terep

Bükk Kapu Trail

Posted on Updated on

Bükk Kapu Trail 24k / 1100m D+
Antal Csabi, Somorjai Ármin és Táborosi Anikó képviselték a Gizionokat a versenyen. Alább Csabi beszámolója, , illetve Ármin és Anikó is hozzátett pár sort.
Antal Csabi- Az idős, a magas, meg én 🙂
Átlag 173bpm / 5:56/km
RPE 8/10 TSS 207
Abszolut 4. Korcsoport 1. (77 induló)
Előzetes elképzelésem szerinti terv az volt, hogy az elején az első tízben próbálok elhelyezkedni és majd a tempó és az ahhoz tartozó pulzus megmondja, hogy tudok-e haladni ebben a csoportban, vagy visszább kell pozicionálni magam.
A rajtnál ennek megfelelően előre mentünk Árminnal. Az első kétszáz méteren hárman kilőttek, vagy 50 m előnyre már ott szert tettek, megvolt a dobogó 🙂 Mondjuk pl. a későbbi győztes Szabó Sándor magyar terepfutó válogatott, azt gondolom, hogy nem velük kell egyelőre versenyeznem a helyezésekért. Álljon itt a tisztesség kedvéért a másik két dobogós neve is, Milata Patrik lett a második, a bronzérmes pedig Khoór Bence.
A pálya vezetése elég furán nézett ki, több hurkot is leírva, három csúccsal, azaz a Kövesdi kilátóhely (590 m) mellett mentünk el háromszor, váltott irányokban.
A pulzust tartottam az utazó zónaként megadott 165-168 bpm alatt, de egy nagy mászással kezdtünk, eléggé nehezen ment. Az viszont működött, hogy az első tízben tudtam maradni. Egy csoportban voltunk olyan öten-hatan, én időnként power walkra váltottam, volt, aki futott folyamatosan, viszont nagy tempókülönbséget nem tudtak felmutatni, tartottam a távolságot, illetve előztem is egy-két pozíciót. A lefelékben nem volt gond, sikerült jó tempót menni, hárman elszakadtunk a többiektől és egy második csoportot alkotva olyan száz méteres távolságon belül haladtunk. Ekkor a hármas csoport utolsó embereként mentem, elöl ment egy idősebb srác, ő végig, azaz a felfeléken is futó mozgással haladt, valamint az első lejtőzésnél előzött meg egy magas srác, jó hosszú léptekkel, ő szintén inkább gyaloglásra váltott a felfeléken, akkor tudtam közeledni hozzá. A három csúcstámadás közül a másodikról való lejtőzés közben utolértem az idősebbiket, akit időközben szintén megelőzött a magas és kiderült, hogy ő már a következő korcsoportban van, kicsit beszélgettünk, aztán kezdődött a harmadik mászás, amely a meredekebb irányból vezetett és igazán kellemetlen volt, megkezdésekor olyan ötven-száz méter hátrányban voltunk a magas mögött. Azt a taktikát ajánlotta az idősebb, hogy ő majd felfelé futva “felhúz” a magasra és aztán a végén a lejtőzésben pedig megtartva az előnyömet mindketten a saját korcsoportunkat hozzuk (spoiler alert, így lett 🙂 ). Közbeszúrnám, hogy a pulzus ebben a szakaszban már inkább a versenyhelyzetben javasolt max. 178 bpm környékén állandósult, hiszen versenyhelyzetben voltam vagy egy órát folyamatosan 🙂 Innentől viszont, ahogy elkezdtem futni felfelé, 180+ környékére emelkedett, de nem akartam küzdelem nélkül elengedni azt a helyezést. Amikor utolértük a magas srácot, akkor kiderült, hogy az én korcsoportom, tehát mögöttem kell tartani mindenképpen. Felérve a harmadik emelkedőre szólt az idősebb, hogy innentől enyém a pálya, toljam meg a lejtőt a célig, volt vagy ötven méter előnyünk a magassal szemben. Legurultam elég durva pulzussal és tempóval (legalábbis számomra), amit a vádlim kezdett nem szeretni olyan 3 km-rel a cél előtt és nemtetszésének görcsölgetéssel adott nagyobb nyomatékot. Úgy láttam, hogy sikerült némi előnyt kialakítani, ezért egy kicsit visszavettem a tempón és sikerült elejét venni annak, hogy a görcs be is rántsa a vádlijaimat.
A frissítésről eddig nem szóltam, a vízbevitelt próbáltam komolyan venni, húsz-huszonöt percenként ittam másfél-két dl-t, lehetett volna több, mert baromi meleg volt, de két kis soft flask-ot vittem csak magammal, nem terveztem hosszúra a pályán eltöltött időt. Ezen kívül két High5 Isogel-t fogyasztottam, meg 3 db fél banánt, ami elég volt szh pótlásként, vízből lehetett volna még több, na, majd legközelebb.
A pálya hátralévő szakaszán már csak magammal versenyeztem (meg a pulzussal, végül max. 190bpm-et is hoztam a végén, kellett a helyezés 🙂 ) és sikerült a negyedik helyen beérkezni olyan egy perc előnnyel a korcsoportomban lévő magas srác ( Galamb Gábor 5.) előtt, aki – mint kiderült- szintén megelőzte a lejtőzésben az időset (Vörös József 7.), közöttük ért be a női első helyezett (Posztós Kitti 6.).
Örülök az eredménynek,  azt gondolom, hogy kezd visszajönni az az energiabefektetés, amit beleteszek a futásba. Nem tudom elégszer megköszönni neked, szuper, ahogy működik ez a közös munka, az edzőtábor pedig egy további óriási lökést adott nekem.
Somorjai Ármin:
2:36:40
Kat. 4.
Reggel felkelve még nyújtottam kicsit, mindkét térdem patent állapotban volt, éreztem, hogy még gyengék, de nem fájtak nem húzódtak. Rajt előtt kis kocogás gimnasztika, majd Go! Jól ment, igyekeztem tartani a kért pulzust, felszerelésben is minimális volt nálam, egy fél literes kulacs a freebeltben meg két gél, amiből csak egy fogyott el, pontokon kóla, víz banán. Második felében nem tudtam annyira nyomni, hogy menjen a 170, de azért nagyon igyekeztem, végig dübörgött a fejemben a “Futóverseeeeny!!!” amikor lassultam volna. felfelé 1-2 ember előzött, lefelé simán otthagytam mindet. Volt egy 60+-os hölgy, olyan szépen előzgetett felfelé, nagyon csodáltam. Ennél a versenynél volt meg az az érzés, hogy most tényleg terepfutok 😀
7 perc alatti átlagom még sosem volt terepen, szóval örömködés van.
Táborosi Anikó
3:18

Reggel indultunk a Bükk Kapu Trailre, amely a fejemben is össze lett szépen rakva. Edzőverseny, plusz, amikor végeztem megyek még 14 kilit a környéken. Ehhez képest semmi nem így alakult.

Szépen bemelegítettem, lassan nekiindultam, és már jött is egy nagy mászás. Ugyanis ez a verseny egy jó nagy szívás, főleg ilyen melegben. 24 kilin van 1100 m szint, amire még Szabó Sanyi is azt írta, h nem sok ilyen verseny van itthon. Szóval mászás, izzadás, 10-kor rajtoltunk nem kevés fokban, megdöglés. Ez így ment 24 kilin át…
Brutál volt, ittam, mint egy ló, a lábaim bírták a terhelést, de a pulzusom magas volt, a szint csak jött-jött, másztam, és megint és megint… Nem toltam neki, de nem is bírtam volna.

Megpurcantam, ahogy beértem. Levegő nuku, hányinger, erő semmi. Álltam egy darabig, és gondolkodtam,h kimenjek-e a plusz 14 kilire… Majd elengedtem, h nem, ekkor kb. fél 2 volt, és 34 fok…Szóval inkább beálltam a kút alá, mert a plusz 14 kili szép kis séta lett volna kint. Aztán persze fél óra múlva bántam, hogy de béna vagyok, gyenge, menni kellett volna…
A versenyről szépen hazaautóztunk, de bennem volt, h a plusz 14 kilit azért sem engedem el, és azt a pulzust is be lehet tartani:) Elég konok tudok ám lenni:-D
Szóval este 7 körül fogtam magam, és jó pulzuszónában, rohadt lassan, de megcsináltam.

This entry was posted in beszámoló and tagged , .

Családos edzőtábor Bernecebarátiban

Posted on Updated on

Sebestyén Ági, a házigazdánk beszámolója

 

Az Öregerdő turistaház  idén is vendégül látta  Barát Gabit és futós tanítványait, a Gizionokat. Most első alkalommal voltam résztvevő is .

A napok szokásos menetrend szerint teltek. Közös reggeli, kávé a reggeli napsütéses a kertben, álmos csevej és ezerrel pörgő, csapatban nyüzsgő gyerekek, Ari az óriás schnauzer, aki mindig beszökött a konyhába, Gabi aki szerint a tejeskávé NEM reggeli, készülődés a futásra. Mindenki megkeresi a futós párját és nagyot sóhajtva elmegy a neki kiírt edzéseket lefutni.A reggeli álmos nyirmogás csak addig tart, mig  elindulunk. Onnan csak a futás van.  Ezekhez a gps track-eket szállásadónk Pali csinálta aki nemcsak a Börzsöny szerelmese, de tagja a Börzsöny Természetbarát es Hegymászó Egyesületnek, akik a jelzések festését és karbantartását végzik. Igy pontosan ismeri a környék majd összes útját. Különböző nehézségű,  szintemelkedésű, hosszúságú pályákat állított össze, külön figyelve , hogy szép utakon vigyen minket.

A jelzések jól követhetőek és futhatóak voltak, egy igazi kivétel a kék kereszt. Benőtt utak, dzsindzsa, szederbokor, kidőlt jelzések , szűk jelzetlen letérés, Juditék kalandokat akartak, és meg is kapták.

A csapat tudásszintje nagyon vegyes volt, spartathlon teljesítőktől kezdve az olyan csigákig mint én, mégis mindenkinek jutott futótárs. Én Balázzsal futottam aki sérülés miatt csak gyalogolt, és ugyanazt a tempót nyomta mint én.Próbáltam elvonatkoztatni ettől, amikor  170 -es pulzussal hörögve szedtem a levegőt, ö meg mosolyogva szelfizett  közben.😊  Azért sokkal jobb volt így együtt, a tájékozódásnál az én helyismeretem és az ő gps-es órája nyerő kombináció volt.

Azt hiszem kicsit beleszerettem  a túrafutásba. Na nem az elején, de ha letelt a szint és visszaesett a pulzus, érkezett az oxigén akkor  már csak az eufória maradt. A Börzsöny újra és újra elvarázsol szépségével.

Mig a szülők futkorásztak, Judit néni összegyűjtötte a gyerekeket, és kiapadhatatlan kincsesládájából mindig új ötleteket előbányászva kötötte le őket. A nagyok legtöbbször társasoztak, pinpongoztak, lézerharcoltak,bújocs-káztak, vagy Arit kergették,   a kicsik megtanultak szívószállal M&M cukorkákat szállítani, jégkrémpálcából repülőt építeni, köveket festeni.

A kora délután pihenéssel telt , a szerencsésebb felnőttek kihasználták az időt egy gyors szundításra, az ügyeletben levők fél szemüket a gyerekeken tartva ugyanezt próbálták a kinti padokon ülve.

Egyszer Eszti , aki maga is 3 gyerek anyukája, vagy tíz gyereket magához gyűjtött , és elvitte őket a falu körüli kis mini tanösvényre. Boldog békés másfél óra következett be, mialatt az otthon maradt kicsik békésen szinezgettek. Hálám jeléül, meghívtam egy sörre😊

Máskor,ha túl nagy lett a zsivaj , Ildi elkiáltotta magát: -Ki szeretne csillámtetoválást? Hosszú kigyózó sorokban , csillogó lelkes gyerekek válogattak a minták közül, ahol a halálfejtől a hello kitty-ig  minden minta megvolt. Természetesen a gizionok jele volt a legnépszerűbb.

Amikor a gyerekek már mindent magukra rakattak, jöhettek az anyukák, de itt már az alterósabb minták hóditottak. Nagy harc ment a lila és a türkiz koponyáért, szerencsére az én rohamcsigámat nem akarta lenyúlni senki.

Délután következett a második edzés. Ehhez átvonultunk az iskola  udvarára, a konyhásnénik nagy örömére. Nem gyakran látnak ennyi őrültet, akik a zuhogó esőben páros lábbal ugrándoznak, meg szlalomoznak a focipályán.
Az eső csak az edzés alatt szakadt, ahogy sétáltunk hazafele még a nap is kisütött. Ari jött velünk és ha csak lehetett széttrollkodta az edzést.

A kajáról még nem meséltem. Szinte hihetetlen, hogy nem szedtem fel egy kilót se. Igy nézett ki a hűtő a nyitónapon 😊

Bográcsolás, pizza, palacsintahegyek, csilingelő fagyisautó a ház előtt, pillecukor sütögetés. Lőw Andris , megtanította a gerekeket fénnyel festeni, és rögtön meg is mutatta nekik Picasso fénnyel festett képeit.  Nos a mieink se lettek éppen rosszak.
A szabad tűzű grillezés  gázlángon valósult meg a zuhé miatt. A gizionpower itt is működött , összehangolt munkával sikerült hamar megetetni az egyre éhesebb gyerekcsapatot. Szerencsére a ház elég nagy ahhoz, hogy esőben is elszéledjünk, és az étkezőben is elfért a teljes csapat.
A hős lánglovagok nem hagyták kialudni a lángot és végül  az égiek megkegyelmeztek, elállt az eső igy a a szokásos esti tűz  zárónapon sem maradt el.

Végül mikor sikerült ágyba dugni az utolsó “mégnemisvagyokálmos” gyereket ,maradt egy kis idő a tűz melletti borozós beszélgetésekre is. Jóóóóóóóóó volt, remélem lesz ilyen még!

 

This entry was posted in beszámoló, edzőtábor and tagged , .

Börzsöny Trail – Csathó Timi

Posted on

Timi rendhagyó beszámolója, nem annyira a futásról.

Nehéz egy olyan futóversenyről beszámolót írni, ahol gyakorlatilag nem futottam. Amikor guide vagyok, és leginkább az vagyok a versenyeken, sosem a saját magamért futok, hanem azért, hogy akit kísérek, elérje saját célját. Nekem ez attól függetlenül kihívás, hogy épp futok-e vagy sem, hiszen arra, akit guideolok, akkor is ugyanúgy oda kell figyelni, ha futunk és akkor is, ha sétálunk. Akkor is, ha épp látássérült és akkor is, ha mondjuk autista vagy futókocsiban tolom. Ebben nincs különbség.

Minden ember, helyzet és verseny egyedi, és az együtt futásnál is nagyobb feladat ráérezni arra, hogy most épp mi lenne a legjobb számára egy adott helyzetben.  Hiszen a cél egy fogyatékkal élő vagy sérült sportolónál általában nem a győzelem vagy a dobogó, hanem hogy teljesítse, amit kitűzött maga elé és méginkább, hogy élvezze, amit csinál. És ezt akkor is nehéz ki- vagy eltalálni, ha beszél, hát még akkor, ha szavakkal nem is tudja kifejezni magát.
Vajon meddig tart a “helyes” motiváció és hol kezdődik az “erőltetés”, illetve meddig szól ez a kísért személyről és mikortól rólam? Mi a siker mércéje ebben az esetben Thomasnak és mi nekem mint guide? És vajon mi anyukájának? Szerintem tök fontos ezekre a kérdésekre még indulás előtt válaszolni. Arra jutottam, hogy Thomasnak az, hogy ha jól érzi magát, anyukájának az, hogy ha a fiának sikerül teljesíteni a távot, nekem pedig az, ha Thomas-t sikerül kicsit kirángatni a komfortzónájából és kihívások elé állítani (ami egy autistánál talán még izgalmasabb feladat), anyukájának pedig megmutatni, hogy Thomas is változik és fejlődik, mint bármelyik másik gyerek (SPOILER ALERT! Szerintem mindhárom cél teljesült – még ha csak az “én” céljaim voltak is kivetítve a többiekre :))
És hogy mi kell ahhoz, hogy valaki jó guide legyen azon kívül, hogy jobb állóképességgel kell rendelkeznie és tudnia kell gyorsabban futnia, mint a kísérni kívánt futó – vagy legyen elég ereje futni ÉS tolni a futókocsit?  Még tanulom, de szerintem nem árt, ha az illető mindenekelőtt türelmes és rugalmas és talán elsősorban elég alázatos ahhoz, hogy elfogadja, hogy ez most nem róla szól. Sokat gondolkoztam, hogy ez a jó szó-e ide, és hogy én vajon mennyire vagyok alázatos, mert sajnos nem érzem magam kifejezetten annak, de lehet, hogy ha hiányzik a megfelelő mennyiségű alázat, az erős feladattudat is sokat segít – vagy mondjuk a kettő egészséges egyvelege 🙂 Ha úgy fogom fel a guideolást, mint egy olyan feladat, amiben nekem 100%-ot kell nyújtanom, akkor automatikusan következik az, hogy ez a verseny nem rólam szól vagy nem úgy szól rólam, ahogy a többi futóról.
Nyilván nekem könnyebb, mint sok “rendes” futónak, mert sem távolságban, sem tempóban nem tudok amúgy sem nagyot alakítani, meg az igazi versenyszellem is hiányzik belőlem (ok, mondjuk pl a Scrabble-t nagyon komolyan tudom venni),  és nekem valóban az okoz örömet, ha van kivel megosztani (kivéve, ha Scrabble, ott több ty betűs szót ismerek, mint ami A magyar helyesírás szabályai szerint létezik… 🙂 és nyilván, amit kapok cserébe, szavakkal nem kifejezhető (akkor ennyit a Scrabble-ről…).
Thomassal is így indultunk neki, ezekkel az opciókkal, hogy a hangulatától függően
– el sem indulunk
– elindulunk, de félúton kiszállunk
– teljesítjük, de szintidőn kívül (volt nálunk érem, hogy ha nem kapnánk emiatt, Thomasnak akkor is legyen)
(- szintidőn belül teljesítjük –> nem igazán volt reális opció)
És hogy ezt nem előre döntjük el, hanem majd az adott pillanatban kell az esetleg addig felállított tervet megváltoztatni. Végül elindultunk, pár száz métert futottunk, majd séta. Utolsónak indultunk, hogy Thomast ne zavarja a tömeg, így nem csoda, hogy elég hamar senkit nem láttunk magunk körül. Próbáltuk rávenni Thomast (az anyukája futott még velünk), hogy fusson kicsit, de pár lépés után újra sétára váltottunk. A kontrollfutó srácot kértük, hogy azért az erdőben ne szedje össze előlünk a szalagokat 😀
Az erdőben sem lett jobb a helyzet, Thomas alapvetően nehezen kezeli az emelkedőket és a lejtőket. Ideális terepfutó-jelölt 🙂  De rendületlenül gyalogolt, talán felfelé könnyebben, lefelé kicsit óvatosabban, ott előfordult, hogy szembefordultam vele és mindkét kezét megfogva lépdeltünk lefelé (igen, hátrafelé is tudok terepfutni, meg minden irányba is). Nagyobb gyökerek, sziklák és lépcsők előtt kicsit gondolkodott, hogyan is oldja meg, de kis biztatásra szinte folyamatosan tudtunk haladni. És így kb. ez volt végig.
Ugyanúgy “audiovizuálisan” narráltam a környezetet és az eseményeket, mintha látássérülttel futottam volna, a frissítőpontnál még szintidőn belül voltunk. A célba végül is futva érkeztünk, és bár pár perccel kicsúsztunk a szintidőből, kaptunk érmet is, ebédet is, többen jöttek oda hozzánk, hogy minden rendben volt-e, kaptunk-e érmet, hogy ment és hogy Thomas milyen ügyes. Ez nekem is nagyon jó érzés volt, hogy figyeltek ránk 🙂 Thomas anyukája sírva borult a nyakamba (örömében, nyilván). És hogy minek örült?
– hogy az időjárási frontra érzékenyen reagáló, rosszul alvó fia elindult élete eddigi leghosszabb és egyben első terepfutó versenyén a két lábán
– hogy türelmesen végigvárta a sort a wc előtt
– hogy elviselte a zenét és a viszonylag sok embert
– hogy nem adta fel útközben
– hogy egyszer térdre esett, de nem akadt ki
– hogy egyszer nagyon megbotlott, de ügyesen visszanyerte az egyensúlyát
– hogy számára nagyon meredek emelkedőkön és lejtőkön gyalogolt rendületlenül
– hogy a frissítésnél hajlandó volt 3 kocka csokit elfogadni tőlem
– hogy mosolyogva futott be a célba
– hogy ülve ette meg az ebédet
Thomas 12 éves autista, értelmi fogyatékos és mozgássérült, 3 évesen még nem tudott járni, most pedig teljesítette élete első terepfutó versenyét.

This entry was posted in beszámoló and tagged , .