terep
Julian Alps Trail, 80 km – Cseke Bernadett, beszámoló
Bled – Kranjska Gora JAT80
79,5 km 3987 m szintemelkedés, 16 óra 59 perc 10 másodperc
A júniusi Szentlászló 84 km-e után – ami nem teljesen úgy sikerült, ahogy terveztem – még idén szerettem volna futni egy hasonló távot. A Julian Alps Trail 80 km-es távját néztem ki, bár kb. 7-800 méterrel több benne a szint, és ugye a Júliai-Alpokban megy, tehát nehezebb, technikásabb a pálya, mégis azt éreztem ide szeretnék menni. Mire észbe kaptam, már betelt a nevezés, de szerencsére július közepén sikerült egy sérült futótól átvennem az övét.
Tudtam, hogy Bazsi és a gyerekek szeptember közepén nem fognak tudni velem jönni, de Melinda és Juli nagyon hamar felajánlották, hogy elkísérnek! Nem tudok elég hálás lenni, hogy együtt mentünk ki Szlovéniába és ahol tudtak támogattak, segítettek engem!
Pénteken kora du.érkeztünk, elfoglaltuk a szállást, majd átmentünk Kranjska Gorába átvenni a rajtszámomat. Itt volt egy kis galiba, a rendszerben szerepeltem mint nevezett, azonban nem találták a rajtszámomat, csak a jeladó volt meg, azt kiadták és kaptam egy új rajtszámot, amit elvileg szinkronizáltak a jeladóval. Ez az egész kissé bestresszelt, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Ezután elmentem átmozgatót futni, majd vacsi, fürdés és alvás volt a terv.
9 körül már ágyban voltam, olvastam még egy picit, de éreztem, hogy nem fog menni az elalvás, annyira izgulok. Fájni kezdett a gyomrom, ami nálam egyértelműen a stressz jele. Bevetettem minden idegrendszer nyugtató és stresszoldó technikát, amit ismerek és fekve is alkalmazható :)) (légzés, autogén tréning, meditáció, vizualizáció, ilyesmik). Megbeszéltem magammal, hogy ez csak egy hosszú futós nap lesz, szuper időben, egy csodálatos helyen, szóval nincs miért aggódnom, jó lesz. Sokára sikerült álomba merülni és kb. csak 6 órát aludni. Soha ennyire még nem izgultam verseny előtt, ebből is látszik, hogy ez egy nagy kihívás volt számomra, amitől féltem, de mégis nagyon akartam.
Ébredéskor minden rendben ment, kávé, reggeli a szokásos tojásos, de azért éreztem, hogy izgatott vagyok. Kb. egy és negyed órával a rajt előtt már Bledben voltunk a rajtban. Megettem egy waffelt, majd később még egy fél banánt is. Fotózkodtunk Julival, Melivel, nézelődtünk, beszélgettünk, közben jöttek a busszal érkezők is. Egyre nagyobb lett a tömeg. Közel 700 induló volt ezen a távon.
9:00-kor elrajtoltunk. Már akkor nagyon meleg volt, egész napra 26-28 fokot mondtak. Az első 14 km-en noha még alig volt 350 m szint, konkrétan nem volt árnyék és bár lassan kezdtem, nagyon felvitte a pulzusomat a hőség. A pici emelkedőkön is azt éreztem, hogy semmi erőm nincs, hogy nem haladok, hogy az evés sem esik jól nagyon, bár toltam a püréket ezerrel, terv szerint. Ilyen állapotban érkeztem az első frissítőpontra 14 km-nél, egyébként pont a tervezett időn belül. Itt akkora volt a tömeg, hogy alig fértünk oda Meliékkel a vízhez, izóhoz, bármihez. Elidőztem vagy 10 percet (lehet többet is…). Mikor Juliéktól elköszöntem még visszamentem és ittam egy pohár vizet, és ettem egy kis perecet is, majd elhagytam a pontot.
Óriási örömömre az épület mögött volt egy kút! Nagyon jókor jött, megmosakodtam, lemostam a sót az arcomról, felfrissítettem magam és megkezdtem az első nagy mászást, ahol 12 km-en várt rám több, mint 1200 m szint.
Még egészen tűrhető nehézségű terepen haladtunk az elején. Erdős, árnyékos részen, gyönyörű fenyvesek közt, puha tűleveleken haladtunk, amit imádtam. De volt sok kanyargós, gyökeres single tracken. Ez egész sok helyen így volt a pályán, tele nagy gyökeres, köves, fűcsomós részekkel. Közben áldottam magam, amiért tudtam hasonló terepen edzeni augusztus végén Chamonix környékén. 20 km-nél volt egy büfé/étterem, ami előtt volt egy itató/kút, jópáran ott mosakodtak, ittak de én inkább bementem a hely mosdójába, mert nem akartam sorba állni és bár wc-re pont nem kellett mennem, de itt tudtam újra mosakodni, és alaposan kezet mosni, inni és a kicsi 2,5 decis kulacsomat újratölteni. Bár volt nálam elég víz meg izó (1-1 liter), úgy éreztem jobb ha még viszek friss vizet, ha inni nem is, de magamat locsolni is jó lesz. Tényleg brutál meleg volt! Nagyon jó érzés volt, hogy itt picit megint össze tudtam magam kapni.
Haladtam szépen felfelé, ahogy árnyékba kerültünk, lejjebb ment a pulzusom és minden rendben volt. Éreztem, hogy erős vagyok, fókusz maximális, minden remek. Semmi extra nem történt, ettem-ittam folyamatosan, az órám jelzett 30 percenként, hogy enni-inni kell. Így 1 óra alatt lement fél liter izó, mellé a házi készítésű frissítésem + víz (almapüré maltodextrinnel, dextrózzal és fruktózzal, amit 2 hónapig teszteltem) és óránként 2 sótabletta. Amikor untam az almát, előkerült a sós paradicsomos allrys gél, ami iszonyatosan jól esett a sok édes után. Elég jól tudtam tartani a frissítési tervet, és a hasam is mindent bírt. Egy morgás, egy csikarás nem volt benne az egész verseny alatt!
A 2. frissítőpont 27 km-nél volt. Itt előszedtem a zsákból a kis doboz, sós főtt krumplimat, ami nagyon jól esett, csak néhány szemet ettem belőle, de isteni volt! Utána egy marék sós perecet letoltam, ittam kólát, megtöltöttem a kulacsokat. Egyik izó mindig saját volt (egy adagos tailwindeket vittem magammal), a másik a pontról töltött Naak isó. És már mentem is tovább.
Tudtam, hogy itt jön a pálya egyik legnehezebb része: 5 km-en kb. 8-900 m szintemelkedés. Amiből 3 km még nem is volt annyira durva, volt benne szint persze, meg ritkult a növényzet és egyre kevésbé lehetett futni, de a 30. km-től már csak kőrengeteg volt! Ideáig kb. 6 óra alatt értem fel és nagyjából 1900-2000 m szint került eddig a lábakba. Innen jött 2 km és még nagyjából 3-400 m szint és kövek, sziklák, egyre meredekebben mindenhol.
Nehéz menet volt ez felfelé, sokan álltak meg, ültek le, botra támaszkodva pihentek. Eléggé demotiváló volt látni, ahogy látni lehetett a felfelé kanyargó borsószem méretű embereket, és tudni, hogy na én is oda tartok fel.
31-nél álltam meg, vagyis ültem le a kövekre pár percre, amíg a frissítésemet megettem, ittam. Ekkor még nem tudtam, hogy sokkal nehezebb lesz innen lefelé menni, mint felfelé. Fent a harmadik frissítőpontnál, 32 km-nél, 2200 méteren, a Stol csúcsán csináltam egy videót, amiben elmondtam, hogy minden ok, tökjól vagyok és elküldtem a futó barátoknak, meg a Bazsinak, hogy tudjanak rólam. 🙂 Egyébként itt a csúcs előtt olyan volt a terep, hogy egy szakaszon kötél is volt kihúzva, hogy abban kapaszkodj, hogy biztonságban érzed magad. Néha belekapaszkodtam, de inkább botoztam. (megjegyzem az egész verseny alatt botoztam).
Itt újra ettem krumplit, perecet, egy szelet narancsot, ittam kólát, mindent megtöltöttem és elkezdtem leereszkedni. A következő pont 12 km-re volt, amiben elvileg alig volt szintemelkedés, de lefelé viszont annál nehezebbnek bizonyult. Nem csak ezen a szakaszon, hanem a következőn is, 46-53 között is. Ez az, amit nem kalkuláltam bele a tervezett célidőmbe, hogy a technikás lefeléken mennyire nem fogok haladni, hogy sokat fog lassítani a tempómon. Egy jó nagy része nagyon más terep, mint amiken én itthon edzek. Kicsinált a technikás lefelé, jobban mint a mászások. Nem a testemet, inkább mentálisan, iszonyatosan kellett koncentrálni minden lépésre. Elég gyenge vagyok lefelé, félek, totyogok, bár kicsit már jobb a helyzet, mint mondjuk egy éve. Nem fájt most semmim, a térdem is tökéletesen működött, de nem tudtam haladni.
Néhányszor tehenek állták el az utunkat, és volt olyan rész, ahol lovakkal és szamarakkal együtt legelésztek szabadon. Érdekes élmény volt. 🙂 Egyébként csodálatos környezetben futottunk, nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem!
A negyedik frissítőpont 44 km-nél volt, itt is marha sok futó volt, akárcsak az előzőnél. A 120 km-es mezőny is erre haladt, jópáran már csak ültek, sőt sokan feküdtek is. Én el nem tudtam képzelni, hogy leüljek és lemerevedjek. Újra ettem krumplit, perecet, egy mini szelet kenyeret, ittam egy pohár kólát. Éreztem, hogy amíg töltöttem a kulacsokat kezdtem kihűlni, picit fázni, itt elég hideg volt és rettenetesen fújt a szél. Jött is egy nagyon kedves nő a crewból, aki látta hogy egyedül szerencsétlenkedek a szélben és segített, nagyon jól esett. Fel is vettem izzadt testemre a széldzsekit és a fejlámpát is előszedtem. Még nem sötétedett, de tudtam hogy hamarosan kelleni fog.
Innen rögtön egy meredek mászással kezdtünk, de így is nagyon jó volt, hogy felvettem a dzsekit, mert konkrétan majdnem elfújt a szél. Egy lánynak segítettem is felvenni az övét, nem ment neki egyedül felfelé mászás közben… Másfél km-en mentünk megint 300 m szintet, csak másztunk és másztunk és fújt a szél ezerrel, majdnem kifújta a botot a kezemből. A kesztyűt is fel kellett vennem, mert kezdett a kezem nagyon kihűlni.
Épp egy hegygerincen araszoltunk többen együtt, amikor már be kellett kapcsolni a fejlámpát. Én ettől féltem, mármint az éjszakai futástól, mert igen kevés tapasztalatom van benne. De az az helyzet, hogy bár végül 6,5 órán át mentem fejlámpával és persze lefárasztott az állandó koncentráció a sötétben, sokkal jobban viseltem, mint amire számítottam.
Ami a legnehezebb volt, kb 50 km környékén egy néhány km-nyi annyira technikás lefelé, hogy egyenesen halálfélelmem volt. Úgy képzeld el, hogy a Vadálló-köveken mész lefelé jó hosszan, éjszaka, fejlámpával. Egy rossz mozdulat és leesel, kitörik a nyakad. Nem túlzok. Itt jópáran megelőztek, nem is értem ők hogyan bírtak látszólag gyorsan menni. Én meg úgy éreztem cammogok, a méterek nem fogynak, de hát túlélésre játszottam. Volt, aki utolért és amikor el akartam engedni, mondta, hogy ő is csak túl akarja ezt élni, jön mögöttem. Ez azért megnyugtatott. 😀
Kb. 54-nél egy szélesebb, jól futható, kanyargós, murvás útra értünk, amin elkezdtem lefelé csapatni. Le is vettem közben a dzsekit, a kesztyűt, melegem lett, és már nem is jártunk olyan magasan. Imádtam, hogy repülök (kb. 6 percesben:)) és hogy jól vagyok, hogy van energiám, erőm, semmim nem fáj, minden fasza! Itt vagy 15-20 embert előztem meg, akik már csak sétálni tudtak. Gondolom őket is kicsinálta az a technikás szar lefelé meg előtte a sok mászás… Na de én futottam!! 🙂 Üzentem a lányoknak, hogy 54-nél járok és pikk-pakk leértem a 61-es frissítőpontra végre, ahol újra tudtunk találkozni. Mosolyogva, vidámam érkeztem, adtak sós krumplit, ettem ropit, ittam kólát, feltöltöttem mindent és itt át is vettem egy száraz pólót, mert azért még várt rám közel 20 km és 600 m szint. Ami nem tűnik már soknak, de annak bizonyult.
A pontról kiérve, felhívtam Bazsit, hogy minden oké, tökjól vagyok, célba is fogok érni, szóval lefekhet aludni. 😀 Jól esett egy kicsit beszélgetni vele, főleg, hogy megint mászással kezdtünk… innentől alig emlékszem mi volt, csak arra, hogy picit kevesebbet ettem, de azért még csúszott minden frissítés és haladtam, csak lassan. Kezdem fáradni, pedig 65 és 70 között volt egy hosszú, egyenes bicikliút, amiben szint sem volt, de már ott is váltogattam a kocogást a gyaloglással. És bár 1-1 ember megelőzött, azért sikerült néhányat nekem is utolérni. Egyébként ez különösebben nem érdekelt, csak magamra fókuszáltam.
Lassan de haladtam, nem cammogás volt, hanem tempós séta vagy kocogás. 72-nél volt az utolsó frissítő és találkozási pont. Mondták is Juliék, hogy készüljek, mert lesz megint egy kis mászás, ők napközben futottak azon a részen. Tudtam, hogy a maradék 7-8 kiliben még közel 300 m szint lesz, de valahogy ez akkor ott nagyon nem esett már jól. Nem is értem miért. 😀 Picit már nyafogtam, de igazából nem volt szenvedés ez, csak egy jó erős fáradtság. Csak tettem egyik lábam a másik után. És bár itt volt egy kis aszfaltos emelkedős rész, azért jócskán erdei terepen mentünk, sok kacskaringós, single tracken, számomra nehezen futható részen.
De egyszer csak vége lett, kiértem Kranjska Gorába, pár száz méter a faluban és ott volt a célkapu. 16 óra 59 perc, lassabb a tervezettnél, de ez nem számított, se akkor, se most.
A fókuszom végig 100%-os volt, ezt a versenyt mentálisan maximálisan és kifogástalanul hoztam le. Fizikálisan viszont ennyi volt bennem most. Tudom, hogy min kell változtatnom, miben kell fejlődnöm, hogy mondjuk hamarabb célba érjek. Szóval vissza kell menni. 😀 Nagyon-nagyon tetszett a pálya, a környék, a szervezés, minden. A szívem csücske lett ez a verseny.
Ami nekem a legszebb, legjobb érzés, hogy honnan hova jutottam el az elmúlt 10 évben, hogy amikor elkezdtem futni 2-3 év kellett mire egy félmaratonig eljutottam, hogy ilyen-olyan sérülés miatt mennyiszer kezdtem újra és újra és újra. Hogy mennyire elképzelhetetlen volt pár éve akár egy maratonig is eljutni, most meg 17 órán át képes voltam menni, koncentrálni, magamra figyelni és ami a legeslegfontosabb: élvezni az egészet és megtalálni benne az örömöt és ez a lényeg szerintem! ♥️
Még egyszer millió köszönet Melindának és Julinak a supportért és az egész együtt töltött hétvégéért, Gabinak a felkészítésért, a kedvenc futótársaimnak a sok-sok közös edzésért és Bazsinak a hátországért. Hálásan köszönöm Györgyinek az elmúlt 2,5 év közös munkáját, vastagon benne van ebben az eredményben és mindenkinek köszi, aki szurkolt és gondolt rám a verseny napján! 🤗
Magas-Tátra átkelés – Palásti Péter, beszámoló
Volt bennem izgalom, mert a 2021-es átkelés kicsit “vakon” ment, néhol szakadó esőben, kicsit kockáztatva, és akkor el is fáradtam benne. De a mostani más volt.
Nagyon korán (3:30) keltem, hogy mindenre legyen idő a busz 4:30-kor indult Ótátrafüredről a kuznicei “rajtba”. Bemelegítésként a parkolóból egy 10-15 perces séta a Nemzeti Park bejáratáig, nem verseny, de azon kuncogtam magamban, hogy aki verseny szellemmel él, az nem nagyon tud másként viszonyulni. Indulás után Anita, Antal Csabi, Sára Peti, Mátyus Laci szinte kilőttek, én Kassai Zolival hátrébb maradtam, mert én ezt nem tudtam versenynek felfogni.
Erős gyaloglással tettük meg az első pontig az utat, hiába volt korán, már ekkor sok turista vette célba a Murowianec menedékházat, sőt volt aki már onnan visszafelé jött. Egy gyors pecsételés, kis vízvétel után irány a Zawrat, kőtengeren és meseszép hegyi tavak között, szikrázó napsütésben. Kifogtuk az idény legjobb napját! A Zawrat hágóján emelkedve meglassult a turista-kígyó, itt már várni kellett, ha a láncot használni akartad.
Itt-ott már kikerültem, ahol biztonságosan tudtam alternatívát találni. A hágó tetején éppen csak egy pillantásra volt idő, zavaróan sokan érkeztünk meg, és feszült volt a hangulat a várakozás (egymásra várás) miatt. Eszembe jutott az Everest film, a Hillary-lépcső, na ott milyen lehet várni, mikor az értékes percek jeletik a túlélést… De ez csak játszótér ahhoz képest.
A Zawratról le bukdácsolós, nagysziklás részek vannak, futni itt se lehet. Leérkezve az Öt-tavi menedékházhoz Zolival még együtt haladtunk, de itt sokat kellett várnom a WC-re, így egy időre elvesztettük egymást, egyedül haladtam a Rysy felé. Nekem ez extra stressz, mert könnyen eltévedek 🙂 A Rysy mászás előtt aztán beértem Zolit, együtt haladtunk, de mostmár tudatosabban kerülgettük a többi túrázót, egyfajta terepfutói fensőbbrendűséggel követelve, hogy engedjenek előre!
Nagyon hasznosnak bizonyult a kesztyű, nem a hideg, inkább a mászás miatt, biztosabban fogtam meg penne az éles sziklaperemeket, ez megnyugtatott és egyre gyorsabban tudtam haladni. A Rysy csúcsa olyan, mint az állatkertben az a domb, ahol a majmok ülnek, a tetején a pávián basa, alatta a feltörekvő hímek, lejjebb a nőstények szoronganak újszülött kicsinyekkel. Talán két percre ha megálltunk, majd indultunk lefelé. Itt van a “pálya” legszűkebb része, két létrás mászás, ahova sorakozni kell. A türelem nem erényem. Kerestem és találtam egy biztonságosnak ítélt utat, és szépen leosontam arra, megkerülve a sort, amúgy magyaroschan.
Innentől egy nagyon hosszú lejtő vezet a Poprádi-tóig, miben végre lehet futni is. Itt szinte szárnyra kaptam, Zolit is hátrahagytam azzal, hogy majd a tónál bevárom. Élveztem technikás lefelé futást, gyorsnak tűnt, pedig jó ha 8 percesekben lehetett haladni. Hipp-hopp le is értem egy műútra, ahonnan látszottak valami tavak, lehetett jobbra és balra is menni, de ekkor jött egy rövidzárlat és én jobbra indultam. Nagyon klasszul futható enyhén lejtős műút, mondom had menjen, utána úgyis jön az Osterva-hágó, ott majd megint mászhatok. Haladtam egy ideje, de kezdett gyanús lenni, hogy sehol a Poprádi-tó. Kérdezgettem, és végül egy idősebb úr tájékoztatott, hogy éppen a Csorba-tó felé haladok, és már nem is vagyok nagyon messze. Óhogyaza…. Vissza már nem volt olyan kellemes a “lejtő”, de ott dögöljél meg te marha!, mondogattam magamnak.
A Poprádi-tónál a ponton mondták, hogy szegény Zoli már sokat várt, de aztán elindult felfelé. Annyit vettem még észre, hogy a ponton ücsörgött Lőw Andris, teljesen kikészülve, nem értettem hogy miért, de aztán elmesélte, hogy beverte a fejét egy ágba, attól volt olyan, mintha másnapos lenne szegény. (De aztán jobban lett és teljesítette.) Az Osztervát így megint egyedül ostromoltam, végre kevesebb volt a turista, erőteljesen tudtam sétálni felfelé, meg is lett az eredménye, mert vagy kétszáz méterre, a hágó tetején megláttam Zolit, kurjantottam neki, intett, hogy megvár. Innen együtt haladtunk a Magisztralén lefelé a szépen, vagyis a fenét lefelé, mert ez egy hullámos szakasz a Magas-Tátra déli frontján végig, hatalmas kőlapokon szökdécselve.
A vizem a Btizi-tónál fogyott el végleg, még volt hátra vagy 9 kili, úgyhogy abból töltöttem meg a kulacsot, közben egy gyors fohász, hogy ne legyen ettől semmi bajom. Mondjuk ott nem nagyon vannak állatok, legfeljebb néhány madár. Alkonyodott, mire elértük a Sziléziai Házat, ahol csapolt Kofolával leptük meg magunkat az utolsó lejtőzés előtt. Ez a szakasz már tényleg futható, figyelős, mert gyökerek, sziklák itt is vannak, meg persze a fáradtság és a türelmetlenség sietteti a futót.
Beérve egy gyors számvetés: a kondícióm kiváló, nem fáradtam el, de a talpam olyan mint a vasárnapi rántotthús, kiklopfolt.
Weissee Gletscherwelt Trail – Palásti Péter, beszámoló
Volt bennem izgalom és várakozás egyszerre, így nem sokat aludtam, vártam az ébresztőt. Gyors öltözés, szolid reggeli, majd lesétáltam a Maiskogelbahn alsó állomásához, onnan indult a transzfer a rajtba az Einziegelbodenhez 6:15-kor. A buszban visszafogott hangulat, mintha mindenki másnapos lenne. A buszozás közben felkelt a nap, a hegyi szerpentinen a társaság is. Kiszállás után az első kötelező feladatként mindenki örült wc keresésbe kezdett. 45 percet álltam sorba, úgy hogy tulajdonképpen nagyon nem kellett, de belekalkuláltam, hogy mire odaérek …
Na de a versenyről. A rajt után a pálya egy viszonylag jól futható 170m-rel kedveskedett, aztán gyaloglásra váltottunk. Itt a pálya a felvonóval párhuzamosan haladt, még a botot is lehetett használni, meg el is lehetett férni az ösvényen. Mászás, mászás és mászás két órán keresztül, szűkülő és egyre meredekebb ösvényeken. Itt már a botot is eltettem, mert csak elcsúszkált a hegye a sziklákon, többet vitt, mint adott. Kisebb hófoltok a vártak a beígért gleccser helyén, majd elértük végre a pálya legmagasabb részét a Kapruntörlt, ami egy szűk sziklahasadék. Kellemetlen szél fújt, de nem esett (még), és innen azt vártam, hogy tényleg csak egy nagy lejtő a maradék 25 kili. Na, hát ennyire nem volt egyszerű. Mert a lefelé is mászás volt, jó esetben csak seggen lecsúszás a meredekebb sziklákon, máskor hasra fordulva ereszkedés és kapaszkodás. Nem voltam bátor, itt sokan elmentek mellettem, nem akartam kockáztatni egy nagyobb esést, mert itt nehéz jól esni, kb. mint egy kés raktárban. Biztattam magam, hogy lesz ez jobb, lett is, átváltott a track az egyáltalán nem futhatóról a rettenetesen futható részre. Szűk, fél lábfejnyi széles ösvény, két szélén sűrű aljnövényzettel. Itt már jobban haladtam, sőt egy szakaszon már türelmetlenül vártam, hogy előzhessek végre. Előttem egy csinos fenekű lány szaporázta a neki tervezett szűk ösvényen, mögé beszorultam egy kilométeren keresztül, előzni csak engedéllyel lehetett. Közben elkezdett esni is, de már nem bántam, mert egyébként is a pálya hegyi tavak között vezetett, elképesztő opálos kékség. Sajnos nagyon nem tudtam nézelődni, mert minden lépést tervezni kellett, megállni meg ugye nem illik, ha már verseny. Átkelve a legnagyobb tó közötti völgyzáró gáton – ez egy aszfaltos rész volt – megkezdődött a kevésbé intenzív ereszkedés. Komfortosabb lejtők, ami olyan mint Tokajban a legnehezebb kétszer, úgyhogy innen már bátrabban jöttem. Alagútak, kisebb-nagyobb hidak, patak átkelés, vízesésében mászás nagyon élvezetes elemei ennek a versenynek. És közben egyre csak gyorsultam, előztem, felpörögtem. Talán kicsit túl is húztam, először a bal majd a jobb lábamat (combhajlító) húzta be a görcs. Gyorsan ettem egy magnézium tablettát és ittam még többet, kicsit megálltam nyújtani. Jobb lett, folytatódhatott a rallye, lefelé. Jó érzés volt, hogy nem fogytam el, hanem inkább magamra találtam, nagyobb kockázatot mertem vállalni még az egyre csúszósabb gyökeres, köves szakaszokon is. A Klammseet elérve már szinte a célban éreztem magam, mert ezt a részt még kedden jobban bejártam, tudtam hogy innen már csak egy nagy levegő és lent vagyok a faluban. Itt várt a feleségem bringával, kicsit méltatlankodva, mert azt ígértem öt óra környékén fogok beérni.
Rengeteg turista volt ekkor már, kedvesen biztattak, igyekeztek félreugrani előlem. Érzésre (:-) megszállott tempóban haladtam, és már csak előztem, előztem és előztem. A célban a szpíker magyarul köszöntött. Isten hozott Péter!
baratrunning.com 