Ultrabalaton
Ultrabalaton, 4 fős csapat – Takács Gábor beszámoló
Az idei UB több szempontból olyan volt, mint a déjá vu jelenet a Matrixban. Ugyanaz a négy fő, ugyanaz a bérelt kocsi és sofőr, (majdnem) ugyanazok a szakaszok, és nekem ugyanaz az 54 kilométeres éjszakai menet jutott (Bé földvár – Almádi). Részemről annyi változás volt, hogy a későbbi start miatt nem kellett pénteken leutazni és lent aludni, elég volt szombaton kényelmesen felébredni és lemotorozni a Balcsira. Hogy miért motorral… hát csak annyi, hogy másnap, az éjszakai futás után a motoron kevesebb az esélye hogy elalszom, mintha autóba ülnék. A cuccaimat mindenesetre okosabban kellett összeállítani, hogy beférjen a 47 literes dobozba minden. A pokróc és a párna is – tavaly kár hogy nem vittem őket.
Idén 11:45-kor startoltunk, és jellemző a rajtlázra, hogy 11:44-re értünk a starthoz, mintegy spontán. Andris rendben elindult, mi meg visszaballagtunk a kocsihoz, hogy pár kilométer múlva frissítsük. A nappali szakaszokról sok mindent most nem írok, lényeg hogy nagyjából a tervnek megfelelően zajlott minden. Szandra, aki 53km-t futott egyben, enyhe megfázással küzdött, de nem akarta emiatt elengedni a szakaszt. Abban maradtunk, ha nagyon nem bírná, elharmadoljuk a hátralévő távot és felváltva beugrunk helyette. De semmi gondja nem akadt, sőt, félmaratontól kezdte igazán jól érezni magát. Én még aludni is tudtam napközben valamennyit, összesen valamivel több mint másfél órát. Mire jött az éjjel 1:30, eléggé sikerült magamhoz térni, szóval jó érzéssel váltottam Tomit, akinek előttem szintén egy 53km-es szakasza volt.
Idén jóval hűvösebb volt az idő, cserébe legalább nem esett az eső, részemről ez bejött így. A futásomat határozottan három szakaszra tudom bontani: kezdeti “megy ez, nem lesz semmi gond”, középső “k*va életbe, miért kellett megint ezt a f*szságot elvállalni”, és záró “akkor is odab*szom bzmg, olyan nincs hogy nem!”. Na akkor menjünk ezen végig sorjában – azért egy 54km-es futáson nem szoktam ekkorát szenvedni, de élvezkedni sem. 🙂
Az elején sok gondom nem volt. Álmos nem voltam különösebben, a Gabi által kért tempót és pulzust játszi könnyedséggel tudtam tartani. Még az első pár kilométeren utolértem egy párost, akik majdnem pont azt a tempót futották mint én. Megelőztem őket, majd ráléptem a cipőfűzőmre és kis híján pofára estem. Halk kurva anyja, megálltam megkötni, aztán utánuk eredtem megint. Majd megelőztem őket megint. Majd eloldozódott a cipőfűzőm megint. Eh… inkább megcsomóztam mindkettőt, majd picit rákapcsoltam és végleg lehagytam őket. Az órát a megállások alkalmával nem állítottam le, úgyhogy a tempó charton szépen kijön az amatőr bénázásom (7km környéke volt).
Jöttek-mentek a frissítő- és váltópontok, különösebb esemény nélkül. Nem voltam túlságosan beszédes kedvemben, máskor a 15. km környékén már tutira lepacsizom más futókkal: ismerkedünk, beszélgetünk kicsit, motiváljuk egymást aztán szevasz, ki-ki a saját tempójában halad tovább. Most valahogy nem volt hozzá hangulatom, inkább a gondolataimba merülve futottam. A tempót olyan 5:20 környékére lőttem be, nekem ez egy közepes-kényelmes sebesség. Épp ezért eléggé rosszul érintett, hogy a 16. kilométer kereken hat percesre sikeredett csupán. Basszus, gáz van, szó szerint. Sajnos nap közben az autóban valahogy nem adta ki a ritmus, nem sikerült jókor WC-re menni és elintézni a nagy dolgokat, és egyre jobban ki akart törni belőlem aminek ki kell. Ezzel egy darabig lehet ugyan együtt futni, de egy idő után nekem nagyon megnehezíti a futást, és sajnos ez most is így volt. A 18. kilométert még valahogy kiszenvedtem magamból 5:20 alatti tempóval, de a következő frissítőpontnál kénytelen voltam a legközelebbi toi-toi felé venni az irányt. Ezzel aztán rögtön sikerült egy 12 perces kilométert összehozni, pápá 5:20-as átlag. Sebaj, nem az időeredményért jöttünk, nincs tétje a dolognak. Inkább fussunk tovább. Szerencsére annyira helyretett a kényszerű kitérő, hogy 26km-ig ismét normális pulzussal, normális tempóval sikerült haladnom. Itt jött a balatonvilágosi emelkedő, amit – mert ugye az arcom naaagy – nem sétálva, hanem szépen felkocogva raktam meg. Szia alacsony pulzus, jó volt veled.
Ez a világosi szakasz amúgy az egyik – ha nem A – legszebb szakasz a Balatonon. Még így sötétben is, hiába nem látom a csodás panorámát, tudom hogy ott van, és megannyi emlék köt hozzá. 2019-ben itt volt a BSzM negyedik szakaszán a maratoni táv, és itt kezdtem érezni hogy be tudom fejezni azt a versenyt, mégpedig milyen jó idővel. Szóval igen jó hangulatban, nosztalgiázva értem a fennsíkra. Aztán itt jött még némi szintes hullámvasút, egy percre meg is álltam amikor Tomi visszaadta a feltöltött mellényem – még a világosi emelkedő előtt adtam neki oda félig üresen. Szóval itt visszaesett valamennyit a tempó. Aztán 30 km felett egyre jobban kezdtem érezni, hogy az előző kényszerű megállás alkalmával nem sikerült mindent kiadnom magamból. Ebből még egy klotyó lesz, hogy a fene vinné el. Halványan bekúszott az agyamba a tisza-tavi kálváriám a gyomrommal és a rengeteg wc-vel, de elhessegettem. Itt most nem emésztési problémáim voltak, egyszerűen sz*rnom kellett, erre nincs jobb kifejezés. A 34. kilométerig tudtam tartani magam, ott végem lett mint a botnak. Ráadásul a félmaratoni táv környékén egyre komolyabban kezdett fájni a vádlim és a combom. Kicsit indokolatlannak éreztem, és annál ijesztőbbnek. Az UTT-n ugyanez volt, de ott csak 60km felett vett elő ennyire. Na most 34-nél úgy éreztem, vége a dalnak, sem a combom nem bírja tovább, sem futni nem tudok a hasam miatt, szóval elkezdtem fontolgatni hogy hívom Tomit hogy váltsanak le. Elég komoly mélypont volt. Nem ez volt az első holtpont életemben, de ennyire hirtelen és ilyen mélyen nagyon ritkán kap el. Nem tudom hogy sikerült túljutnom rajta, igyekeztem pozitív gondolatokat felidézni, ismerősök, barátok arcát akik futónak tartanak és hisznek bennem. Igyekeztem kizárni az elmémből a combom fájdalmát, kevés sikerrel. A tempót valahogy, nagy nehezen sikerült 6 perces alatt tartani, de minden kilométer kínszenvedés volt. Aztán 40-nél jött a megváltás, a kenesei váltópont. Tomi itt várt rám, aggódva kérdezte minden rendben van-e, nyilván ő is látta a tempót hogy alaposan visszaesett. Finoman félre toltam, és nyílegyenesen a slozi felé vettem az irányt. Itt most kihagyok pár percet a történetből, szar ügy volt.
A kenesei kényszerpihenő után mintha kicseréltek volna. Na nem úgy. Kellett volna futni tovább, de már csak szánalmas kacsatáncra futotta. Láttam magam kívülről, ahogy az öltözékem alapján megtévesztésig hasonlítok egy Igazi Futóra, de a mozgásom után legfeljebb egy öreg, részeg, betépett pingvin lehetek csupán. Szánalmas, komolyan. Az órámra nézve hangosan felröhögtem: 7 perceseket mutatott. Na ne, Taki, ne hisztizz már, tulajdonképpen mi a franc bajod van? Fáj a combom. És? De nagyon fáj. NA ÉS? Kislány vagy? Miért nem futsz inkább baszki, mit rinyálsz? Próbáltam összeszorítani a fogam, valahogy kizárni a fájdalmat és gyorsítani. Nem sok reményt fűztem hozzá, úgyhogy magam is meglepődtem, de egy kilométeren belül eleinte hat perces, majd 5:50-es tempók kezdtek jönni. A 42. kilométer átlaga már ismét 5:22 lett, pont mint a 9. kilométer, amikor még semmi bajom sem volt. AKKOR MEG MIT SÍRSZ, KIS CSÍRA??? Ha fáj, hát szard le, futottál már ennél többet is, ennél rosszabb állapotban, nehogy már ez kifogás legyen hogy fáj!
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal szórakoztattam magam, inkább több mint kevesebb sikerrel. Tulajdonképpen a combfájdalmon kívül tényleg nem volt semmi problémám, arról pedig tudtam hogy ártani nem árthat, csak kínozni fog. Lényeg, hogy innen, a maratoni távtól mintha szárnyakat kaptam volna. A 45. kilométer 5:04 lett, aztán jött még 5:05 és 5:06-os is. Hát ez valami hihetetlen érzés volt, komolyan mondom annyira felspanolt, hogy fizikailag tompította a fájdalmat. Nem túlzok, tényleg érezhetően kevésbé fájt a combom, ahogy száguldottam. A 49. kilométertől emelkedni kezdett a terep, egészen az 51. kilométerig. De a tempót nem engedtem el, egyszerűen jól esett gyors lenni. Persze csodák nincsenek, az erőltetett menet azért szép lassan éreztetni kezdte a hatását. Meg akartam nyomni a legvégét, le akartam menni 5 perces alá az utolsó két kilométeren, de egy pillantás a pulzusomra (és felidézve Gabi szavait: “de tényleg ne told túl”) meggyőzött róla hogy most nincs itt a hajrá ideje. Így is 5:20 körüli tempóval fejeztem be, vagyis összességében egyáltalán nem lassultam be az elejéhez képest.
A frissítés még megér egy bekezdést: összesen hat gélt és sima vizet vittem magammal. A folyadékra most nagyon odafigyeltem, ennek köszönhetően legalább hatszor kellett megállni pisilni. Cserébe ez volt az első maraton feletti távom, amelyen nem dehidratálódtam. A zseléket kicsit eltoltan kezdtem fogyasztani: az elsőt valahol 12km körül toltam be, aztán 20, 30, 39, 45 és 50km-nél. Volt egy koffeines köztük, ezt hagytam utoljára. Azt kell hogy mondjam, ez a stratégia parádésan jól sikerült, a gyomrom jól viselte, mindig akkor jött az extra erő, amikor épp szükségem volt rá. Sótablettát végül nem vittem magammal, de ennek nem stratégiai okai voltak – momentán elfelejtettem elrakni őket. Szerencsére az éjjeli időpont miatt nem is volt rájuk akkora szükség.
Mindig kritikus kérdés nálam a vízhólyag, illetve az UTT óta a szép lila lábujjkörmeim. Most kipróbáltam egy új dolgot, mégpedig az ötujjas zoknit és a különálló kompressziós szárat. Azaz kisebb távokon már kísérletezem vele egy ideje, de hosszú futáson most először vettem fel. Nos, úgy néz ki, 100%-osan bevált. Még egy aprócska vízhólyagot sem sikerült összeszednem, se kidörzsölés, se semmi más. Nagyon meglepődtem rajta, de mégis: működik!
Összességében ezt egy igen jó futásnak értékelem. Bruttó időt tekintve, hááát, nem túl fényes, 5:50-re jött ki kilométerenként. Ha csak a nettót nézem, az 5:28 lett, egy fokkal jobb talán. Volt benne pici szint, ezt figyelembe véve, oké, elmegy. Ha elvonatkoztatok az időtől, és csak azt nézem milyen élmény, milyen érzés volt, akkor viszont 8/10, talán 9/10-es futás lett belőle. Többször elfogytam, részben a ki nem adott rakomány miatt, részben csupán fejben, a gondolataim miatt. Mindannyiszor sikerült újjáélednem, felülkerekednem a piti fájdalmaimon. Igazán jó kis edzőfutás lett, ismét be tudtam bizonyítani magamnak, hogy erősebb vagyok mint feltételezem. És – edzői utasításra – ki sem futottam magamból mindent, úgy érzem bőven volt még tartalék, talán a combom is később fájdult volna meg – valahogy a lassabb tempó jobban előhozza ezt a fránya fájdalmat. Viszont ha gyorsabban futok, akkor nem most írom ezt a beszámolót hanem napokkal később, a “soha többé nem futok 10km-nél hosszabbat” gondolatok elmúltával.
Ezúton köszönöm a csapatnak – a Fuss reunionnak – hogy ismét együtt futhattunk. Bár nem sikerült 20 óra alá menni, simán bennünk van hogy jövőre megcsináljuk. Köszi szépen Fehér Tomi, Márton Alexandra és Orosz András, jövőre veletek ugyanitt!
Ezt a futásomat Kovács Norbi emlékének ajánlom. Norbi halálhíre egy nappal a futás előtt ért, és alaposan átírt mindent. Nyugodj békében barátom!
UB – Erős Gábor, kísérős beszámoló
Húsz perc az élet.
Egy Ultrabalaton-kísérő benyomásai.
19 perc. Csipog a telefonom. Nyomok kettőt a pedálon és Zsuzsi mellé érek. Jobb kezemben már ott a soft kulacs, benne a megbeszélt frissítő. Igyekszem olyan közel menni, hogy ne nagyon kelljen kinyújtani a kezét, amikor látom, hogy felnéz, a kezébe teszem. Mikor visszaadta, megállok. Elrendezem a kosarat a bicaj elején, áttöltöm a cuccot a következő kulacsba, harapok egy kicsit a szendvicsemből, iszom egy kis Fantát, megnyújtóztatom a lábaimat. Ez az énidőm, hogy divatos szót is beleszőjek. Pisilek, megigazgatom a bicaj nyergére helyezett törölközőt, hogy kevésbé fájjon a fenekem. Nézelődök, posztolok, fotózgatok. És már le is telt az én tíz percem, a következő ahhoz kell, hogy pontos időre utolérjem őt. Néha ebben a tíz percben a kisérőkocsival találkozom, hogy pótoljam a készleteket. Egyszer megmosdottam a Balaton vizében. Aztán tekerés. 19 perc. Csipog a telefonom. Visszaveszem a kulacsot, és beállítok egy újabb 19 percet. Reggel hét és este hét között ebben a ciklusban zajlik számomra az élet. Időnként közel maradok hozzá és beszélünk pár szót, teljesen lényegtelen dolgokról csak, hogy teljen az idő. Időnként mögötte megyek, hogy lássam ha szüksége van valamire. Ehhez nem kell beszéd. A Balaton északi partja varázslatos, de a mi világunk most egy nyilak és táblácskák által meghatározott sávra korlátozódik ahol egyetlen cél a minél folyamatosabb haladás. Ez elég jól sikerül, Zsuzsi összesen kb. két percet áll ebben a 12 órában.
Mikor nyár közepén felvetette, hogy kéne egy kisérő és én jelentkeztem fogalmam sem volt mire vállalkozom. Vagy kevés fogalmam mindenképp. Persze voltam már az Ultrabalatonon, csapatokat kisértem is bicajjal. Egy alkalommal egy másik versenyen egy igen rossz fizikai és mentális állapotban lévő futót kisértem egy véletlen találkozásnak köszönhetően és sikeresnek bizonyult a közreműködésem. De az sem volt több néhány óránál. A Balaton körbefutása 32 óra.
Néhány héttel a nagy nap előtt módfelett felpörög az életem. Mire eljön az idő fizikailag és mentálisan is teljesen kimerültnek érzem magam. Minden ellene szól, hogy én ott jól helytállhassak. Csütörtök este sík ideg vagyok ahogy a munkahelyemtől a Déli pályaudvarra megyek, próbálok megnyugodni, próbálok fókuszálni. Az én gyengeségem miatt nem baszhatja el. Ez nem opció.
Balatonfüred, vasútállomás, pizzéria. A kis csapat ott vár. Megismerkedem TGáborral, Zsuzsi párjával, és Dokibácsival aki a sofőrünk lesz. Pizza, sör jéger, a hangulat teljesen oldott, még szinte meg is lepődöm. Taktikai beszélgetésre szerencsére nincs nagy szükség, mindent alaposan megterveztek, előkészítettek. Még jól is alszom. Totálisan fókuszban vagyok.
Reggel öt. Villásreggeli, pakolászás a hűvös sötétben.
Rajtközpont. Felmálházzuk a bicajt, lelkesen üdvözöljük a többi elvetemültet. Mindenki lelkes, de ez olyan visszafogott lelkesedés. Ha holnap délután is érteni fogjuk miért vagyunk itt, akkor lehet majd lelkesedni. Nagy ovációval elindulnak, a bicikliseket kicsit később engedik utánuk.
36 db húszperc az élet. 36 alkalomból talán háromszor vagy négyszer kések pár percet, jellemzően amikor a depózás túl közel esik a telefoncsicsergéshez. Gondolom ez azért kell, hogy tökéletes azért ne legyen. Gáborral és Dokival úgy tűnik tökéletesen megértjük egymást. Érdekes ez, pár óra ismeretség után.
Este hétkor Gábor levált. Zsuzsi anyukája egészen hihetetlenül finom húslevest készít, előtte élek a lehetőséggel és lezuhanyzom. Még előtte lelkesen fotózgatom az éppen kelő teliholdat. Beszélgetni nem tudok, pedig a Mama szeretne – Dokira hagyom ezt, nem tudok és nem is akarok kizökkenni. Van még jó húsz óra meló.
Borzalmasan hosszú az éjszaka. Beütnek a krízisek, Gábor marad Zsuzsi mellett, mi Dokival készenlétben minden ponton. Mindig csak egyikünk mer a kocsiban maradni – ha mindketten elaludnánk, az óriási kibabrálás lenne. A futó megengedheti magának, hogy elveszítse a fókuszt, az ő versenye. Mi nem. Nem a mi versenyünk.
Váratlan pillanatokban csörög a telefon. Épp ez kell. Vagy épp az. Vigyük ide. Vagy éppen oda. Doki csukott szemmel indítja a kocsit amikor hallja, hogy beülök, mire gurulni kezd a jármű, már teljesen éber. Nyitva tartó benzinkutakat vadászunk a déliparti éjszakában. Kávé, redbull, meg még mittudomén mi a kívánság. Érzem a totális kimerültséget, de nem, a feszültség nem tör ki rajtunk. Egy tök ismeretlen emberrel száguldozom a kihalt utakon pillanatonként változó célokkal és nincs feszkó. Tudjuk miért vagyunk itt és tesszük a dolgunkat ha kisördögök esnek az égből akkor is. A pontokon találkozunk, depózunk, keverjük az izót, őrizgetjük a kávékat, nézzük a többi futót. Hát, olyan hős formák. Doki rohadtul nem érti, ebben mi a jó, én valamennyire igen.
Ez az éjszaka annyira hosszú, hogy délután kettőig tart. Akkor megérkezünk a célterületre. Nem bírok magammal, otthagyom Dokit, lemegyek oda, ahol a célra fordulnak a versenyzők, ott várom. Az elmúlt hetek összes feszültsége kitör belőlem, persze baromarccal nem hoztam napszemüveget, így elég buta lehet a sírós fejem. Örökkévalóság. Sorra jönnek a futók akiket annyira jól ismerek már a váltópontokról.
Nincs annyira jól kijelölve ez az utolsó pár tucat méter, hogy egy 31 órája futó ember magabiztosan képes legyen követni, felfutok Zsuzsi mellett a célvonalig, aztán én szépen elvonulok a parkoló melletti rétre, és utat adok a feszültségnek…
A hazaúton még sokáig a pálya mellett haladunk szembe. Mondom Dokinak, hogy ez most olyan mintha két hete jártunk volna arra legutóbb. Elképesztően hosszúak voltak az órák.
Nincs eufória, egyáltalán nincs. Amiért jöttünk, az megtörtént. Idő kell még az örömhöz…
UB – Hantosi Zsolt, beszámoló
Well there’s a bridge and there’s a river that I still must cross
As I’m going on my journey
Oh, I might be lost
And there’s a road I have to follow, a place I have to go
Well no one told me just how to get there
But when I get there I’ll know
Volt egyszer egy 2019-es UB… Megcsináltam, büszke is voltam rá, de elégedett – na az nem. Persze első felindulásomban azt mondtam, hogy ilyet soha többet, aztán finomodtak az emlékek. Két héttel később pedig, amikor már kezdtem kicsit kevésbé hasonlítani egy harmadfokú égési sérültre, tökéletesen megérett bennem a gondolat, hogy ide vissza kell menni. Hogy miért? Több oka is van. Egyrészt a verseny hangulatát is szerettem, másrészt nem voltam elégedett az időmmel. Nagyon nem. Ha a Stravának hinni lehet, közel 4 óra volt a különbség a nettó és a bruttó időm között. Olvastam Keresztes Csabi beszámolóját, aki azt írta, neki 80 perc… Szóval adta magát, hogy itt máris nem perceket, hanem órákat lehet lefaragni. Ezt Gabi sem győzte elégszer hangsúlyozni, mikor beszéltünk a verseny után. 😉 Aztán a táv utolsó harmada szinte végig gyaloglás volt, ami megint azt jelentette, hogy ha megy a futás, sokat lehet faragni belőle, arról nem is szólva, hogy akkor nem csupa sétálós kép készült volna rólam. Mintha nem is futóversenyen vettem volna részt. És hát Gabi azt is mondta, hogy ketyeg a biológiai órám, szóval ha gondolok még gyorsulni egy kicsit, akkor arra most kell ráfeküdni. A gyorsító edzések nem éppen a kedvenceim, de úgy voltam vele, a cél érdekében bármit. 2019-ben amúgy a táv első fele nem ment rosszul, kb. 12 óra alatt értem Fenyvesre, de úgy gondoltam, kevesebb büfézéssel és egy kis gyorsulással ebből biztosan lehet faragni legalább 1 órát. Márpedig ha ez megvan 11 óra alatt, akkor a maradék távon a 7 perces tempó is elég a 24 órán belüli teljesítéshez. Az pedig – zárójelben – azon kívül, hogy meglenne az idő, amit szeretnék, általában egy meglehetősen jó helyezést is szokott jelenteni…
Hát így. Mindezt két héttel a verseny után úgy tervezgettem, hogy még csak 5 km-eket mocorogtam, és az sem mindig esett jól, lassú voltam, a pulzusom pedig magas. De Gabi megnyugtatott, hogy ez nem azért van, mert egy vén fütyi vagyok, hanem teljesen normális. Így aztán nem aggódtam miatta.
Aztán a nyár elég nehézkesre sikerült. Persze, meleg is volt, amikor eleve magasabb az ember pulzusa, meg hát a regeneráció is tovább tartott, mint amire számítottam/unk. Azért a nyáron elmentem a terepfutó edzőtáborba, ami nem sikerült annyira rosszul. Emellett lelkiismeretesen csináltam az edzéseket, és úgy voltam vele, hogy a 9 hónap felkészülésnél az 1 év 9 hónap biztosan sokkal többet fog érni. Aztán valamikor szeptember tájékán átkattant a dolog. Talán az is szerepet játszott ebben, hogy végre kicsit hűvösebb volt, mindenesetre az edzések elkezdtek látványosan gyorsabbra sikerülni, mint a korábbiak. Ez nyilván feltűnt Gabinak is, mert ekkor kaptam tőle azt az üzenetet, hogy akkor most kicsit még jobban ráfekszünk a táv helyett az intenzitásra. Ööö, izé… Kedvenceim a feladatos heti hosszúk, no meg amikor olyan pulzusokat ír elő, hogy csak lesek az edzés előtt, hogy ez most hogy fog menni. Az biztos, hogy nem csak a fizikai, hanem a mentális felkészülésben is sokkal előrébb tartottam, mint tavaly ilyenkor. Konkrétan a 2019-es UB előtt szinte az utolsó lehetséges pillanatig vártam a nevezéssel, most pedig az első napon megtettem, amikor megnyitották a nevezést. Gyorsan összeállt a kísérő csapat is, ami a tavalyihoz képest kétszeresére bővült. Erről egyrészt azt gondoltam, hogy orbitális túlzás, hogy két ember kísérjen, hiszen egy is remekül meg tudja oldani a feladatot, másrészt viszont úgy voltam vele, hogy ha ketten vannak, akkor közben több lehetőségük lesz pihenni és szórakoztatni egymást. Így aztán maradt ez a verzió.
Aztán szeptember végén volt egy Spartathlon is. Na nem nekem, én csak a neten követtem az eseményeket. Ami miatt elgondolkoztatott, az az volt, hogy elolvastam utána Balázs beszámolóját. Érdekes módon most nem fogott meg annyira a dolog, mint amikor annak idején az első beszámolóját olvastam, ugyanakkor felmerült bennem a gondolat, hogy vajon akarok-e én beszámolót írni az UB-ról. Mert hogy én nem tudok úgy írni, mint Balázs, az egyértelmű volt, akkor meg minek. Ezt elmondtam Gabinak is, aki azért biztatott, hogy beszámolót mindenképpen írjak, ha másnak nem, hát legalább magamnak. Mondjuk azt nem tartom fairnek, hogy van, aki olimpiai elődöntőket fut, és még jól is ír. 😉 Azért Gabi tanácsát megfogadtam. Jó, ha van az embernek egy ilyen edzője/barátja/gyóntatója/terapeutája… 😀
And this old road is rough and ruined
So many dangers along the way
So many burdens might fall upon me
So many troubles that I have to face
Oh, but I won’t let my spirit fail me
Oh, I won’t let my spirit go
Until I get to my destination
I’m going to take it slowly because I’m making it mine
Aztán múlt az idő, és minden megváltozott. Minden tekintetben. Egyrészt jött egy koronavírus, ami miatt hirtelen semmi sem lett biztos. Októberben lesz UB. Októberben ÉS szeptemberben lesz UB. Mégis csak októberben lesz UB. Egy idő után már követni is nehéz volt. Először nem is örültem a halasztásnak, mert szerettem volna kicsit megpihenni az UB után, és ez így tolódott 5 hónappal. De persze így a felkészülésre is több idő maradt. És kiderült az is, hogy az egyéni futók pénteken indulnak, így a hangulat egy részéről is le kellett mondani. Egy jó introvertálthoz méltóan bennem ez akkora lelki törést nem okozott, de azért tavaly jó volt összefutni ismerősökkel menet közben, az mindig adott egy kis pluszt. Hát erre idén kevés esély volt. Aztán még ráadásul elindult a vírus második hulláma is. Józsi szerint az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy megtartják az UB-t. Ha ezzel nem is teljesen értek egyet, az valóban bennem volt, hogy akár az utolsó pillanatban is lefújhatják. Ja, és persze arról még nem is beszéltünk, hogy a járvány miatt kettővel nőtt az egyéniben induló Gizionok száma, a kísérő csapatom meg a felére fogyatkozott. 🙂
Szóval ment a készülődés, a szokásos hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Valahogy mindig úgy tűnt, hogy a völgyekből van több… De végül csak eljött a verseny napja. Irigykedve olvastam Zsuzsi beszámolóját, aki azt írta, hogy teljesen kipihent volt. Én szokás szerint siralmasan aludtam, persze biztos vagyok, hogy a rendszeres 10+ órás munkanapok is megtették a hatásukat. Ott persze ezzel nem foglalkoztam, nem volt más dolog, mint futni. Mindenféle számokat nem akarok írni a versenyről, a többséget ez úgysem érdekli, magamnak is csak annyit néztem meg kíváncsiságból, hogy hány gél fogyott el. A terv az volt, hogy 5 km-enként tolok egyet, vagyis az elméleti szám 44 körül volt. Ehhez képest a valós szám 30. A különbség makroszkopikusan is látható, pedig olyan is volt, hogy gyors egymásutánban kettő is lecsúszott. Ezen kívül minimális szilárd kaja, egy kevés izó, valamint kóla, BCAA és sótabletták fogytak. Igazából sós cuccból kellet volna csak többet vinni, de kritikus hibát nem vétettünk, nem éreztem úgy, hogy energetikailag problémák lettek volna. Azt már írtam, hogy a terv az volt, hogy javítsak a tavalyi időmön. Hát ez nem jött össze. Hogy hol csúszott el a dolog? Nem tudom. Pár héttel az UB előtt volt egy 70 km-es hétvégi edzés, amikor is kimentem terepre, és a vége felé már eléggé fájtak a combjaim. Akkor ezt megmagyaráztam azzal, hogy annyira régen láttam hegyet, hogy a szokatlan típusú terhelés volt az oka ennek, és majd az UB-n biztosan nem így lesz. Szóval volt intő jel. Ehhez képest az első 50 km még egészen tűrhetően ment, tartottam a 6 perces átlagot, aztán valamikor utána kezdődött megint a combfájás. Hogy pontosan hol, arra nem emlékszem, mindig csodálkozva olvasom azok beszámolóját, akik km-ről km-re leírják, hol, mikor kivel találkoztak, mit ettek. Visszanézhetném a részidőket, de nincs értelme. A lényeg, hogy egy idő után több volt a séta, mint a futás, úgyhogy az nem volt kérdés, hogy ebből nagy javítás nem lesz. Amire emlékszem, hogy Keszthelyen találkoztam Csillával és Szilvivel, Zamárdiban Szandival. Meg persze milliószor Timivel és Balázzsal, akik Józsit kísérték. Közben Bocsi is eljött, hogy kicsit szórakoztassa Nicolt, és ha már ott volt, kaptam egy kis gyógykenőcsös combmasszázst is. Abban a pillanatban az rettentően jólesett, de hosszan tartó hatása sajnos nem volt. Ami érdekes, hogy a lassú haladás ellenére bennem nem volt meg az az érzés, amit többen leírtak, hogy milyen borzasztóak voltak a déli part végeláthatatlan utcái. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy bírom a monotonitást, hiszen volt olyan edzésem, ahol 400-as pályán futottam 100+ kört – na ehhez képest az UB-nak nincs két egyforma métere. Szóval ilyen problémám nem volt. Viszont lassan múltak a km-ek, ez kétségtelen. Valahol Józsi is megelőzött, aztán őt már csak a célban láttam újra. Ez is egy érdekes dolog: Józsi azt mondta, ő egyáltalán nem volt álmos közben (bár a célban átaludta a mi beérkezésünket 😉 ). Tavaly én ugyanezt éreztem. Hát idén nem. Most igenis álmos voltam, egy alkalommal még aludtam is 15 percet. Határozottan állítom, hogy ez a 15 perc is sokat számított. Nem volt nehéz újra elindulni utána, viszont frissebbnek éreztem magam. Jó kérdés, hogy mi az oka annak, hogy tavaly nem voltam álmos, idén pedig igen. Kólát, koffeines gélt idén is toltam, szóval szerintem nem itt kell keresni a megoldást. Emlékszem, a Kinizsiről mondta valaki annak idején, hogy a második nehezebb, mint az első, mert az elsőnél még meg akarod mutatni, hogy meg tudod csinálni, a másodiknál viszont már benned van az, hogy már megcsináltad, nincs mit bizonyítani. Nem tudom, ez az UB-ra mennyire igaz, de azt mondom, hogy a második volt a nehezebb, annak ellenére, hogy pl. az időjárás sokkal barátságosabb volt idén, mint tavaly. Ráadásul tavaly egy pillanatra sem jutott eszembe a szintidő, idén pedig bizony volt olyan, hogy kiszámoltam, milyen átlagot kell menni a maradék távon ahhoz, hogy szintidőn belül beérjek, és bizony az jött ki, hogy nem nagyon lehet lazsálni. Ehhez képest az is csoda, hogy benn hagytam 1 óra 40 percet… Szerencsére a gyaloglás viszonylag jó tempóval megy. Több futótárs is megjegyezte menet közben, hogy kissé demoralizáló, amikor én olyan tempóval gyalogolok, amilyennel ők futnak. Persze ez inkább a vége felé volt, amikor az ő futótempójuk nem volt éppen acélos. Meg hát ez engem kevéssé vigasztalt, mert én nem gyalogolni szerettem volna. lényeg a lényeg, az utolsó pont után még találkoztam Árminnal, aki elkísért egy darabon, aztán csak eltelt valahogy az a 3,7 km is. Befutó idén nem volt – úgy voltam vele, hogy futhatnék a célegyenesben, de az olyan álságos dolog lenne, hogy a célfotó kedvéért futok, miközben előtte x km-t gyalogoltam. Mondhatni antikatartikus volt. Ráadásul olyan finisher pólót kaptunk, amire az van írva, „körbefutottam”. Hát én nem futottam körbe. Engem nem hogy lefutott volna Honi Kati papucsban, de köröket futott volna körülöttem.
Sokat gondolkoztam azóta is az UB-n. Lehet egy szintidőn belül teljesített versenyre azt mondani, hogy sikertelen volt? Mindenképpen. Ugyanakkor, amikor azt olvasom egy kétszeres UB és egyszeres Spartathlon győztestől, hogy örül, hogy szintidőn belül beért, akkor ki vagyok én, hogy elégedetlenkedjek? Szóval mondhatjuk, hogy felemásak az érzéseim. Elolvastam Zsu és Józsi beszámolóját, és valahogy az jött le nekem belőlük, hogy voltak nehézségek, itt fájt, ott szúrt, de azért annyira nem is volt vészes a dolog. Pedig de. Én nagyon büszke vagyok rájuk, hogy megcsinálták, de ezt már biztosan megkapták Főnitől is. Nekem ez küzdősebb volt, mint a tavalyi, ezért talán értékesebb is – lesz, majd egyszer, ha már objektívebben tudok visszanézni rá. Az biztos, hogy most komolyabban gondoltam, amikor azt mondtam utána, hogy soha többé. Ugyanakkor nem vagyok jó a dolgok elengedésében, és még mindig úgy érzem, nekünk van elszámolni valónk egymással. Meg azt is megtanultam, hogy soha nem mondjuk azt, hogy soha. Szóval majd meglátjuk, mit hoz a jövő. 🙂
És persze köszönet Gabinak és Nicolnak. ❤ Gabi, tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset. Nagyon nem. Néha még nekem is nehezemre esik elviselni magam. 😉 Köszönöm az elmúlt 2+ évet, a folytatás mikéntjén még hadd gondolkozzam egy kicsit. Nicol drága! Örök hálám! Köszönöm, hogy rám áldoztad ezt a hétvégét, hogy ott voltál, hogy tovább rugdostál, hogy vagy! Nélküled még nehezebb lett volna. 🙂
Say it, baby, don’t give up
You got to hold on to what you got
Oh, baby, don’t give up
You got to keep on moving don’t stop
I know you’re hurting, and I know you’re blue
I know you’re hurting but don’t let the bad things get to you
baratrunning.com 