Ultrabalaton
UB egyéni – Poór Péter
mikor egy “álom” valóra tud válni…
2018
Kellett a kudarc abban az évben, hogy helyre rakjon. Igazából mit is akarok én ettől az UB-tól… Mit keresek egyáltalán… magamat, a helyemet?! Miért is kell ez nekem?!
2019
Erre az évre egy cél volt… odamenni és elhozni a szalagot.
Nagyon jól beindult a futás, élveztem minden edzést. Az utóbbi időben minden FLOW volt. Sokat gyorsultam az utolsó hónapokban is, és így okom nem volt a panaszkodásra. Állóképességem is nagyot lépett előre. Nagyban motivált ez a dolog, hogy van mit keresnem itt. Fejben sokat erősödtem, tudtam hogy ebben kellett is. De még mindig van mit fejlődni. A fogaim is egyre jobb állapotba kerültek (GABI) 🙂
Kicsit más volt mint a tavalyi év. Most jobban vágytam rá az egész dologra. Talán jobban is akartam. Tudtam, hogy most a végsőkig elfogok menni, bármi is legyen az. Ez megalapozta az utolsó napokat, amikor már nem maradt sok hátra a rajtig.
Szokásos izgalmak nélkül indultam útnak. Tartoztam magamnak, és a páromnak is. És mindenkinek. Nem akartam magyarázkodni, okokat keresni, hogy most miért nem sikerült.
A meleg nem a legjobbkor jött, ezért kicsit tartottam is tőle, tudtam most emiatt még okosabban kell menni. Próbáltam minél lazábban menni, hogy az már majdnem fájt, de tudtam hogy ez az egyetlen dolog most ami számít. Az első 3 órában semmi különös dolog nem történt, de utána már igen. Nekem itt kezdődött meg az UB.
30 km után éreztem hogy valami nincs rendben a talpammal, nagyon fájnak, és ez így nem lesz jó. Azonnal megálltam, és egy új zoknit kértem, és letöröltem a vazelint. Nem értettem, mindig ezt használtam, a zokni meg nem volt új. Égett a talpam, és teljesen felázott, de nem volt más választás, menni kellett tovább. 35 km környékén éreztem hogy a vízhólyagok megjelentek, és elviselhetetlenné teszik minden lépésemet. Megtörtént a baj…de mi lehetett a gond?! talán sok volt a vazelin?!
Próbáltam nem ezen agyalni, nem foglalkoztam vele, tudtam egy dolgot tehetek. Közben felvágtuk a hólyagokat, és megyünk tovább vele. Minden lépésnél rá kell hogy terheljek, mert ha nem akkor lefogok sérülni. Innentől minden lépéskor lábanként 5-5 vízhólyagra léptem rá. Ha nem éreztem, akkor már máshogyan terheltem. Miden lépéskor fájdalmat kellet okoznom magamnak.
Szépen teltek a kilométerek, annak ellenére hogy ilyen állapotban voltam. Hiszem azt, hogy erre a versenyre , csak az tud körbe érni, akkor van esélye valakinek, ha 200 % állapotban tud elindulni, mert ez akkora táv, hogy itt a féltávnál nem lehetsz fáradt, nem lehetnek gondok. Mert ha van is akkor olyan sok van hátra, hogy azt lehetetlen teljesíteni. “Folyamatosan fogy a testünk, több nem leszünk, csak kevesebb”
Vártam hogy leérjünk a Balaton partra, tudta hogy onnantól könnyebb lesz. Vártam a felét, kíváncsi voltam milyen állapotban vagyok, tudok még könnyedén futni. A jókedv az végig megvolt..mosolyogtam, élveztem hogy mennek a lábaim, élveztem mindent Flow volt. Feléhez érve egyre elviselhetetlenebb volt a talpam. Kezdett nem szép állapotba lenni, de a futás még mindig ment. Nagyon sok időt elvett a láb rendbe tétele, ápolása, de most ez volt a feladat amit meg kellett oldani. Azért mindenki tudta, jobb nem lesz, csak romlani fog.
Az első felét elég egyenletesre sikerült megfutnom. Szépen jöttem fel, nem mint ha ezzel foglalkoztam volna, csak furcsa volt, hogy ilyen sok embert előzők meg, úgy hogy nincs minden rendben.Vártam az estét, mert szeretek sötétében futni, és elég jól is szokott menni. Vártam a fejlámpás üzemmódot is, amikor kicsit nyugisabb lesz minden. Vártam a csendet…a békét, azt az állapotot amiért csináljuk mindannyian.
Eközben már háromszor meg kellett állni, a hólyagokat rendbe tenni.
Sötétedés után hamar eltelt pár óra, és éreztem, hogy valami nincs rendben a bal vádlimmal. 140 km körül járhattunk, és bele sem mertem gondolni, hogy milyen sok van hátra. Mindig a következő pontra fókuszáltam.
Éreztem, hogy nagyon berövidült a mozgástartomány, megpróbáltam nyújtani. A fókusz továbbra is megvolt, különösebben nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy lesznek kemény szakaszok, amiket ki kell bírni lábon. Készültem erre is, tehát egy lehetőségem volt, tovább menni, csak még fegyelmezettebben, figyelni minden lépésre.
150 km körül elkapott minket a vihar. Esett, de nem kicsit, hanem nagyon. Készültem erre is, mondtam a segítőimnek, hogy azonnal üljenek be a kocsiba, elég hogy ha én ázok szarrá. Haladásomkor nem zavart az eső, inkább a talpamnak nem tett jót. Tudtam, hogy ennyit eljöttem vele, és most ez az esőtől teljesen szarrá fog menni az a talpam ami már szarrá ment. Ekkor az jutott eszembe hogy Gabi az első beszélgetésünkkor megkérdezte milyenek a fogaim?! Na ez az idő is eljött, és próbára kellett tenni, hogy most mennyire tudom összeszorítani, mennyre tudom csikorgatni. Meddig tudok elmenni mentálisan?! Milyen új dolgot tudok előszedni, hogy a tovább haladást segítsem. Mire vagyok képes, amikor már fáj mindenem, amikor nem esik jól?! Amikor kín lett minden lépés.
150 km körül megfordult a fejemben az a gondolat, hogy még 70 km van hátra, és kezd nagyon messze lenni a vége. Hiába fogytak a kilométerek, egyre nehezebben tudtam járni. Egy pillanatra azt éreztem, hogy soha nem lesz vége, és kezdi értelmét veszni az egész. Még nem mondtam ki, csak ez a gondolat járt a fejemben. Segítőim profi módon cselekedtek, látták hogy baj van. Én elkezdtem panaszkodni, erre Ők azt mondták, “tessék ülj be a kocsiba, add fel, de tuti hogy 15 perc után megbánod az egészet.” Elgondolkodtam, és magamba szálltam. Leszegett fejjel továbbmentem a kocsi mellett. Arra gondoltam, hogy ha kiszállok, és utána hetekig, hónapokig fog fájni, maga a gondolat, hogy feladtam, csak azért, mert itt-ott fájt. Hiszen mindenkinek fáj valamije. Erre készültem, most kell élni a lehetőséggel.
Végignéztem magamon, és fizikálisan rendbe vagyok. A talpam fáj, de nagyon. A bal vádlim be van gyulladva, de ha nagyon akarok, tudok futni. Azért jó lenne 180 km-ig eljutni, ha már eljöttünk ide. (szerk. 2018-ban Péter 180-ig jutott.)
Eltelt pár kilométer, és mondtam a segítőimnek, hogy kellene egy meleg leves, és valami szilárd étel. Pár kilométer múlva már a forró levessel vártak, megittam és indultam is tovább. Hajnali 5 óra körül ott jártunk, ahová tavaly már nem jutottam el. Jó volt ott lenni, és még nagyon lassan, de futni is tudtam. Rájöttem, hogy nincs két egyforma verseny, két egyforma nap. Akkor sokkal másabb volt, akkor a feladás utáni időszak jobban fájt, mint a mostani állapot.
Vártam hogy kivilágosodjon már, mert elég volt a sötétből . Reggel 7-kor 170 km-t futottam le, a szintidőhöz képest jól állok. De egyre elviselhetetlenebb volt minden lépés. Már nagyon fájtak a lábaim, és tudtam, hogy az emelkedők azok most jönnek majd. Már több volt a gyors séta mint a futás, de ha annyira akartam akkor tudtam azért belefutni pár kilométert.
180km..190km..195 km…Na ekkor már kezdett kisütni a nap, és ott volt egy nagy frissítő pont.
Mondtam a segítőimnek, hogy készüljenek, átöltözök, vegyék elő az UB-s pólómat. Ez volt az a pont, ahol elhatározás elérte a célját. Ez volt az a pont, ahol láthatóvá vált a cél elérése. Tudtam, hogy innen már megfogom csinálni, még az is opció volt, hogy nem fogok beérni a szint időn belül, dee tartoztam magamnak annyival, ha már itt vagyok, akkor végig csinálom, még ha a szintidőn kívül is.
De persze jó lenne beérni , és azt a szalagot az enyémnek mondhatni. Közben azt hittem , hogy a talpam már nem lehet szarabb állapotban, pedig lett. Elkezdtek maguktól kiszakadni a vízhólyagok, éreztem, hogy most kell vele futni, hogy az adrenalin miatt ne érezzem annyira. 205 km-nél körül az egész egy nagy szenvedéssé vált át. Minden lépés annyira fájt, hogy nem mertem a lábaimra terhelni. A szintidő egyre csak szorított mindenkit, és jó volt látni, ahogy mindenki összekaparja magát. Mozgósítani tudja az utolsó energiákat. Foggal, körömmel azért küzdünk, hogy be érjünk szintidőn belül. Rájöttem, ezek az energiák már nem fizikális dolgok, ez már azon túl vannak. Ezek már emberfeletti küzdelmek, harcok. Harc egy “olyan valamiért”, amihez én már kevés vagyok, hogy elmeséljem. Az az érzés amikor rájössz, hogy az utolsó 10 km-ben futni kell, különben nem lesz meg a szalag. Mégpedig én ragaszkodom ahhoz a szalaghoz. Ott van a cél, ott van egy álom, ami meg valósulhat, ha nem adom fel. Nem adtam fel, bíztam magamban, hogy még valahogyan de tudok futni.
Csopak környékén tényleg elkezdtem futó mozgást csinálni, fájt, de már nem érdekelt, tudtam, hogy hamarosan befogok érni a célba. Kísérőim, már nagyon örültek, már ünnepeltek, hogy most akármi is fog történni, de célba fogunk érni. Jött a köves út, és megfogtam a kezüket, és mondtam nekik, hogy akkor most futunk vagy sem?! Hiszem futni jöttünk… 🙂
Megláttam a célt. Egy pillanatra megtorpantam előtte. Nagy csatát vívtunk ma meg, de én jöttem ki győztesként. Nem adtam fel, amikor simán feladhattam volna.
Olyan érzelmek, és élmények értek a célban, hogy még a mai napig nem tudom feldolgozni. Ez valami felfoghatatlan számomra, hogy mit műveltem a testemmel, és az elmémmel 31 óra 34 percen keresztül. Megöleltem Anikót, és csak annyit mondtam neki, megcsináltuk, és köszönök mindent. Neki ez az első érme amit valaha kapott, nagy nehézségek árán, de megvan.
Mit adott ez az út, hogy idáig eljutottam?! Más ember lettem, olyan ember aki máshogyan látja a világot. Megtanultam küzdeni, és megtanultam akkor is erősnek lenni, amikor már nem látjuk értelmét az egész dolognak. Kitárult elém az, hogy mire is vagyok képes, mi emberekben milyen sok van, ha azt igazán akarjuk. Ha el akarjuk igazán érni a célt, ha minden beleadunk, akkor olyan nincs, amit nem lehet elérni. Most már elhiszem azt is, hogy ha eltudod képzelni az egészet, akkor meg is tudod valósítani. A tudat, az elménk, az képes rá, csak ezt el kell vele hitetni.
Köszönettel tartozom Gabinak, aki mindig biztatott, bízott bennem. Akiben én is megbízhattam. Gabit én ezzel a céllal kerestem meg, hogy szeretnék futni egy UB-t. Most hogy ez megvan, nem is tudom miként, hogyan legyen tovább… Az biztos, nem köszönök még el Gizionok… Még szeretnék nagy csatákat vívni! 🙂
Nem foglalkoztat a kérdés, hogy lehetett volna jobb az időm. Most ezek a problémák voltak, ezeket kellett megoldani ezen a napon. Erre a napra ez jutott, ebből kellett építkezni.
UB csapat – Kormány Alex
UB egyéni – Evetovics Milán
Nehéz belekezdnem a beszámolómba, mert még mindig kavarognak a fejemben a gondolatok, és nem tudom pontosan, mit is érzek a versennyel kapcsolatban.
Kezdem az elején aztán majd meglátom mi jön ki belőle.
Péntek délután megérkeztünk sikerült időben lefeküdni és aludni egy egész jót.
Szombat reggel hamar eljött a rajt, a srácokkal 19 kilinél beszéltük meg az első találkozót. Az elején szépen türelmesen mentem, nem kapkodtam az 5:40-6:05 közötti tempóval. Megvolt az első frissítés Dörgicse előtt és nemsokára már Zánkán futottam keresztül. Az időjárás kellemes volt, a frissítés jól ment. Szinte észre sem vettem és már Salföldet is magam mögött tudtam és ráfordultam a Varga pincészetre. Idáig tartottam a 6 perc alatti futó kilométereket, itt kezdtem egy kicsit kicsúszni a 6 percekből, de nem aggódtam túl a dolgot.
A fiúkkal Badacsonyörs végére beszéltük meg a frissítést. Eddigre az időjárás eléggé meleg lett. Mondtam, hogy vegyenek jeget, ha tudnak a következő találkára. Tördemic előtt vártak, éreztem, hogy jó lenne egy gyors hengerezés és egy kis felfrissülés. Így előre szóltam Nekik, hogy készítsék ki. Balatonedericsnél volt az újabb találkozónk, továbbra is tempózgattam, bár itt megint lassultam egy 10 mp-et kilinként, de fejben teljesen egyben voltam és testileg is rendben voltam.
Vonyarcvashegy, és Keszthely között eléggé kezdtem “becsavarodni” a magánytól, akkora volt a csönd. Csak akkor láttam futót, ha egy váltó elszaladt, éreztem, hogy ez nagyon nem tesz jót, úgyhogy hangosan elkezdtem számolni, hogy halljak emberi szót, miközben számoltam minden 20. számra elsírtam magam (nem tudom miért ilyen szomorúak a 2 és 10 is osztható számok). Minden esetre elszámoltam 221-ig hangosan és már ott is voltam a keszthelyi váltóhely előtt. A srácok már vártak, hoztak sült krumplit a McDonald’s-ból. Miközben megettem hengereztem egy picit, és mondtam, hogy beszéljenek hozzám folyamatosan bármit, mert most erre van szükségem.
Megkértem Mikit kísérjen egy picit biciklivel, mert kell, hogy érezzem, valaki van ott velem. Fenékpuszta előtt éreztem, hogy nem megy olyan jól a futogatás, mert a gyomrom kezdett tele lenni a gélekkel és az izókkal. Nem szívódtak, pedig már kellett volna megint enni.
Az órámat közben Miki töltötte, így lehetőségem sem volt agonizálni, hogy jól megyek-e, de tudtam, hogy nem számít a tempó, a lényeg, hogy futva haladjak. Balatonmáriafürdőn a ponton kértem egy tányér rizseshúst és kértem, hogy locsoljon rá egy kanállal a zöldséglevesből. Először nem értette, de amikor elmagyaráztam a séfnek, hogy így könnyeben csúszik azt mondta nem is vagyok olyan hülye. Menet közben sétálva megettem és utána futottam tovább.
A 100 kili, nem lett 10-10:30 körül, mint terveztem, és a 12 órás eredményem is csak 105 kili lett, de nagyon egyben voltam fejben, és bíztam magamban. Az Alsóbélatelepi pont előtt találkoztunk Tomival, és itt mondta, hogy jön 2 rövid váltópont és utána találkozunk. Itt félrement egy kicsit a kommunikáció, mert előzőleg az volt megbeszélve, hogy Miki Fonyódon visszaül a kocsiba, és onnan egyedül megyek. Az Alsóbélatelepi pont ott volt 3-500 méterre és onnan a Fonyódi 3 kilométerre. Sikerült beérni Fonyódra nem sokkal sötétedés után. De egy picit befáradtam már, elég sok séta volt, mire a Fonyódi pontra beértünk és megint toi-toit kellett keresnem, és az idő is kezdett lehűlni. Tomi viszont nem volt sehol. Nembaj lehet, hogy a következő pontra gondolt (Fonyódliget), és úgy számolta a 2 rövid pontot, mert az is „csak” 3 kilire volt innen. Mentünk hát tovább, de nem igazán ment a futás inkább csak a séta, mert fáradtam és kezdtem fázni is. Nagyon vártam, már hogy meleg ruhát vegyek, hengerezzek egy picit, vegyek be egy hasfogót, és ideje volt bevenni az első koffein kapszulámat mielőtt végleg befáradok.
A Fonyódligeti ponton sem volt, kijöttünk onnan, sétáltam hosszan az utcán és Tomi sehol, innen 2,5 kilométerre találkoztunk, de már hívtam, hogy hol állt meg, és ameddig tud, jöjjön vissza. Itt végre felöltöztem, bevettem a koffeint és a hasfogót, hengereztem és benyomtam 2 gélt egymás után, hogy legyen energiám. Közben Hanka utolért, a fiúk adtak neki izót, mert elfogyott neki, én meg nem ittam szőlő ízűt. Kértem a zenémet, és neki indultam. Egy pici séta, majd fokozatosan elkezdtem futni, szépen bemelegedtem, és 7 percen belüli tempót futottam. Szépen futogattam, amikor éreztem, hogy elkezdett cseperegni, gyorsan hívtam a srácokat merre vannak, mert jön az eső. Mondták, hogy kb. 1,5 kilométerre tőlem. Rákapcsoltam 6 perces futásra, hogy odaérjek, mielőtt bőrig ázom. Gyorsan feladták rám az esőkabátot, és a „szemeteszsák” esőkabátot, és már futottam is tovább.
Szar volt, hogy sötét volt és nem láttam milyen az ég, meddig fog tartani a szakadó eső, de ugyanakkor picit fókuszáltabbá is tett, mert tudtam, hogy mindenkinek ez az időjárás jutott, és hogy ha nem futok, akkor nem termel hőt a testem, amit bent tart az esőkabátom, és pillanatok alatt kihűlök és el fog menni a verseny. Egy dolgot tehetek: folyamatosan futok, amilyen tempóval csak megy.
Földváron sikerült meleg krumplilevest és forró teát kapnom. Ezzel nem sétáltam, hanem a sátorponyva alatt megettem és megittam. Jó volt, hogy egy kicsit átmelegített. Kis séta, majd ismét futásra vissza. Találkozó Tomiékkal újabb koffein tabletta. Séta, futás, séta… Zamárdi homokos Balaton parti út sokadszorra állok meg és öntöm a kavicsokat. Eldöntöm, hogy, ha már a 100 kili és a 12 órát nem sikerült hoznom, akkor megyek a 24 óráért. Siófokon vagyok 161 kilinél járok, és még van hátra 3 órám. Szerencsére a koffein tabletta teszi a dolgát, nem hagy elálmosodni, most beveszem a harmadik és egyben utolsót is.
Siófokon 6:30-cal robogok végig. Az eső most nem nagyon esik már, csak csöpörög. Utána Sóstóig többet sétálok és frissítek –Tomiékkal. Újra elkérem a zenét tőlük, amit letettem, amikor elkezdett esni az eső A tempóm lassul 7:30-at tudok futni, de bele kell sétálgatnom. Jön a balatonvilágosi emelkedő. Persze, hogy elkezd újra szakadni az eső miközben mászok felfelé, de ez most nem tántorít meg, hanem még elszántabbá tesz, világos cél van előttem. Becsekkolok a balatonvilágosi ponton (176.4 km, nekünk 177,4 km), és futok tovább. Van még 45 perc hátra a 24 óráig. Tomiék a pont után várnak, nem állok meg csak szólók nekik, hogy menjenek előre még 3 kilométert. Mire kiérek a világosi partra a hideg, áztató eső és szél, na meg a fáradtság ki fog rajtam és már csak gyalogolni tudok. 23 óra 45 perc Tomiékkal találkozom a 180 kilométeres (nekem 181 kili) felfestésnél. Mondom nekik, hogy egy picit most ünneplek, mert ez ugyan nem beszámolható, de mégis csak egy Spartathlon sorsolást érne. Viszont azonnal öltöztessenek át, mert szétfagytam. Póló, meleg felső száraz kabát és újabb szemeteszsák, ami bent tartja a megtermelt hőt. Tomi még a mellényét is rám adja amíg ott eszek valamit, de azt már nem tudom megmondani mi volt. Azt tudom, hogy kértem és kaptam egy kiflit és azt eszegetve búcsúztam tőlük, illetve megbeszéltük, hogy Tomi kísér Kenesétől biciklivel. Ahogy felmelegedtem a száraz ruhában, ismét van erőm futni. Közben újra számolgatok. 6 óra alatt 40 kili. 3 kili alatt 20 kili, ha 10 percesekben sétálnék az 18 kili, tehát ha közben futogatok, akkor meglehet a 30 órán belüli UB.
Nosza rajta, közben Kenesén csatlakozik Tomi hozzám, és szépen futogatok egész szépen 8 percen belül, néha bele sétálok hosszabb-rövidebb időre. 26:58 200 kilométer, az első rész teljesítve. Időközben újra kisüt a nap és nagyon tűz. Ekkorra tudatosul bennem, hogy az összes energiámat feléltem. Néha belefutok pár száz métert, de igazából már nagyon elfogytak a testi és lelki tartalékaim is. Most érzem igazán, hogy mennyit vett ki belőlem az éjszaka, és ez most bosszulja meg magát. Tomi próbál noszogatni, hogy azért futogassak, de néhány 10 méternél több nem megy. Tudom, hogy be fogok érni, meglesz az UB, de érzem, hogy nagyon hosszú lesz még innen ilyen állapotban. Próbálok nem csüggedni, Tomi tartja bennem a lelket elröhögcsélünk, de már egyre nyomorultabbul érzem magam, ahogy érzem, hogy úszik el a 30 órán belüli célba érés. Eszembe jut az István a király rock opera egyik dala „Oly távol vagy tőlem, és mégis közel…”, majdnem ugyanezt érzem csak pont fordítva: oly közel van a cél, és mégis oly távol.
Alsóörs és Csopak között ránézek az órámra 9 kilométer van még hátra és 1 óra a 30 órából, mondom Tominak, hogy mit veszíthetek, ha meg sem próbálom: 6:40-es tempó. Elkezdek kaszálni a kezeimmel, kapkodom a lábaimat és nekiállok futni: ránézek az órámra 8:30-as tempó, próbálok gyorsítani tovább, csak az utat nézem, de 300 méter után elhagy az utolsó energiám is. Innentől tudom, hogy vége az álomnak, és már csak azt várom, mikor érek a célba. Nagy nehezen eljutok a célig kb. 40 percet javítottam a tavalyi időmön. Hipp-hipp hurrá! Ennek most örülnöm kéne, de nem tudok neki, még most sem. Az fáj igazán, hogy nagyon sokáig kitartott ez az álom, és szó szerint az utolsó kilométereken úszott el, és ez csak rajtam múlott, nem mutogathatok másra.
Tudom, hogy sokat fejlődtem tavaly óta, sokat erősödtem, úgy érzem, hogy végig jó döntéseket hoztam, jókor.
Köszönöm az eddigi felkészítést, és ne aggódj, nem csüggedek, mert nem olyan fából faragtak. Leszegett fejjel csinálom tovább az edzéseket, a fogyókúrát, az erősítést, látom és érzem magamon a változást. Tudom, hogy meg fogom tudni futni, ami bennem van.
baratrunning.com 