UTH – Belus Fruzsi, beszámoló

Posted on 2022.06.17.

Hallod, ebben a családban komolyan veszik a futást

Június 5-én rendezték meg az Ultra Trail Hungary (UTH) leghosszabb betétszámát. A piros rajtszámosok rettegett 112 kilométere a maga tekintélyes 4200 méteres pozitív szintkülönbségével, „a Pilis és a Visegrádi hegység sűrű és sötét erdejében” kanyargó útvonalával, a bioritmus-idegen éjféli rajtjával Magyarország legnagyobb presztizsű 100 km-es terepultrájának számít. 2019-ben egyszer már nekiugrottam ennek a versenynek, de akkor 75 km-nél a küzdelmet egy sérülés miatt feladtam. Azóta érzem úgy, hogy még van dolgunk egymással, az UTH-nak és nekem, így újra regisztráltam az eseményre. Még valamikor 2018 novemberében beállítottam háttérképnek a laptopomon a verseny borítóképét, azóta azt néztem, minden egyes nap. Szerintem többet láttam, mint Csányi Csanya, a verseny szervezője. El tudjátok képzelni, hogy mennyire rohadtul untam már nézni? Ne értsetek félre, megkapó a fotó, ahogy felkel a nap a hegyek között, szép és ízléses a logó, frappáns a „trail is your way” mottó, de igazán néztem volna már mást is, pláne hogy folyton a 2019-es kudarcomra emlékeztetett. Így furcsa mód az UTH lefutására az egyik fő motivációm az volt, hogy megszabaduljak végre ettől az amúgy nagyon is szép háttérképtől, amit nyilván a sikeres teljesítéstől tettem függővé.

Az UTH 2018-as borítóképe.

Felkészülés

A felkészülés nem volt zökkenőmentes, betegségek, vizsgaidőszakok, lakáseladás és ingatlan vásárlás tarkította. Idén 1400 km-t sikerült futnom, amibe beletettem 35000 méter szintet is. Az edzőm, Barát Gabriella a sok laza mellett változatos feladatos futásokkal szórakoztatott, a heti egy gyógytorna és a rendszeres hengerezés pedig megadta a biztos alapot az edzésekhez. Feszes menetrend szerint éltem, hogy minden területen helyt tudjak állni, és hogy a családom se lássa kárát az időigényes hobbimnak. Ami mindenképpen pozitív volt, az az, hogy ahogy bejött a tavaszias/nyári meleg, sokat futottam a legmelegebbnek számító délutáni órákban, hogy lehetőleg kevésbé üssön meg a júniusi UTH szinte garantált hősége. A verseny előtt letudtam az összes vizsgámat, annak érdekében, hogy kicsit össze tudjam magamat kanalazni mentálisan az előttem álló megpróbáltatás előtt. Éreztem, hogy felkészültem, nagy versenyek előtt soha ilyen érzés még nem kerített hatalmába. Kissé furcsállottam ugyan, de a mentális érettségem tanúbizonyságának tudtam be a dolgot és elégedetten állapítottam meg, hogy én most bizony végigmegyek ezen a pályán, ha a fene fenét eszik is. Szakadó esőt mondanak előző napra? Hőséget a verseny napjára magas páratartalommal? Na oké, fel lesz locsolva a pálya, lesz egy kis sár, fázni sem fogunk, a párától meg kicsit majd fulladozunk, na és akkor mi van?? Efféle gondolatok kavarogtak bennem a verseny hetében, miközben összegyűjtöttem az összes mentális forintomat.

Szombaton jó lett volna délután aludni, de túlságosan lekötött az aktuálisan olvasott könyvem. Talán elővehettem volna a Kbt.-t, a közbeszerzésekről szóló 2015. évi CXLIII. törvényt. Régen, amikor szakvizsgára készültem, ez volt a garantált recept az elalvásra. Most kevésbé voltam kreatív, inkább megadtam magamat a regény lebilincselő történetének, az agyamat kikapcsolta, ezzel pedig az adott pillanatban megelégedtem.

Frissítés és hűtés

A frissítésemet idén is a szüleim vállalták, a párom a gyerekekkel otthonról szurkolt, azzal, hogy reményeink szerint mind egyesülünk a célban másnap délután. A szüleim professzionálisan nyomják a frissítést, nem ma kezdték a „szakmát”, két ultrázó gyerekkel van már némi tapasztalatuk a dologban. Mindamellett, hogy tudtam, hogy ötcsillagos ellátásban lesz részem, abban is biztos lehettem, hogy szemrebbenés nélkül kitaszigálnak majd a frissítő pontokról, kirúgják a virtuális széket, ha netán leülnék, gondolkoznak helyettem, amikor én már nem tudok. A frissítésemet zsákcserével oldottuk meg: a kötelező felszerelést mindkét zsákba bekészítettük, az egyes pontokon levettem a mellényt, felvettem a másikat, egyedül arra kellett figyelnem, hogy a telefont magammal vigyem, mivel abból értelemszerűen csak egy volt. Ezzel a módszerrel az időt nem a kulacsok kivételével, betuszkolásával, a szemét kiszedegetésével, gélek betárazásával töltöttük, hanem az aktuálisan felmerülő problémák megoldásával és a hűtéssel. Előzetesen pontosan leírtam, hogy az egyes szakaszokon mit (és hol) szeretnék a zsákomban, a szüleim feladata pedig az volt, hogy a lista alapján mindent hiánytalanul bekészítsenek. Bevált taktika, hogy a sótablettát a frissítőponton a kezembe nyomják, így megyünk biztosra, hogy azt be is vegyem. A leírtak egyszerűen hangzanak ugyan, de még véletlenül sem azok: emellett állandóan rögtönözni is kell. A gyümölcsös/édes gélek valahogy már az elejétől nem csúsztak, így végig paradicsomos Squeezy-n mentem. Az említett cucc a verseny előtt hiánycikk volt, tiszta szerencse, hogy a testvérem, Belus Tomi a cég által szponzorált futó és nagylelkűen átpasszolt jó párat a saját készletéből, így a Hammer Heed izotóniás ital mellett ez adta a frissítésem gerincét. A folyadékokból vegyesen ment az említett Heed, kóla, sima víz, két csomag GU por, gélek, emellett pedig sok szilárdat ettem: perecet, kekszet, banánt, Snickerst, két kis pohár meleg levest, egyszer még egy töltelékmentes palacsintát is betoltam, tehát nagyjából azt fogyasztottam, amit a szemem az adott pillanatban megkívánt.

A hűtést illetően a hideg/jeges vizes leöntés volt az egyik kulcs, illetve reggel 8 körül felkerült a fehér sapka a fejemre. Visegrádhoz érve (81,3 km) felhúztam a nyakamra a testvérem felesége által átalakított csősálat. Liza az anyag alját felhajtva a sálon kis jégtartó zsebeket alakított ki, egy, a freebelt-hez hasonló módszerrel. A kis zsebeket körbe tele lehetett pakolni akár nagyobb méretű jégdarabokkal, ami így folyamatos hűtést biztosított. Ez annyira jól működött, hogy kiegészítve a sapkám alá betett jéggel, egyáltalán nem érzékeltem a hőséget. A jégdarabok a rázkódástól nem „kotyogtak”, így az a lefeléken sem volt zavaró. Köszönöm Lizának, hogy a testvérem mellett rám is gondolt, a jégtartó sálnak a nyári edzéseken és a szeptember végi nizzai százasomon is minden bizonnyal nagy hasznát veszem majd.

Tovább a teljes beszámolóra a terepfutas.hu oldalára

Fotók: terepfutas.hu

Szentendre Trail – Cseke Bernadett, beszámoló

Posted on 2022.06.15.

Egy hete túl vagyok a versenyen és azóta annyi minden kavarog bennem. Hála, öröm, megelégedettség és az is, hogy mennyire hasonlít az ultrafutás a szüléshez. Legalábbis az én legelső szülésemhez, amikor Ákos fiamat szültem. Ott is pont ezt az erőt és bármire képes vagyok érzést kaptam, amit vasárnap a célba érkezve. 12 éve az egy kőkemény vajúdás volt, aminek nem tudtam mikor lesz vége. Itt azt tudtam, hogy 54 km után vége, de hogy az mikor lesz, csak nagyjából láttam, viszont a nehézsége párszor eszembe juttatta azt, hogy ha én kibírtam a szülés fájdalmát, nehézségeit, ami ráadásul 14 órán át tartott, akkor biztos, hogy végig tudok menni a pályán, az fix. Nincs olyan, hogy nem, nincs ilyen opció! Az is eszembe jutott futás közben, hogy honnan indultam, milyen apró lépésekben haladtam, amikor futni kezdtem. Mennyi nehézség és újrakezdés van az én utamban! Erre gondoltam, amikor már Pap-rét után, olyan 37 km környékén elkapott az elegemvanmindenből érzés, és még fel kellett mászni a Vörös-kőig, meg a Nyerges-tetőre…

Már szombat délután megérkeztünk Szentendrére a 3 gyerekkel és a barátainkkal (ők két gyerekkel), mivel a Bazsi éjfélkor rajtolt az UTH-n. Elsétáltunk a Pap-szigetről (a kempingben béreltünk faházat) a rajtközpontba, felvettük a rajtcsomagot, visszaséta. Kis pakolászás, beszélgetés, vacsora. Aztán Bazsi elment lepihenni pár órát, mi a gyerekekkel a Duna parton múlattuk az időt. Szerettem volna én is pihenni, de legalábbis ülni, de ez szinte esélytelen volt a gyerekek mellett. 😀 Este 9 körül megérkezett Anikó is a kempingbe, ő is a 112-n indult. Kicsit beszélgettünk és amikor ők Bazsival elmentek a rajtba 11 előtt, mi lefeküdtünk a gyerekekkel, de én aludni nem tudtam. Izgultam. Fél 1-kor még ébren forgolódtam, aztán nagy nehezen elaludtam, sokszor ébredtem, nem volt jó éjszakám, talán ha 5 órát aludtam, akkor sokat mondok. 6-kor akartam egy kávét főzni, kiderült, hogy bár a kávéfőzőt elhoztuk, a kávé otthon maradt! Áááá reggeli rutinnak annyi. Mindegy, túltettem magam rajta gyorsan, ez van, úgyhogy ittam egy kis kólát, közben reggeliztem a szokásosat, felkeltek a gyerekek és a barátok is és fél 8 után el is indultunk gyalog a rajtba. 8-kor már ott voltunk, jött Gabi és Balázs, megörültem nekik, váltottunk pár szót, de a többi Gizion még sehol, pár perc múlva megérkezett Csombók Csabi. Egy gyors közös fotó, búcsú a családtól, és én be is álltam a rajtzónába. A rajt előtti percekben még Gabi odajött és adott pár jó tanácsot, megölelt és ez nagyon jól esett! 🙂

Elindultunk végre. Totyogtunk egymás nyakában. Nem sütött a nap, de a pára fullasztó volt. 2 km kocogás után páran ki is álltunk az első kék kútnál mosakodni. 4 km után újra kék kút és én újra mosakodtam. Szépen haladt együtt a mezőny, igyekeztem figyelni a pulzusra és nem elfutni a többiekkel. 40-45 percenként terveztem gélt enni és két frissítő pont között meginni azt a kb. 1,2 l folyadékot, ami nálam volt. Futás közben egymást kerülgettük Gordonnal, a masszőrömmel. Hol ő előzött meg, hol én őt, pár szót váltottunk is menet közben. Beszéltük korábban, hogy talán egy lesz a tempónk, kb. hasonló célidőt tervezünk, így gondoltam jó, ha nem szakadok le tőle. De persze inkább a saját érzésekre, pulzusra igyekeztem figyelni. Azt terveztem, hogy 2 óra alatt érek Pilisszentlászlóra, ami sikerült is, kereken 2 óra volt a 15 km. Ettem pár kovászos uborkát, kértem jeget, vizet a nyakamba, kulacsokat feltöltöttem és mentem is tovább. Viszont nem ittam itt és ez hiba volt, de erről majd a végén. Eddig minden oké volt, eseménytelenül, könnyen ment a futás. A következő pont Visegrád, 23,2 km. Ide 3 óra alatt terveztem átérni, és megint tartva a tervet 2:58 körül értem be. Józsi önkéntesként már várt hideg vízzel, jéggel és ide kijöttek a gyerekeim is Füli barátunkkal. Nagyon megörültem nekik, mert nem volt biztos, hogy kijönnek. Megölelgettem őket, megint kulacstöltés, mosdás, nemivás… Mondták, hogy Bazsi 20 perccel van előttem, jól van, minden oké vele. Ez a hír is feldobott és arra gondoltam, hogy talán utol tudom érni, hiszen neki már 80 km van a lábában, az enyémben meg csak 23… mentem is tovább. Nagyjából a magam kis világába fordulva, néha pár szót váltva a futótársakkal haladtam. Az erdő csodás volt, gyönyörű. Féltávnál mögöttem egy srác dobozos sört pattintott, jól meglepődtem, hogy hogy bír alkoholt inni, de megmagyarázta, hogy jó lesz ez neki. 😀 Vele is kb. 30-ig kerülgettük egymást, aztán elhúzott. 🙂 Máskor lehet én is sörrel frissítek. 

Pap-rétnél (34,4 km) nagy volt a tömeg, ide 4 és fél óra alatt értem. Erika várt önkéntesként, kaptam tőle is biztatást és kulacs töltést. Ezúton is köszönöm, nagyon jól esett! Itt ittam kb. 2 dl vizet, kulacsokat feltöltöttem vízzel, izóval, de a kicsi kulacsomba valamiért kólát kértem (Zsotyek köszi a töltést:)), víz helyett. Ez is hiba volt. Azt hittem majd milyen jól jön később, de arra nem gondoltam, hogy nem fogom kívánni vagy ha mégis, akkor arra meg vizet kéne inni. Tudtam, hogy ezután jön a neheze, jön a Vörös-kőre mászás és a Nyerges-tető. Nem ismertem a pályát, de tudtam, hogy ez kemény menet lesz, azt viszont nem hogy ennyire. Még az első tüske előtti lejtmenetes szakaszon elkezdett fájni a bal térdem, IT szalag, elő szokott fordulni nálam akár 30 km alatt is már, de itt már majdnem 40 km-nél jártunk, úgyhogy elkezdtem lassítani és óvatosan menni lefelé. Csomóan megelőztek és ez lelkileg rombolt. Nem hajtottam jó helyezésért, én egy lassú futó vagyok, tudom, hogy sosem leszek top futó, tudom, mik a képességeim és hol vannak a határaim, de azért ez ott akkor zavart. De tudtam, hogy felfelé viszont nem fog fájni a térdem, csak a lefeléken szar. Elkezdtem mászni az első tüskét, sokszor meg-megálltam pár másodpercre pihenni, közben előztek megint, de én is előztem jó pár embert. Konstatáltam, hogy nagyon kevés lesz a folyadék ami nálam van, ha még egy ilyen emelkedőt meg kell mászni és már amúgy is dög meleg volt. Felértünk Vörös-kőre, épp előtte előztem meg Annát, nem is értettem, hogy kerül ide, azt hittem jóval előttem jár már, megkérdeztem jól van-e. Nem volt jól (mentálisan), de mivel segíteni nem tudtam, mentem tovább. Meg sem álltam Vörös-kőnél, csapadtam lefelé. Térd újra jelez, francba. Erősíteni kellett volna, rendszeresen és rendesen. Jött az önostorozás. Meg amúgy is már elegem volt, mikor lesz már vége, szomjas vagyok… Pár perc után abbahagytam a nyafogást. Közben agyaltam, hogy mikor is ettem utoljára gélt, nem kéne újra enni? Fogalmam sem volt, ez kb. 2x fordult elő a verseny közben, hogy gőzöm nem volt mikor ettem utoljára és mikor kellene… Egyébként mindkét kajás frissítőponton kovászos uborkát ettem, a másodikon sajtot, sós paradicsomot, és egy szeletke vajas kenyeret is letoltam. Nagyon-nagyon jól esett minden sós. Sótabit sem ártott volna bevenni, de rutintalanként nem jutott eszembe, pedig volt nálam! Mondjuk arra is inni kellett volna, vizem meg kevés volt. Rutintalanság level100.

Na de vissza a második tüskéhez. Itt már lendületesebben mentem mint a Vörös-kőhöz, bár lassan, de érzésre könnyebb volt. Előztem is pár embert, engem is előztek persze mások. Lefelé a Skanzen felé már kevésbé szúrt a térdem, jobban mentem lefelé, de láttam, hogy a Gabi által belőtt 7:10-20 közötti célidő nem lesz meg. Emiatt kicsit csalódott voltam, bár én magamnak legelőször 8 órán belüli időt tűztem ki, a verseny előtti napokban viszont tudtam, hogy a 7:30 is meglehet. 45 km-nél ráadásul elmentem egy szalag mellett, egy előttem futó sráccal együtt. Szerencsére csak kb. 50 m-t mentünk, amikor két hosszú távos srác szólt, hogy forduljunk vissza, rossz felé megyünk. Úristen nagyon hálása voltam nekik, hogy ott voltak épp és szóltak! Tökre látható helyen volt a szalag, egyszerűen csak nem figyeltem, csak mentem előre…

Kiértem az aszfaltra, végre itt a Skanzen frissítőpont, Tündi várt hideg vízzel, jéggel, végre az egyik kulacsom megtöltve, ihatok, jó szomjas voltam. Ekkor már tudtam, hogy a frissítésemet kissé elcsesztem…(7-8 liter folyadék helyett max. 5 litert ittam. Ez kevés.) Tündi kérdezte mit kérek, mondtam, hogy most már haza szeretnék menni, mire Ő aranyosan megjegyezte, hogy itt lefutok és mindjárt mehetek haza. 🙂 

Szerettem volna innen végig lendületesen futni, úgy ahogy áprilisban a Muzsla végét. Ott az utolsó 1,5 km-t jól megnyomtam. Itt sajnos erre nem volt erőm már. Addigra már a nap kegyetlenül tűzött, az aszfalt nagyon nem esett jól, sokszor belesétáltam. A Bükkös-patak mellett elfogott a meghatódottság, kicsit meg is könnyeztem, hogy ez meglesz, mindjárt vége és hihetetlen, hogy teljesítettem ezt az 54 km-t! A szurkolók az út mellett nagyon sokat adtak, volt aki mondta, hogy milyen jó a mozgásom, bár én nem így éreztem! 🙂 Motivált a tudat, hogy a gyerekeim ott várnak a célban és mivel a Bazsit nem értem utol, tudtam, hogy ő is ott lesz már és látni fogja a befutómat! A utolsó 1,5 km-re csatlakozott mellém még egy nő, aki szintén nagyon fáradt volt már, egymást biztattuk, az utolsó métereken a macskakövön végül előttem futott be. Itt már vitt az adrenalin, tudtam futni! 

Rákanyarodtam a kordon körüli részre, Juli hangját hallottam, ahogy kiabált nekem <3, integettem, és még valakit hallottam (később kiderült Szász Irmi  volt :)), megláttam Gabit, fél szemmel a családomat is és én azt hittem, hogy mosolyogva futottam be a célba, de a célfotók nem ezt tanúsítják. 😀 7:31 perc, érem a nyakba, vizes törcsi a fejre, sohatöbbetnemfutok kimondva, erre Földi Zsu mondta, hogy majd jövőre már a Szentlászlóra kéne mennem. Aha, persze! :))) Bazsival összeölelkeztünk, gratuláltunk egymásnak, sírtam a nyakában. Negyed órával előttem ért be a 112-n. Gyerekekkel és a barátainkkal is ölelkezés, kapom a hideg sört a kezembe, Gabihoz is odamegyek, Belus Fruzsival csinál rólunk közös fotót,  Fruzsi is előttem ért be a hosszún, kb. Bazsi után 5 perccel. Boldogok vagyunk és büszkék! 

Mérhetetlen büszkeséget érzek, erőt, és nem felejtem el honnan indultunk Gabival, mi munka van ebben a 7 és fél órában, tejóég! Ezt kívülről senki nem látja, nem tudja, nem érzi át. Sok küzdelem, és még egyszer annyi újrakezdés! Nekem ez az 54 km óriási dolog és megyek tovább, mert vannak még céljaim. A frissítésen van mit javítani, ez jó tanuló lecke volt. Tudom, hogy minden kicsi apró lépés előrébb visz, lehet, hogy nekem kicsit több idő elérni a célokat,  mint másoknak, de türelmes vagyok. A futás tanított meg a türelemre. Azelőtt a türelmetlenség mintapéldánya voltam, minden területen. Hálásan köszönöm neked Gabi a bizalmat felém, hogy hiszel bennem, hogy te is olyan türelmes vagy velem, ahogy most már én is magammal! Köszönöm Bazsi, hogy előttem taposod az utat, és mindenben támogatsz és számíthatok rád! Köszönöm a barátainknak, hogy velünk voltak és vigyáztak a gyerekeinkre, miattuk legalább nem kellett egy percet sem aggódnom. Köszönöm neked futás, terepfutás, ultrafutás! 🙂

Fotók: terepfutas.hu, @gizionfoneni