Ultrabalaton, 4 fős csapat – Takács Gábor beszámoló

Posted on 2021.10.06.

Az idei UB több szempontból olyan volt, mint a déjá vu jelenet a Matrixban. Ugyanaz a négy fő, ugyanaz a bérelt kocsi és sofőr, (majdnem) ugyanazok a szakaszok, és nekem ugyanaz az 54 kilométeres éjszakai menet jutott (Bé földvár – Almádi). Részemről annyi változás volt, hogy a későbbi start miatt nem kellett pénteken leutazni és lent aludni, elég volt szombaton kényelmesen felébredni és lemotorozni a Balcsira. Hogy miért motorral… hát csak annyi, hogy másnap, az éjszakai futás után a motoron kevesebb az esélye hogy elalszom, mintha autóba ülnék. A cuccaimat mindenesetre okosabban kellett összeállítani, hogy beférjen a 47 literes dobozba minden. A pokróc és a párna is – tavaly kár hogy nem vittem őket.

Idén 11:45-kor startoltunk, és jellemző a rajtlázra, hogy 11:44-re értünk a starthoz, mintegy spontán. Andris rendben elindult, mi meg visszaballagtunk a kocsihoz, hogy pár kilométer múlva frissítsük. A nappali szakaszokról sok mindent most nem írok, lényeg hogy nagyjából a tervnek megfelelően zajlott minden. Szandra, aki 53km-t futott egyben, enyhe megfázással küzdött, de nem akarta emiatt elengedni a szakaszt. Abban maradtunk, ha nagyon nem bírná, elharmadoljuk a hátralévő távot és felváltva beugrunk helyette. De semmi gondja nem akadt, sőt, félmaratontól kezdte igazán jól érezni magát. Én még aludni is tudtam napközben valamennyit, összesen valamivel több mint másfél órát. Mire jött az éjjel 1:30, eléggé sikerült magamhoz térni, szóval jó érzéssel váltottam Tomit, akinek előttem szintén egy 53km-es szakasza volt.

Idén jóval hűvösebb volt az idő, cserébe legalább nem esett az eső, részemről ez bejött így. A futásomat határozottan három szakaszra tudom bontani: kezdeti “megy ez, nem lesz semmi gond”, középső “k*va életbe, miért kellett megint ezt a f*szságot elvállalni”, és záró “akkor is odab*szom bzmg, olyan nincs hogy nem!”. Na akkor menjünk ezen végig sorjában – azért egy 54km-es futáson nem szoktam ekkorát szenvedni, de élvezkedni sem. 🙂

Az elején sok gondom nem volt. Álmos nem voltam különösebben, a Gabi által kért tempót és pulzust játszi könnyedséggel tudtam tartani. Még az első pár kilométeren utolértem egy párost, akik majdnem pont azt a tempót futották mint én. Megelőztem őket, majd ráléptem a cipőfűzőmre és kis híján pofára estem. Halk kurva anyja, megálltam megkötni, aztán utánuk eredtem megint. Majd megelőztem őket megint. Majd eloldozódott a cipőfűzőm megint. Eh… inkább megcsomóztam mindkettőt, majd picit rákapcsoltam és végleg lehagytam őket. Az órát a megállások alkalmával nem állítottam le, úgyhogy a tempó charton szépen kijön az amatőr bénázásom (7km környéke volt).

Jöttek-mentek a frissítő- és váltópontok, különösebb esemény nélkül. Nem voltam túlságosan beszédes kedvemben, máskor a 15. km környékén már tutira lepacsizom más futókkal: ismerkedünk, beszélgetünk kicsit, motiváljuk egymást aztán szevasz, ki-ki a saját tempójában halad tovább. Most valahogy nem volt hozzá hangulatom, inkább a gondolataimba merülve futottam. A tempót olyan 5:20 környékére lőttem be, nekem ez egy közepes-kényelmes sebesség. Épp ezért eléggé rosszul érintett, hogy a 16. kilométer kereken hat percesre sikeredett csupán. Basszus, gáz van, szó szerint. Sajnos nap közben az autóban valahogy nem adta ki a ritmus, nem sikerült jókor WC-re menni és elintézni a nagy dolgokat, és egyre jobban ki akart törni belőlem aminek ki kell. Ezzel egy darabig lehet ugyan együtt futni, de egy idő után nekem nagyon megnehezíti a futást, és sajnos ez most is így volt. A 18. kilométert még valahogy kiszenvedtem magamból 5:20 alatti tempóval, de a következő frissítőpontnál kénytelen voltam a legközelebbi toi-toi felé venni az irányt. Ezzel aztán rögtön sikerült egy 12 perces kilométert összehozni, pápá 5:20-as átlag. Sebaj, nem az időeredményért jöttünk, nincs tétje a dolognak. Inkább fussunk tovább. Szerencsére annyira helyretett a kényszerű kitérő, hogy 26km-ig ismét normális pulzussal, normális tempóval sikerült haladnom. Itt jött a balatonvilágosi emelkedő, amit – mert ugye az arcom naaagy – nem sétálva, hanem szépen felkocogva raktam meg. Szia alacsony pulzus, jó volt veled.

Ez a világosi szakasz amúgy az egyik – ha nem A – legszebb szakasz a Balatonon. Még így sötétben is, hiába nem látom a csodás panorámát, tudom hogy ott van, és megannyi emlék köt hozzá. 2019-ben itt volt a BSzM negyedik szakaszán a maratoni táv, és itt kezdtem érezni hogy be tudom fejezni azt a versenyt, mégpedig milyen jó idővel. Szóval igen jó hangulatban, nosztalgiázva értem a fennsíkra. Aztán itt jött még némi szintes hullámvasút, egy percre meg is álltam amikor Tomi visszaadta a feltöltött mellényem – még a világosi emelkedő előtt adtam neki oda félig üresen. Szóval itt visszaesett valamennyit a tempó. Aztán 30 km felett egyre jobban kezdtem érezni, hogy az előző kényszerű megállás alkalmával nem sikerült mindent kiadnom magamból. Ebből még egy klotyó lesz, hogy a fene vinné el. Halványan bekúszott az agyamba a tisza-tavi kálváriám a gyomrommal és a rengeteg wc-vel, de elhessegettem. Itt most nem emésztési problémáim voltak, egyszerűen sz*rnom kellett, erre nincs jobb kifejezés. A 34. kilométerig tudtam tartani magam, ott végem lett mint a botnak. Ráadásul a félmaratoni táv környékén egyre komolyabban kezdett fájni a vádlim és a combom. Kicsit indokolatlannak éreztem, és annál ijesztőbbnek. Az UTT-n ugyanez volt, de ott csak 60km felett vett elő ennyire. Na most 34-nél úgy éreztem, vége a dalnak, sem a combom nem bírja tovább, sem futni nem tudok a hasam miatt, szóval elkezdtem fontolgatni hogy hívom Tomit hogy váltsanak le. Elég komoly mélypont volt. Nem ez volt az első holtpont életemben, de ennyire hirtelen és ilyen mélyen nagyon ritkán kap el. Nem tudom hogy sikerült túljutnom rajta, igyekeztem pozitív gondolatokat felidézni, ismerősök, barátok arcát akik futónak tartanak és hisznek bennem. Igyekeztem kizárni az elmémből a combom fájdalmát, kevés sikerrel. A tempót valahogy, nagy nehezen sikerült 6 perces alatt tartani, de minden kilométer kínszenvedés volt. Aztán 40-nél jött a megváltás, a kenesei váltópont. Tomi itt várt rám, aggódva kérdezte minden rendben van-e, nyilván ő is látta a tempót hogy alaposan visszaesett. Finoman félre toltam, és nyílegyenesen a slozi felé vettem az irányt. Itt most kihagyok pár percet a történetből, szar ügy volt.

A kenesei kényszerpihenő után mintha kicseréltek volna. Na nem úgy. Kellett volna futni tovább, de már csak szánalmas kacsatáncra futotta. Láttam magam kívülről, ahogy az öltözékem alapján megtévesztésig hasonlítok egy Igazi Futóra, de a mozgásom után legfeljebb egy öreg, részeg, betépett pingvin lehetek csupán. Szánalmas, komolyan. Az órámra nézve hangosan felröhögtem: 7 perceseket mutatott. Na ne, Taki, ne hisztizz már, tulajdonképpen mi a franc bajod van? Fáj a combom. És? De nagyon fáj. NA ÉS? Kislány vagy? Miért nem futsz inkább baszki, mit rinyálsz? Próbáltam összeszorítani a fogam, valahogy kizárni a fájdalmat és gyorsítani. Nem sok reményt fűztem hozzá, úgyhogy magam is meglepődtem, de egy kilométeren belül eleinte hat perces, majd 5:50-es tempók kezdtek jönni. A 42. kilométer átlaga már ismét 5:22 lett, pont mint a 9. kilométer, amikor még semmi bajom sem volt. AKKOR MEG MIT SÍRSZ, KIS CSÍRA??? Ha fáj, hát szard le, futottál már ennél többet is, ennél rosszabb állapotban, nehogy már ez kifogás legyen hogy fáj!

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal szórakoztattam magam, inkább több mint kevesebb sikerrel. Tulajdonképpen a combfájdalmon kívül tényleg nem volt semmi problémám, arról pedig tudtam hogy ártani nem árthat, csak kínozni fog. Lényeg, hogy innen, a maratoni távtól mintha szárnyakat kaptam volna. A 45. kilométer 5:04 lett, aztán jött még 5:05 és 5:06-os is. Hát ez valami hihetetlen érzés volt, komolyan mondom annyira felspanolt, hogy fizikailag tompította a fájdalmat. Nem túlzok, tényleg érezhetően kevésbé fájt a combom, ahogy száguldottam. A 49. kilométertől emelkedni kezdett a terep, egészen az 51. kilométerig. De a tempót nem engedtem el, egyszerűen jól esett gyors lenni. Persze csodák nincsenek, az erőltetett menet azért szép lassan éreztetni kezdte a hatását. Meg akartam nyomni a legvégét, le akartam menni 5 perces alá az utolsó két kilométeren, de egy pillantás a pulzusomra (és felidézve Gabi szavait: “de tényleg ne told túl”) meggyőzött róla hogy most nincs itt a hajrá ideje. Így is 5:20 körüli tempóval fejeztem be, vagyis összességében egyáltalán nem lassultam be az elejéhez képest.

A frissítés még megér egy bekezdést: összesen hat gélt és sima vizet vittem magammal. A folyadékra most nagyon odafigyeltem, ennek köszönhetően legalább hatszor kellett megállni pisilni. Cserébe ez volt az első maraton feletti távom, amelyen nem dehidratálódtam. A zseléket kicsit eltoltan kezdtem fogyasztani: az elsőt valahol 12km körül toltam be, aztán 20, 30, 39, 45 és 50km-nél. Volt egy koffeines köztük, ezt hagytam utoljára. Azt kell hogy mondjam, ez a stratégia parádésan jól sikerült, a gyomrom jól viselte, mindig akkor jött az extra erő, amikor épp szükségem volt rá. Sótablettát végül nem vittem magammal, de ennek nem stratégiai okai voltak – momentán elfelejtettem elrakni őket. Szerencsére az éjjeli időpont miatt nem is volt rájuk akkora szükség.

Mindig kritikus kérdés nálam a vízhólyag, illetve az UTT óta a szép lila lábujjkörmeim. Most kipróbáltam egy új dolgot, mégpedig az ötujjas zoknit és a különálló kompressziós szárat. Azaz kisebb távokon már kísérletezem vele egy ideje, de hosszú futáson most először vettem fel. Nos, úgy néz ki, 100%-osan bevált. Még egy aprócska vízhólyagot sem sikerült összeszednem, se kidörzsölés, se semmi más. Nagyon meglepődtem rajta, de mégis: működik!

Összességében ezt egy igen jó futásnak értékelem. Bruttó időt tekintve, hááát, nem túl fényes, 5:50-re jött ki kilométerenként. Ha csak a nettót nézem, az 5:28 lett, egy fokkal jobb talán. Volt benne pici szint, ezt figyelembe véve, oké, elmegy. Ha elvonatkoztatok az időtől, és csak azt nézem milyen élmény, milyen érzés volt, akkor viszont 8/10, talán 9/10-es futás lett belőle. Többször elfogytam, részben a ki nem adott rakomány miatt, részben csupán fejben, a gondolataim miatt. Mindannyiszor sikerült újjáélednem, felülkerekednem a piti fájdalmaimon. Igazán jó kis edzőfutás lett, ismét be tudtam bizonyítani magamnak, hogy erősebb vagyok mint feltételezem. És – edzői utasításra – ki sem futottam magamból mindent, úgy érzem bőven volt még tartalék, talán a combom is később fájdult volna meg – valahogy a lassabb tempó jobban előhozza ezt a fránya fájdalmat. Viszont ha gyorsabban futok, akkor nem most írom ezt a beszámolót hanem napokkal később, a “soha többé nem futok 10km-nél hosszabbat” gondolatok elmúltával.

Ezúton köszönöm a csapatnak – a Fuss reunionnak – hogy ismét együtt futhattunk. Bár nem sikerült 20 óra alá menni, simán bennünk van hogy jövőre megcsináljuk. Köszi szépen Fehér Tomi, Márton Alexandra és Orosz András, jövőre veletek ugyanitt!

Ezt a futásomat Kovács Norbi emlékének ajánlom. Norbi halálhíre egy nappal a futás előtt ért, és alaposan átírt mindent. Nyugodj békében barátom!