terep
Salomon Ultra-Trail Hungary, Gizion fotók
UTH beszámolók előtt egy kis Gizionos galéria.
Kinizsi100 – Ficzere Juli, beszámoló
A tavalyi teljesítésen felbuzdulva, a 2023-as versenyek közé simán bemondtam Gabinak az UTH leghosszabb távját. Szerencsére kettőnk közül ő volt a józanabb és finoman jelezte, hogy ott a szintidő komoly akadályt jelentene számomra, ezért idén is a Kinizsit 100-at választottam.
A verseny előtt két héttel még minden nagyon stimmelt. Mentálisan és fizikálisan is nagyon erősnek éreztem magam. Ez a verseny hetére nagy mértékben alábbhagyott. Hét közben több minden elvitte a fókuszt, így végül csak pénteken tudtam igazán a teljesítésre koncentrálni. Napközben többször fejben végigfutottam a pályát, alaposan áttanulmányoztam a tájékoztató füzetet, amit rajtcsomag átvételkor kaptunk. Ekkor tűnt fel, hogy van egy idézet a füzet hátsó borítóján. Elővettem a tavalyi füzetet is, amin ez állt:
„Előbb csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges,
és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen.”
Assisi Szent Ferenc
Ez nagyon megérintett, kicsit meg is könnyeztem, mert még mindig meghatódom magamon. Aki ismer az tudja, hogy hét évvel ezelőtt az ilyen teljesítéseknek a közelében sem voltam. Vajon hozzá lehet szokni ehhez az érzéshez?
A verseny előtti napokban folyamatosan szakadt azt eső, ezért fél szemmel követtem a Kinizsi 100 csoportot, ahova folyamatosan kerültek fel fotók a pálya állapotáról, meg persze rengeteg tanács, tapasztalat. Az időjárásra persze nincs ráhatásom, de mégis egész héten bűvöltem az időjárás előrejelzést.
A verseny napján a reggeli felkészülés és rajthoz érkezés egész higgadtan zajlott. A rajtban már hosszú sorokban álltak a túrázók mire kiértünk. Nagy meglepetésemre megjelent Szilvi és Gabi hatalmas mosollyal az arcukon.
Én is beálltam a sorba, közben jót dumáltunk, kaptam Szilvitől varázs gumicukrot. (A tavaly tőle kapott 100Ft természetesen idén is a mellényemben volt😊)
A Kevély idén is nagyon zsúfolt volt, a csobánkai temetőig volt időm megfigyelni, hogy viszonylag sokan hosszú ruházatokban, bakancsban indultak neki, a hirtelen betört meleg ellenére. A Hosszú-hegyi első ellenőrző pontig (14km) nagyon nehezen telt az idő. Itt már éreztem, hogy ez a mostani menet nem feltétlenül lesz akkora flow, mint az első volt. Atival a Billik keresztnél (17km) volt az első találkozónk. Ettem banánt, ittam, felvettem a hidegvizes kendőt a nyakamba és indultam fel a Pilis-tetőre. Az egyik kedvenc részem a tető utáni lankás rész a Pilis-nyeregig, vártam már, hogy ott csapathassak. De mire felértem a vádlim elkezdett jelezni. (A verseny előtt már volt vele gondom, tudtam, hogy a hátamon lévő trigger pontok okozzák a fájdalmat. Voltam is kezelésen és azt hittem, hogy minden ki lett simítva.)
A második ellenőrző ponton (Pilis-nyereg, 26km) már nem tudtam ki sem nyújtani a lábam a lépéseknél annyira behúzta a vádlim, és automatikusan elkezdtem a másik lábra is jobban terhelni. Ennek fele se tréfa gondoltam, és alig vártam, hogy Atival újra találkozzunk a kesztölci szőlőknél (31km). Kértem, hogy essen neki a trigger pontjaimnak. Itt sushit ettem, ittam, mosakodtam, vizes kendő nyakba és indultam tovább.
Kesztölc és Dorog között szembe futott Csipi és mindenkit bíztatott. Ezen a részen beütött a kegyetlen meleg. A túratársakon már látszottak az elcsigázottság jelei, Dorogon az útvonalat érintő kocsmákban, boltokban mindenhol voltak Kinizsi teljesítők. A Gete-hegyi ellenőrző pont (42km) is baromi lassan jött el. Az ellenőrző ponton nem vártam pom-pom lányokat, de a pecsételő fiatal srác unott arca mindent vitt.
A Getéről lefelétől nagyon tartottam, mert borzasztó meredek és sziklás. Most az esők miatt viszont éppen annyira volt sáros, hogy nem csúszott úgy, mint porszárazon. Tokod előtt módosítottak a pályán, így a falu érintése nélkül mentünk Mogyorósbányára. Ez az 5 km-es szakasz kegyetlen volt. A homokos falon mászás, a tűző napnak teljesen kitett rész a legtöbb indulót kicsinálta. Mogyorósbányára (51km) az időtervhez képest egy órával később értem, ami nagyon lehangoló volt. A hirtelen beütött meleg miatt irreálissá vált a kalkulált időterv. Megérkezve tartottam egy hosszabb pihenőt. Lemosakodtam az utcai kútnál, póló, zokni, cipő csere és egy jó adag tésztasaláta, kóla. Miközben tettem a dolgom, Atival figyeltük a pontra érkezőket. Látható volt, hogy a hirtelen jött meleg sokakat megviselt. Ez a pont egyébként is sorsfordító, a statisztikák szerint itt adják fel a legtöbben. A friss beszámolók szerint most is sokan fejezték be itt. Ekkor már délután 4 óra körül jártunk, bíztató volt, hogy a nap már lemenőben és az útvonal viszonylag sűrű erdőben folytatódott. Alig vártam, hogy Péliföldszentkereszten (56km) a Szent-kút jéghideg vizénél felfrissülhessek és az ott lévő nyüzsi megtörje a menet monotonitását. Idén itt is volt egy ellenőrző pont. Kíváncsiságból megkérdeztem, mennyien jöttünk már el idáig, azt mondták én vagyok a 100.-ik😊 A következő 10km-en hullámokban hol hasítottam, hogy csüggedtem. Pusztamaróton (65km) az ideiglenes büfénél vettem jéghideg vizet, ettem, ittam kicsit és mentem tovább. A következő ellenőrző pont Bánya-hegynél (71km) volt. Mire odaértem már sötétedett, többen készítették elő a fejlámpájukat. Akkor eszméltem rá, hogy Mogyorósbányán a sötétedést nem kalkuláltuk be Atival, így az én fejlámpám még az autóban pihent. Egy jó meleg napközis tea és szendvics után, indultam is tovább. Itt elkapott egy kis lendület, egy srác meg is jegyezte, hogy megyek, mint egy tank. Aztán egyre sötétebb lett, egyre inkább nem láttam rendesen, így a tempó jócskán alábbhagyott. Mivel bot volt a kezemben (sokat segített egész úton, a felfelékben, és a sáros helyeken, hogy stabilabban álljak), a telefont már nem tudtam a kezembe fogni, hogy azzal világítsak, meg az aksit sem akartam meríteni. A sár helyzet itt már annyira fokozódott, hogy nem maradt más, vártam egy kicsit hátha érkezik valaki, akinek van lámpája, és elmehetek vele a Vértesnolnai műútig (77km) ahol Ati már várt. Csodák márpedig vannak, jött is egy futó, aki nagyon lovagiasan elkísért. Miközben dumáltunk kiderült, hogy tavaly is kb. ezen a részen futottunk együtt. Idén ő is, ahogy én is, pont egy órás csúszásban voltunk. Hogy mennyire nem vagyok éjszakai menethez szokva, jól mutatja, hogy egy bokor árnyéka, amit a fejlámpa fénye okozott, úgy megijesztett, hogy felkiáltottam és rámarkoltam a fiú karjára. A műút előtti szántóföld úgy felázott, hogy a cipőm megtelt vízzel, így az utolsó frissítőponton kénytelen voltam cipőt, zoknit cserélni. Felkerült a fejlámpa, száraz póló, szélkabát, kesztyű. Ettem egy kicsit, és felpakoltam minden szükségest, ami célig kellhet. Meg voltam győződve róla, hogy a tavalyinál jobb állapotban vagyok, hogy meg tudom nyomni a végét, ami tavaly az óriási vízhólyagok miatt nem sikerült. Nekiindultam a sötét erdőnek, ami az egész út során talán itt volt a legsárosabb. A lábaim egyre jobban fáradtak, többször úgy éreztem, hogy menet közben állva elalszom, annak ellenére, hogy napközben vettem be koffeint. A Koldusszállási ponton (82km) robot üzemmódban bélyegeztettem és mentem tovább. A ponton kedélyes beszélgetés zajlott, néhányan meleg levest szürcsölgettek, de nekem ehhez már semmi hangulatom nem volt. Itt már túl akaratam lenni az egészen. Az útvonal innen alattomosan emelkedik az utolsó ellenőrző pontig, ami a Szent Péter-templom romja (91km). Hiába nem volt egy vízhólyag sem a lábaimon, mégsem tudtam normális tempóban haladni, egyszerűen felemésztett az egész nap. A pontőr kedves és jókedvű fickó volt, égett a tűz, az egésznek olyan megnyugtató hangulata volt, hogy egy kicsit én is el tudtam engedni a bosszúságomat, az időtervvel kapcsolatban. Ettem, ittam és megindultam az utolsó 7km-re. A turistajelzéseket nagyon nehezen láttam ezen a részen, ezért gyakran néztem nem csak előre, hanem oldalra a fák irányába. Na ezt nem kellett volna, mert többször is szemek meredtek rám a sötétből. Félelmetes volt! A baji Kálvária első stációja megkönnyebbülésként hatott, mert tudtam, hogy hamarosan újra lakott területen leszek. Az aszfaltot elérve kocogásra tudtam váltani, Ati most is elém sétált, így együtt mentünk be az ifjúsági táborba. A célban a fénycső hideg fénye kiégette a szemem a sok sötétség után. A hangulat viszont kicsit oldottabb volt, mint tavaly, a szervezők mosolyogtak, csendesen szólt egy kis zene.
A nehézségek ellenére menet közben egyszer sem gondoltam arra, hogy feladom. Gabi ugyan még a verseny előtt írta: „beszélgess velem gondolatban, ha bármi elakadásod lenne”. Végül nem csevegtünk, mert tudtam, hogy a jelentkező problémákat hogyan orvosoljam. Hetven km után még mindig kevés vagyok, tehát az UTH még várat magára, de tudom, hogy egyszer majd sikerülni fog.
Köszönöm Gabi, hogy hétről hétre segítesz ebben!
Szőlőskör Trail, 50km – Wittmann Lilla, beszámoló
Edzőversenyként írtuk be a naptárba, mondván egy hónap múlva a Fátra szikláit taposom, ráérek ott kifacsarni a testemet lelkemet. 2 db 25 km-es kör volt. Köztudottan utálok körözni, de 2 még belefér, és a februári tihanyi 2 kör után tudtam, hogy a második mindig hamarabb eltelik, vagy legalábbis úgy tűnik, mert ismerős az út.
Rajt előtt nehéznek találtatott az új botom, nem akartam cipelni, bár Gabi azt mondta vigyem, gyakoroljak. Már gyerekként sem fogadtam szót anyukámnak, és akkor is megbántam…nem volt ez másként most sem, de azért annyira veszettül nem hiányoztak.
Az első kör maga volt a pokol, ha van mentális fal a futók előtt, az az első körben folyton előttem volt és mászhattam át rajta 25 km-en keresztül. Végig vitatkoztam magammal, az ördög azt mondta ez nekem nem megy, görcsbe állnak a combjaim, a gyomrom sem az igazi, mit akarok én majd a magashegységben, ha itt sem megy, mit akarok ősszel 100+os versenyen, inkább jobb lenne nem ultrázni, max 25-30, most is inkább szálljak ki az első kör után, jobb lesz az mindenkinek, béna vagyok, fáradt vagyok, mi ez a rengeteg szint is, nem erről volt szó, el is tévedtem 2x, lyukas a cipőm, belemegy a víz,a sár, biztos már tele vagyok vízhólyaggal is (bár sose volt, és most se lett), kell ez nekem? A másik vállamon meg ott ült a józanabbik énem, aki azt mondta majd jobb lesz, mindig el kell teljen 20-25 km mire belejövök, most is biztos így lesz, kinyomtatták a szalagot a nevemmel, nem viheti haza Kis Pista, menj csak Lillácska, fusd végig. Ez ment az első körben, aminek a végén lejtő volt, amit nagyon szeretek, pihenteti a lábam, ezáltal fejben is kezdtem helyrejönni, úgyhogy kimentem a második körre és vérszemet kaptam. Nem láttam az élmezőnyt, egyedül baktattam, de mondom toljuk meg egy kicsit, hátha az élmezőny jól megtolt km-ek utáni hősi halottjai az árok szélén hevernek, hasmenésük lett, eltévedtek, és leesik nekem is valami az asztalról. A 35.km környékén megláttam egy hátat, mozgása alapján nőnemű és kezd fáradni, de messze volt, és volt még hátra 15km. A frissítőponton kérdeztem hány nő van előttem, azt mondták 4-5, de nem tudják pontosan. Na mondom akkor dobogónak szevasz, de hátha rosszul tudják, úgyhogy nekilendültem hamar és a frissen tanult lejtős technikámmal csak suhantam a lefeléken, síkon is futás, emelkedő…khm… fogjuk rá, hogy kocogás. És utolértem… eleinte kerülgettük egymást, néha lejtőn a semmiből mellettem termett, akkor rákapcsoltam. Aztán a rákapcsolás annyira jól sikerült, hogy 5:30 körüli kilométereket mentem, hánytam egyet Hidegkúton a falu közepén életemben először futás közben, de mindent összeittam már akkor, nem csodálom. 45nél már kivoltam, mint a kutya, de nem lassíthatok, mert megelőznek. Nem akartam hátranézni, mondom az olyan, mint a gyerekek amikor nézik ki jön utánuk. Gondoltam ha már hátranézni ciki a telefonom szelfi kamerájával nézem meg, de arra meg nem akartam az energiát pazarolni, meg talán még cikibb. Lesz ami lesz, van a leány ahol van, én megyek ahogy tudok, nem lesz lelkiismeret furdalásom bárhogy érek célba. 48 km-nél egy jó barátom írt, hogy az első nő most ért be, na mondom akkor bízzunk benne, hogy a második nem épp 49 kmnél jár. És szerencsére nem járt, mert az én voltam. 🙂
Összefoglalva: az első körben egy fillért sem adtam volna, hogy egyáltalán beérek a célba, a második kör elején mindegy hogy csak érjek be, a második felében meg ugyan csapjunk már a lovak közé és menjünk 6 órán belüli időt (ahogy egyébként amúgy is terveztem, de erről az első körben teljesen lemondtam) .
A frissítés gyakorlása is volt az egyik feladat a versenyen. Úgy érzem ez már az elmúlt években jól kiforrott, és mostanra értem el arra a szintre, hogy fegyelmezetten be is tartom, a végén engedek csak meg magamnak egy kis változtatást, akkor már mindegy szinte.
Az elmaradt botozás gyakorlására még 3 hetem van, biztosan lesz rá lehetőségem.
A másik feladat a tempó belövése volt…ez annyiban sikerült, hogy a fokozatos gyorsulást tudtam hozni, amit terveztem, bár ez leginkább a lelkiállapotom miatt volt, tudatosan csak a végén gyorsítottam. Hogy a Fátrában milyen tempót tudok menni az majd ott kiderül, sose futottam magashegységben, első bálozó leszek, biztos más a talaj, mások az emelkedők, mások a lejtők, de remélem a legjobbakat, hogy ügyesen veszem majd a kihívásokat. Ez a verseny jó volt arra is, hogy megtudjam, egyre erősebb vagyok fejben és vissza tudom hozni magam, mikor már teljesen lejöttem az életről.
baratrunning.com 