UTH Szentendre Trail – Palásti Péter, beszámoló

Posted on 2023.06.05. Updated on 2023.06.05.

No, hát a számok azt mutatják, hogy sikerült kilinként 20mp javítani a tavalyihoz képest és ennek nagyon örülök. És, hogy ez miért nem mutatkozik meg a végredeményben (időben)? Annak pedig nagyon egyszerű az oka, idén többet mentem két pályatévesztés miatt. 

Az első Visegrád előtt, az apátvölgyi aszfaltos szakaszon történt. Jány Attival együtt mentünk akkor már vagy húsz-huszonöt perce, nagyon klassz tempót találtunk, felüdítő volt így haladni. Mikor kiértünk erre a viszonylag hosszú aszfaltos szakaszra, bámészkodtunk jobbra-balra, kirándulók, horgászok az út mentén, igazi piknik hangulat. Előttünk senki, utánunk vagy 300m-re jött egy kisebb csapat. Erről az aszfaltról volt egy éles balra forduló fel az ösvényre, amit benéztünk. Nem voltam elégedett addig se a szalagozással, a fehér (volt piros is) szalag hülye ötlet, mert a napfényben szart se látsz belőle, főleg ha élére fújja a szél. Szóval mi tovább mentünk az aszfalton, ami akkor nagyon nem bosszantott. Visegrádig még kb együtt mentünk Attival, ott Antal Csabi adott egy Horalkyt, meg jól felfrissítettem magam és onnan már elővettem a botot is. 

Mentem, mendegéltem én, amit hiányoltam, hogy nem tudtam rendesen felpörgetni magam, csak olyan mindig közepes intenzitást tartottam. Ja, pulzusmérés az úgy volt, hogy pántot nem vittem, csak az órára hagyatkoztam, az meg hülyeséget mutatott, így csak “érzésre” kontrolláltam. A Pap-réti pontig egész jó kis előnyt építettem, jól haladtam, megfordult a fejemben egy hat órán belüli idő lehetősége, bár tudtam a vége milyen, úgyhogy nem erre fókuszáltam. A frissítésről kijövet egy széles erdőgazdasági úton haladt a pálya, egyedül voltam egy kisebb emelkedő után szépen jöttem le a lejtőn, előttem senki, mögöttem egy idősebb hosszú ultrás sporttárs. Aztán egyre gyanúsabb lett, hogy nem látok szalagot, bekapcsolt a pánik, nézem az órát, és tényleg túlmentem egy elágazáson, nekem a piros jelzésen kellene lennem. Vissza megint és így már ki is jött az a kis extra, ami elvitte a javítást.

Itt került elém Enikő egyébként, azzal együtt, hogy tényleg kiválót ment. A második hiba után kicsit már bosszús voltam, mert nem nagyon tartalékoltam ilyen eseményre, bízva abban, hogy itt nem lehet eltévedni. Hát nagy tanulság, hogy de, ha nem koncentrálok 100%-ra. Ennek talán sz is oka volt, hogy a talajra extrán figyeltem, mert valahol 12-15k táján a bokám alámfordult, szerencsésen kijöttem belőle, de onnantól óvatosabb lettem. Bár a pálya többnyire száraz volt, de az agyonjárt kiránduló ösvényekbe alattomos köveket taposott sok ezer láb, így ha olyan helyen mentem, ahol ráhajlott az útra a növényzet, extrán vigyáztam. (láttam másokat estek is, azt már azért végképp nem akartam volna).

Szóval a vége, a Vöröskő meglepni nem tudott, erősen gondoltam felfelé egy hideg sörre, és a fenti látványra még így, kicsit szétesve is azért rácsodálkoztam.
A Nyerges már nem talált jó erőben, de az is megvolt, és tudtam, hogy majd még lesz a Skanzentől az a hat kili, amit annyira nem szeretek csak egy miatt, hogy ott a vége. 

A Skanzentől lefelé jobban tudtam jönni, mint tavaly, de szerintem annak is köszönhető, hogy végig jobban figyeltem a sóbevitelre, így nem volt az az érzésem, hogy szomjas vagyok, de közben tele vagyok vízzel.

A legkedvesebb momentum (azon kívül, hogy a célban megöleltél) a városban történt közvetlenül a cél előtt. Egy kisfiú az apja nyakában ülve figyelte a befutókat, és vele lepacsiztam. Hát az ő szemében őszintén hősök voltunk valahányan 🙂

Sajnos az afterpartyra nem nagyon maradt erőm, így zuhanyzás és masszázs után hazavezettem, amit utólag kiscit sajnálok, mert jó lett volna még bandázgatni a korzón. 

De azé’ jóvót! Nagyon jó!!!

Strava

UTH Szentendre Trail – Répássy-Szabó Enikő, beszámoló

Posted on 2023.06.04. Updated on 2023.06.04.

Szentendre Trail negyedszer… 2017-ben futottam itt először, és tavaly már azt éreztem, hogy kihoztam ebből a versenyből a maximumot. 6:26 lett az időm, ezzel teljesen boldog voltam, és úgy gondoltam, nem futok több Szentendrét, max. Szentlászlót, ha egyszer összeszedem a bátorságom. Aztán az áprilisi Papp-rét Trailen, ahol bejártuk a pálya egy részét jó nagy sárban, elkapott a nosztalgia, így – némi vacillálással a Szentlászló irányában – mégis beneveztem.

A felkészülés jól ment, szorgalmasan és eseménytelenül. Szombaton a Zsámbékfutáson frissítettem a futókat délig, ami elég sűrű volt, aztán elmentem masszázsra, remélve, hogy kompenzálja a délelőtti pihenés hiányát. Este felvettük Gáborral (férj) Szentendrén a rajtszámot, és – ahogy eddig mindig – a barátnőmnél aludtunk Pomázon. Annyira rámjött a versenypara, hogy a fejem is megfájdult szombat estére. Nem éreztem késznek magam, mozgalmas volt a hét, nem pihentem eleget, pénteken este még egy 30Y koncert is befigyelt (nem ugráltam), aztán szombaton a crewkodás, jó nehéz vizesballonok és banánosládák cipelése. Éjszaka többször is felriadtam, hogy vajon mit felejtettem otthon (semmit). Reggel még mindig nem volt az igazi a kedvem, tök feszült voltam a rajtban is.

Az első 15k ennek a jegyében telt. Próbáltam tartani a pulzust, ettem-ittam mechanikusan, és nem nagyon élveztem az egészet, nem akart múlni a „mit keresek én itt” érzés. Utolért Palásti Peti, picit futottunk együtt, jó volt beszélgetni. Aztán Peti elszaladt a lejtőn (mily meglepő😊). Szerencsére eljött az Apátkúti-völgy, a kedvenc szakaszom. Jól futható, árnyas, madárcsicsergős, patakos. Na itt visszatért belém a lélek, kezdtem jól érezni magam. Addig azt hittem, hogy nem is haladok elég jól, de itt már láttam, hogy előbb beérhetek Visegrádra mint tavaly. Innentől igazából nem foglalkoztam a pulzussal. Tettem amit mindig, a futható síkabb részeket és az emelkedőket megnyomtam, amennyire tudtam, a lejtőn meg igyekeztem nem orra bukni, és minél kevésbé frusztrálódni a mellettem elrohanóktól.

Visegrádon vártak Gáborék, gyors zsákcsere, kaptam hideg mangót (meglepetés volt, és nagyon jól esett), Cserta Balázs hozott egy kis életmentő jeget. Kértem vizet a nyakamba, aztán futottam tovább. Úgy gondoltam, hogy innentől a pontokon már csak jégért és nyakonöntésért állok meg. Így is volt, a Papp-réten azért töltöttem egy kis friss vizet a kulacsomba. Előtte a magas fűben vártam a követ, amiben a négy Szentendre Trailemből kettőn sikerült elesnem. Nyugtáztam hogy megvan, és átléptem rajta. A Vörös-kő előtt meglepetésemre megint mellém lépett Peti azzal, hogy „Belőlem kettő van, tudtad?”. Kicsit eltévedt, és itt ért utol. Együtt másztuk meg a Vörös-kőt, szenvedős volt, de legalább nem csúszott a sártól mint 1,5 hónapja a Papp-rét Trailen.

Utána Peti elhúzott a lejtőn, én valahogy leküzdöttem magam rajta, és megmásztam a második tüskét. Ott valahol még egyszer találkoztunk, mert állítólag elfutottam mellette a hegy aljában, de észre sem vettem, aztán persze  megint ott hagyott. Nagyon örültem a Skanzennek, a lejtő után a biztonságos aszfaltnak, szárnyakat is kaptam tőle, és az utolsó 7 km-t olyan gyorsan sikerült behúznom, hogy Gáborék lemaradtak a befutómról (6:30-ra becsült a rendszer és 6:16 alatt beértem).

Ennyi a történet, nagyon megleptem magam, mert nem hittem volna, hogy sikerül még 10 percet faragni a tavalyi időmből. Köszönöm Gabi, hogy hozzásegítettél ehhez! Azért most már tényleg azt hiszem, hogy ez volt az utolsó. 😊

Női 8. hely, 6:16