BUFF 12 óra – Hanka, beszámoló

Posted on 2021.10.19.

Nem is tudom, honnan is indítsam ezt a versenybeszámolót. Ádámig és Éváig nem mennék vissza, de odáig igen egy gondolat erejéig, hogy utoljára 2015 márciusában, azaz 6 és fél éve futottam 12 órás versenyen, azóta nem indultam ebben a számban. Volt 100-as, 111 km-es UTT, hosszabb, de befejezetlen UB, a csodálatos Spartathlon, de 12 órás nem. Nem jött össze, mikor utoljára 12 órásra készültem, a felkészülés hajrájában, 2 db 100 kilométeres hét után kiderült, hogy már nem vagyok egyedül a testemben, így érthető módon nem indultam el a versenyen.

Utoljára 2019 májusában futottam „rendes” ultrát, még a terhesség előtt, az Ultra Lupa kínlódás volt idén nyáron, baba utáni visszatérő próbálkozásnak oké volt, de ultraversenynek nem igazán. Úgy éreztem, most jött el az én időm, hogy egy 12 órással belecsapjak újra a lecsóba, és visszategyem magam az ultrás térképre végre.

Gabival egyetértésben neveztem be a BUFF 12 órás számára. A Lupa utáni nyögvenyelős szenvedésből és eret vágós edzésekből szépen lassan elkezdtem jobb futásokat produkálni, megérkezett a motivációm, egyre jobban mentek a feladatos edzések is, visszajött a normál, kényelmes tempóm. Nagyon sokat tett hozzá a motivációmhoz Milán 4. UB célba érkezése, és a futóim utóbbi hetekben nyújtott teljesítményei, éreztem, hogy most kell nagyon felkötnöm a gatyámat!

Akartam, hogy ez a verseny jól sikerüljön, de nem „túlakartam”, mert az meg már átbillentett volna a másik oldalra. Úgy akartam futni, hogy jó legyen, jól érezzem magam, arra gondoltam, hogy lesz 12 órám a hobbimra, amit nagyon szeretek, lesz 12 órám egyedül, amikor nem ugrál egyik imádott gyerekem sem a fejemen és nem hallom azt 2 percenként, hogy anya. Nem akartam mást, csak futni, és bíztam benne, hogy ebből a csak futásból majd lesz egy jó eredmény.
112 kilométer volt eddig a legtöbbem 12 órán, az volt az alap cél, hogy ez megfussam, ez már szint a Spartathlon nevezéshez (nőknek), de a fejemben megjelent a 118-as szám, hogy ezt kéne teljesíteni, és ahogy gondolkodtam rajta, teljesen reálisnak éreztem. Ehhez „csak” szépen 6 perces körüli tempóval kell futni 12 órán keresztül, és meg is van, és persze közben nem alibizni a frissítéssel, mosdózással, nem álldogálni sehol, hanem haladni. Teljesen jó célnak éreztem, és nem is nyomasztott egyáltalán. A 120 is ott volt az agyam egyik szegletében, hogy az hű de jó lenne, de nem akartam túl sokat markolni egyszerre, túl nagy nyomást helyezni magamra.

Jól jött nagyon, hogy szerdán volt a futóimmal egy kis beszélgetés a Spartathlonról (ők kérték, hogy meséljek róla), és ennek apropóján előkerestem a motivációs papírjaimat, a gondolatstopos stratégiáimat, amiket anno Paál Emőkével végigvettünk. Átolvastam őket, memorizáltam, mikor milyen stratégiát is szoktam alkalmazni, ha éppen jönne valami negatív gondolat, mit kell mondanom magamnak, mivel tudom magam előre hajtani.

Frissíteni Milán és Miki jöttek velem, a gyerekekre pedig Anyukám vigyázott nálunk, így mindenki jó kezekben volt. Szombaton hajnalban keltünk és mentünk Balatonfüredre, hamar odaértünk. Nem mondom, hogy kipihent voltam, az igazsághoz hozzátartozik, hogy több mint másfél éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, Mira még mindig ébred éjjel legalább egyszer és eszik is, és sokszor akkor sem alszom jól, amikor ő hagyna aludni. Tudtam, hogy ez a magam előtt görgetett alváshiány és az általa okozott fáradtság meg fog jelenni a versenyen, csak kérdés, hogy mikor. Készültem rá jelentős mennyiségű koffeinnel, és bíztam benne, hogy át fogom vészelni valahogy.

A frissítés nálam kardinális kérdés mindig, főleg az elrontott Ultra Lupa után volt fontos, hogy itt minden működjön, előre kigondoltam és átbeszéltük Milánnal, mit hogy szeretnék. Mivel az edzéseimen folyékony frissítéssel megyek, így ez volt az alap itt is, ameddig megy és működik, a GU Roctane itallal megyek, amit egy 1,5 decis kis gélkulacsba kértem adagolni, hogy magammal tudjam vinni a körre, és elkortyolgassam. Vittem elektrolit kapszulát 10 GU gélt is, kólás, ananászos és csokis-kókuszos ízekben, valamint kólát (cukrosat!), sós perecet, meg két kis dobozos gyümölcslét, és természetesen vizet. Nem akartam túlgondolni, ezekből akartam megoldani a futást – ha túl sok a választási lehetőség, és túl van tervezve a dolog, akkor az nálam nem működik, ezt megtanultam már.
Ugyanígy az öltözködéssel sem akartam sokat vacakolni: alulra Compressport nadrág és szár, Feetures zokni, Hoka Clifton 7, felülre rövidujjú, a reggeli hideg miatt egy vékony, de meleg futópulóver, kesztyű, a fejemre a szokásos baseball sapka, fülembe pedig a zenéim.

8-kor volt a rajt, addig a 48 órások voltak a pályán előző nap óta, velük „ismerkedtünk”, hogy kik is futnak, aztán hozzájuk csatlakoztunk be mi és a 80 kilométeresek. A rajtban Csécsei Zoli állt be mellém, régen futottunk együtt (néha hétvégi edzésen a szigeten futott velem 2-3 lassabb kört, ha összetalálkoztunk), most legalább mentünk együtt 3 métert, pedig én próbáltam tapadni, haha. Nem volt nagy mezőny, de nekem most az volt a lényeg, hogy magammal versenyezzek, magamat legyőzzem a lehető legtöbb szempontból, és este 8-kor úgy jöjjek le a pályáról, hogy mindent kihoztam magamból, amire ezen a napon képes vagyok. Hogy a mezőnyben ezzel hol vagyok, másodlagos kérdés, a teljesítményem és a kilométerszámom a lényeg, az az enyém igazán.

Kényelmes tempóban kezdtem, csak magamra figyelve, az volt az alkum magammal, hogy bármennyire is pörögnék, 5:40-nél nem mehetek gyorsabban, mert ha elfutom az elejét, akkor a végén lesz szar, hogy már nem tudok menni. A „szeretek futni” érzést akartam a lehető legtovább érezni, és ehhez az is kell, hogy ne hajtsam szét magam már az elején. Az első kör eseménytelenül telt, bemelegítésnek jó volt, közben Milán és Miki elmentek reggelizni egy jó kis kávézóba, irigyeltem tőlük a lazacos szendvics-kávé-süti kombót, de én a napot a GU cuccokkal kalibráltam, nekik meg kellett a gourmet élmény ahhoz, hogy jól tudják nekem adagolni a tápot.

A második körben felvettem a kis kulacsot az asztalról, és megkezdtem a frissítést, szépen kortyonként, nekem ez így megy jól, így szívódik fel a cucc, szerencsére a szénhidrát-koncentráció pont megfelelő volt, jól számoltam ki. Közben ledobtam a kesztyűt, az már nem kellett, a fiúk visszaértek a reggelizésből, én gyűjtögettem a köröket, ismerkedtem a pályán lévő futókkal. Szerencsére sok régi arc volt, akikkel ismerjük egymást, volt kikkel összemosolyogni, hajrázni, inteni, közben pedig élmény volt figyelni, ahogy az élen a fiúk, Csécsei Zoli és Erős Tibor húzzák egymást. Jó volt a pályán lenni, újra ebben közegben lenni, futni, és közben figyelni a többi futót. Figyeltem kifelé, de még többet figyeltem befelé, hogy vagyok, hogy vannak a lábaim, hogy van a gyomrom, mit érzek, megvan-e a „szeretekfutni” – szerencsére jellemzően minden oké volt, érzésre is, és az adatok szerint is, amiket az órámon láttam. A fiúk adagolták az italkámat, iszogattam, vizet is, a testem szépen vitt előre.

Az első 2-2,5 óra eseménytelenül telt, egyszer csak megvolt a félmaraton, aztán közeledett a 30 km, viszont ezzel együtt kezdtem érezni, hogy a fáradtság egyre inkább eluralkodik rajtam, húz a fejem, rajtam van egy kis szédelgés is. Tudtam, hogy jönni fog, de reméltem, hogy nem ennyire korán. Az ultrafutás egyben problémamegoldás is, úgyhogy gyorsan szóltam Milánnak, hogy koffein kell most, kérek kólát, majd egy kólás gélt is, meg vizet, mert húz a fejem. Elkezdtem magamba körönként lapátolni a cuccokat, és reméltem, hogy mielőbb hatnak, közben tartottam egy gyors pisiszünetet is, és hideg vízzel alaposan megmosakodtam, szintén a feléledés érdekében. Izomzatilag semmi gondom nem volt, a lábaim vittek, nem gyalogoltam, csak a frissítésnél, akkor is igyekeztem rövidre fogni, 100-200 métereket maximum. A tempóm bőven a 6 perces átlagon belül volt, úgyhogy nem aggódtam nagyon, tudtam, hogy át kell lendülnöm, ebben Milán is igyekezett segíteni, mondta, hogy igen, tudja ez milyen, neki is ez volt az UB-n, el fog múlni, ne hagyjam magam és menjek. Mentem, volt pár lassabb kilométer, de a maratont is 6 percen belüli átlaggal értem el, és nem volt gond azzal, hogy a magammal megbeszélt kényelmes tempót tartsam.

Tovább a teljes beszámolóhoz Hanka oldalára >>>