A jelek kedvezőek.

Nem is jutott eszembe menni, aztán a VTM-en meghúzgálták a cica bajszát… Egy elég kemény legény bujtogatott, hogy menjek vele. Előbb hitetlenkedve vettem fel, biztos, hogy ezt akarod és éppen velem?? Aztán okés, legyen, adjunk nekiii, csapassunk… aztán persze hoppon maradtam… ilyenek ezek mind 😀. Akkor… menjünk a Zandival, mint tavaly. Tudom, hogy sok a dolga, de hátha jó lesz neki… nem lett…

A jelek kedvezőtlenek.

Akkor engedjük el. Se a Feri, se az Andi, meg úgyis túl hamar van a Bérc után, ami meg fix program nekem. Gabi is inkább arra hajlott, engedjünk el… könnyű azt mondani. Engedném én, de Mátra, meg tavaly olyan jó muri volt. Tuti nem ér rá az Andi?! Tuti, nyakán az UB. Na, b+ akkor tuti. Számat befogom. Deee, mi lenne, ha Árminnal futnád? – mondják. Hát ööö… de még sosem találkoztunk. Azt sem tudom, eszik-e, vagy isszák. Létezik, vagy csak egy szellem?!

A jelek kedvezőek.

Megnyugtatott a többi Gizion, igen-igen létezik, nem csupán egy algoritmus, aki vicces dolgokat posztolgat, és a keletebbik felén lakik az országnak. Szóval láttam már olyat, aki már látta, beszéltem olyannal, aki beszélt vele. Léteznie kell.😀 biztató kezdetek. Ideális nem? Fussunk együtt úgy, hogy még életemben egy pacsi se volt. Bizonyára, mindenki így megy páros versenyre. Vagy nem. Sebaj, van párom, aki bevállal engem. Ammán, nem semmi, sokkal inkább valami.

A jelek kedvezőtlenek.

Minden fasza, egészen addig, amíg a Bércen Ágasvár felé tekintő szemem, vagyis inkább a figyelmetlenségem miatt taknyolok egy rendeset, és lezúzom a bal, sokszor műtött térdem. Kisdinnye, irul-pirul, lilul, bucika, feszül, vádlim közepéig folyt a lé, és ha terhelem, bekakk. Na ez, ippen nem jó, te szent sz@r… de nem is a verseny miatt para, hanem ha újra műteni kell… Ne már. Annyi szívás volt már. Amikor emeleteket ugráltam fél lábon fel-le, vagy az 1*1 m-es lakótelepi wc-re mentem a bokától tokáig tartó gipszben a gyerek puffjával, hogy ne kelljen közben izmozni. Eközben persze a bal combom elmúlt, és lett pár trombózis. Szóval a sérülés miatt igaz, hogy csak 1 órára, de igen elkenődtem. Picsogtam kicsit fűnek-fának, és jött a segítség Gizionfalváról sebtiben. Orvos is lett, hozzáértő, megnyugtató és látatlanban felhívott Armin, a sosem látott futótársam. Az algoritmus. A mélyhangú. Létezik, jófej és nagy szíve van. Nem lehet baj.

A jelek kedvezőek.

Szóval lemegy a vérömleny és minden jó lesz. Ezt mondta az orvos, így is kell lennie, meg van mondva. Meg különben is, egy tali személyesen a Főnivel csodákra képes. Szerencsére ott alszunk a Szimpla előtt idén is Mátrafüreden, szerintem ez egy jó hagyomány, megtartom, klasszul lehet egy mátrai átmozgatóval hangolódni. Megismerem a Mélyhangút, helló Ármin, cucc lepakol, géleket megcsodáljuk, aah a söröst, hoci. Megcsodáljuk az új Libegőt, no lám, lám, felhőben körben a táj, eseget, szokjuk. Harsogós a zöld, árad az életerő, föld szag tölti be az orrom. Érzem jó lesz. Az ujjamban is érzem, a véremben is, hogy bizsereg, de ez más, mint a Bérc előtt. Nyugalom és várás. Öröm. Juhúúú, már csak egyet alszunk, és mehetünk. Tiszta Karácsony.

A rajt előtt

Esik, hát csak tessék, essék. Üdébb lesz tőle minden. Az erdészeti sulit elvéteni sem lehet, minden autó ide kanyarodik. Zsófi&Máté, Zsotyek, Gábor, Gizion Crew sereg élesítve. Mi, Árminnal kb menetkészek vagyunk, már csak eszünk, ja és még eszünk egy kicsit, menetfelszerelés ellenőrzés. Gizion csősál, kis minion az övbe, nagy ölelés, ooh Orsi… hát menjünk, mert csak ránk vár már a Kékes, az erdő, a patakok… Volt edzőtársak, gladiátorok közül az egyik aggódva kémlel kifele: “én nem erre szerződtem…”:D hát lehetetlen ezt megállni nevetés nélkül. Hát barátom, mire? Madárcsicsergés, melengető napfény, poros ösvények, ugyan már…😀 hát nem érzed, most mennyivel jobb, élettel telibb? Bemelegítünk, már ne menjünk be, túl meleg van, túl sokan vannak… pacsi erre, mosoly arra, a rajt is olyan szelíd, nevetgélős, kifolyunk a suliból.

Kétszer fel és kétszer le

Adott a feladat, nosza fel, hopp Kékesre. Most a Piros van soron a felfelében. Ez az, az út, ahol 2 éve felmásztam a 60-70 cm hóban Mátrafüredről április végén a hirtelen jött havazás után. Minden métere belém ivódott, minden lépés küzdelmes volt. Ismerem a Csurgó-patakot, de hiába az eső, még simán járható. Vonatozva emelkedünk fel, csivitelnek Orsolyaék a Kornéllal, a gerincre érve messziről már látni lehetne az adótornyot… de nem most. Most a felhő elfedi előlünk a célt. A szűk alagútban bujkálunk, szorosan körbefon, hol a fiatalos, hol a szedres, a Kiss Petin itt ezen a helyen szokott zubogni lefele az ár, most csak nagy tálakban áll a víz, hipp-hopp, ugra-bugra, tova reppen a lábunk, még alig van sár. Orsiék nagyon mennek, meg úgy általában az egész menet rohan, az ismerős kemény legények is a sarkamban, csivit-csivit… na de, hol az Ármin?! Ööö, nézegettem én hátra, láttam is, de kicsit mintha elveszejtettem volna, jajj, de béna vagyok…

Kiváló alkalom kicsit szusszanni egyet a Négyeshatáron, főleg mivel csippantani is kell. Itt rendezzük sorainkat, mert bár én kényelmeskén jöttem, de a Árminnak ez most nem a kényelmes forma, na akkor ne csesszük el ezt itt az elején, menjünk csak szépen együtt mi, az Orsiék tovarobognak. Az eső rendíthetetlen, ahogy mi is, mendegélünk hát tovább, ez már nem is köd, a felhőbe érkezünk a Hidas-bércen. Tavaly itt kattantak a fotók, így nem lepődöm meg nagyon, amikor gomba forma ernyő alatt villan DonRazzino gépe, aztán hopp még egy, és hopp még egy…😀 mennyi gépet hoztak ki megázni! Vagy inkább mennyi ember jött ki lelkesen megázni a többi lökött miatt… Az aszfaltra érve Péter irányít, oh szegény feje, úgy tűnik kizavarták az esőre, mert nem jól sikerült az asszimilációja a hostess lányok közé.😀 pedig úúgy igyekezett. Fel a szani előtt, nem kell csúcskő fotó, majd másodszor, és hangoskodva berobbanok a síházba. Helló, pacalpöri van? Nincs?! Háá méé nincs?!:D kérdem. Konkrétan igazi menten tarkón baszós a kérdés, de féktelen a jó kedvem. Borzadnak, hogy anyám, trikóban mit csinálok, de nem bizonygatom az igazam. Ismerem a hőháztartásomat, olyan -5C-ig jó vagyok, ha megyek. Ha nem, akkor majd öltözöm. Marék csoki, kóla, szevasztok, szép volt, jó volt, megyünk, majd jövünk.

A kólát már kinn hörpintem fel, meg ne melegedjek, suhanjunk a Sötét-lápa nyereg felé. Ármin itt tényleg suhan, én totymorgok, visszafogom őt, de legyen biztos, ami ziher. Nem cseszem el, nem, nem, bár érthetetlen mit nyirmogok, amikor a cipőm tart, a térdem tart, a frizurám tart.😀 Sokan beérnek minket a tüttyögés miatt Sas-kő, Disznó-kő felé, megint villan a vaku, már portfólióm is lehetne egyetlen futásból, már ha tudnék futni. Kilátás semmi, úgy megmutatnám neki a terepasztalt alattunk, de a sejtelmes massza mindent felemészt. Akkor csak tovább… a sárga fordítóba mi érünk először, hátrakiáltok: figyeljetek!

Ez most JÓ. Így JÓ. Nem loholnak mások a nyakunkban, egyedül a mi párosunk légvételét, dobbanását hallom, mintha csak kiugrottunk volna kettesben futkosni a Mátrába. Előttem szökell Ármin kecsesen, jó nézni, most vagyunk, mi vagyunk, vagyunk, vagyunk… a gondolatom is visszhangzik a lélegző ködben. Olyan sokféle is lehet a köd: ez most a puha, az élettel teli, olyan, ami felerősíti a szíved dobbanását, a légvételed, az avarban lévő neszeket… lassan ereszkedünk Rózsaszállás felé, oh, kedves szilveszteri emlékek a kutyákkal… minden összeáll egy képpé.

Egy pillanatra megzavar bennünket a szalag, mintha le kellene menni a házhoz, de előttünk is egy. A térkép nem utal erre, így inkább felfele veszem az irányt kicsit elbizonytalanodva, hogy a kurflit visszamásszuk. Nem túl sok ez a felfelé, helló Gabi meg a halála! Ármin jól megnézi a keresztet, míg én Gabira gondolok és tolom neki a powert, nem árthat a maratonja közben… huss tovább… itt a tavalyi kötéltánc a vízben, mutatom a lépéseket. A Pisztrángosnál rettenthetetlennek tűnő pasi párost érünk utol, mi jobbra el és gogogooo. Az az érzésem, hogy a mezőnyhöz képest egyenletesebben haladunk. No pöcsölés, de nem is szaggatunk. Csorgunk Parádóhuta felé, egyre nagyobb a víz, mélyebb a tócsa, varacskolás on. Ármin megszólal, megállna cipőt üríteni. Hogy mi?! Ezt a baromságot… gondolom, persze csak magamban.😀 hát ennél csak nagyobb víz lesz, teljesen felesleges időhúzás volna… hmm, érvek… ááh felesleges, és úgysem tudunk lefagyott kézzel cipőfűzőt kötni, és még igazat is mondok. A fagyott kezünkkel a gélt is alig bírtunk bontani, pár percig rágcsáltam, mire kinyílt a zacsi. A sárgán több párost utolértünk, és robogtunk is tovább. Mondjuk egyikünk sem vágyott rá, hogy agyon szúrják kalimpálás közben. Kicsit meg is húztuk ezt a részt, itt lehetett végre veretni, meg húzott minket a parádsasvári pont ígérete. Ismét erősebben kezdő embereket érünk utol, és hoppp, jéé az ott az Orsi, de jó, de jóóó!! Ki az aszfaltra, kocognék, de inkább ne kocogjunk. Hol van már az a pont?

Parádsasvár legvégéig megyünk a jobb napokat látott üveggyár mellett el, szerencsére felhőbe burkolódzik a gerinc, ahová ki kell másznunk. Csak én tudom, hogy ott van és cinkosan odamosolygok a tar tetőnek. A többiek majd megtudják.😉 A ponton sokan összefutunk eszünk-iszunk, jót mulatunk, tiszta FunRun számomra az egész, buzog bennem valami roppant erő. Erős és nedves vagyok, nyers… mintha bennem lüktetne az egész erdő… rászolgálok a nevemre, ha már én vagyok a SheHulk ebben a csapatban.😀 Orsiék is itt, de én hajtom Ármint tovább, menjünk már. Itt nincs semmilyen védelem felettünk, se eső, se szél ellen, menjünk, ki ne hűljünk. A kedvenc részem jön a Lipótok.❤ felkészítettem rá az Orsit, de igazából annyira nem is vész. Tavaly ősszel a Vadrózsán itt éjjel voltunk, patakok éledtek velünk szemben, ködben botorkáltunk, a srácok kikészültek, zombikat halluztunk és a kidőlt fáktól nem láttuk hol tér be az irtásról az ösvény, így maradt a dzsungelharc a fákon, hárman három irányból. Most… nappal van. Még nem folyik szemben a hegyoldal, de 40C sincs, hogy megpörköljön minket a napocska a kitett emelkedőn, ahogy szokott. A jelzés követhető, és ahol az erdőirtás és a P+ betér, előző nap láncfűrésszel kivágta nekünk a fákat David és Zsuzska. A Mátra Száztizenöt gondoskodó keze elért ide, és elegyengette előttünk az utat. Mert csak. Mert ilyenek. Szóhoz sem jutok… annyira hálás vagyok nekik… jelzést festenek, bozótot irtanak, rönk fát hordanak… nekünk csak mászni kell.

Akkor másszunk. Nézek hátra, jönnek: Ármin, Kornél, Orsi. Na, akkor jó ez így, csak szép egyenletesen lépkedjünk. Nincs semmi sietség, nincs semmi gond, nincs semmi baj, nincs semmi, de semmi… csak ez az emelkedő van, világ Lipótjai egyesüljetek, a világ legtermészetesebb dolga, hogy itt vagyok, hálás vagyok, hogy itt lehetek, hogy van lábam, és visznek engem fel és egyre feljebb, mehetek… most ez van, esik, és megállíthatatlan kis porszemekként haladunk, mászunk, akár alám is kaphatna a szél, hogy felvigyen a gerincre… emberkéket érek utol, pedig ők is lépkednek… tudom-tudom, nekem könnyű… de most úgy érzem tényleg az, hála, hála, hála, és eufória tölt el… ninii, már fel is értem kipihenve, boldogan… ez valami totális fejlövés, ilyen nincs… kezdek beállni, de mitől?! Ármin is jön hamar, kapok tőle egy ajándékot: “Ijesztően tudsz te felfele menni!”:D én meg csak nevetek, és bugyborékol a szívem is… de lépnünk kell tovább a gerincen kicsit keményedik az idő, nem várhatunk ott. Tekergünk a Kéken, két hete itt szemben jöttem, mégis annyira más most. Nincs meleg, kedvesen hullámzik az út, az esőre már nincs gondom, vizesebb nem lehetek, az eső esik, és minden nehezet elmos belőlem. Csipp-csöpp… Újra kettesben, mégiscsak ez a legjobb rész az egészben… Helló, ez itt a Vércverés, balra át, húúú, de szigorú lett hirtelen a szél… na akkor figy, mondom a frankót, innentől úgy kell menni, hogy termeljük azt a hőt, nagyon ésszel! Szép, jól futható, kedves szakasz ez, szép kilátással Parádsasvárra…😀 majd máskor megmutatom, most inkább a szél paskolása marad meg bennünk. Hirtelen érjük el, és szokatlan, hogy Csór-hegy most lejt, és ennyire lejt… mi ez már, affene, mindjárt lecsúszok, vagy hanyatt vágódok, inkább kilépek oldalra.

Ön nem nyert!:D Lazább talaj, kevésbé tömör, jól el is vágódok oldalra, csúszok, felkelnék, snitt, még egyszer ismétlem.😀 igazi keljfeljancsi!:D naa vééégre, röff-röff, hogy fog örülni a Zsófi, ha megölelem Kékesen! Igazából tiszta puhára estem, szó szerint a dagonyába, így csak a tisztaságom sérült, de az úgyis megjavul, mire a célba érünk. Nevetve és önfeledten kocogok az esőben a Mátra-nyeregbe, pacsizok az Erős Gáborral, összemaszatolom jól, biztos örült neki.😀 egy halkot fohászkodok értük, elég sz@r lehet az ömlő esőben állni, és várni a magunk fajta idiótákat. A Mátra-nyeregtől a Hordóig elég nagy már a mocsár, kerülgessem? ugyan minek. Néha teszek egy-két tétova mozdulatot, mintha megtenném, de tök felesleges az egész. A Hordónál az elágazásban ismét megtorpanok. Nem arra van szalagozva, amerre a térkép mutatja. Az OK, hogy szerintem is értelmetlen az a kurfli, de no, ez van a térképen.

Döntök. A szalagozáson megyünk, az a rendező közvetlen a verseny előtti pályabejárása, szóval legyen az. Meg, aki nem jegyezte meg az útvonalat, az úgysem filozofál, csak én vagyok ilyen kis nyomi, hogy elbizonytalanít. Legalább hamarabb eljutunk a Sombokorhoz, és Kékeshez. Lehet, hogy direkt rövidítettek ennyit a pályán. Menjünk, fussunk, rohanjunk, hadd lobogjon a hajunk… menjünk már, itt már semmi időhúzás nem lehet… nincs rá idő, metsző a szél. Vagy most azonnal öltözünk, vagy menni kell, akkor menjünk hát. Dráma nincs, baj sincs, egyszerűen észnél kell lenni, de abban meg hiba nincs. Figyelem kicsit Ármint, jól mozog, nincs nyoma kihűlésnek, a kezeim meg nekem is le vannak fagyva. Megbízom Sombokor hőtermelő erejében, az olyan. Mondom: ne nézz időt, ne nézz pulzust, ne nézz fel, ne keresd a tetejét, csak az utat a következő lépéseket! Egyszer csak felérünk, nem olyan hosszú ez. Szépen megfontoltan lépdelek, csak kicsit, takarékosat, mint a tt-sek a Blahán az aluljáróban, ahogy a Belus Tomi mondaná, hát persze! Hiszen, én is az vagyok. Nézegetek vissza, de jön Ármin ügyesen, nekem meg úgyis könnyű, mint tudjuk. Megvan a nehezebbik fele, és jön, nem marad le, juhúú, így megy ez, biztatom. A felső részén meg már felsétálunk, de ha lehet, még hidegebb van. Mintha a eső jegessé válna, de nem pattog le rólam, és a földön se látom a jégkristályokat… Sombokor tetején próbálok várni, de nagyon gyorsan hűlök álldogálva, szólok Árminnak, hogy megyek, siessünk enni a síházba. Öltözködhetnénk, de minek, majd a ház melegében, addig menni kell, menni jobb, egyszerű ez, mint az 1*1. Kékes nagyon közel, kapom magam, helló síház, mindjárt a Zsófi nyakába ugorhatok… Röff!

A csipogó az első ház sarkánál nem a síházban. Hogy mi?? Uh, erre nem számítottam, akkor itt kinn kell várnom. A homályból feltűnik a két srác, akikkel a Lipótok óta jövünk…Ármin?! … nah, huh, ő is jön kicsit utánuk. Megijedtem, hogy elvesztettem, de Lepsénynél még megvót… Uzsgyi be a síházba, öltözni kell, ez a módi, lefele már tuti nem tudunk annyi hőt termelni, amennyit kellene. Benn, ahogy meglátom, megölelem a Zsót. Keblemre is mami.😀 Izzadtan, csurom vizesen, büdösen, és ha lúd, hát legyen kövér, nekidörzsölöm a sárban megfetrengett fenekem és az oldalam is elégedetten. Röff-röff-röff!:D Jókedvem töretlen, de azért most öltözzünk fel. Az ok, hogy nekem eddig jó volt, bár a kezem néha beremeg kólázás közben. Árminon kevesebb a szigetelés, látom, hogy több segítség kell. Ugranék, de a Crew már megfontoltan cselekszik, öltöztetik. Kicsit, mint az oviban, ciki, nem ciki, így a leggyorsabb, de menne egyedül is. Ez a cipzár nehéz dolog. A kezem bucira ödémásodott a sópótlás ellenére, azt hiszem a kalligráfia órákat picit elnapolom. Öltözés az kell, de már mennünk is kell. Nem hajt minket a tatár, de én igen, és én vagyok a nagyobb zsarnok, mivel minden síházban töltött perccel rontjuk a lejutás esélyét. Kilépve újra az első pár perc igen kemény, hideg van. De közel a völgy, az már jóval védettebb. Néézd, ez Magyarország legmagasabban foglalt forrása a Jávoros-forrás – mondom, de minek is… tök hülye vagyok… ez más senkit sem érdekel itt és most… Nincs más dolgunk, mint szelíden lefolyni a szépséges Csatorna-völgybe, ereszkedni, élvezni, és most megy is. Ármin szolidan görcsölget, megállunk, adok Mg-ot, tán segít, mendegéljünk tovább, most igazán élvezem még ezt a lefelét is, nem úgy, mint tavaly. A gagyi széldzseki nekem mindenre elég, bőven bemelegítettem, az előttem lévő srácokhoz csapódik a lábam észrevétlen, suhanok. Skubizok gyakran hátra, ugye jön az Ármin, de megbotlom, jajj, ne már! Ekkora béna csak nem lehetek, hogy megint elesek?! Neee!! Deee, lehetek, és még meg is ütöm magam kicsit, csak szerencsére most a jobb térdemet inkább. Utoljára talán 4 évesen lehettem ennyire szerencsétlen. Legalább most megvárom az Ármint. Nem is futok, csak baktatok a patak mellett, várom, hogy utolérjenek. A kalimpáló botos lányt elengedem, a közelébe nem megyek többet, élni akarok. Jajj, jó saras lettem már megint, hát hogy nézek ki, és mindjárt itt a cél! Hát hogy néznék? Nem vagyok én Királylány, azt meghagyom másnak, sokkal inkább Hulk, a Varacskos, röff-röff, iggeeeen! Élvezzük ki még ezt a kicsit! Most már minden lépés süpped, csúszik, pliccs-placcs-taccs, lehetünk gyerekek, bele a közepébe, csapódjon fel hónaljig!:D így kell ezt. K+ jön a gerincről, és leesünk a köves szakasz után a kis hídhoz, esőbeállóhoz, ooh ez már itt a végjáték, látod, itt megy balra a Piros.

Már csak az utcákon kell visszaérni. Idén nem sprintelünk, egyszerűen nincs is kedvem bemenni a célba, mert akkor vége szakad, megtörik a varázs… a kalimpáló előttünk, menjen csak mutatják az utat… megint hosszabb, mint amire emlékeztem… ez itt már olyan… lapos?! Pacsizok egy irányító crew-val, jól összesarazom, jihááá, hát ennyi volt?! Ne máár… balos, és hopp valaki fotóz, jééé ez a Döme, de jóó! Fülig ér a szám, ez de király volt, el sem hiszem! Mindjárt jön ám az Orsi is, tuti jön, tudom. Célban az Armin veszi át a pénzt, a dögcédulát, mondván én túl saras vagyok. Hahhahaaa!:D én megtettem mindent!:) Orsikával is pacsi, na ezt tényleg ő kérte, pedig mondtam, hogy rettentően koszos vagyok, de őt nem zavarta.

Megöleljük egymást Árminnal, a Mélyhangúval, a Szökellővel… csak ki ne törje a nyakát egyszer az ugri-bugriban… hálás vagyok, hogy velem jött, jajj, de jó volt, mikor megyünk megint és újra és fel, egyre feljebb?! Na jóó, lassan elfogadom, ez mégis csak a cél, mehetünk akár fürdeni is… na neee… tényleg?:D meleg víz meg minden… aztaaa… hát akkor menjünk is, ez legyen az első, végül is elég sokat lotyogtunk kinn az iszapban. A saras cipőt kinn hagyjuk, mondjuk a lábam pont ugyanolyan saras, lehoztam a tusolóba a fél hegyet. Gyorsan akarok fürödni, de adok még magamnak a végén két percet csak a meleg kedvéért. Orsiék is benn, nem volt ott semmi baj se, vagy csak apró küzdelem. Kemény csaj ő, ooh, maga sem hiszi mennyire, de az. Átöltözés szárazba, szoknyát, pulcsit veszek, meg mezítláb szambázom még kicsit, jól esik a lábamnak.

Melegem van. Nem hiszik. De akkor is! Melegem van. A kezem is kezd kicsit lelohadni, ahogy helyreáll a normális keringés, és jó meleg az. Evés, ivás, mulatás, go home Mátéval és Zsóval. Totál beállva. Full drogosan. Vigyorogva. Ha lehunyom a szemem, újra ott vagyok, otthon vagyok. A Hegyen vagyok. Az eső simogat, a sár betapaszt minden sebet, az Erdő maga vagyok… boldog vagyok…