terep
Etyek KLND és Gete trail 5.0 – Göndöcs Eszter, beszámoló
Special Duathlon avagy Etyek KLND és Gete trail 5.0 egy napon, kétszer a dobogón
Már az első verseny közben beugrott egy-egy mondat, hogy hú, ez de jó lesz majd a beszámolóba. Aztán persze, most, hogy nekiültem megírni, már semmire sem emlékszem, csak arra, hogy mindkét verseny alatt mennyire jól éreztem magam.
Akár itt le is lehetne zárni, hisz ez az egésznek a lényege, végre meglett.
Szombat reggel bepakolás az autóba, utolsó ellenőrzés, sisak, óra, telefon, monti és akkor feltűnt egy repedés a hátsó gumin. Gyors összeomlás, aztán gyorsabb megoldó fázisba kapcsolás. Nincs mese, gumicserével indítjuk a versenyt, majd a rajtban megoldjuk. Van két pár külsőm, mindegyik az autóban landolt, Giro-s szervizkocsivá avanzsáltam az autóm.
Etyeken voltak megjegyzések a rajt előtt, amik nem csökkentették az idegességemet, ’Szereléssel kezdesz?’ vagy ’Mountain bike-kal gravel versenyen?’ de elengedtem, tudtam, hogy kellenek azok a mentális 100 forintok.
Elrajtoltunk gyönyörű napsütésben szóval dög melegben, nagy szélllel, elején éreztem, hogy iszonyat nagy a hátszél, lesz még ennek böjtje.
De élveztem, hogy lehetett nagyon haladni, elég soká akart szétszakadni a mezőny, tartottam a többiektől, mert a rajtban figyelmeztettek, hogy a hosszú távon voltak ütközések, balesetek, figyeljünk egymásra. Na, ez nekem azért növelte a parámat, nem szoktam sok emberrel együtt tekerni. Ami még rossz volt a tömeg miatt, hogy iszonyat port vert fel mindenkinek a bicaja, nyeltük rendesen, száradt ki a torkom, semmit nem segített az ivás, ráadásul nem mindig mertem a kulacsot kivenni, nehogy bukjak miatta. Aztán valahogy lazult a mezőny, az megnyugtatott, élveztem, amikor a lejtőn le tudtam hagyni másokat, nagyon stabilan ment a bicajom, eszméletlenül élveztem a homokos szakaszokat, végre már tetszett, hogy viszi el a bicajt a homok, dobja ki a hátulját, de haladok jól a homokban. Tetszettek a mászások is, jól fogtak a gumik, haladtam szépen, egyedül a szembeszéllel küzdöttem, főleg aszfalton, ott éreztem a monti hátrányát. Folyamatosan mentek az előzgetések, minden előzésem totál örömként éltem meg, amikor meg visszaelőztek, akkor csak konstatáltam és rákapcsoltam. Szóval egy tök jó játék alakult ki, figyelgettem, hogy a gravel-ekkel mennyire tudnak menni terepen. Az biztos, hogy nekem biztonságot adott a monti stabilitása, mégha aszfalton lassú is voltam vele. Teltek a km-ek, az órák kevésbé, így nagyon kerek volt minden. Aztán az utolsó 10 km-en belül még megelőztem a későbbi 1. és 2. helyezett lányt, aztán egyszercsak mindketten visszaelőztek és nem tudtam újra befogni őket, úgy tűnt elfogytam, nem volt erőm, érdekes volt, hogy azt éreztem, hogy nagyon elhúztak tőlem, de az időeredmény alapján kevesebb mint 3 percen belül voltam az 1. helyezettől. Utólag az semmi, akkor, ott az utolsó kb. 6 km-en végtelen hosszúnak tűnt.
Beértem, sör, sült kolbi kombóval örömködtem, nem gondoltam, hogy helyezésem lesz, így amikor meghallottam a nevem, nagyon megörültem. Végig azt éreztem, hogy odatettem magam, de annál az utolsó előzésnél elengedtem, nem volt több erőm és csak annak örültem, hogy magamhoz képest végigtoltam becsülettel, úgy éreztem, hogy kitekertem magam és erre meghallani a nevem a speaker-től, nagyon nagy boldogság volt, onnantól csak vigyorogtam.
Aztán a legnagyobb dicséretet véletlenül zsebeltem be, amikor ismerősökkel beszélgettünk és egyikük azt mondta egy másik bicajosnak, hogy látod, montival lett dobogós a gravel-ösök között. Ez totál kerekké tette nálam a napot, főleg a reggeli bekérdezés után (’Mountain bike-kal gravel versenyen?’)
De aztán vissza a valóságba, indulni kellett az esti terepfutó versenyre, Dorogra.
Nagyon kiváncsi voltam, hogy hogy fogom bírni, főként azért, mert annyi volt a feladat, hogy felfutni a Getére és aztán lefutni, mindezt sötétben, amit mondjuk én imádok, de inkább attól tartottam, hogy majd felfelé csak gyalogolni tudok, futni nem a fáradtságtól. Különben sem vagyok túl erős az emelkedőkön, de ez most jól esett. Nagy élmény volt, hogy ment a futás felfelé, totál élveztem, volt erőm hozzá, érdekes volt a pálya, volt egy jó kis alagút, amin át kellett futni, nagyon tetszett a hangulata. Lefelé már nem tudtam annyira gyors lenni, mint ahogy képzeltem, egyrészt a korlátozott látás visszafogott, bennem volt a félsz, hogy UTH előtt nem eshetek el a lejtőn, másrészt kezdtem érezni, hogy hosszú volt mégis ez a nap, sok-sok óra a tűző napon a szembeszélben a bicajon, aztán felfutés a Getére, lefelé koncentrálni a kövekre, gyökerekre, fáradtam egyre jobban. Aztán jött sötétben az alagút, ismét nagyon tetszett, meg maga a pálya is, annyira jó hangulata volt. Élveztem, hogy a két verseny mennyire ellentétes volt napon belül, nappal a sok bicajos között mentem porban, napsütésben, itt meg a nyugodt, csendes erdőben, volt, hogy percekig nem volt körülöttem futó, csak a sötét, a béke, és futhatok le a hegyről. Nagyon érdekes volt a nap dinamikája, a világos a sok emberrel és a sötét sokszor magányosan. Aztán a rövid városi szakaszon jött a biztatás, hogy toljam neki, nincs sok hátra és amikor a speaker elkiáltotta magát, hogy érkezik a női 3. helyezett, hát, az leírhatatlan érzés volt, hogy ismét sikerül dobogóra állnom, mostmár akkor napon belül másodszor. Főleg azért voltam boldog, mert itt is sikerült kifutnom magam, talán a lejtőt elóvatoskodtam, de végig az UTH lebegett a szemem előtt, hogy nem hibázhatok, nem eshetek el. Sikerült, beéertem, mindkétszer, bicajjal és futva is esés nélkül, harmadikként, nagyon boldogan.
Itt is csak a vigyorgás maradt. Nagyon kedves szervezőkkel, gyönyörű erdei útvonallal, finom meleg levessel a célban és miközben vártuk az eredményhirdetést befutott a hosszú táv elsője is.
Nagyon köszönöm Gabinak (Gizionok) a felkészítést, ilyen csoda napot átélni nélküle nem sikerült volna.
Mind a KLND, mind a Gete Trail szervezőinek a profin megszervezett versenyeket, minden nagyon kerek volt.
Tökéletes napot sikerült így összehozni, amiért nagyon hálás vagyok. Még több ilyet, talán ez az, amit kívánhatok magamnak.
Hivatalos időm terepbicaj: 03:46:47 a 73.81 km-en
Hivatalos időm terepfutás: 1:23:41 a 13 km-en
Muzsla trail beszámoló – Cseke Betti
Elég régóta megvolt a nevezésem a Muzslára, már valamikor az év elején. A júniusi Szentendre Trail előtti edzőversenynek szántuk Gabival. Mivel 20-30 km közötti távokat már sokszor futok terepen, tudtam, hogy a Muzsla 27 km-e nem okoz gondot, de a szinttől azért tartottam (kb. 1200 m), na meg a Mátra az Mátra.
Péntek du. Bazsi elment, mert ő másnap már futott a Mátrabérc 54 km-es távján. Én elmentem a segítő foglalkozásúaknak szóló tréning hétvégéjére, este 9-re értem haza. Elkezdtem összepakolni a vasárnapi versenyre, de nem voltam túl fókuszált… de muszáj volt pakolni, mert másnap reggel korán mentem vissza a kurzusra. Este fél 7-ig tartott a nagyon intenzív, testileg-lelkileg-szellemileg iszonyú fárasztó képzés. Onnan egyenesen a Mátrába mentem, ahol Bazsi már várt a Szurdokpüspökitől pár km-re foglalt szállásunkon. Elég fáradt volt, kimerült, és elégedett, mert 7 óra 25 perc alatt teljesítette a versenyt, és nagyon jól éreztem magát közben. Aztán közölte, hogy szerinte vigyem a botját, mert a Muzslán is szükség lesz rá. Én nagyképűen közöltem, hogy nem kell, megoldom én anélkül is. Sosem botoztam még, gondoltam nem most kéne elkezdeni. Hát tévedtem, kellett volna az a bot. 😀 Vasárnap már hajnali 4:50-től többször fel-felébredtem, aztán reggel fél 7-kor arra eszméltem, hogy esik az eső, egész hajnalban esett. Az időjárás jelentések szerint ilyen marad 11 óráig biztosan. Megmondom őszintén nem sok kedvem volt az ágyból kikelni, nemhogy órákig szopni az erdőben, ráadásul futva. 😀 Minden bajom volt, totál fáradt voltam az előző két napi intenzív lelki munkától, a heti mindenféle teendőtől, izgultam is és még az idő is szar volt. Bazsi mondta, hogy nyugodjak meg, amikor már elrajtolok sokkal jobb lesz. Hát nem tudom, úgy voltam vele, hogy valahogy nincs meg a fókusz, szét vagyok esve, mi lesz így? Még a lábaim is fájtak, nem jöttem rá mitől?! Belül, az egész fájt…. De azt is tudtam, hogy az ilyen lelki állapotból pont maga a futás szokott kirángatni, hátha most is ez lesz, bár ez egy verseny, és itt még oda is kéne tenni magam. Szóval így és még sokféleképpen sajnáltattam magam, aztán elkezdtem végre öltözni. Felkerült a Gizionos trikó, arra a hosszú ujjú és a karkötő. Kezdtem összekapargatni a mentális százast. Reggeliztem, a szokásos zabkását, ittam egy kávét, izót bekevertem, víz is bekészítve, cipő fel, Bazsi kölcsönadta az esőkabátját, mert az enyém egy kalap fos, mindenre jó, csak arra nem, hogy szakadó esőben ne ázzak totál szét. 😀
Átgurultunk a rajtba, rajtszám átvétel gyorsan ment, kezdett a kedvem megjönni a futáshoz. Az eső nem esett, juhuuu. Közben megjött Orsi ❤ , egyből jobb kedvem lett, kellenek az ilyen kapcsolódások, dumáltunk, fotózkodtunk, megjött Bihari Tomi is, vele is beszélgettünk, fotózkodtunk. Elkezdtünk bemelegíteni, futottunk a pályán 1-2 km-t, pont jó volt arra, hogy érezzem, élek, és hogy jó lesz ez! Meg hogy nem kell a karszár, nem kell a kesztyű, de azért a zsákba eltettem mindent. Közben néhány Gizion edzőtárs (Ármin, Sz. Sanyi, Cs.Csabi) is megjelent (volt, aki csak szurkolni jött, volt, aki már futott az előző napi távon), készült még pár fotó. Kezdtek egyre többen beállni a rajtba. Alig vártam, hogy fussak!
Végre elrajtoltunk! Én nagyon óvatosan kezdtem, sokan el is mentek mellettem, de ez az óvatosság tudatos volt, nem akartam kicsinálni magam már az elején. 4-5 km-nél egy eléggé meredek, árkos részen lehetett volna lefelé csapatni, de annyira saras volt, hogy én csak totyogtam, mint egy 2 éves és a botos versenytársak csak úgy suhantak el mellettem. Gondoltam, hűha mégiscsak el kellett volna fogadni azt a botot! Nemigen futottam még ekkora sárban, a cipőm cuppogott és nehéz lett, de ahogy tudtam haladtam. Olyan 10-11 km-ig óvatoskodtam, persze azért nem lazáztam el a futást, meg azért volt addig is emelkedő, de tudtam, hogy majd Mátrakeresztes után (14 km-nél), ahonnan fel kell mászni a Muzslára, jön az igazán nehéz rész, sok sárral megspékelve. Szóval nem árt tartalékolni. Egészen eseménytelenül teltek a km-ek, kb. 45 percenként toltam be egy gélt. Közben a Nap is kisütött, bár a hosszú ujjút nem vettem le, annyira azért nem lett meleg. Mátrakeresztesnél, a frissítőponton már csontüres volt mindkét kulacsom, kértem hogy töltsék meg egyiket vízzel, másikat izóval. Szerencsére nekem még jutott izó, de a többieknek várni kellett, amíg bekevertek egy nagy adagot, itt némi előnyre tettem szert. 🙂 Nagyon sokan voltunk a ponton, szerintem legalább 10-12-en… Itt 22. nőként csippantottam, tudtam meg a verseny után. Jött a mászás, és itt sikerült egész sok férfit és 2 nőt megelőzni. Volt egy srác, aki olyan 15 km-nél meg-megállt mászás közbe, vörös volt a feje, izzadt is nagyon, nem nézett ki jól. Megkérdeztem, hogy jól van-e, minden oké-e. Mondta, hogy mindjárt összeszedi magát, de azért még pár pofont fogunk kapni a Muzsláig. 😀 Tudtam, hogy igaza van, és lehagyva őt mentem tovább tempósan gyalogolva felfelé. Ekkor elkezdted szemerkélni az eső, de nem zavart egyáltalán. Meglepően sok férfit hagytam le ezen a 4-5 km-nyi felfelé mászós részen. Nehéz volt csak menni felfelé, és mikor azt hiszed, hogy felértél, akkor még mindig nem, aztán megint azt hiszed és még mindig nem, és még azután sem. Közben néha annyira elgondolkoztam és belemerültem a kis világomba, hogy egyszer csak ott volt a csúcsot jelölő nagy kő, Muzsla felirattal. Dejó érzés volt felérni! Idáig előttem ment egy lány, végig, de a Muzsláról lefelé nekem ment jobban, jól elhúztam, jó pár perccel ért be utánam. Lefelé szerintem magamhoz képest elég jól mentem, már jobban belemertem magam engedni az ereszkedésbe és kevésbé féltem, hogy hasra esek, de azért még bőven kell a lejtőzést gyakorolni.
Amikor már csak kb. 5 km volt hátra, tudtam, hogy meg lehet 4 órán belül és nekem ez volt a célom. De aztán jött még egy durván saras, meredek, köves szakasz, ahol szó szerint csak totyogva lépkedni lehetett, de így is meglett a célidő. 3 óra 48 perccel, női 20.helyen végeztem, 60-ból. Nekem ez jó eredmény, elégedett vagyok. De lesz ez még jobb is majd. 🙂 Nagyon hangulatos verseny volt, jól esett, és ki is futottam magam. Talán egy pici maradt bennem, mert óvatosan kezdtem, de azt hiszem, ha erősebben kezdek, akkor nem bírtam volna úgy a felfelé mászást, meg a Muzsláról lefelé sem csapattam volna olyan jól.
Hálásan köszönöm Gabi a felkészítést és a Gizionoknak a szurkolást! Legjobb csapat! 🙂
Köszönet a szervezőknek a fotókért!
Hello Badacsony Trail – Répássy-Szabó Enikő, beszámoló
Hello Badacsony Trail (52,97 km, 1882 m szint) ítéletidőben, női 3., összetett 8. hely (6:36:11)
Az utolsó hétig azon görcsöltem, hogy utoljára a járvány előtt futottam ekkora távot, aztán amikor kiderült, hogy jön az Armageddon szombaton, utána már azon. Szomszédasszony javasolt egy nagyon pontos időjárás-előrejelző oldalt (óránkénti bontás, több napra előre), azt bújtam és próbáltam felkészülni a viszontagságokra. Már pénteken elindultunk Gáborral, Zsuzska lányommal és Anikóval, akivel azonos távon indultunk, ettünk egy jót a Kővirágban Köveskálon, Anikót ott hagytuk, ő ott szállt meg, mi továbbmentünk a Gyulakeszin foglalt apartmanunkba.
Igyekeztem összeszedetten pakolni, egész jól sikerült, csak az ivózsákom záróelemét hagytam otthon, így pénteken este eldőlt, hogy a két fél literes kulaccsal indulok, és a pontokon töltöm majd őket újra. Esőkabát-trikó kombót találtam ki felülre, alulra térdgatyát és kompressziós zoknit, és vittem magammal egy baseball sapkát, ami nagyon hasznos döntésnek bizonyult. A Speedgoat és a Speedcross között vacilláltam, végül az előbbi vettem fel.
Tök jó volt, hogy nyugisan ki lehetett sétálni reggel a rajtba, bőven volt idő enni, rajtszámot felvenni, bemelegíteni. Anyukám azért felhívott az utolsó pillanatban, biztos ami biztos, hogy felelőtlenség ilyenkor elindulni, törölniük kéne a versenyt, de már nem zökkentett ki. 🙂 Kilenckor rajtoltunk. Akkor nagyon kellemes volt még az idő, 13 fok, a szél sem fújt, szelíden szemerkélt néha az eső, többen rövidgatyában, pólóban, én már esőkabátba csomagolva, mert az órás bontásból sejtettem, mi lesz a forgatókönyv. A sapkát egyelőre zsebrevágtam. Melegem volt az elején, de reménykedtem, hogy jól döntöttem.
Úgy tervezem, amíg bírom, haladok az élbollyal, ez egészen az első hegy, a Csobánc megmászása után a lejtőig tartott, ahol vagy három lány elhúzott mellettem. Nagyon nem csodálkoztam, mert tudtam, hogy felfelé és a hegyek közötti sík szakaszokon tudok majd gyorsabban haladni, a hegyekről lefelé nagyon meredek, sziklás-köves a terep, ott amúgy is béna vagyok, és most különösen is leginkább a térdemre fogok vigyázni a múlt novemberi sérülés után. Egy óra elteltével elkezdett esni, aztán ömleni az eső. Elővettem a baseball sapkát, ami azért volt nagyon hasznos, mert a víz simán kimosta volna a kontaktlencsét a szememből. A komfortérzetemen is sokat javított, hogy az arcom nem volt vizes, láttam rendesen, és a kabátnak hála az özönvíz ellenére nagyjából száraz maradtam felül. Jöttek szépen egymás után a hegyek (összesen 10 hupli a szintrajzon). A lecsorgó vízben felfelé kapaszkodva mászás, lefelé fától-fáig csúszkálás, közben némi haladás.
A versenypulzust a táv feléig tudtam tartani kb., onnantól kezdve már edzéspulzuson haladtam. Több oka is lehetett. Egyrészt akkorra kezdtek fáradni az izmaim, másrészt a víz feláztatta a talajt, sok helyen eléggé csúszott, a dűlőutakon is csak az útmenti füves részen lehetett futni. Egy szakaszon, ahol nádas mellett vezetett az útvonal, egyenesen bokáig ért a víz. Itt már bőven elkelt volna a Speedcross, mondjuk akkor pár körmömnek biztosan búcsút mondhattam volna, és lehet, hogy a minimál csillapítás miatt a lábam is szétverem. Az eső csitult, de rázendített a szél, helyenként elég brutális lökésekkel, és a hőmérséklet is lezuhant (a hőérzet még inkább). Ráadásul a Tóti-hegy után teljesen egyedül maradtam, és az órán trackre váltottam, hogy ne tévedjek el túl gyakran. Azért kb. 1 km elkavarást sikerült összehozni az egész távon. És benne volt a lassulásban az is, hogy a Tóti-hegyre felfelé kapaszkodva láttam az előttem lévő lányt lejönni, aki úgy szökellt lefelé ott, ahol én csak csúszkálni tudtam, hogy biztos voltam benne, őt nem érem utol. És találkoztam a mögöttem lévő lánnyal is, aki kb. hasonló távolságban lemaradva jött felfelé bottal nagyon ügyesen, de nem túl gyorsan. Ha a sarkamban lett volna, lehet hogy jobban igyekszem. De simán előfordulhat, hogy ilyen viszonyok között akkor sem haladtam volna gyorsabban.
Jött 25 km körül a Gulács, utána pedig a két legnagyobb hupli: a Badacsony és a Szent György-hegy. A Badacsonyt felfelé egészen élveztem, nagyon klassz panorámaúton haladt az útvonal, és a rettegett Bujdosók lépcsője sem viselt meg annyira, örültem, hogy legalább van hová lépni, és nem a sárban csúszkálok. Itt a kezem már teljesen szétfagyott, a ponton is úgy kellett megkérnem az önkénteseket, hogy csavarják le a kulacs tetejét, nem éreztem az ujjaimat. Egyébként az időjárás ellenére csodálatos volt a panoráma sok helyen, napsütésben pazar lehet.
A Szent György-hegy előtt váratlanul megjelent a családom (akkorra már végeztek a saját távjaikkal), és ők mondták, hogy harmadik vagyok, a negyedik biztonságosan lemaradva. Ettől aztán új erőre kaptam, felküzdöttem magam a hegyre, lecsúszkáltam, és onnan már csak pár km volt a cél.
Összességében jó élmény volt, az időjárás kevésbé zavart, mint gondoltam, a terep meg azt hozta, amire számítottam. A frissítésem rendben volt, óránként ettem zselét, összesen hatot. A 23 kilis ponttól mindenhol rátöltöttem a kulacsokra, jól működött az eddig számomra ismeretlen Squeezy izó. 30 km körül kicsit fájt a gyomrom, de ettem a Badacsonyon némi olajbogyót, sajtot, aszalt paradicsomot, utána már nem volt gond. A versenyszervezés szuper volt, a rajtközpont telitalálat, a célkaja finom, az önkéntesek nagyon kedvesek és segítőkészek. Amúgy ők voltak a nap hősei, mert mi legalább haladtunk, de ők egész nap egy helyben álltak az ítéletidőben, néhányan egyedül a teljesen kitett hegycsúcsokon. Ezúton is hála és köszönet nekik! És köszönet az edzőmnek, Gabinak is a felkészítésért, és azért, hogy mindig kihúz a gödörből!
Fotók: Hello Trails
baratrunning.com 