Ultrabalaton – Evetovics Milán beszámoló
Az év elején, amikor futásilag éppen hullámvölgyben voltam, nem tudtam elképzelni, hogy lennék képes idén lefutni ezt a távot. Aztán a szerencse mellém állt, és átrakták az időpontot májusról októberre, így maradt idő visszaépíteni magam. Ez aztán szépen lassan a nyár folyamán meg is történt. Lépésről-lépésre. De hát végül is erről szól az ultrafutás, hogy mindig csak a következő lépés, a következő edzés legyen meg, csak arra koncentráljunk és hozzuk ki belőle a legtöbbet, és előbb-utóbb ott leszünk a célban.
Augusztus elején már nagyon kellettek a hosszú futásos versenyek, mert hiába az edzéseken a jó teljesítmény, a versenyszituációt is szokni kell. Rutint kell szerezni az éles helyzetekben, és nekem ez a rutin igen csak megkopott az utóbbi időkben, hiszen versenyeken nem voltam már jó ideje.
A Suhanj6 előtt még egy garast se tettem volna a beérésemre az UB-n, de ott valami elindult, és napról-napra éreztem, hogy közelebb vagyok fejben és testben a balatonfüredi célhoz. A Szőlőskör már megerősített abban is, hogy tudjam kezelni a nehéz szituációkat, azokat a helyzeteket amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy elterveztem. Onnantól már szinte elrepültek a hetek az UB rajtjáig, közben pedig úgy alakult, hogy te (Gabi aka @gizionfőnéni) és Zsóka fogtok idén frissíteni. Ez fejben egy újabb löketet adott, hogy ki kell hoznom magamból a maximumot, hisz az edzőm lesz az egyik segítőm. Közben pedig igyekeztem nem túl gondolni a versenyt, amit neked is mondtam előtte: ez is csak a következő lépés azon a bizonyos úton…
Előző este próbáltam korán lefeküdni, és sokat aludni, de a fejem nem akart engedelmeskedni, és nem tudtam ellazulni. Így 5 – 5 1/2 óra alvással álltam oda a rajthoz. A terv az volt, hogy ameddig csak lehet 130-as pulzus alatt maradjak, hogy minél több maradjon éjszakára. Tudtam, hogy az éjszakán sok múlik, addig kell minél több energiát megspórolni magam “elől”, hogy testben is, és fejben is minél több forint maradjon. Viszonylag hamar sikerült a verseny flow-ját elkapni, így hamar azon kaptam magamat, hogy a szép tájat és relatív egyenletes tempót, ami mindig igazodott a “terephez”, az előre megbeszélt időközönként megszakítjuk egy fríssítéssel és már megyek is tovább.
Az első 75 kili csak úgy elshuhant (fejben). Ott éreztem először, hogy valami nem az igazi, így Keszthely előtt kértem az SMR henger és bekenetem/befújtam a lábaimat .Keszthelyig így is nagyon lassan értem el onnan. Ott csúsztam ki a 6:00 perc/km tempóból. Próbáltam enni és minél kevesebb erőt elpocsékolni, és minél hamarabb visszaállni egy haladós tempóra. Az sokat segített (végig), hogy éreztem és tudtam, hogy sokkal erősebb és gyorsabb vagyok az eddigi teljesítéseimnél. Lassan jött a 100 kilométer, és egy kicsit elkezdtem gyorsabban tempózni, hogy összejöjjön egy szép PB. Ez meg is lett 10 percet javítottam az eddigi időmön. Amint ez megvolt visszább is vettem, mert tudtam hogy jön az éjszaka, ami nagyon nehéz lesz. A 12 órás eredményem így is a második legjobbam lett és bőven a legjobb a teljesített UB-imhez képest is. Ez is sok erőt adott az előttem álló éjszaka leküzdésében. Szépen átjutottam Balatonmáriafürdőn is még világosban, az egyik nagy mumusomon. Bár fejben kezdtem dekoncentrált lenni, éreztem, hogy megindultam lefelé, a félhomály is nagyon nyomasztott, szerettem volna, ha mihamarabb már sötét lenne. DE: tudtam magamról, hogy negatív spirálban vagyok, és tudtam jól mit kell tenni, hogy kihúzzam magamat. Kértem tőletek meleg levest, amit a következő találkozásunknál már hoztatok is. Megittam az egészet és éreztem, ahogy a sós meleg leves felmelegít belülről és közben energiát is ad. Utána beszéltem 5 percet Hankával, ami még jobban hozzásegített, hogy kijöjjek a negatív spirálból fejben. Fejben kijöttem, de testben meg voltam rogyva. Még szerencse, hogy eddig spóroltam az erőmmel..Most csak annyi a dolgom, hogy taposnom kell, és amikor visszajön az erőm, megint el kell kezdeni futnom. A tempós sétával együtt is elkezdett hűlni az idő, és nemsokára már a sétám sem volt tempós. Így Balatonlellén újabb nagygenerált kellett csinálni. Levenni a vizes ruhát, és felvenni a száraz, és meleg hosszú ruhát + újra bekenni és befújni a lábamat. A Redbull segített felpörögni egy kicsit, a meleg ruha pedig segített, hogy megint a futásra tudjak fókuszálni. Végre újra futótempóban haladtam, és igyekeztem nem elkövetni azt a múltbéli hibámat, hogy mindent beleadok. Igyekeztem minél többet kihozni a futásomból. Magam is meglepődtem milyen hamar Zamárdiba értem.
Zamárdi után azonban az éjszaka és a fáradtság megint kezdett maga alá gyűrni. Nagyon meglepődtem, és megörültem, hogy milyen gyorsan elértem a Sió-csatornát. Akkor még nem sejtettem, hogy most jön csak a neheze. A sétatempóm nagyon belassult, és se előttem, se mögöttem nem igazán volt bárki, akihez igazodhattam volna, de nagy nehezen elérkeztem Siófok-Kelethez, ahol próbáltam minél több kaját magamba tolni, és emlékszem mondtad, hogy próbáljak tempósan haladni, nehogy átfázzak/lemerevedjek… Ez nem jött össze Sóstóig tartó 10 kilit 2 óra 8 perc alatt sikerült abszolválnom. Eddigre már igencsak hideg is volt, a ruhám is át volt izzadva, és az gyönyörűen rám hűlt. Közben az álmosság is brutálisan kezdett rajtam felülkerekedni. Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy az utolsó pillanatban sikerült találkoznunk. Felvettem az utolsó váltás száraz hosszú, és legmelegebb ruháimat (direkt ezekre a hajnali órákra tartogattam). Megittam az utolsó Red Bullt, és még tőletek is kaptam valami sütit. Átmelegedve és a cukorsokktól megrészegülve neki indultam a balatonvilágosi löszfalnak.
Hát a hideg és az tény, hogy továbbra sem sikerült nagyon futnom, hamar kijónazított, és a löszfal mászásakor már arra kellett figyenem, hogy az újra felülkerekedő brutális álmosságtól, nehogy beszédüljek az árokba. Nagyon lent voltam fizikailag és mentálisan is, és bár valószínűleg akkor nem voltam túl meggyőző – amikor telefonon hívtál, hogy merre vagyok, – de tudtam, hogy már csak kicsit kell kibírnom, és ha elkezd pirkadni, meg fogok tudni indulni.
Akarattyára érve 2 dolog is erőt öntött belém: megérkeztett Hanka a gyerekekkel szurkolni és közben előbújt a nap is. Akarattyára már futómozgásban érkeztem, és onnan tovább is tudtam menni, közeledett a 24 óra így újabb cél inspirált, hogy ne álljak le a futással. Ez sikerült is, és 24 órán is újabb PB-t mentem 4 kiloómétert javítva az ediggi csúcsomon. Innen megint kicsit visszább vettem a tempón, de továbbra is futottam. Már csak egy “feladatom” volt hátra: az utolsó 21 kili. Ezt 2019-ben nagyon elrontottam és végig sétáltam, mert annyira nem volt már fókuszom, hogy nem tudtam rávenni magamat, hogy fussak. Így az idei egyik célom ennek a szakasznak a normális megfutása volt. Almádiban levettem a meleg ruhát és felvettem egy száraz pólót. Ettem, hogy legyen energiám erre az utolsó szakaszra, és megindultam. Örömmel konstatáltam, hogy sikerült futnom, és ráadásul egész jó tempót. Nem szenvedtem, mint legutóbb, hanem haladtam. Közben az órám, ami addig rendesen mutatott mindent elvesztette a GPS jelet, így kicsit elvesztettem a tájékozódásomat, hogy hány kilométer van még hátra, és hogy azt milyen tempóval kellene megtennem, ha szeretném az utolsó általam kitűzött célt teljesíteni a 29 órán belüli beérkezést.
Szerencsére hamar beértem Csopakra és tudtam, hogy innen már be fogok érni 29 órán belül. Ledobtam a hátizsákomat, és már csak egy kulacsot vittem a kezembe. Peregtek a percek 28:03..28:07..28:12..28:17..megvan az utolsó frissítőpont ott leadtam a kulacsot nektek és még egy utolsót frissítettem. Innen már csak be kell kocogni 3,5 kili a célig. Én kis naív… Megszólal az edző: nagyon szeretném, ha megelőznéd azt a srácot, aki itt az előbb elfutott… nesze neked kiérdemelt kocogás… fuckyeah #gizionpower. Nem volt mit tenni, menni kellett. Szépen feltempóztam mögé, majd kilőttem, ahogy csak tudtam, a Tagore sétány elején, mert az mégis milyen már, hogy az utolsó 100 méteren nyomok le valaki egy 200 fölötti ultrán. Így még volt jó 2 kili, hogy elmenjek. Aztán a Tagore sétány végén azt vettem észre, hogy nem akarta annyiban hagyni ezt az előzést, – vagy csak ő is hamar be akart érni, – de végül is így elmondhatom, hogy futottam (érzésre) 4:30-környéki tempót. Finishelni tudni kell…
Lecsippantottatam a csipemet és realizálodott bennem, hogy bent vagyok: 28:35… Megtettem a következő lépést az úton. Ölelkezés és könnyek a célban. Most végre tényleg azt éreztem, hogy kihoztam a legtöbbet ebből a napból, de ehhez elengedhetelen volt az a maximális kiszolgálás, amit Zsókával nyújtottatok, mint segítők, amit még egyszer köszönök mindkettőtöknek, hogy rámáldoztátok ezt a 2 napot, és gondolkodtatok helyettem is, ha arra volt szükség.
baratrunning.com 