terep
Budai Trail – Üsztöke Andrea, beszámoló
L táv (27 kili meg az apró, 800 szint, vagy mennyi…)
Ha egy mondatot írhatnék csak, akkor az az lenne, hogy ez totális szívcsakra nyitó társasági esemény volt!!!
Amilyen fos volt a hetem, annyira jó volt ez a futás.
Ment egész héten a különböző közösségi platformokon az ijesztegetés, hogy “mind meg fogunk halni”, meg ilyen-olyan hülyeségek (már ami az időjárási anomáliát illeti-amennyiben anomália, ha télen havazik.
Persze a magyar átlag futó nem tud túl sokat készülni ilyen havas körülmények között, de azért ennyire ráparázni valamire…
Hadakoztam még a vendégekkel…(körmös vs karácsony és a vendégek)
Örökösödési szarságok is voltak még…
Meg úgy általában egész héten hatalmas pörgésben voltam, iszonyat sok dolog történt, amit időm sem volt még feldolgozni. Ezek között sok jó dolog is történt, amit azért jó lett volna mélyebben magamba szívni! Állandóan pörgünk, nincs semmire igazán idő, mindig mindent csak ledarál az ember.
Szóval kb 4 óra alvás után, elég agresszív hangulatban indultam el harmadmagammal a versenyre.
(Én momentán legalább mindent elpakoltam, ami kell egy versenyre!Huszti Gyuri:-)
Időben érkeztünk, volt még egy óránk a rajtig. Sok ismerőssel le tudtam pacsizni, öröm ennyi lelkes arccal találkozni! A “fajtám” között egyébként mindig megnyugszom!
(Lehet a munkahelyemre kellene vinnem párat belőlük???)
A rajtban ment az évődés két sráccal, de legalább meggyőztek, hogy a crampont könnyebb le, mint felvenni, így inkább gyorsan felvettem még rajt előtt. Nagyon jó döntésnek bizonyult, elképesztő önbizalommal futottam vele végig a pályát (csak a vége előtt, az aszfalton vettem le)! A táj valami elképesztően gyönyörű volt! Ha a múlt évi winter wonderland volt, akkor ezt most photoshoppolták!!! (Aki felismeri, hogy melyik filmben hangzott el ez a poén, azt meghívom egy bárakármire!
Az első 5 km-en összekalapálod a pálya szintemelkedésének harmadát. Itt még eléggé egymás nyakán voltunk a többiekkel. Egy kisebb, jól futható lejtő után ismét felfelé tart az útvonal a Nagy-Szénás tetejére. Itt gyönyörű kilátás fogadna minket, ha éppen lenne, de a füledben lüktető magas pulzus miatt SEM érzékelsz semmit, főleg, ha előtte Erdei András (itt épp, mint hivatalos fotós) rádrivall, hogy futni kéne kicsit a kép kedvéért! Nyílván meg sem próbálsz sétálni, plusz még mosolyogsz is, nehogy már ne legyen rólad majd menő fotó!!! (Még jó, hogy nem hangosak a fotók! Nem hallatszik a zihálásom rajta!)
A tető tele volt szánkózó családokkal. Állati jó volt látni, hogy hogy élvezi mindenki a havat! Persze próbáltuk korrumpálni a szánkóval rendelkező emberkéket, hogy a lejtőre igazán átadhatnák járműveiket! Szóval ismét kis lejtő, utána aszfalt Nagykovácsiban (itt sajnos elengedte magát egy láncszem a cramponomon), majd ismét emelkedő. Ez az utolsó “komoly” emelkedő a versenyben. A Csergezán kilátó alatt el, Tarnai pihenő felé le. Isteni csapatás volt, nagyon élveztem, hogy nem csúszok el sehol! A kilátás nyáron innen is nagyon szép, de most itt is kilátástalanok maradtunk (persze csak ami a tájat illeti!!!). Pici emelkedő volt még, tavalyról sokkal hosszabbnak rémlett, utána viszont már csak a célig tartó lejtő várt minket!
A pálya borzasztóan megterhelt mind fizikailag, mind mentálisan. 80%-ban egy kb 25 cm “széles” (haha! inkább keskeny…) nyomvonalon kellett haladnia a futóknak. Ez amolyan ruhabemutató modell járást jelent, ahol csak egymás elé pakolhatod lábaidat…Persze a pro versenyzőket az a megtiszteltetés érte, hogy ott vághattak utat, ahol akartak! Persze a 40 cm-es hóba. Döntse el ki-ki maga, hogy melyik nagyobb szívás! A hó súlya alatt minden ág és bokor jelentősen torzította tisztánlátásunkat. Értsd, néha (elég sokszor…) lehajolva, leguggolva tudtunk csak haladni, ami jól kizökkentett a futóritmusomból, már amennyiben ez éppen megvolt! Ez a vége felé már annyira frusztráló volt, hogy képregény-szerű nyögést hallattam magamból.
Melindával végig együtt futottunk. Fél éve ismertük meg egymást, hol máshol…egy versenyen! Ott is nagy volt már az összhang, hol ő húzott engem, hol én őt (legalábbis ezt hazudta…). Most is így volt. Ja! Nem! Marha jól nyomta végig, míg én csak a cramponomban voltam nagy leglány! 24-5 kilinél így szólt: “Ő a lejtőt már nem fogja bírni, menjek majd nyugodtan!” Mondanom sem kell, majdnem lesprintelt a csaj lefelé!!!
Ja! És sikerült egész tűrhetően frissítenem! Nagyjából…
Szerintem életem első versenye, ahol csak másnap jutott eszembe, hogy vajon hanyadik is lettem. Nem mintha vérmes reményeim lettek volna, de szeretek az első harmadban tanyázni (persze élvezném én az előrébb tanyázást is, de mint említettem volt, nem szültem egy gyereket sem!
Annyira nagyon élveztem ezt a FUTÁST, hogy le se sza…tam, hogy verseny. Vagy mi?!
Nagyon hálás vagyok, hogy pár éve rátaláltam a futásra! Mindig irigykedve néztem a verseny előtt pacsizó sok-sok futót. Sosem akartam hamar kiérni, mert nem voltak futós barátaim, és csak hülyén éreztem magam, ahogy egyedül álldogálok egyik lábamról a másikra, míg mások egymás nyakába borulnak. A sok sok verseny viszont azóta már nekem is adott sok-sok barátot, így én is minél hamarabb kint szeretek lenni, hogy mások nyakába borulhassak!
Fussatok, mert futni jó! Igen, télen is!
Fotók: Gizionok, Terepfutas.hu
UB Trail, 39 km – Zsubrits Gábor, beszámoló
Tavaly ez volt az első ilyen hosszabb távom, és annak sikerén felbuzdulva nem volt kérdés, hogy idén is ezen a távon fogok indulni, egy jobb eredmény reményében. Egy év készültség után, kíváncsian vártam a rajtot és Gabi által korábban minden jó tanáccsal ellátva léptem be a rajtzónába. Illetve már oda is futva érkeztem, mert a rajt előtti kötelező felszerelés ellenőrzésen kiderült, hogy a bankkártyámat sikerült elraknom a személyigazolvány helyett. Gyors sprint oda-vissza a kocsihoz és pár perc múlva indulhattam is a mezőnnyel.
A megadott pulzustartományt az elején kicsit erősnek éreztem, de ahogy lassan hozzászoktam és találtam a mezőnyben megfelelő húzóembert már annyira nem okozott gondot. Szeretek így versenyezni, húzatni magam másokkal. Főként azért, mivel ezeken a távokon nincs meg az a nagy rutin még és sok energiát spórolok (itt most főleg az útvonal figyelésre, a tempótartásra gondolok, hogy nem kell az órát lesegetnem, stb.) Nyilván, ha belassul és lemarad a követett versenyző, azt már azért nem követem le. Tavalyról egész sok részlet a fejemben volt az útvonallal kapcsolatban, tudtam hol jönnek a nehezebb részek, és ez nagyon jól jött.
Az első felét tavalyhoz képest kicsit keményebbnek éreztem, meg sokkal jobban meg is voltam már izzadva, de a melegebb idő miatt a folyadékpótlásra most még jobban figyeltem. Haladtam az előírtaknak megfelelően, de próbáltam spórolni is amennyire lehet a második felére. A frissítőpontokon a meleg miatt mindig tele töltöttem a kulacsot, és vettem is magamhoz szilárdat is. De erre menet közben is nagyon ügyeltem, hogy ne fogyjak el ilyen téren a verseny közben. Főleg a nyílt részeken éreztem nehezebbnek, de amint beértem az árnyékos erdőbe új erőre kaptam. Itt több futót sikerült megelőznöm, vagy lehagynom, akik addig mögöttem voltak. A féltávot és visszafordulást jelentő frissítőpontot most nagyon vártam. Odafelé szerintem nehezebb a pálya, mert mintha az egészben lenne egy kis sunyi emelkedés, de visszafelé ez lejtővé alakul szerencsére. 18-20 kilométer környékén megvolt a szokásos energiaátállás”, szinte méter pontosan ott kezdődött, mint tavaly. Nem lepett meg, annyira ki sem zökkentett próbáltam minél jobban tovább haladni. Illetve tudtam, hogy itt jön a kedvenc részem, szűk ösvényes, árnyékos lejtő az erdőben végig fák alatt. Ezt a részt próbáltam minél tempósabban megfutni, mert szerettem volna tartani magamat a mezőnyben nem visszaesni, mivel akiket korábban megelőztem újra közeledtek rám. Ezen a részen amúgy fordult a helyzet, mert én húztam magammal azt, aki nekem segített az elején. Végül ő nem sokkal ezután elment előttem, és többet nem is láttam. Itt még 30 kilométerig jól álltam, még örültem is, hogy 3 óra 4 percet mutat az óra, mert nagy esélyem volt így 4 óra alatt beérni. Viszont innentől kezdődtek a gondok, szép lassan csökkent a tempóm és kezdtem érezni némi fáradtságot. Ezután volt pár kilométer ahol nagyon megzuhantam fejben, pedig nem szokott ilyen lenni. Itt aztán minden eszembe jutott, a “hol rontottam el az egészet” érzéstől, a “lehet nem is fog ez ma sikerülni” érzésig.
A futás is egyre nehezebben ment, hasonlított ahhoz, mint mikor évekkel ezelőtt a napon sikerült túl melegednem és csak sétálni tudtam de futni már nem igazán. De azon kívül, hogy most is a futás egyre nehezebb és kellemetlenebb volt, enni, inni tudtam, rosszul nem éreztem magam, és a séta jól ment, csak a futás nem. Innentől már csak azt vártam, érjek már be és mehessek haza. Ilyenkor próbálok mindig rövidebb célokban gondolkodni, frissítőpontról frissítőpontra haladni és az utolsó után megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy már csak a cél van hátra. Az utolsó frissítőponton sikerült rendezni a gondolatokat is és hol futva hol gyalogolva folytattam. Ezen a szakaszon többen visszaelőztek, akiket korábban lehagytam. Belül rosszul esett látni elmenni őket, de a futás már nem ment igazán. (meg őszintén megmondva a kedvem sem volt meg hozzá, hogy utánuk menjek abban a pillantban).
A végén nagyon számoltam vissza a métereket és segített, hogy hallottam a bemondót is messziről. De végül stílusosan futva estem be a célba, 4 óra 16 perc után, amivel a középmezőny közepét sikerült elcsípni. Nem akarom teljesen a melegre fogni, de biztos közrejátszott az is, hogy a végére így kifacsart a verseny, de nemcsak engem ,a körülöttem versenyzőkön is látszott, mennyire meg vannak viselve. Régen voltam ilyen fáradt, mikor beértem. Az UB Trail után napokig még azon jártak a gondolataim, mit lehetett volna másként csinálni. Nem volt életem versenye, de tanultam belőle és fejben nagyon megerősített, kétség sem férhetett hozzá, hogy a következő edzésbe még nagyobb lendülettel vágtam bele.
Szádvár Trail, Kapitány kör (39 km) – Palásti Péter, beszámoló
Ez a beszámoló nyomokban sem tartalmaz olyat, hogy mit hogyan kellett volna másképpen, jobban okosabban csinálni. És ezt nem nagyképűségből mondom, hiszen általában inkább alul, mintsem túlértékelem magam.
A jó verseny alapja a precíz ráhangolódás, valami olyasféle szertartásrend, aminek minden pontja egyaránt fontos. Nem egy esetben volt olyan, hogy ezek a kis lépések nem voltak meg, egyike-másika elmaradt, ami a verseny közbeni komfortomat befolyásolta. Most úgy készültem, mint a sebész egy operációra, már előtte este bepakoltam, kikészítettem a ruhámat, előkészítettem (na jó azt nem én) a reggelimet. Minden percre kiszámítva.
Hárman mentünk Nyíregyházáról együtt (Vincze Enikő, Újvári józsi), az autóból kicsit aggódva néztük menet közben, hogy a Bódva völgye vízben áll, a patak barna sárfolyam, a szántókon áll a víz. De bizakodtunk is, mert a nap kisütött, 13 fokos ideális futóidő volt.
A bemelegítésre elég idő maradt, a pálya befutó szakaszát mértem fel, ami aztán az égvilágon semmire se volt jó, mert épp ez az utolsó másfél kil aszfalt, de legalább azt megtudtam, milyen jó lesz itt tartani majd.
10-kor szépen elrajtoltunk, egy művház-szerű épület udvarából, Csipi volt a hangulatfelelős, és ehhez nem kell sokat hozzátenni 🙂 Mindenkit átjárt a punkrock …
A pálya eleje egy síkabb szakasz kb. hat kili, abban benne van a Bódva átkelés is, szerencsére hídon. Meglepő (nekem), hogy a mezőny legelejét (Milata testvérek, Bacsó Bence, Kovács Máté meg vagy két-három srác) szinte a Bódva átkelésig láttam magam előtt, így annak realitását kezdtem magamban pörgetni, hogy meg lehet-e a 6. hely, ami célom volt, tekintve, hogy csak abszolút értékelés volt, és az első hat a “dobogós”. Persze ekkor még ez nagyon korai agyalásnak számított, de a cél az végig cél, ugye.
A Bódva átkelés után befutottunk Dobódélre, nagyon tetszett a neve, de ezen kívül abszolút semmi emlékem róla. A falut elhagyva kezdődött a “tánc” igazán. A Szalonnai-hegység terepfutás szemponjából jóformán érintetlen, vagyis én így láttam. Az ösvények nem agyonjártak (mint pl. a Budai-hg), ahol van jelzés ott sincs letaposva az ösvény, néhol azt hiszed tájfutsz. Ezen a rendgeteg lehullott levél csak erősített. Fel-le rángattak bennünket a tracken, ami viszonylag jól kijelzett, de én amúgy is úgy figyeltem mint a vadászvizsla az UTH-s tapasztalatok után… A hegységet lényegében széltében-hosszában bejártuk, olyan gyönyörű mohás sziklák kevés helyen vannak mint itt.
A tempó itt nagyon ambiciózus volt, inkább egy erős terep félmaratoni, mintsem egy majdnem maratonra való. Mocorgott is bennem, hogy nem lesz-e ez sok, de végül hagytam a lábamat “dönteni”, úgyis sokat okoskodok feleslegesen.
Átfutottunk egy kolostor romjai között, ahol két apáca (!) várt a kapuban, én komolyan azt hittem igaziak. Olyan komolyan mondták az áldást ránk. Eközben utolértem egy srácot – mint utólag kiderült ő volt a hatodik, amit ekkor még csak sejtettem -, és innentől nem szerettem volna, ha újra elém kerül. A Szalonnai-hegység északi oldalán egy nagyon szép sziklás terület van, azt hiszem ez az Esztramos-hegy, egy valamikori kőbánya (?) maradványaival, és lenyűgöző panorámával Észak felé. De beszéljenek a képek.
Itt éppen ezeken a szikla-morzsalékokon bukdácsolok. Mindenképpen említésre méltó a frissítőpontok bőséges kínálata és a páncélos vitézek (!) véletlenszerű felbukkanása. Le a kalappal a rendezők előtt!
De vissza pályára, innen lefelé el is hagytuk a hegységet és egy viszonylag keserves szakasz következett, síkon, de sárban.
Eleinte próbáltam én okosba’ kerülgetni, szökdécselni, aztán beláttam ennek nem lesz jó vége. El is fáradok, meg előbb-utóbb hasra is esek. Így aztán hagytam a francba, egyenesen át a pocsolyákon, nem volt hideg, még fel is frissítette a víz megtekergetett bokáimat.
Ezután egy látszólag könnyű terep következett, végig a Bódva töltésén. Komoly lassító volt a 30 centi magas burjánzó fű, meg itt már azért éreztem, hogy majdnem 30 erős kili mögöttem van. A bódvaszilasi gyümölcsös kertek között tértünk vissza a hegyi terepre. Ekkor vettem észre az előttem lévő futót és a már említett vadászkutya ösztönével próbáltam felzárkózni csendben.
Tudtam, hogy lesz itt még egy igazi nagyszopó, a Szádvárhoz vezető 370 darab lépcső. Magamba erőltettem még egy gélt, a felfelékben már nem nagyon éreztem az erőt magamban. Így is sikerült utolérni a srácot, közvetlenül a vár lépcsők előtt úgy 300 méterrel. Szlovákiából jött, néhány szót váltottunk, megegyezve, hogy az 5-6 helyen vagyunk, ami mindkettőnknek jó és hogy a lépcső kemény menet lesz. Ő már bejárta, azt mondta. Mielőtt a lépcsőt megkezdtük én kértem a frissítőponton egy kis vizet a kulacsba, ezalatt a srác (Jan Virostko) vagy 10-15m előnyt szerzett. A lépcsősor – így 35 km után – pusztító. Aki itt futni tudott végig az nem emberi lény.
Ez, kb a harmada, ami látszik. Odafent megint kardcsörgető lovagok fogadtak, igyekeztem mosolyogni.
Közben, Jan egyszerűen eltűnt a szemem elől. Megpróbáltam én menni, ahogy még bírtam, hiszen innen szűk 3 kili a célig, de csak a faluba visszaérve tűnt fel, nem befogható távolságban. Becsületből azért még a végéig mindent kifutottam magamból, így csak 15 másodperccel maradtam le mögötte. De emiatt nem bánkódtam 4 órán belül (3:56) sikerült beérni, a következő negyedórára jött, az első Milata Patrik 3:19-cel, tőle messze voltam, de Bacsó Bencétől (4.) “csak” 15 percet kaptam.
Eredmények
Összességében egy nagyon jól szervezett, jó hangulatú verseny volt, ahova érdemes volt eljönni és jövőre visszatérni!
Fotók: Edelényi Futók Egyesülete, Palásti Péter
baratrunning.com 