terep
UTH-Szent László Trail – Szabó László, beszámoló
Valószínűleg nem lesz rövid, úgyhogy vagy dupla kávét főzz le, ha el akarod olvasni, amíg a végére érsz, vagy jó lassan kortyolgasd a szimplát! Keresem még, hogy mi lehetene egy jó alcíme ennek a beszámolónak. Majd amire a végére érek talán eszembe jut valami frappáns. Ha nem hát akkor így marad. Egyébként, ha magát csak a versenyt nézném a rajttól a célig akkor biztosan valami olyasmi lenne, hogy háború a gyomrommal, vagy az ISO bosszúja. De ez a beszámoló nem csak ezt az idő sávot öleli magába. De eljutunk majd ehhez a részhez is.
Az utolsó pozitív beszámoló majdnem 1 éve a Szentendre Trail-ről született tőlem. Azóta csak egyet írtam a sérülés miatt feladott Vadlán 54-ről, ami annyira letargikusra sikerült, hogy Gabi inkább megtartotta ezt négyszemközti olvasásra. Nem is baj. Sőt…
Az utána lévő időszak az valami olyan mélyre vitte az életem sporthoz kötődő részeit fizikailag és mentálisan is, hogy voltak napok (szinte csak olyanok), amikor komolyan gondolkodtam rajta, hogy akarom-e én ezt tovább csinálni. Az edzések szarul mentek, gyanakodtam én már mindenre. Lime kórra a begyűjtött kullancsok miatt. Covid típusú fertőzésre, mert amikor nem tudod mitől vagy szarul, csak szarul vagy, akkor ez már egy magyarázat lehet rá. De diagnosztizálva semmi nem lett. Gyakorlatilag 2025 utolsó negyede ebben a kiváló hangulatban telt el. És ha az emberben dolgoznak a kétségek, akkor az univerzum általában megadja rá a lehetőséget, hogy megrágd mit is szeretnél a jövőben. Ezt nekem egy bokaficammal adta meg rögtön január elején. Lehetett gondolkodni, hogy akarom-e még a futást. Ha nem, milyen jó lesz már pihengetni itthon meló előtt, vagy után… Itt az alkalom az előpróbának. Pár nap alatt világos lett. Hát persze, hogy futni akarok. Mikor mehetek már? Regeneráció, boka erősítés, próba kocogás napról-napra, hétről-hétre.
És itt valami átkattant bennem minden tekintetben. Ha bizonyosság van, hogy mit akarsz akkor jön a motiváció, jönnek a jól eső edzések.
A mérlegre állva rájöttem, hogy nem kevés plusz is felszaladt ahhoz képest, amit a futáshoz ideálisnak tartanék. Úgyhogy meg kellett reformálni némileg a kajálásomat is. Úgy számoltam, hogy nagyjából 7 kg-t kell ledobni magamról. Ezt kicsit még túl is toltam. Volt, hogy 9 kg-mal mutatott kevesebbet a mérleg az induló súlytól az UTH előtti héten.
Valamikor a Bodri Trail után felvetettem Gabinak, hogy ha lehet tegyünk be még egy futó edzést a heteimbe, mert úgy éreztem kell ahhoz, hogy stabil tudjak lenni 84 km-en keresztül. Nem kellett tőle kétszer kérni. 🙂
Így kerültem a Pünkösdi hétvégére szerintem életem futó formájába. Edzettséget, stabilitást, állóképességet nézve abszolút az eddigi legjobb csomaggal állhattam oda a rajtba vasárnap éjjel 2-kor, nagyjából 1 óra alvással a verseny előtt (na jó ez nem volt így ideális).
Mentálisan teljesen rendben voltam. Ha valamit igazán akarok, akkor ez a része nekem viszonylag könnyen megy. Fókusz van, akarat van, és végig is megyek. Célidőre nem vagyok elég kompetitív, de célkapura igen. És ezt a kaput igazán akartam.
A mantrák megvoltak és előre elhatároztam, – mivel a pálya teljes hosszát ismertem – hogy mindig csak a következő frissítő pont létezik. Nem gondolkodom Dobogókőnél, hogy milyen szar meredek lesz a Vöröskő, mert rohadtul nem számít ott akkor még, és csak szétesek tőle meg a beláthatatlan távtól. Mindig csak a következő frissítőpont és az odáig tartó út a lényeg. Az a fókusz.
Nyugodt és koncentrált voltam a rajtban. Az előre beharangozott “csendes rajt” hála az égnek nem volt csendes, úgyhogy még a hangulatát is imádtam. Az első olyan rajtom volt ami éjszaka, sötétben zajlott. Tetszett a feeling. Visszaszámlálás, rajt…
Na és ami ezután történt fizikálisan teljesen más volt mint amit elterveztem. 🙂
Miért is lenne valami egyszerű és tervszerű, ha lehet az ellenkezője is. Na jó, mondjuk az a része, ami rajtam múlott azt azért próbáltam a jó mederben tartani. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy az elejét nem futom el. Ez pipa. Ennek ellenére már úgy ömlött rólam a víz 5 km után, mintha dél lenne és tűző nap. Folyadék pótlás ment, viszont a Lajos forrásnál már elkezdtem érezni a gyomrom. Jó dolog az ivás, csak az már nem annyira, ha az nem akar felszívódni. Az előre, hónapok alatt begyakorolt és működő frissítés gyakorlatilag másfél óra alatt omlott össze. Dobogókőre úgy értem fel, hogy a tervezett szénhidrát mennyiséghez képest már mínuszban voltam. Ennek ellenére az időm abszolút a tervezett volt.
A ponton várt a párom és a tesóm. Ők voltak a csapatom. Plusz egy ismerős, aki a párját frissítette, de mellette nekem is nagyon sokat segített mindenhol, ahol találkoztunk. Próbáltam kicsit magához téríteni a gyomrom, meg lehűteni magam a kútnál. De a dömösi frissítőig sem változott semmi. Tempó ment, a szénhidrát kevésbé. A hasam hol kotyogott, hol görcsölt, de távozási szándékot egyik irányba sem jelzett komolyabban. Pedig lehet jobb lett volna utána. Ez így elég patt helyzet volt. Ennek ellenére a Vadállóra, majd onnan a Prédire egészen jó tempóban sikerült felmászni. Úgy éreztem inkább a felfelék mennek, mert ott nem rázkódik a hasam. Kis öröm is öröm. Lepencére lefelé egy-két félreállást leszámítva, ahol pár másodpercet megint gondolkodott a gyomortartalmam, hogy kint vagy bent (végül mindig bent) folytassa a napot, haladtam rendesen.
Az időm még a lepencei ponton is rendben volt. De mihez képest is volt rendben?
Úgy számoltam, hogy a Sub 12-höz nagyjából életem futónapját kell kifognom. Ez elég gyorsan eldőlt, hogy nem az a nap lesz. Viszont a vastagon Sub 13 az bennem van és ezzel az idővel én maximálisan boldog lettem volna. Szóval ehhez képest a részidőm simán jó volt. Meg a lábaim is. A világon semmi baja nem volt a lábaimnak. Ami nálam ritka és örömteli. Fejben is stabilan tartottam magam. Egyedül még a dobogókői mászáson jöttek negatív gondolatok, hogy ez ilyen állapotban hosszú nap lesz, de hamar elhessegettem őket és azt mondtam, hogy előbb-utóbb rendben lesz az is, ami most nincs. Csak haladni kell.
Na vissza Lepencére. Frissítés. Mivel az ISO abszolút nem akart menni megígértették velem, hogy tolok egy gélt, aztán ha bentmarad az sem baj, ha kijön akkor meg megtörtént a reboot és akkor annak örülünk. És ezen a napon ezzel lett meg a megoldás. Gél be, pár perce rá szétlövés a bentmaradásért az út szélén, majd haladni tovább. Szinte minden egyes alkalommal ezt el kellett játszani, de minden egyes alkalommal bent maradt, ami bement. Ez szűk óránként jelentett egy gélt és egy félreállást. Viszont a köztes időben viszonylagosan nyugodt gyomorral tudtam haladni. Leszámítva a Pilisszentlászló -Visegrád közötti szakaszt, mert ott vagy kiesett egy gél az övemből vagy nem készültem eléggé erre a megoldásra fel Lepencén, de ott nem volt gélem. Maradt a már felhigított ISO, ami megint megkotyogtatott. Elképzelésem sincs, hogy egy elvileg hígabbra kevert cucc, aminek ugyanaz az összetevője, miért nem tudott működni aznap a géllel szemben. Ez még rejtély számomra.
Visegrádra így elég rottyon, de beértem. Itt magamhoz vettem az összes gélt, ami be volt készítve. Volt azért bőven. Be is toltam ott egyet helyben. Jöhetett a jégtartós sál, sapka, karszár, mert addigra már megjött a meleg is. Terv szerint innentől a segítőimmel már nem volt találkám. Pap-rétre nem akartam, hogy begyalogoljanak helyismeret hiányában, meg amúgy sem. A Skanzennél meg van minden, amivel össze tud rakni a crew arra a maradék 7 km-re.
A Fellegvárhoz felfelé nagyjából rendben voltam. Fent, – ahogy tavaly, idén is – fejben röhögök a “teraszos turisták ábrázatán”, akik nem nagyon értik kik vagyunk, mik vagyunk, és miért vagyunk ott, koszosan, csapzottan, büdösen, és miért örülünk úgy a kút vizének, mint a középkori filmekben az éhező koldusok a száraz kenyérdarabnak. Ez a látvány mindig feldob. 🙂
Innen Pap-rétig hol jobb, hol lassabb tempóban, de haladtam. Azt persze láttam, hogy már lassulok, de még mindig rendben voltam. Fájdalmam nem volt, csak fáradtság. Az meg ezzel a sporttal jár, úgyhogy említést sem érdemel.
Ponton jég, víz, hűtés, mosakodás és jöhetett a két utolsó tüske. Jött. Meg is csapott. A Vöröskő még csak kicsit, de ha a futásban lenne rászámolás, akkor a Nyergesen már biztos kaptam volna egyet. Ott jött ki az a szénhidrát hiány, amit okozott az egész napos harc a gyomrommal. Elfogyott az energia. És hiába volt rendben a lábam, nem görcsölt nem fájt.( Ez a jövőre nézve mondjuk azért több mint bíztató.)
Azért a tetőre valahogy csak feljutottam, de innentől már szinte egészen a célig csak vánszorogtam az addigi önmagamhoz képest. Persze a tempónak az sem tett jót, hogy ezen a szakaszon már kaptuk telibe a napot árnyék nélkül. A Sub 13 már bőven a múlté volt. De valahogy nem voltam csalódott miatta. A Skanzeni pont és a szentendrei kutak még percekre tudtak javítani az állapotomon kb annyira, hogy ne főljek meg teljesen, de nagy futást már nem tudtam rendezni a patakparton sem. Pedig egyszer tök jó lenne itt verseny végén legalább 6 percesben rohanni. 🙂
Azért a belvárosi macskaköves részre még össze tudja szedni magát mindenki, így én is végig futottam a kis hídtól a célig. Jöttek a tapsok az emberektől és kiderült, hogy hiába változott a rajt-cél helyszíne. Ez ugyanaz a felling. Max egy kicsit jobban kell erőlködni fel a templomhoz. 🙂
A célkapu, amit akartam már mögöttem, a vizes törölköző és az érem a nyakamban. A párom és a tesóm mögöttem álldogálnak, amíg kicsit megnyugszik a szervezetem a pihenő padon. Nincs ennél jobb érzés egy teljesített ultra után. Ez a napom az övéké is, meg persze Gabié az edzőmé is. (Hiányoztál onnan! ) Köszönöm nekik. Hálás vagyok mindenért.
Aztán miközben a jutalom pizzáinkat ettük és a korsó csapolt búza sörömet kortyolgattam Szabi a Pék éttermében, beszélgettünk az élményekről. Eszembe jutott az, hogy honnan jutottam el idáig. Az jutott eszembe, hogy a térd műtéteim után hány évig mondogattam magamnak, hogy én már nem tudok futni… És nem is futottam. Aztán valahogy csak elkezdtem.
És mostmár azthiszem gondolhatom azt, hogy egy kicsit még is tudok futni.
UI: Alcím nem lett. 🙂
WTF BRZSNY, 33 km – Huszti György, beszámoló
Ha röviden akarnám elintézni a verseny beszámolót, akkor csak annyit írnék, hogy mindent vitt ez az esemény most nekem.
A VTM50 nekem egy óriási áttörés volt. Azon túl, hogy első terep maraton, első ultra táv, de először léptem át a hat órás mozgás időt, ami több, mint a felével több, mint az eddigi 4 órás idők. A versenyt feldolgozva, kielemezve fejben annyira erősnek éreztem magam még a teljesítést követően is, hogy a mentális állapotom fenntartására, önbizalmam növelésére nézegettem a következő futós eseményt. Nem tudom mi történt a VTM után, de fizikailag is egyre jobb állapotba kerültem, ezért amikor szembejött velem Zsófiék börzsönyi versenye, egyből éreztem, hogy erre nekem most szükségem van és a zöld lámpát követően be is neveztem a 33 km-es távra J
Börzsönyben még soha nem voltam futni, de sokat hallottam róla, ezért mindenképp igazi kihívásnak éreztem. A pályarajz kifejezetten tetszett, a térkép lenyűgözött, végig erdőben haladt az útvonal. Térképről olvasva, egyből látszott a szintvonalakon, hogy itt bizony lesznek nehezebb részek (nagy szopónak is nevezhetjük magunk közt, ugye? J ), aztán amikor a szintmetszetet megláttam, akkor már azt is mondtam, hogy hú b+ ez nagyon kemény lesz.
4:30-kor keltem a verseny napján, a terv az volt, hogy legkésőbb 6:00-kor indulok, hogy a rajtközpont nyitásra odaérjek, mert bizony kevésnek tűnt az idő a 8:30-as rajtig. Nem készítettem ki semmit se szombat este, aludtam egy jót, majd felkelést követően készítettem mindent el, szép sorban. Nem unatkoztam egy percet se, majd pontban 6:00-kor kocsiba ültem és elindultam. Útközben kétszer álltam meg átmozgatni magam. Kóspallag és Királyrét közötti erdei úton haladva gondoltam, hogy „igen, ez egy másik erdő, másik hegység, mint amihez én szoktam”. Lehúztam az ablakot és szippantottam magamba az erdő illatát és csodáltam meg a látványt. Azt hiszem a verseny végéig utoljára. Onnantól kezdve csak a versenyre koncentráltam.
Átvettem a rajtszámot, pacsiztam pár ismerőssel, bemelegítettem, felvettem a futómellényt, leadtam a ruhatárba a cuccom és a rajtban találtam magam. Picit helyezkedtem, merészkedtem előbbre menni, de nagyjából a közepén megálltam.
A pálya gyakorlatilag 4 fő részből állt, két komolyabb mászásból, két hosszabb lejtőzésből állt. Előzetesen megnéztem a frissítőpontokat, ami alapján a két fél literes vízzel megtöltött kulacsom mellé raktam be két tartalék kulacsot vízzel megtöltve. Ez utóbbi reggel volt fagyasztóban is, úgyhogy a hűtésem is megvolt. Az első frissítőpontig lement az első emelkedő és az első lejtőzés. Nem akartam egyáltalán kicsinálni magam az elején, de ennek ellenére úgy érzem, hogy jól haladtam felfele. Nem sokat foglalkoztam a környezettel, de miközben hátrafele is forgolódtam figyelve a többieket egy-egy pillanatra csodáltam az erdőt.
Az első lejtős szakaszon kihasználtam a szélesebb utat, néhány futót beelőztem, majd a single track szakaszon sokáig követtem az előttem haladót, aztán elengedett. Ez jól jött, mert jött a meredekebb, sziklásabb rész, ahol minden lépésemet jól át kellett gondolni, de ugye ezekre csak pillanatnyi időm volt. A frissítőpontra üres kulacsokkal érkeztem, siettem újra tölteni, kértem segítséget is, hogy minél kevesebb idő menjen a depózásra. Feltankoltam szénhidráttal, pont időben érkeztem és mentem is tovább. 1-2 km után jött a második mászás, de ez keményebb volt, mint az első. ~600 m szint egyhuzamban. Nem volt könnyű, örültem is, amikor a tetejére értem, ott fogadott is a fotós, nyilván örömteli pillanatokat éltem át, csodálatos panoráma és bár még majdnem fél táv hátra volt, de a szint 80-90%-a pipa.
Egy percig sem lehetett unatkozni, változatos volt a terep, de nagyon száraz és kemény, megérezték a lábaim. A második frissítőpont előtt volt egy irányító, aki csak annyit mondott, hogy még 800 m a pontig. Csak azt nem mondta, hogy a maradék szintet még bele kell a pont előtt tenni. Itt már együtt haladtunk a rövidebb távon indulókkal, mondhatnám úgy, hogy diktálták a tempót a tovább haladásra, de ők az élmezőnyhöz tartoztak, úgyhogy nem sokat láttam őket. A frissítőponton ismét újratöltöttem a kulacsokat, és neki indultam a lejtőzésnek. Már a szintmetszetet látva is gondoltam, hogy ez annyira azért nem egyszerű, de a meredekséghez még jött a szikla törmelék, por. Szinte végig egyedül haladtam lefele, igyekeztem nem belegondolni abba, hogy akár eshetek nagyot is, ha megeresztem, de nagyon nem volt választásom, mint agility létrázni az aljáig. Mikor leértem konstatáltam, hogy a lábaimnak ugyan nem esett jól, de nem is estem és már csak néhány kili van hátra. Itt, ami még volt erő, azt bele is tettem, szép huszáros hajrá lett a végére.
Örülök, hogy eljöttem. Örülök, hogy jól éreztem magam, élveztem minden pillanatát a napnak. Volt még egy kis bandázás, ebéd, aztán végül az eredményhirdetést, tombolát is megvártam.
Szerintem még tuti jövök errefele 🙂
Fotók: Runaway
Vértes Terepmaraton, 50 km – Huszti György, beszámoló
Zsebben az első. Az első ultra táv. Ráadásul az aszfaltos maratonok után ezt terepen sikerült teljesítenem. 6 óra 13 perc és néhány másodperces idővel 72. helyen értem célba a 128 teljesítő közül.
Mindössze két hónapot tudtam célirányosan készülni rá. Az első idei, februárban elkövetett félmaratonomat is megkönnyeztem, az egyik pillére volt a mai teljesítésnek. A hétvégi hosszú, terepes edzések alatt sokszor megfogalmaztam fejben a beszámoló előzmény fejezetét, de egyszer sem sikerült leírnom. Lehet jobb is, popcorn kellett volna hozzá. J
Még 2025 nyarán fogalmaztam meg egy olyan célt, hogy a VTM-en teljesítem az 50 km-es távot. Ekkor még a SPAR maraton felkészülés közepén voltam és a budapesti maraton utáni időszakot akkor úgy éreztem, hogy alakulhat aszfaltosan is, nem feltétlen terepesen. Aztán a maraton utáni napokban jött egy baleset, ripityára tört a könyököm, beindult az újratervezés. Jobban mondva adott volt egy futós esemény, amire vagy így, vagy úgy, de fel fogok készülni.
A balesetet és a műtétet követő napokban már el is kezdtem számolgatni, hogy néhány hét és visszatérek a futásba, hiszen a lábaim szuper állapotban voltak, ekkor, még. Aztán ez a számolgatás rémálomba ment át, amikor tudatosult bennem, hogy nem hogy futni nem fogok egy darabig (főleg nem terepen a téli időszakban), de még a karom rehabilitációja is hosszú-hosszú hónapokig el fog tartani. Persze így a fókusz átkerült a futásról másra, beindult melóban a folyamatos stressz, ami így összességében azért lelkileg igencsak megviselt.
Gyaloglás és könnyű kocogás váltakozva, ami a gipszlevétel utáni két és fél hónapig tartó időszakot jellemezte sport tevékenységemet. Nagyon sokat tanultam ebben az időszakban, persze főként mentálisan. A könyököm nagyon lassan javult, aztán egyszer csak eljött az idő, amikor már rendes futóedzéseket végeztem. Sok-sok edzés nagyon nehezen ment. Aztán eljött az idő, hogy terepre menjek és gyakorlatilag beköltöztem a Vértesbe, legalábbis valamennyi hétvégi futást a VTM útvonalát bejárva teljesítettem. Éreztem, hogy a forma, a fizikai állapot nem az igazi, de amikor az egyik 30 km körüli edzés már az elejétől nehezen ment és mégis sikeresen, magabiztosan megcsináltam, akkor azt mondtam, hogy mentálisan teljesen rendben vagyok, a VTM 50 km meglesz.
A verseny előtti hétvégén a finomhangolás is rendben ment. Tudni lehetett, hogy igencsak berobban a meleg a verseny idejére, ez mellett, mivel eső régen esett, a talaj száraz, porzik, és kemény. Ez persze kifejezetten kedvezhetett a gyors lábúaknak.
Időben, gyakorlatilag nyitásra érkeztünk a versenyközpontba. Rengetegen tettek így, komoly kis sor alakult ki a rajtszám átvételnél. Kivételesen nem szöszmötöltem sokat, gyorsan indulásra készen voltam, bemelegítésre is szántam időt.
A középmezőnybe helyezkedve rajtoltam. Fegyelmezetten, lassan indultam el, gyorsan felmértem, hogy piszkosul erős a mezőny, az első hat km-en csak engem előztek. A dombtetőre érkezve aztán ritkult a mezőny, kisebb-nagyobb bolyban haladtam az első frissítőpontig. Berobbant a meleg, gyakorlatilag mindkét kulacsot újra kellett vízzel tölteni és a fejem hűtéséről sem feledkeztem meg.
Ezt követően a frissítőpontok kb. 6-7 km-ként voltak, éltem is a lehetőséggel, folyamatosan hidegvizes sapka volt a fejemen. A második frissítőpontig – 18 km – minden rendben ment. Várgesztesig tartó 5 km nagyrészt emelkedős szakasz kicsit megviselt, itt éreztem fáradást. Miután a maratoni távon indulók leváltak, nagyon szellős lett a mezőny, igyekeztem újabb bolyhoz csapódni. Várgesztes utáni nagy emelkedő össze is hozott néhány embert, akik együtt haladtunk a vérteskozmai frissítőpontig. Itt már 30 km volt a lábaimban, azt gondoltam, hogy a verseny itt fog kezdődni, nekem. Még egy darabig tartottam a lépést a maroknyi csapattal, aztán egy hosszú, kellemetlen emelkedőn egyre jobban lemaradtam. Az emelkedő végére elég rendesen elfáradtam, de erőt adott, hogy a legnehezebb részén túl vagyok és az utolsó előtti frissítőponton még bíztam benne, hogy a célba érkezési időm 6 óra körüli idő lesz.
A „levezető” 10-11 km viszont még lassított kicsit, nehezen tudtam futni, de biztosan haladtam a cél felé.
A településre érve az aszfalton hol fülig érő szájjal, hol kicsit meghatódva haladtam. Megcsináltam! Aztán a célegyenes előtt megláttam Ágit, Igit Gizion pólóban, el is tört kicsit a mécses, a célba gyakorlatilag sprintelve érkeztem (legalábbis így éreztem 🙂 ). Nagy volt az öröm, de az erőmmel elkészültem teljesen.
Nem lehetek elég hálás, hogy rendületlenül írtad az edzéstervet a nehéz időszakban is (a gyaloglósat is J) és közösen behúztuk ezt a VTM-et.
baratrunning.com 