ultrafutás
Korinthosz80 – Janicsák Enikő, beszámoló
Előzmények:
2021-es Korinthoszon is staffként voltam jelen, ahogy az előző években is. Meghatározó élmény látni a futókat, a sikereiket, az örömeiket, vagy éppen a nehézségeiket.
Ott tavaly én eldöntöttem, hogy 2022-ben futóként szeretnék részt venni a Korinthoszon, és meg is kérdeztem Gabit, – edzőm – hogy mit gondol róla. A válasz annyi volt, hogy rendben, van 1 évünk, ami soknak tűnik, de nem az. Feszes lesz a tempó, kihagyások nem fognak beleférni. Én ezt elraktároztam a fejemben jó mélyen.
2 éve folyamatosan sérült voltam. Kezdődött a fáradásos töréssel, majd folytatódott a sarokgyulladással, aztán kisebb, de elhúzódó sérülésekkel. De ott, akkor augusztusban azt éreztem, hogy most rendben vagyok, szeretnék végre egy normális felkészülést végigcsinálni.
Így kezdtünk hát neki.
A decemberi derék becsípődésemet, majd a januári covidomat leszámítva hála istennek eseménytelenül telt a felkészülés (szerencsére mindkettőt elég könnyen megúsztam). Amit Gabi előírt, én azt hiánytalanul megcsináltam.
A májusi Myway 50km volt az első megmérettetés a felkészülés alatt versenykörülmények között. Nem úgy sikerült, ahogy vártuk. Rossz frissítés, gyomorproblémák, és ebből adódó teljes megborulás fejben. Ezután a felkészülésemben is volt egy kis mélypont. Természetesen mindent megcsináltam, csak egyszerűen nem ment jól. De közben elkezdtem rendbe tenni a frissítésemet, mert tudtam, hogy azon rengeteg múlik és nem követhetem el újra ugyanazt a hibát.
Aztán volt két hosszabb edzésem, egy 6 majd egy 7 órás (futás+bringa), amik jól sikerültek és ezzel sikerült visszahozni az önbizalmamat is, és újra kezdtem magabiztossá válni. Az elmúlt egy évben 2301,1km-t futottam, és heti szinten többször kondiztam, pilateseztem, bodyARToztam, stretchingeltem, rengeteget sétáltunk Cocoval.
Verseny előtt:
A verseny előtt legalább 2 héttel én már elkezdtem figyelni az időjárás előrejelzést, kicsit aggasztó volt. 36 fok, majd 37, aztán volt 40 fok is az előrejelzésben. Aztán úgy döntöttem, hogy ezt elengedem, befolyásolni úgysem tudom.
Rengeteg edzést csináltam direkt 12-15 óra között. Egyrészt nekem ekkor van általában lyukas órám, másrészt célzottan akartam magam trenírozni a melegre. De nem tudom, hogy ezt egyáltalán meg lehet-e szokni.
Verseny napja:
Végül elérkezett augusztus 5-e, felvettem Zsuzsit és indultunk Szekszárdra. Én teljes nyugalomban voltam, nem volt rajtam az a hagyományos verseny stressz.
Versenyközpont, rajtcsomag átvétel, technikai értekezlet volt a menet, majd megnéztem a 160km-esek rajtját, amin annyira megható beszédet mondott a speeker, hogy én már ott sírtam egy kört.
12-kor indultunk át busszal Bajára a rajt helyszínére.
Az első hiba amit elkövettem, hogy kb 6-kor reggeliztem még itthon és 1db mini szendviccsel készültem délelőttre, így nyilván én már 12-kor farkas éhes voltam. Nem volt más választásom, megittam a vésztartaléknak elrakott Allrys gélemet. Ezzel elvoltam a rajtig.
14 órakor volt a rajtunk, előtte mindenünket vizeztük. Csurom vizes pólóban, karszárban és sapkában indultam el, ami nettó 3 perc alatt vált teljesen szárazzá a forróságban (állítólag ekkor 41 fok volt Baján). Ez azért volt problémás, mert az első frissítőpont, ahol volt jég, az 10km-nél volt.
Ez alatt a 10km alatt úgy éreztem, hogy lehet lángra fog kapni a testem, annyira pörkölt a nap. Nyilván a pulzusomnak köze nem volt a Gabi által előírtakhoz, de szerencsére még nem ment át az aggasztó tartományba. Tisztában vagyok vele, hogy ilyen melegben magasabb a pulzus és bíztam benne, hogy ha elkezdem magam majd jegelni, akkor visszább fog menni. (nem így lett )
A frissítésem 10km-ként volt leadva, a terv az volt, hogy így nem kell megállni minden ponton, mert 10km-re elegendő iso és víz van nálam. Na igen, de ez már az első pár kilométeren kiderült, hogy nem lesz tartható, hiszen a karszáramba rakott jég az 5km-t sem bírta ki, nemhogy a 10km-t, nagyon gyorsan elolvadt. Így az mellett döntöttem, hogy inkább minden ponton megállok jégért, plussz vízért és megyek is tovább.
Ez jó döntésnek bizonyult, viszont 30km-nél észrevettem, hogy nagyon szorítja a gyűrű az ujjamat, ami azt jelentette, hogy durván elkezdtem vizesedni. Osztottam szoroztam, valahogy leráncigáltam a gyűrűt és inkább felhívtam Gabit, hogy mi a teendő. Megbeszéltük, hogy a meleg, a túlzott izzadás miatt a nátrium szinttel lehet a baj, így sűrűbben veszek be sótablettát és elkezdek inni colat a frissítőpontokon, hogy a benne lévő koffein hátha kicsit kitolja a vizet. Ez bevált és kezdett kicsit jobb lenni a helyzet.
Így innentől minden ponton egy pohár cola volt a menü, közben pedig ittam az iso-t, néha bele kortyoltam a sima vízbe. A sótablettát pedig próbáltam sűrűbbre ütemezni. Szilárd ételt nem is ettem egyáltalán a 80km alatt. Az i:am iso tökéletesen bevált végre és mindenféle gyomorproblémát megúsztam.
36km-nél elővettem a telefonom és meghallgattam Máté&Réka vendégeim által küldött hangüzeneteket, amit a lelkemre kötöttek, hogy előre nem hallgathatok meg, majd csak akkor ha épp holtpontom lesz. Annyira jók volt, egyszerre nevettem és sírtam rajtuk. Küldtem nekik én is egy videót, aztán futottam tovább. De mindentől függetlenül a kedvem jó volt, néha belesétáltam, de aztán mindig elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen nem fáj semmim, jól vagyok, akkor miért nem futok?
45km környékén tűnt fel, hogy kezd lentebb csusszanni a nap, és már nem veret olyan erővel, mint addig. Itt úgy éreztem, hogy szárnyra kaptam, kezdett a pulzusom is visszaállni az amúgy előírt zónába és egyébként is túl voltam a felén, innentől már kevesebb volt hátra, mint amennyit megtettem.
Ráadásul imádom a naplementét, úgyhogy lőttem pár fotót is, és mosolyogva kocogtam tovább, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyire vártam ezt a napot és most itt vagyok és mennyire jó.
Haladtam pontról pontra előre, mindig csak a következő frissítőpont lebegett a szemem előtt és az, hogy minél előbb odaérjek Sióagárdra a lányokhoz. Annyi elvárás volt magammal szemben, hogy ehhez a 70km-es ponthoz mindenképpen 23 óra előtt érjek oda, hogy ne kelljen a szintidőn stresszelni az utolsó 10km-en. De szerencsére ez a probléma végül nem állt fenn.
Közben beértem Bogyiszlóra, ez volt az 54.91km, itt volt leadva a fejlámpám. Egész jól kiszámoltam, mert ezután már kezdődött a szürkület.
Szépen futottam bele a sötétségbe. Én, aki egyébként minden körülmények között fél egyedül a sötétben, itt észre sem vettem, hogy mi van. Csak mentem előre, és valahogy még ezt is élveztem. Megállni nem lehetett, mert akkor egyből lecsaptak rám a szúnyogok.
65km-nél gyorsan megtöltöttem a kulacsaimat és robogtam is tovább, hiszen már csak 5km választott el Sióagárdtól.
Csalóka ez a szakasz, mert a gát túloldalán van a frissítőpont, ami azt jelenti, hogy 2km után már hallani lehet a zenét és a lányok hangját, de még hátra van 3km a vak sötétben. De aztán egyszercsak ott voltak, hallottam, amikor Zsuzsi mondja, hogy: „ez az Eni”
Olyan boldog voltam, amikor odaértem, kicsit el is sírtam magam örömömben. Aztán megmutatták a nagy „Hajrá Eni!” feliratot kifüggesztve és még inkább elérzékenyültem. Próbáltam nem sokat időzni náluk, mert bár maradtam volna még, le akartam már tudni azt a maradék 10km-t, és minél előbb bent lenni a célban.
Gyömbi futott velem párszáz métert, aztán magamra hagyott és újra csak én voltam, a gát és a sötétség. Elég volt már ez a földutas rész, vártam, hogy kiérjek az aszfaltra, de innen a következő pont nagyon nehezen akart eljönni.
Nem akartam már belesétálni, hiszen a Bor utca után felfelé megy az út, amit tudtam, hogy úgyis kénytelen leszek sétálni, mert a domb már annyira nem hiányzott a kis lábaimnak.
De néha elhagyott az erőm egy pillanatra és gyaloglásra váltottam. Majd gyorsan meggyőztem magam, hogy haladjak már tovább, ne az utolsó 5km-t sétálgassam.
Végre felértem a szőlős rész tetejére, innen jött egy kis lejtő, amit alapvetően szeretek, de 77 km után a lábaim máshogy gondolták. De ezzel itt már ki törődik, amikor olyan közel volt a cél.
Innentől folyamatosan a sírással küzdöttem.
A cél előtt a kezembe adták a névre szóló szalagomat és azzal futottam be a célkapuhoz, könnyezve, de iszonyatosan boldogan.
Aztán megláttam, hogy Zsuzsi és Orsi is ott várnak. Nem számítottam rá, hogy el tudnak szabadulni a frissítő pontról, hogy megnézzék a befutómat.
Elmondhatatlan, amit ott éreztem.
Öcsi is megölelgetett, ahogy minden egyes célba érkezőt, lőttünk pár fotót, aztán már jött is a következő befutó, így átadtuk neki a célkaput.
Hihetetlen érzés, hogy sikerült, a hivatalos időm 9 óra 16 perc 1 másodperc lett.
Nem volt elvárásom a befutóidővel kapcsolatban, csak annyi, hogy szintidőn belül legyen meg.
10 óra volt a szintidő, így bőven sikerült, de legalább van is min javítani jövőre.
Sajnos rengetegen feladták, vagy csúsztak ki a szintidőből. Minden idők legkevesebb sikeres teljesítése volt az idei versenyen. Hálás vagyok, hogy nekem sikerült, talán mégis volt értelme a tűző napon való futásoknak.
Egyszerűen nem lehet elmesélni, ami kavarog az emberben egy ilyen verseny alatt abban a 9 órában, amíg a pályán van. Van idő gondolkodni sok mindenen. Én egyetlen dolgon nem gondolkodtam egy pillanatig sem, méghozzá azon, hogy feladjam. Persze ez okoz némi fejfájást is, hiszen őszintén bevallom, fogalmam sincsen hol van az a pont, amikor azt kell mondani, hogy feladom, hogy nem bírom tovább. Valószínűleg előbb ájulok el, minthogy felismerjem, hogy meg kell állni. De ez nem csak versenyen jellemző rám…
De itt én ezt annyira akartam, annyit készültem rá, annyi mindent áldoztam be az edzésekért. Ha nem volt kedvem, vagy fáradt voltam, vagy meleg volt, vagy esett az eső is elmentem futni. Mindent a futásaimhoz igazítottam, hiszen tudtam, hogy bele kell tenni a munkát, ha nem akarok egy iszonyatosan szenvedős futást, vagy egy sérülést összeszedni.
Fantasztikus érzés, amikor a beletett edzésmunka ott akkor összeáll és csodálatos az emberi test, hogy mennyi mindent kibír.
Konklúzió:
Rengeteget elmélkedtem azon is, hogy mennyire hálás vagyok az engem körülvevő embereknek, akik mindvégig hittek bennem. Talán jobban, mint én magamban. Szilvi nővéremmel egészen a rajt pillanatáig telefonos kapcsolatban voltunk, anya is hívott reggel, a barátaim, a vendégeim mind izgultak értem.
De igazából már a felkészülés alatt is többször megfogalmaztam, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy támogató emberek vesznek körül.
Nodari Zsuzsinak nem tudtam olyat mondani, amire ne azt válaszolta volna, hogy rendben, megyek veled, kísérlek.
Rózsa Tündi minden alkalommal vigyázott Cocora, ha hétköznap a munka után mentem futni és túl hosszan lett volna egyedül, vagy ha csak hajnalban tudtam megoldani a futást, akkor is vihettem hozzá, vagy ha oktattam hétvégén és még azután mentem edzeni. Bármikor kértem, soha nem mondott nemet. Nekem pedig igazán nagy megnyugvás volt, hogy ez a kis szőrpamacs nincsen egyedül hagyva otthon hosszú órákon keresztül.
Márkus Öcsi, aki helyet biztosított nekem az indulók között, és a felkészülés alatt többször is megerősített benne, hogy a felkészüléssel jól haladok.
Na és persze Barát Gabi, aki nélkül ez az egész nem valósult volna meg, hiszen sikerült megtalálnia végre a tökéletes terhelést, amit elbír a testem és sérülés nélkül telt el ez az egy év.
Igazán jó érzés, hogy ilyen emberek vannak mellettem. Köszönöm, köszönöm!
Azon is gondolkodtam, hogy mi változott a korábbi évekhez képest, hogy most ennyire összeállt minden. Arra jutottam, hogy én most annyira a helyemen vagyok és annyira jól érzem magam lelkileg is, és ez rengeteget számít. Azzal foglalkozom, amit szeretek, és olyan emberekkel töltöm az időmet, akik adnak és nem elvesznek.
Másrészt pedig a legjobb döntésem volt 2021. januárjában, hogy elhagytam a hús és a tejtermékek fogyasztását, miután elkezdtem undorodni tőle. Mondhat bárki bármit, sokkal jobban érzem magam a bőrömben és sokkal gyorsabban regenerálódok, mint korábban. Megszűntek az ízületi problémáim, és talán így az autoimmun betegségemet is sikerült kordában tartani.
Szó, ami szó úgy érzem, hogy most minden úgy van, ahogy lennie kell. Nem ragaszkodom görcsösen semmihez és ez elég felszabadító érzés. Maradjon is így.
3in1: Istria, SzLászló Trail, GGUT – Kucsera Marci, beszámoló
Első
2 éve pont a covid lezárások előtt 1 héttel leveleztem le a kedves ISTRIA 100 szervezőkkel, hogy bár a jelentkezési határidő lejárt – de még elfogadják az utólagos nevezésemet. El is utaltam a pénzt: hogy utána 2 évig náluk parkoljon😊
Sok minden történt velünk is ebben a 2 évben, de alapvetően jól, veszteségek nélkül jutottunk túl ezen a furcsa élethelyzeten. Lassan a versenyek is kezdtek visszatérni – így bizakodóan nyomtam meg a nevezés gombot február végén. De ezúttal nem a 100 körüli (itt 128 km) távra, hanem „csak” a 68-ra neveztem. Valahogy úgy gondoltam, hogy ezen a távon futhatok egy jót, ami még helyezésben\időben is vállalható😊. Az utolsó pillanatban történt nevezés miatt nevünk már nem került fel a minden induló nevét tartalmazó pólóra: Csanya megígérte, hogy egyszer majd lesz ilyen itthon is!
A téli felkészülés ment a maga útján, semmi extra. Majd hirtelen nyár lett – a verseny előtti hetekben kifejezetten „kérésre” a déli órákban futottam, hogy szoktassam magam a meleghez. Merthogy pont délben indult az ISTRIA 68. Hogy miért pont délben? Ki tudja.
Kornél velünk utazott, a rajt előtt egy kis bandázás, beszélgetés a sporikkal: mindenki várta, hogy versenyezzen végre! Ekkor kristályosodott ki bennem a cél: leggyorsabb magyarnak kell lenni! Aztán egyszer csak elindultunk.
Gyorsan kikecmeregtünk a városi meleg aszfaltos utakból – és elindultunk a városszéli meleg poros utakon. Kis hullámvasút, lassan széthúzódó mezőny. Az első pont előtt már voltak teljesen egyedül futós részek, ezeket nagyon szeretem.
Ezt követően értem utol Gézát, aki természetesen a 100 mérföldes távon indult. Kérdeztem, hogy van a lába a tavalyi baleset után, mire a maga szerény módján annyit mondott: még sose ért ezen a versenyen ide ilyen lassan és ilyen fáradtan. De mosolygott, jókedvű volt, mint mindig!
A pálya karakterisztikája hasonlított az otthoni dombokhoz: jól ment itt a futás. Felfelé – lefelé – és máris utolértem Danit, akivel kicsit beszélgettünk a Pireneusokról (tavaly ott futott egy keményet!), majd elhagytam Motovun előtt. Ez egy meredek domb terejére épült középkori város – mintha Toscanaban lennénk. Sok tapsoló turista – nem lehet belegyalogolni, futni kell😊
Lefelé már látom a következő pontot, ahol várnak az enyémek. Gyors frissítés, puszi, pacsi és már megyek is ki. Itt érzem meg, hogy az eddigi meleget valóban fel fogja váltani „valami” viharos időjárás. Erős befúvások, hideg levegő jelzi az időjárás változást. De még nem olyan gáz, csak kellemesebb lesz tőle a futás.
A futás nagyon jól ment, folyamatosan frissítettem: ettem a GU géleket rendületlenül 40-45 percenként.
Közben elérem azt az útvonalat, ahol régebben futottam a 110-es távon. Az első itteni versenyeimen együtt futottam Lakatos György alias Besenyő Margit alis Athos nevű Gizionos társammal😊. Ismerős alagút, kis domb: itt zakózott előttem egy qrva nagyon nagyot Francesca Canepa, hatalmas nyílt sebbel a térdén futott tovább 2016-ban. Legalább tudtam tartani vele a lépést… most itt kellett felvenni az esőkabátot, mert már folyamatosan esett – illetve vízszintesen esett az eső. Az utolsó előtti ellenőrző pontról mér nem volt vicces kimenni. De a futás nagyon jól esett és jól ment, nem szoktam én ennyi futás után így menni. Nem láttam embert magam körül, így igazi örömfutás volt!
A Buje-i pont után kezdődött a fekete leves, itt volt az a 12 km, ami miatt megérte az igazi terepcipőt felvenni… Hatalmas, 80-100 km-es széllökések, 4 fok és tű-szerűen becsapódó eső cseppek… saras lejtőkön korcsolyázás, térdig érő vizes fűben trappolás… jól futottam, de már leginkább csak azért, hogy ez az egész véget érjen. Gyorsan telefonáltam is egyet, hogy mégiscsak jöjjenek el értem a célba😊. Sajnos a vége felé beletettem egy szűk 800 m eltévedést – ez alatt 2-en megelőztek. A végén a bokáig érő sárban a szántóföld szélén futást imitálva már csak arra gondoltam: nehogy meg előzzön, aki mögöttem csúszkál😊. Nem előzött meg, így 7 óra 17 perces idővel első magyarként léptem át a célvonalat, összetett 18., korosztályos 3. Nagyszerű!!!!
Végig nagyon jó futás volt, tudtam tartani a tempót és a pulzust, nem voltak sem alatta sem utána fájdalmak sehol: igazi örömfutás az ítéletidőben!
Hazafele úton már végig a következő feladatról beszélgettünk Kornéllal: UTH. Neki a Szentendre, nekem a Szent László Trail volt a kiszemelt cél. Ide is már 2019 őszén neveztem: gondoltam lefutom a pénzem😊.
Második
Az ISTRIA utáni pár hét regenerálódás és lassú formába hozó edzésekbe robban be a covid. Pedig azt hittük (naívan): ha eddig megúsztuk, akkor már meg is fogjuk.
Andi pozitív tesztje után elkezdett fájni a fejem, majd 4 nap múlva nekem is pozitív lett a tesztem. Első délelőtt még minden OK volt, gondoltam majd sokat nyújtok, lazítok, hamar túl leszek rajta: és még profitálok is ebből a betegségből… Majd jött a 3 nap láz, izom és izület fájós, kanapén fetrengős szörnyűség… olyan gyenge voltam utána, hogy el sem tudtam képzelni ,hogy valaha futok még…
12 nap után lett egy gyenge negatív tesztem: azonnal el is mentem egy pillekönnyű 3 km futásra: betartva az utasításokat. No comment… ez ment bő 2 hétig, aztán mutatkoztak jelek arra, hogy egyszer jó lesz: már legalább lejtőn nem ment felfelé a pulzusom…
Aztán hirtelen ért véget a sz@r pulzusos időszak, egyik napról a másikra. OK, akkor már csak a gyengeség, sebesség… és Gabi megkérdezte tőlem, amit én nem mertem Tőle: „Na, akkor kezdjünk neki. UTH SztLászló ugye lesz?”. Bátortalan válasz egy hét múlva: OK, próbáljuk meg… legalább lesz egy igazi lassú hosszú edzés.
A rajt előtti délután a fagyizáskor még találkoztunk is, és mondta: nem most kell gyorsan menni – örülni kell, hogy itt lehetünk. Őszintén így gondoltam én is.
Éjfél utáni kelés, kv-k, és az álmos rajtzóna: ismét az edzői utasítás: csak nyugodtan, ne erőltesd! Bezzeg Balázs: bátran!!!! Na – akkor most mi legyen? Valahol belül én azt éreztem, hogy jó lesz ez…
Álmos, lassú kezdés, meleg, izzadás – lehet nem volt jó ötlet a vékony hosszú ujjú? Kőhegy után beáll a hőháztartásom: minden nagyon komfortos. Még a csúszkáló sár is. Bölcső hegyre fel előveszem a botot, túloldalon elrakom. Nem vagyok lusta erre: fél perc és futás közben is meg tudom csinálni: utána meg sokkal jobb, mint kézben vinni. Régen ezt másképpen csináltam, na.
Csabi elrepül mellettem – én nem erőltetem: csak ahogy jólesik. Nem akarom túltolni, félek hamar elfáradok. Sikároson olyan hideg a hajnal, mintha október lenne. Sebaj, majd a Dobogó-kői mászás felmelegít. Így is van, de előtte még a nemszeretem Királykúti domb.
Nagyon rosszul esett az ébredő hajnali madárfüttytől „csendes” erdőből kifutni az autóból tuc-tuc zenét üvöltő pontra. Ez miért jó így? sebaj, hamar vége – Speró segít egy spontán gyors frissítéssel.
Lejtőn többen megelőznek, dombokon visszaveszem a helyemet – így érünk el a Prédi aljára. Nem frissítek, minek, van minden. felfelé 2-3 srácot elhagyok, köztük egy angol fiút is. Ez melegséggel tölt el: csakúgy, mint Szasza szavai! Hihetetlen, de a Vadálló köveknél olyan erős hársfa illat van, hogy csak na! Fantasztikus reggel!
Lejtőn érem utol Csabit, kicsit húzza a lábát, de megnyugtat, semmi gáz! A ponton meglepetés Főnéni – aki azt mondja 6. vagyok Csabi után. Na! akkor gyorsan kimegyek innen – és indul az utálatos Lepence – Szentlászló szakasz… valamiért ezt ki nem állhatom, így hát ki is állok a Spartacus végén 1 percre, ezzel kicsit megzavarom Csabit: hát Te hol voltál? hangzott a kérdés? Majd bekocogunk a pontra, ahol pólót cserélek és feltöltöm a gél készletet (köszi Gabi, Zsuzsa és Balázs a segítséget). Megyek tovább – Csabi a levestől megtáltosodott, de tartom vele kb a tempót. Visegrádon már meleg van… különösen a Fellegvár felé. De hát ennek is vége van, jönnek a kedvenc buckát Paprét felé. Itt ér utol valahol Csabi – kerülgetjük, toljuk, húzzuk rendesen egymást (utólag is köszi az egészet!!!).
Papréten előz meg minket a királyi táv későbbi győztese (ott és akkor azt mondtuk egymásnak: hátbab@szott a leggyorsabb), pont, amikor sós-vajas-paradicsomos kenyeret tömtem magamba. Ez kellett ott, mert úgy éreztem, elég a GU gélből…
Ez a legjobbkor jött (köszi Zsolt!!), mert utána ment megint a futás. Különösen, hogy a Pap-réti „oda-visszán” nem jött utánunk senki, így bátran 10-12 perc előnyt prognosztizáltunk Csabival. Látótávolságba került még egy kicsit Őri Miklós – a leggyorsabb norvégiai magyar😊.
A Hétvályús forrásnál töltöttem, mert tudtam, sok van még a skanzenig. Persze nem úgy sok – de sok. 2 tüske, meleg, meredek. Nekem a Nyerges a nagyobb mumus, de most ez is jól ment.
Skanzen előtt kérdezgetem a turistákat, mikor ment el az előttem lévő. 20 perce – 1 perce: hangoznak a válaszok. Na b@zzz… Skanzen pontnál: Zsuzsát kérdezem? mikor ment el: 2 perce! Na, akkor ezt elkapom – döntöttem el, és gyorsan ki is mentem a pontról.
Kb 1 km után láttam meg Murányi Gábort. Kicsit mentem mögötte, mellette – beszélgetni próbáltam… fáradt volt. Ahogy régen Kutya haverom mondta: a másik gyengeségéből kell erőt meríteni. Megpróbáltam – bár végig a nyomomban volt (spoiler: 34 másodperc előnnyel értem be…).
Pisilni már nem álltam meg – bár már nagyon kellett. Cél előtt kis családom: befutás a gyerekekkel. Isteni érzés! összetett 5. hely! Fantasztikus!
Nem tudom hogy sikerült: nagyon jól éreztem mit kell csinálnom., Tényleg nem erőltettem, csak Paprét után, addig vigyáztam magamra, lábaimra. De ez összejött!
Köszi Gabi a segítséget, edzéseket, jó szavakat. A futó pajtikáknak a barátságos pár szavas beszélgetéseket. És a családomnak, hogy elfogadják a futásaimat, nem gátolnak ebben sem!
Harmadik
Lassan ment a regenerálódás és fejlődés, ebben persze a könyörtelenül lecsapó nyári kánikula is közrejátszott. Meg a nyaralások, ahol azért mindig nehezebb a kelés, nehezebb összerakni az útvonalat – de hát ezt szeretjük a nyárban, nem?
Lassan telt az idő is – mintha nem akart volna közeledni a július vége. Ekkor várt ugyanis egy 30 éves adósság – amit persze 30 év után másképpen kell megfizetni mint akkor volt.
1992 nyarán, július – augusztus fordulóján nagy barátommal, Dezső Jóskával bő 2 hetes alpesi csavargásunk végére akartuk feltenni a koronát. Megvolt a Triglav, a Jalovec, a Hoche Dachstein nagy fala – és már csak a Stüdlgrat mászása volt hátra terveinkből a Grossglockner csúcsával. Persze csórók voltunk, mint a templom egere – nem volt pénzünk vízre a boltból. Lehet, nem is lehetett kapni olyat akkoriban – ki tudja már. Ittuk a patakok vizét. Bő 2 hétig, amikor utolért minket a fertőzött, koszos vizek átka. Már nem emlékszem ki hányt először, ki fosott másodszor – mindegy is már. Az biztos, hogy a Stüdtlhütte éttermében megkérdezett hegyimentő \ orvos azt mondta: nagyon szarul vagytok, irány le a hegyről! És hogy még gondolkodni se kelljen: beraktak a teherfelvonóba – és leküldtek a parkolóba… csalódás volt – sajnáltuk, sajnáltam… lehet ez is oka volt az alpinizmustól való elfordulásnak? Ki tudja már…
De most 30 év után gondoltam: visszatérek! És más módon, de „revansot” veszek a hegyen! Persze úgy, hogy ne bántsam meg: tiszteletet és teljesítményt akartam mutatni Neki!
Beneveztem a Gross Glockner Ultr Trail (GGUT) királyi távjára. 110km, 6500m szint fel és 6500 szint le, este 10-es rajt. Jól hangzik! Ha ezt teljesítem: akkor úgy érzem kihúztam egy régi adósságot a listámról!
Szerda reggeli indulással, komótos, többszöri megállóval értünk el Zell am See városkájába. Felvonós pihentető kirándulás 3029 m magasra a Kitzsteinhorn csúcsára. Másnap séta Sigmund Thun szurdokba. Rajtcsomag felvétel, délutáni pihenés imitálása… előtte felszerelés összerakása. Nyugalommal konstatáltam az időjárás előrejelzést: a verseny első 10 órájára mond csak esőt.. utána kicsit bizonytalan az előrejelzés…
Így is lett – a kora esti ébresztőt a villámlás és dörgés biztosítja… szakadó esőben érünk a rajthoz, bár pont a rajt pillanatában mintha meggondolná magát az idő. Eláll az eső – így csak a Karib tenger kalózai dübörögnek a hangszórókból. Meg egy békés fohász bennem: „Engedd meg, hogyha odateszem magam, akkor ideérjek vissza jó 16 óra múlva!” – merthogy ez volt a belső titkos célidőm. Bruhahahahahaha!
Az időjárás annyira kegyetlen volt: hogy elállt az eső! És elhitette velem, velünk: jó lesz ez, ne aggódj! Hát, az is lett. Levetettem az emelkedő előtt a kabátomat – és csak 10 perc múlva vettem vissza – amikor már teljesen el is áztam. Mert persze, ahogy levetettem: el is kezdet esni. Nem nagyon, csakhogy eláztassa a hosszú ujjú pólómat teljesen. Mert mire visszavettem: szarrá áztam…
Az első komoly emelkedő már sárral szembeni felúszás volt. Aztán csak azért szűnt meg a sár, mert már magasan voltunk, és kezdődött a kövek világa. Az első pontnál (16km) már semmit nem lehetett látni: minden egyszerre történt meg velünk: szakadó eső, szélvihar és köd. Azon gondolkodtam: ez, hogy lehet egyszerre?! Lassan végre elfordult az utunk (18km) a gát széléről – és kezdődött az igazi alpesi egynyomos trail. Éjjel, esőben, szélben, ködben, egyedül… a patakok a rendkívül bővizű esőtől megáradtak, csakhogy még fokozzák azt, amit nem kellett volna… többször combközépig érő sebes sodrású patakokat kellett keresztezni: elég félelmetes volt. Ara gondoltam itt, hogy ezt nem lehet végzetes baleset nélkül megúszni. Majd 300 embert nem lehet éjjel ide „felküldeni”. El kellett volna halasztani 7-8 órával a versenyt, hiszen holnapra jobb időt mondanak…
De hát ez van: talán a legnehezebb az volt, hogy jó 2 órán át sem enni sem inni nem tudtam: egyszerűen nem ment fizikailag, hogy a teljesen elázott kesztyűs elfagyott kezemmel elhúzzam a cipzárakat, zselét, energiaszeletet vagy iso-t vegyek elő. Vagy csak a kulacsomat vízzel… Ez eléggé lenyomta az energia szintemet – amin nem segített a 2600-as első hágónál (25km) a havazásra váltó eső sem… iszonyú meredek lefelék, csúszkálós ösvények, hatalmas kövek közötti útkeresések jellemezték a következő bő 6km-t, amikor a Rudolfhütte meleg termébe berendezett frissítőpontra értem. „Erste Damen!” fogadott egy kamera – amit aztán megmagyarázott egy lány érkezése mögöttem😊. Nem szoktam sokat „büfézni” – de itt pulóvert cseréltem, felvettem a hosszú esőnadrágomat és ittam és ittam és ittam…
Gyakorlatilag kimenekültem a pontról – mert nagyon csábító volt ottmaradni… Köves meredek kaptató után még meredekebb lejtők, köves alpesi rét, még egy tó – és utána 10km downhill a dózer úton Kals-ig. Innen indultunk 30 éve – mosolyogtam el magam. És hova jutottam – néztem végig magamon… nadrág levesz és elrak, a csomagból száraz póló a hátizsákba átrak, zselé és sótabi pótlás… nagyon gáz – majd 2 órával a megálmodott részidőn túl érek a 48-as nagy pontra. De sebaj – nem fordulunk el a fókusztól! Ha ez van, akkor ez van – ha 20 órát tart, ha 25-öt: de végig kell csinálni. 2x nem lehet ugyanott betlizni – még nekem sem!
Az eső is elállt közben. a terep pedig egy kicsit veszít a változatosságból: 3,5km fel 600 szinttel, némi platózást követően 3,5km lejtő – 600 szinttel. Luckner hütte (57. km) – nincs itt a pont amit ígértek – kicsit morfondírozok ezen – de már itt is a következő 4km 700 szinttel… előbb utóbb ennek is vége szakad – csak hát vizem nincs már: a lejtő alján vártam a frissítő pontot. Ahova természetesen üres kulacsokkal érkeztem.. és ahol nem volt semmi sem… de ez sem okozott gondot, nem hagytam magam elfordítani a feladattól…
A hágóban van minden: víz, kóla, kv. Duplán eszem a sótabit, igyekszem az izomlázat távol tartani, aminek az előző 1 óra vízhiány persze nem kedvezett…
Elérkezett a napi rendes 2 órás napsütés ideje (65. km): gyönyörű a Stüdtlgrad gerince innen! Ott kellett volna 30 éve felmasírozni – lövök egy képet Józsinak. Kis hullámvasút után giga lejtő – már amennyiben ez a meredek sziklafal eg lejtőként aposztrofálható… Grossgockner Hochalpenstrasse – keresztezzük és megyünk tovább fel. Közben az eső is megjön megint. De ez már az utolsó előtt nagy hegy teteje – jön egy 1,5 km szintvesztés – jó 6km alatt… utána pedig tűz a nap a hófehér dózerúton a futók fejére. 92. km – de nem jön a pont, amit ígér az itiner… jön az utolsó nagy emelkedő – ezt nem lehet már víz nélkül… úgyhogy merítek egy forrásból vizet. Bízom benne, hogy már nem olyan a víz, mint 30 éve volt… vagyis 2x nem csak ugyanoda a ménkű… jól tele iszom magam a kétes tisztaságú vízzel, és megyek tovább. És 95. km-nél ott a pont. elszégyellem magam, amiért nem hittem abban ,hogy lesz frissítőpont… szégyellősen kiöntöm a magammal hozott friss vizet, kiöblítem a kulacsaimat, és töltök: az utolsó ISO por csomagot (mint egy rendes kokain dealer, úgy zacskózgattam az adagokat😊) feloldom, bekeverem az utolsó félkólafélvíz kombót, és indulok sietősen. Majd visszamegyek a botomért.. hiába, fárad már az agy is. Jó meredek 3,2 km – 600 szint az utolsó nagy mászás. Tetején dózer út és szakadó eső – ez már kitart a célig. Előtte még két kisebb emelkedő és lejtő – míg a végső lejtőt elérve lerepülök: 3,2 km -600 szint.. gyökeres, sáros, csúszós – de az utolsó!
Kaprun hatában már szinte elérzékenyülök, sikerült! sokkal tovább tartott, mint ahogy gondoltam – de legyőztem minden nehézséget, nem fordultam el a célomtól, beértem. összetett 17., korosztályos 6. hely. alig harmada ért be a futóknak, a többik feladták. Ez az arány mindent elmond szerintem.
Eljött az utolsó híd, rövid lejtő és ott vár a családom! Hát, ha most nem érzékenyülök el, akkor soha! Boldogan ölelgetik az apjukat – és kezén fogva futunk be. Ki van írva a nevem a kapura – mondom nekik, és csak nevetnek, boldogok és büszkék ők is!
Az eső is eláll a végére talán – ki tudja már.
Köszönöm a családomnak, Gabinak és természetesen Dezső Jóskának!
Salomon Ultra Trail Hungary – Belus Tamás, beszámoló
Az UTH. A célban azt mondtam TheCsanyanak, hogy semmilyen más versenyen nem álltam volna rajthoz egy héttel egy erős-közepes bokaficam után, na jó, max. az UTMB Mont-Blanc-on. Talán ezen sem kellett volna, sőt nem is talán, de mindegy is, jól alakultak a dolgok, az ellenkezőjéről úgysem tudna meggyőzni senki.
Szóval az UTH. Futottam az összes szervezésen, 2015-ben a rövid távon (mai nevén Szentendre Trailen) utána négyszer a hosszún. Itt futottam az első százasomat (2016), itt voltam először dobogós (2018) és győztes (2019) nagy versenyen. Az első próbálkozásomon még a szintidőt hajtottam, az is óriási élmény volt, fikarcnyit sem ért kevesebbet, mint a dobogóért futni. Edzések százain hagyott nyomott ez a verseny, ha máshol nem, hát a pulzusgörbe ok nélküli kilengésein, ha eszembe jutott, hogy majd hogyan üldözöm az előttem lévőt a Nyergesről lefelé, és hogy hogyan hajrázom le a macskakövön a szentendrei óvárosban.
Szóval jól alakultak a dolgok… igen, egy héttel a verseny előttig mindenképpen. A tavalyi műtét mostanában csak akkor jutott eszembe, ha véletlenül a hegre tévedt a szemem, vagy ha a Strava feldobta az egy évvel ezelőtti kínlódásaimat. Öt éve először tudtam sérülés és fennakadás nélkül végig alapozni a telet, megnyertem klassz idővel a Bükki Hardot, verettem egy rövidet a Császtán, meg egy hosszút (ki tudja mennyit) a Black Hole-on. A Mátrabérc már nem sikerült olyan jól, de „elsőre” nem olyan rossz az a hat órán belüli idő, meg legalább gyakoroltam a saras/párás futást, amit annyira nagyon utálok. Annak is tudtam örülni, hogy az utolsó 15 kilométeren csak Józsa Gábor és Szabó Áron volt nálam gyorsabb, onnantól sokat hoztam az előttem lévő srácokon. Szóval klassz volt a tavasz, Lizával tök jól összeállt a futó + kísérő párosunk, jöhetett az UTH. Két-három héttel a verseny előtt volt azért egy kis para, valami lett a pulzusommal, talán a meleghez alkalmazkodtam rosszul, de néhány nap múlva úgy döntöttem nincs semmi bajom, és onnantól újra ment minden a maga útján.
Sokat gondoltam az UTH-ra, de nem úgy, mint eddig. Volt egy csomó minden, ami miatt egyáltalán nem aggódtam. A pálya? Ha nincs is a kisujjamban, de eltévedni nem fogok. A legtöbb szakaszon már 6-8x jártam, de van ahol ennél többször is. És ha valamit mégis benézek, akkor ott a kezemen a #garmin945. Frissítés? Álmomból felkelve tudom már, hogy a Squeezy cuccaimból mikor mennyit hogyan egyek-igyak, és Liza is aranyat ér egy ilyen versenyen, ahol sok a frissítő pont, és a többségéhez oda is tud menni időben. A forma? Ez már fogósabb kérdés. Néha azt gondoltam, hogy akár 11.40 körül is futhatok, olyan jól mentem a hosszúkon, főleg a távok végén. Aztán elég volt egy szarul sikerült edzés, vagy, hogy ránézzek a rajtlistára, és máris a béka segge alatt volt az önbizalmam. De ez ilyen, ez is a móka része, hogy az ember megtalálja az egyensúlyt az ambíciói és a realitások, vagy az embert hajtani képes jótékony stressz és a dolgokat a valós helyén kezelő 40+-os hobbifutó gondolatai között. Ez többnyire sikerült is, max. Czövek vagy Dittrich Andris Strava bejegyzései ejtettek kétségbe időnként, mert a műtét óta a rövidebb távokon elég sokat lassultam, és nem volt jó látni, hogy milyen nagyot nyílt közöttünk az olló, ha gyorsan kell futni. Kész szerencse, hogy az UTH-n nem kell gyorsan futni, csak sokat.
Az utolsó héten már sokat sem kellett futnom, már csak egy tokaji terepedzés és jöhet a verseny előtti pihenős-pörgetős pár nap, ennyit kellett volna csak kibírni. De az első lejtőn más irányt vett ez a hét, fordult a boka, ehh de szar hangja volt, most is kiráz tőle a hideg. Pont ma jártam azon a szakaszon, és baszki azt a húsz métert inkább gyalogoltam. Az UTH győzelmem előtt is volt egy hasonló sérülésem, csak akkor 3 hónappal a verseny előtt, emlékszem milyen sok idő kellett, hogy újra para nélkül tudjak bátran lejtőzni. Szóval így jártam, azonnal tudtam, hogy ez nem csak egy „szokásos” csavarodás, amit 4-5 nap múlva már alig érzek. Rohadt ideges voltam, káromkodtam, mint egy kocsis, aztán valahogy lebicegtem az autóhoz. Otthon lefotóztam a bokámat, és írtam edzőmGabinak (Barát Gabi) és magicSzilvinek (Tatár Szilvi sportrehabilitáció és polinéz masszázs), hogy mi lett velem. Gabi nyugtatott, hogy hát ez most már ilyen, majd meglátjuk mi lesz, Szilvi meg írta, hogy azért ne dobjak még magamra földet, mert ahogy később fogalmazott, túl van hájpolva ez a szupinációs trauma dolog. Én persze lapátoltam azt a földet, a bokám feldagadva, egyenesen járni sem tudok, a lépcsőről fáj még lesétálni is, rohadtul nem lesz ebből UTH, ez van. Bementünk Lizával a kórházba, hogy legalább egy röntgen legyen róla (nehogy valami kis törés legyen). Törés nem volt, a felajánlott biztonság-kedvéért-gipszet pedig gondolkodás nélkül utasítottam el. Fruzsival, a tesómmal volt egy érdekes beszélgetésünk, hogy vajon az eset nem volt-e önszabotázs, például mert be voltam tojva ettől a címvédős dologtól. Nyilván kikértem magamnak, de ha őszinte akarok lenni, egész jó érzés volt, hogy lejött rólam ez a teher. Másnap (vasárnap) picit javult a helyzet, oldalra nem szeretett fordulni a bokám, az nyilván fájt is, de fel le nem volt olyan rossz. Mivel a szalagban egész biztosan nem volt nagy szakadás, + Szilvi is arra biztatott, hogy fájdalomhatárig mozgassam, így próbáltam aktív maradni vele. Hétfőn bringáztam egy ötvenest, tök jó volt, másnap pedig Anna feltett rá egy nyiroktape-et. Kedden szintén bicaj, délután pedig már jöhetett a bokámra a három irányú rendes tape. A bringázást azért erőltettem, hogy legalább ennyit kapjon a keringésem, hiszen a Nagy-Hársasig még van majdnem két hét, és a mozart 100 by UTMB-ig is három. Erősen hittem benne, hogy a Mozartra már futható állapotban lesz a bokám, és az UTH helyett így ott próbálhatok meg egy jót futni. Szerdán erős felindulásból kimentem a Harangodi-tóhoz egy próba futásra. Jó mély volt az erdőben a homok és van ott néhány nagyon meredek lejtő és emelkedő, bár nagyon rövidek, tényleg csak pár méteresek. Az első kilométereken elég merev volt a bokám, meg be is voltam feszülve, de később jobb lett és végül egész jót tudtam menni. Talán mégis van esély az UTH-ra is? De azért próbáltam okosan átfoglalni a hétvégi szállást úgy, hogy a gyerekek is velünk tudjanak jönni, gondoltam csinálunk a hétvégéből egy mini nyaralást, én meg megyek a crew-ba. A szerdai futás másnapján picit rosszabb lett a bokám, a szalag is visszadagadt valamennyire, de fájni nem fájt jobban, mégis pihentettem egy napot. Csütörtökön megszületett a döntés, hogy Lizával ketten utazunk csak, és úgy pakolok, mintha versenyeznék, mert pénteken ki akartam rendes terepen is próbálni a bokámat, mielőtt végleg lemondok a dologról.
Pénteken elindultunk hát, de Szentendre előtt még útba ejtettük Vácon Tatár Szilvit, aki megszadizta kicsit a varázsujjaival a bokámat és egy kis flossing után feltett rá egy új tape-et. A szállásról azonnal ki is mentünk Lizával a pálya végére, és szembe az útvonallal felkocogtam a sárga+ , sárga sáv vonalon a Nyerges-hegyre. Az emelkedővel nem volt semmi gond, a pálya száraz volt, a pulzus korrekt, a combjaim szépen dolgoztak, de a lejtő miatt már előre paráztam. Annyira nem vészes amúgy ez a lejtő, de a mostani állapotomban elég ijesztő volt a göröngyös szekérúttal az elején, az apróköves kavicsos oldalazós szakasszal a sorompó előtt, és a vízmosásos résszel a sárga+-on. Teljesen mellbe vágott a felismerés, hogy mennyire nem tudok most itt rendesen menni. A félelem és a sérült testrész ellenállása együtt teljesen feszültté és merevvé tett, árnyéka voltam csak önmagamnak, bő harminc másodperccel voltam lassabb kilométerenként, mint idén télen egy 30 km-es bejárás végén, pedig akkor csupa sár volt ez a lejtő. Az autóhoz érve eléggé el voltam kenődve, mondtam is Lizának, hogy hát ez ennyi, én így nem tudok 110-et futni, max túrázni, azt meg nem akarok azért. Este jött a végső csapás, elkezdett esni az eső. Elég hervasztó volt hallgatni az eső kopogását, lelki szemeim előtt már láttam is a dagadó sártengert fel a Lajos-forráshoz és a születő agyagos csúszdát a Lukács-ároknál. Reggel annyit írtam Gabinak, hogy ha eláll az eső, akkor megnézem a pályát valahol, és ha nincs túl nagy sár, úgy megfontolom az indulást. Jó eredmény nyilván nem lesz belőle, de olyan erősen vágytam az élményre, főleg a társaságra az elején és az éjszakai szakaszra, hogy most ez sem zavarna. Ki is mentünk dél körül Lajosforráshoz, gondoltam, ha itt nincs túl nagy sár, akkor nem lesz nagyon vészes a pálya. Picit elindultam a forrástól mindkét irányba, felfelé a meredeken még nem is volt olyan borzasztó, de a szekérút hozta a szokásos ragadós taknyot, hát nem dobódtam fel a dologtól. A szállásra érve aztán jött a felismerés. Egész héten mást sem csináltam, csak érveket és megerősítést kerestem, hogy ELINDULHASSAK ezen a fránya versenyen. Sokat persze nem találtam azon kívül, hogy ha nem kell kanyarodni és lefelé futni, akkor egész használható a bokám, de miért is kell nekem ehhez megerősítés. Ha kedvem van hozzá, akkor felcuccolok és elindulok, max kiszállok Lajosforrásnál, vagy majd ahol úgy érzem, hogy ki kell. Gabi kérdezte kora délután, hogy na mi a helyzet, írtam neki, hogy asszongya: „Kurva nagy sár van Lajosforrásnál. Szóval megyek.” meg egy Mandalorianos This is the way-s gif.
Szóval ez eldőlt, indulunk, ami nyilván nagy drámát nem okozott a délutánban, mert tényleg minden készen volt a versenyre, cucc összepakolva, logisztika Lizával egyeztetve, frissítés bekészítve. Pár órát próbáltam pihenni, aztán tíz körül összerendeztem magamat és még vadul leleukoplasztoztam a bokámat, hogy oldalra akkor se tudjon mozdulni, ha esetleg mégis ilyet kérnék tőle.
Úton a rajtba úgy izgultam, mint az első UTH-m előtt. Hogy lesz ez? Mekkora hülyeséget csinálok? Megéri a kockázatot? Mekkora a kockázat valójában? Mi lesz, ha nem fog menni? Sőt! Mi lesz, ha jól fog menni?? A gondolatspirált végül az nyomta el, amikor becsatlakoztam a rajtba vonuló fejlámpás csodabogarak hosszú sorába. Ilyenkor egyszerre tapintható a jókedv és az ismeretlenbe tartó futók töprengése és feszültsége, a levegőben pedig keveredik az izotóniás ital illat a bemelegítő krémek mentolos szagával. És a futókkal a sötétben együtt vonulnak a barátok, barátnők, szülők, edzők, átvágnak a szombati éjszakát élvező turisták és a spicces helyi fiatalok csoportjain. A célegyenes kordonjai mögött hosszú sorban várakoztak a futók a kötelező felszerelés ellenőrzésre. Jó buli volt a sor mellett elhaladni, inteni, pacsizni a sporikkal, mentek az oda-vissza szólások, kicsit élveztem is a figyelmet, na bakker, ez mégis itt van…Ölelés anyuékkal és a hugival, puszi és egy rövid eszmecsere Gabival, kötelező ellenőrzés és végül úgy 20 perc móka a többiekkel a rajtban. Ehh, de jó érzés volt lazán és elvárások nélkül állni egy magyar verseny rajtjában, kicsit sajnáltam is, amikor Csanya éjfélkor ellőtte a versenyt.
Tovább a teljes beszámolóhoz Tomi fb oldalára
baratrunning.com 
