhez kifutva elértem az aszfaltot, négy perc körüli utazósebességet csekkoltam az órán, ami összevetve az erőtartalékokkal jónak tűnt. Egyet nem értettem csak, hogy az órám szerint a tavalyi versenyidőhöz képest 4 perces hátrányban vagyok. Na ezen nem lehetett sokat agyalni, mert kezdődött az utolsó nagy mászás. Vagy 3-400 méter után újra megpillantottam Csipit és Csabit magam előtt, ami húzott felfelé, megcsillantva, hogy esetleg… Igyekeztem ebben a részben viszonylag keveset nem futni, vagyis gyalogolni, hogy a hátrányt csökkentsem. Úgy is tűnt, amíg felértünk a mászás végére, vagyis a piros négyzet turista jezéshez. Innen fordul az út, vissza Tarcalnak, csak nyomni és nyomni kell lefelé, mint a hülye. A 10 kilis mezőny vége összeért velünk, szegényekre rá is ijeszthettünk a lefelé száguldással.
Persze a két “Cs” betűs elhúzott, látótávolságon kívülre került, így megint csak magammal és a tavalyi idővel folytattam a versenyt. Az Áldó Krisztushoz felmászni az +1. A lépcsősorig bizisten futottam, ha lassan is, mert ez már az all out szakasz. Innen a sz.r is legurul a célig, azért igyekeztem ezt még maxon teljesíteni. A két “Cs” nem sokkal előttem csapott a célba, így összeölelkezve jó volt megérkezni. Tomi várt a célban, egyébként még neki jár egy spéci köszönet a reggeli szakszerű helyzetjelentésért (talaj, idő, kritikus részek)!
Ééés javítottam az időn 2:10:33, öt perccel jobb, mint januárban! Abszolút 9. korosztály 2.
Viszlát 2023, helló 2024! – Wittmann Lilla
2023 januárjában kezdtünk el együtt dolgozni Gabival. Korábban pulzus alapon kaptam az edzéseimet az előző edzőimmel, nála ismerkedtem meg az RPE-vel, aminek nagyon örültem, mert végre nem pittyegett az órám futás közben, minden az érzéseimre volt alapozva. Pár hét kellett, hogy belejöjjek, de hamar megszoktam.
Nem sok versenyt terveztem az évre.
Az első megmérettetés a Vérkör TT volt, majd a balatonszőlősi Szőlőskör Trail 50 km-e volt, amin 6 órán belüli idővel a 2. helyen végeztem. Júniusban a szlovák fátrai 50 km-es Strecnianska Masla volt a második klasszikus értelemben vett verseny, és egyben egy új mérföldkő futós pályafutásom alatt, mivel előtte sose futottam magashegységben. A tervem 10 órán belüli teljesítés volt, de sikerült 9 órán belül abszolválni, úgyhogy teljesen elégedett voltam az eredményemmel.
Szeptemberben, a szülési szabadság lejárta után visszamentem dolgozni, úgyhogy felborult az addigi napirendem. A 8 óra munka-1,5 óra ingázás-gyerekek-háztartás-futás között próbáltam egyensúlyt találni, hogy senki ne szenvedjen hiányt, és én is ép ésszel bírjam több kevesebb sikerrel. A hirtelen jött leterheltségnek köszönhetően az egészségem is néha romokban hevert, úgyhogy a harmadik, októberi célversenyem a kukában landolt, helyette a Piros 85-ön indultam, amin bár a tervezett időt nem sikerült megfutnom, de elégedetten végeztem.
Innentől kis mélyrepülés és motiválatlanság következett, de ezt leszámítva elégedett vagyok az évemmel, a legtöbb kitűzött célt elértem.
Ami biztos, hogy idén szeretném magam kipróbálni egy körözős 24 órás terep versenyen, ősszel pedig egy 100+os versenyt szeretnék szép eredménnyel zárni.
Budai Trail – Zsubrits Gábor, beszámoló
Nálam valahogy úgy alakult az évek alatt, hogy az UB Trail versennyel le is tudom az utolsó tervezett versenyt az évben, átbeszéljük a jövőévet és belekezdünk az alapozásba. Persze később mindig irigykedve néztem a Budai Trail-es havas képeket, és idén úgy döntöttem nemcsak képeken akarom látni, hanem részt is fogok venni rajta, méghozzá a leghosszabb távon.
Az előző napokban esett hómennyiség pedig biztosította, hogy végig fehér útvonal vár majd mindenkit. Reggel is szakadó hóban indultam el, és reméltem semmi nem jön közbe az utakon, mert akkor akár a versenyről is lemaradhatok. Visszagondolva levezetni Győrből Telkibe, a letakarítatlan és felsózás nélküli utakon nagyobb kihívás volt, mint maga a verseny. Annyiban jó, hogy egyre gyakrabban tudok egy-egy rendezvényen a leghosszabb távon indulni, hogy még nincs nagy tömeg, és akad parkolóhely a közelben is. A szokásos rajtcsomagfelvétel, átöltözés, toitoi látogatás és melegítés után már bent is álltam a rajtban, ahol addigra a hó elállt és a hideg sem volt kellemetlen számomra.
Az útvonalat a verseny előtt nem igazán volt időm nézegetni, de annyi megmaradt, hogy az elején már egy komolyabb emelkedőn kell felmenni (habár ezt bármelyik terepfutás.hu szervezésnél borítékolni lehet), illetve féltáv környékén a Nagy-Szénást is meg kell mászni. Viszonylag hátul helyezkedtem el a rajtban, de akit tudtam már az elején megelőztem, mivel sejtettem az erdőben a 20-40 centi hóban nem lesz olyan könnyű előbbre jutni és nem akartam teljesen beragadni már az elején.
Az első emelkedőt végig futva és érzésre egész hamar legyűrtem, közben hozzászokhattam a néhol csúszós egy kitaposott ösvényen vezető útvonalhoz. Körülöttem is hasonló tempóban haladó futók voltak, így egy-egy helycserét leszámítva tartottam a helyemet a mezőnyben, és lassan közeledtem is másokra. Az első frissítő pont után, ahol felmarkoltam két fagyott banánt, amit alig győztem megrágni, Nagykovácsiba érve már egy jól ismert rész következett számomra. Nem bántam, hogy most kell felmászni a Nagy-Szénásra, mert erőben nagyon jól éreztem magam és kellően bemelegedtem az előző kilométereken, így szinte boldogan fordultam élesen balra a már megszokott hegyre felfelé vezető útra. A hegyre fel félúton történt az, amit soha nem gondoltam volna, hogy én egyszer térdigérő hóban dombnak fel előzni fogok. Ugyanis az előttem futó, folyamatosan megcsúszott és ilyenkor a kezében lévő bottal mindig az arcom előtt hadonászott, amit egy idő után meguntam és inkább megelőztem, majd le is hagytam hamar.
Felérve és tovább haladva lefelé viszonylag magányosan teltek a kilométerek méterekkel lemaradva másoktól. Eltévedni nem nagyon lehetett, hiszen mindenki ugyanazon az egy nyomvonalon tudott haladni, ami továbbra is csúszott így nagyon gyönyörködni nem lehetett a szép havas erdőben, végig figyelnem kellett, hogy talpon maradjak. Az utolsó frissítőpont előtti lejtőn viszont láthattam valamit a földön, mert azt vettem észre, hogy ott ülök mellette 🙂 Szerencsére nagy baj nem történt, és a vastag hó miatt még puhára is estem. Gyorsan felpattantam, közben többen megdicsértek milyen ügyesen estem és mentünk is tovább.
A fagyott banán után, inkább rátértem az almára a frissítőpontoknál, amik sokkal jobban is estek, és könnyebb is volt elrágni. Ezután még volt egy meredekebb rész, amit gyors sétával tudtam már csak teljesíteni. Itt egyre több rövidebb távos futó keveredett elém, így néha nagyobb csoporttal tudtam csak tovább haladni, de őket előzve legalább fenn tudtam tartani a motivációmat. Talán ezen a részen éreztem a legcsúszósabbnak az utat, többször volt, hogy csak a lendület vitt előre és nem arra amerre én szándékoztam haladni. A kiskapun kiérve már tudtam nincs sok hátra a versenyből, viszont itt a korábban megelőzött bottal futó, valahogy visszakerült mögém és egyre közeledett, majd megelőzött. Nem hagyhattam, hogy annyi kilométeren át előtte voltam, és erre az utolsó 500 méteren megelőz, majd végig nézem, ahogy előttem fut be. Felzárkóztam mellé és vártam mi lesz, hamar tempót is váltott és megpróbált ellógni, de volt bennem még tartalék így újra mellé értem és tartottam a lépést vele. Ezt eljátszotta még párszor, de nem tudott lerázni és végül le is maradt, én pedig biztosra menve hajrába kezdtem, ami annyira jól sikerült, hogy majdnem még egy helyezést sikerült elcsípnem.
Végül a középmezőnyben végeztem 3 óra 20 perces idővel, amit a körülményekhez képest jónak éreztem, és maximálisan elégedett voltam vele. Nekem ez volt az első igazán havas, csúszós versenyem, korábban nem vettem részt ilyen feltételekkel versenyen. Voltak új dolgok, tapasztalatok számomra. Az egyik legjobb döntésnek azt gondolom, hogy megfogadtam a duplazoknis tanácsot, amit verseny Facebook oldalán olvastam, nagyon bevált. Az utolsó 6-8 kilométeren kezdtem el érezni, mintha kezdene átázni a cipőm, néhol hideg is volt, de nem annyira zavaró inkább a nedvességet éreztem csak.
Összességében egy nagyon jó versenyen vettem részt, és nemcsak látványra volt szép a fehér erdő, de nagy élmény volt benne is futni, nem beszélve arról, hogy a megszokott helyekre alig ismertem rá teljesen hóval fedve.
baratrunning.com 