UB egyéni – Poór Péter

Posted on május 24, 2019

mikor egy “álom” valóra tud válni…

2018

Kellett a kudarc abban az évben, hogy helyre rakjon. Igazából mit is akarok én ettől az UB-tól… Mit keresek egyáltalán… magamat, a helyemet?! Miért is kell ez nekem?!

2019

Erre az évre egy cél volt… odamenni és elhozni a szalagot.
Nagyon jól beindult a futás, élveztem minden edzést. Az utóbbi időben minden FLOW volt. Sokat gyorsultam az utolsó hónapokban is, és így okom nem volt a panaszkodásra. Állóképességem is nagyot lépett előre. Nagyban motivált ez a dolog, hogy van mit keresnem itt. Fejben sokat erősödtem, tudtam hogy ebben kellett is. De még mindig van mit fejlődni. A fogaim is egyre jobb állapotba kerültek (GABI) 🙂

Kicsit más volt mint a tavalyi év. Most jobban vágytam rá az egész dologra. Talán jobban is akartam. Tudtam, hogy most a végsőkig elfogok menni, bármi is legyen az. Ez megalapozta az utolsó napokat, amikor már nem maradt sok hátra a rajtig.

Szokásos izgalmak nélkül indultam útnak. Tartoztam magamnak, és a páromnak is. És mindenkinek. Nem akartam magyarázkodni, okokat keresni, hogy most miért nem sikerült.
A meleg nem a legjobbkor jött, ezért kicsit tartottam is tőle, tudtam most emiatt még okosabban kell menni. Próbáltam minél lazábban menni, hogy az már majdnem fájt, de tudtam hogy ez az egyetlen dolog most ami számít. Az első 3 órában semmi különös dolog nem történt, de utána már igen. Nekem itt kezdődött meg az UB.
30 km után éreztem hogy valami nincs rendben a talpammal, nagyon fájnak, és ez így nem lesz jó. Azonnal megálltam, és egy új zoknit kértem, és letöröltem a vazelint. Nem értettem, mindig ezt használtam, a zokni meg nem volt új. Égett a talpam, és teljesen felázott, de nem volt más választás, menni kellett tovább. 35 km környékén éreztem hogy a vízhólyagok megjelentek, és elviselhetetlenné teszik minden lépésemet. Megtörtént a baj…de mi lehetett a gond?! talán sok volt a vazelin?!
Próbáltam nem ezen agyalni, nem foglalkoztam vele, tudtam egy dolgot tehetek. Közben felvágtuk a hólyagokat, és megyünk tovább vele. Minden lépésnél rá kell hogy terheljek, mert ha nem akkor lefogok sérülni. Innentől minden lépéskor lábanként 5-5 vízhólyagra léptem rá. Ha nem éreztem, akkor már máshogyan terheltem. Miden lépéskor fájdalmat kellet okoznom magamnak.

Szépen teltek a kilométerek, annak ellenére hogy ilyen állapotban voltam. Hiszem azt, hogy erre a versenyre , csak az tud körbe érni, akkor van esélye valakinek, ha 200 % állapotban tud elindulni, mert ez akkora táv, hogy itt a féltávnál nem lehetsz fáradt, nem lehetnek gondok. Mert ha van is akkor olyan sok van hátra, hogy azt lehetetlen teljesíteni. “Folyamatosan fogy a testünk, több nem leszünk, csak kevesebb”

Vártam hogy leérjünk a Balaton partra, tudta hogy onnantól könnyebb lesz. Vártam a felét, kíváncsi voltam milyen állapotban vagyok, tudok még könnyedén futni. A jókedv az végig megvolt..mosolyogtam, élveztem hogy mennek a lábaim, élveztem mindent Flow volt. Feléhez érve egyre elviselhetetlenebb volt a talpam. Kezdett nem szép állapotba lenni, de a futás még mindig ment. Nagyon sok időt elvett a láb rendbe tétele, ápolása, de most ez volt a feladat amit meg kellett oldani. Azért mindenki tudta, jobb nem lesz, csak romlani fog.
Az első felét elég egyenletesre sikerült megfutnom. Szépen jöttem fel, nem mint ha ezzel foglalkoztam volna, csak furcsa volt, hogy ilyen sok embert előzők meg, úgy hogy nincs minden rendben.Vártam az estét, mert szeretek sötétében futni, és elég jól is szokott menni. Vártam a fejlámpás üzemmódot is, amikor kicsit nyugisabb lesz minden. Vártam a csendet…a békét, azt az állapotot amiért csináljuk mindannyian.
Eközben már háromszor meg kellett állni, a hólyagokat rendbe tenni.

Sötétedés után hamar eltelt pár óra, és éreztem, hogy valami nincs rendben a bal vádlimmal. 140 km körül járhattunk, és bele sem mertem gondolni, hogy milyen sok van hátra. Mindig a következő pontra fókuszáltam.
Éreztem, hogy nagyon berövidült a mozgástartomány, megpróbáltam nyújtani. A fókusz továbbra is megvolt, különösebben nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy lesznek kemény szakaszok, amiket ki kell bírni lábon. Készültem erre is, tehát egy lehetőségem volt, tovább menni, csak még fegyelmezettebben, figyelni minden lépésre.

150 km körül elkapott minket a vihar. Esett, de nem kicsit, hanem nagyon. Készültem erre is, mondtam a segítőimnek, hogy azonnal üljenek be a kocsiba, elég hogy ha én ázok szarrá. Haladásomkor nem zavart az eső, inkább a talpamnak nem tett jót. Tudtam, hogy ennyit eljöttem vele, és most ez az esőtől teljesen szarrá fog menni az a talpam ami már szarrá ment. Ekkor az jutott eszembe hogy Gabi az első beszélgetésünkkor megkérdezte milyenek a fogaim?! Na ez az idő is eljött, és próbára kellett tenni, hogy most mennyire tudom összeszorítani, mennyre tudom csikorgatni. Meddig tudok elmenni mentálisan?! Milyen új dolgot tudok előszedni, hogy a tovább haladást segítsem. Mire vagyok képes, amikor már fáj mindenem, amikor nem esik jól?! Amikor kín lett minden lépés.

150 km körül megfordult a fejemben az a gondolat, hogy még 70 km van hátra, és kezd nagyon messze lenni a vége. Hiába fogytak a kilométerek, egyre nehezebben tudtam járni. Egy pillanatra azt éreztem, hogy soha nem lesz vége, és kezdi értelmét veszni az egész. Még nem mondtam ki, csak ez a gondolat járt a fejemben. Segítőim profi módon cselekedtek, látták hogy baj van. Én elkezdtem panaszkodni, erre Ők azt mondták, “tessék ülj be a kocsiba, add fel, de tuti hogy 15 perc után megbánod az egészet.” Elgondolkodtam, és magamba szálltam. Leszegett fejjel továbbmentem a kocsi mellett. Arra gondoltam, hogy ha kiszállok, és utána hetekig, hónapokig fog fájni, maga a gondolat, hogy feladtam, csak azért, mert itt-ott fájt. Hiszen mindenkinek fáj valamije. Erre készültem, most kell élni a lehetőséggel.

Végignéztem magamon, és fizikálisan rendbe vagyok. A talpam fáj, de nagyon. A bal vádlim be van gyulladva, de ha nagyon akarok, tudok futni. Azért jó lenne 180 km-ig eljutni, ha már eljöttünk ide.  (szerk. 2018-ban Péter 180-ig jutott.)
Eltelt pár kilométer, és mondtam a segítőimnek, hogy kellene egy meleg leves, és valami szilárd étel. Pár kilométer múlva már a forró levessel vártak, megittam és indultam is tovább. Hajnali 5 óra körül ott jártunk, ahová tavaly már nem jutottam el. Jó volt ott lenni, és még nagyon lassan, de futni is tudtam. Rájöttem, hogy nincs két egyforma verseny, két egyforma nap. Akkor sokkal másabb volt, akkor a feladás utáni időszak jobban fájt, mint a mostani állapot.

Vártam hogy kivilágosodjon már, mert elég volt a sötétből . Reggel 7-kor 170 km-t futottam le, a szintidőhöz képest jól állok. De egyre elviselhetetlenebb volt minden lépés. Már nagyon fájtak a lábaim, és tudtam, hogy az emelkedők azok most jönnek majd. Már több volt a gyors séta mint a futás, de ha annyira akartam akkor tudtam azért belefutni pár kilométert.

180km..190km..195 km…Na ekkor már kezdett kisütni a nap, és ott volt egy nagy frissítő pont.
Mondtam a segítőimnek, hogy készüljenek, átöltözök, vegyék elő az UB-s pólómat. Ez volt az a pont, ahol elhatározás elérte a célját. Ez volt az a pont, ahol láthatóvá vált a cél elérése. Tudtam, hogy innen már megfogom csinálni, még az is opció volt, hogy nem fogok beérni a szint időn belül, dee tartoztam magamnak annyival, ha már itt vagyok, akkor végig csinálom, még ha a szintidőn kívül is.

De persze jó lenne beérni , és azt a szalagot az enyémnek mondhatni. Közben azt hittem , hogy a talpam már nem lehet szarabb állapotban, pedig lett. Elkezdtek maguktól kiszakadni a vízhólyagok, éreztem, hogy most kell vele futni, hogy az adrenalin miatt ne érezzem annyira. 205 km-nél körül az egész egy nagy szenvedéssé vált át. Minden lépés annyira fájt, hogy nem mertem a lábaimra terhelni. A szintidő egyre csak szorított mindenkit, és jó volt látni, ahogy mindenki összekaparja magát. Mozgósítani tudja az utolsó energiákat. Foggal, körömmel azért küzdünk, hogy be érjünk szintidőn belül. Rájöttem, ezek az energiák már nem fizikális dolgok, ez már azon túl vannak. Ezek már emberfeletti küzdelmek, harcok. Harc egy “olyan valamiért”, amihez én már kevés vagyok, hogy elmeséljem. Az az érzés amikor rájössz, hogy az utolsó 10 km-ben futni kell, különben nem lesz meg a szalag. Mégpedig én ragaszkodom ahhoz a szalaghoz. Ott van a cél, ott van egy álom, ami meg valósulhat, ha nem adom fel. Nem adtam fel, bíztam magamban, hogy még valahogyan de tudok futni.

Csopak környékén tényleg elkezdtem futó mozgást csinálni, fájt, de már nem érdekelt, tudtam, hogy hamarosan befogok érni a célba. Kísérőim, már nagyon örültek, már ünnepeltek, hogy most akármi is fog történni, de célba fogunk érni. Jött a köves út, és megfogtam a kezüket, és mondtam nekik, hogy akkor most futunk vagy sem?! Hiszem futni jöttünk… 🙂
Megláttam a célt. Egy pillanatra megtorpantam előtte. Nagy csatát vívtunk ma meg, de én jöttem ki győztesként. Nem adtam fel, amikor simán feladhattam volna.
Olyan érzelmek, és élmények értek a célban, hogy még a mai napig nem tudom feldolgozni. Ez valami felfoghatatlan számomra, hogy mit műveltem a testemmel, és az elmémmel 31 óra 34 percen keresztül. Megöleltem Anikót, és csak annyit mondtam neki, megcsináltuk, és köszönök mindent. Neki ez az első érme amit valaha kapott, nagy nehézségek árán, de megvan.

Mit adott ez az út, hogy idáig eljutottam?! Más ember lettem, olyan ember aki máshogyan látja a világot. Megtanultam küzdeni, és megtanultam akkor is erősnek  lenni, amikor már nem látjuk értelmét az egész dolognak. Kitárult elém az, hogy mire is vagyok képes, mi emberekben milyen sok van, ha azt igazán akarjuk. Ha el akarjuk igazán érni a célt, ha minden beleadunk, akkor olyan nincs, amit nem lehet elérni. Most már elhiszem azt is, hogy ha eltudod képzelni az egészet, akkor meg is tudod valósítani. A tudat, az elménk, az képes rá, csak ezt el kell vele hitetni.

Köszönettel tartozom Gabinak, aki mindig biztatott, bízott bennem. Akiben én is megbízhattam. Gabit én ezzel a céllal kerestem meg, hogy szeretnék futni egy UB-t. Most hogy ez megvan, nem is tudom miként, hogyan legyen tovább… Az biztos, nem köszönök még el Gizionok… Még szeretnék nagy csatákat vívni! 🙂

Nem foglalkoztat a kérdés, hogy lehetett volna jobb az időm. Most ezek a problémák voltak, ezeket kellett megoldani ezen a napon. Erre a napra ez jutott, ebből kellett építkezni.