Salomon Ultra Trail Hungary – Belus Tamás, beszámoló

Posted on 2022.06.28.

Az UTH. A célban azt mondtam TheCsanyanak, hogy semmilyen más versenyen nem álltam volna rajthoz egy héttel egy erős-közepes bokaficam után, na jó, max. az UTMB Mont-Blanc-on. Talán ezen sem kellett volna, sőt nem is talán, de mindegy is, jól alakultak a dolgok, az ellenkezőjéről úgysem tudna meggyőzni senki.

Szóval az UTH. Futottam az összes szervezésen, 2015-ben a rövid távon (mai nevén Szentendre Trailen) utána négyszer a hosszún. Itt futottam az első százasomat (2016), itt voltam először dobogós (2018) és győztes (2019) nagy versenyen. Az első próbálkozásomon még a szintidőt hajtottam, az is óriási élmény volt, fikarcnyit sem ért kevesebbet, mint a dobogóért futni. Edzések százain hagyott nyomott ez a verseny, ha máshol nem, hát a pulzusgörbe ok nélküli kilengésein, ha eszembe jutott, hogy majd hogyan üldözöm az előttem lévőt a Nyergesről lefelé, és hogy hogyan hajrázom le a macskakövön a szentendrei óvárosban.

Szóval jól alakultak a dolgok… igen, egy héttel a verseny előttig mindenképpen. A tavalyi műtét mostanában csak akkor jutott eszembe, ha véletlenül a hegre tévedt a szemem, vagy ha a Strava feldobta az egy évvel ezelőtti kínlódásaimat. Öt éve először tudtam sérülés és fennakadás nélkül végig alapozni a telet, megnyertem klassz idővel a Bükki Hardot, verettem egy rövidet a Császtán, meg egy hosszút (ki tudja mennyit) a Black Hole-on. A Mátrabérc már nem sikerült olyan jól, de „elsőre” nem olyan rossz az a hat órán belüli idő, meg legalább gyakoroltam a saras/párás futást, amit annyira nagyon utálok. Annak is tudtam örülni, hogy az utolsó 15 kilométeren csak Józsa Gábor és Szabó Áron volt nálam gyorsabb, onnantól sokat hoztam az előttem lévő srácokon. Szóval klassz volt a tavasz, Lizával tök jól összeállt a futó + kísérő párosunk, jöhetett az UTH. Két-három héttel a verseny előtt volt azért egy kis para, valami lett a pulzusommal, talán a meleghez alkalmazkodtam rosszul, de néhány nap múlva úgy döntöttem nincs semmi bajom, és onnantól újra ment minden a maga útján.

Sokat gondoltam az UTH-ra, de nem úgy, mint eddig. Volt egy csomó minden, ami miatt egyáltalán nem aggódtam. A pálya? Ha nincs is a kisujjamban, de eltévedni nem fogok. A legtöbb szakaszon már 6-8x jártam, de van ahol ennél többször is. És ha valamit mégis benézek, akkor ott a kezemen a #garmin945. Frissítés? Álmomból felkelve tudom már, hogy a Squeezy cuccaimból mikor mennyit hogyan egyek-igyak, és Liza is aranyat ér egy ilyen versenyen, ahol sok a frissítő pont, és a többségéhez oda is tud menni időben. A forma? Ez már fogósabb kérdés. Néha azt gondoltam, hogy akár 11.40 körül is futhatok, olyan jól mentem a hosszúkon, főleg a távok végén. Aztán elég volt egy szarul sikerült edzés, vagy, hogy ránézzek a rajtlistára, és máris a béka segge alatt volt az önbizalmam. De ez ilyen, ez is a móka része, hogy az ember megtalálja az egyensúlyt az ambíciói és a realitások, vagy az embert hajtani képes jótékony stressz és a dolgokat a valós helyén kezelő 40+-os hobbifutó gondolatai között. Ez többnyire sikerült is, max. Czövek vagy Dittrich Andris Strava bejegyzései ejtettek kétségbe időnként, mert a műtét óta a rövidebb távokon elég sokat lassultam, és nem volt jó látni, hogy milyen nagyot nyílt közöttünk az olló, ha gyorsan kell futni. Kész szerencse, hogy az UTH-n nem kell gyorsan futni, csak sokat.

Az utolsó héten már sokat sem kellett futnom, már csak egy tokaji terepedzés és jöhet a verseny előtti pihenős-pörgetős pár nap, ennyit kellett volna csak kibírni. De az első lejtőn más irányt vett ez a hét, fordult a boka, ehh de szar hangja volt, most is kiráz tőle a hideg. Pont ma jártam azon a szakaszon, és baszki azt a húsz métert inkább gyalogoltam. Az UTH győzelmem előtt is volt egy hasonló sérülésem, csak akkor 3 hónappal a verseny előtt, emlékszem milyen sok idő kellett, hogy újra para nélkül tudjak bátran lejtőzni. Szóval így jártam, azonnal tudtam, hogy ez nem csak egy „szokásos” csavarodás, amit 4-5 nap múlva már alig érzek. Rohadt ideges voltam, káromkodtam, mint egy kocsis, aztán valahogy lebicegtem az autóhoz. Otthon lefotóztam a bokámat, és írtam edzőmGabinak (Barát Gabi) és magicSzilvinek (Tatár Szilvi sportrehabilitáció és polinéz masszázs), hogy mi lett velem. Gabi nyugtatott, hogy hát ez most már ilyen, majd meglátjuk mi lesz, Szilvi meg írta, hogy azért ne dobjak még magamra földet, mert ahogy később fogalmazott, túl van hájpolva ez a szupinációs trauma dolog. Én persze lapátoltam azt a földet, a bokám feldagadva, egyenesen járni sem tudok, a lépcsőről fáj még lesétálni is, rohadtul nem lesz ebből UTH, ez van. Bementünk Lizával a kórházba, hogy legalább egy röntgen legyen róla (nehogy valami kis törés legyen). Törés nem volt, a felajánlott biztonság-kedvéért-gipszet pedig gondolkodás nélkül utasítottam el. Fruzsival, a tesómmal volt egy érdekes beszélgetésünk, hogy vajon az eset nem volt-e önszabotázs, például mert be voltam tojva ettől a címvédős dologtól. Nyilván kikértem magamnak, de ha őszinte akarok lenni, egész jó érzés volt, hogy lejött rólam ez a teher. Másnap (vasárnap) picit javult a helyzet, oldalra nem szeretett fordulni a bokám, az nyilván fájt is, de fel le nem volt olyan rossz. Mivel a szalagban egész biztosan nem volt nagy szakadás, + Szilvi is arra biztatott, hogy fájdalomhatárig mozgassam, így próbáltam aktív maradni vele. Hétfőn bringáztam egy ötvenest, tök jó volt, másnap pedig Anna feltett rá egy nyiroktape-et. Kedden szintén bicaj, délután pedig már jöhetett a bokámra a három irányú rendes tape. A bringázást azért erőltettem, hogy legalább ennyit kapjon a keringésem, hiszen a Nagy-Hársasig még van majdnem két hét, és a mozart 100 by UTMB-ig is három. Erősen hittem benne, hogy a Mozartra már futható állapotban lesz a bokám, és az UTH helyett így ott próbálhatok meg egy jót futni. Szerdán erős felindulásból kimentem a Harangodi-tóhoz egy próba futásra. Jó mély volt az erdőben a homok és van ott néhány nagyon meredek lejtő és emelkedő, bár nagyon rövidek, tényleg csak pár méteresek. Az első kilométereken elég merev volt a bokám, meg be is voltam feszülve, de később jobb lett és végül egész jót tudtam menni. Talán mégis van esély az UTH-ra is? De azért próbáltam okosan átfoglalni a hétvégi szállást úgy, hogy a gyerekek is velünk tudjanak jönni, gondoltam csinálunk a hétvégéből egy mini nyaralást, én meg megyek a crew-ba. A szerdai futás másnapján picit rosszabb lett a bokám, a szalag is visszadagadt valamennyire, de fájni nem fájt jobban, mégis pihentettem egy napot. Csütörtökön megszületett a döntés, hogy Lizával ketten utazunk csak, és úgy pakolok, mintha versenyeznék, mert pénteken ki akartam rendes terepen is próbálni a bokámat, mielőtt végleg lemondok a dologról.

Pénteken elindultunk hát, de Szentendre előtt még útba ejtettük Vácon Tatár Szilvit, aki megszadizta kicsit a varázsujjaival a bokámat és egy kis flossing után feltett rá egy új tape-et. A szállásról azonnal ki is mentünk Lizával a pálya végére, és szembe az útvonallal felkocogtam a sárga+ , sárga sáv vonalon a Nyerges-hegyre. Az emelkedővel nem volt semmi gond, a pálya száraz volt, a pulzus korrekt, a combjaim szépen dolgoztak, de a lejtő miatt már előre paráztam. Annyira nem vészes amúgy ez a lejtő, de a mostani állapotomban elég ijesztő volt a göröngyös szekérúttal az elején, az apróköves kavicsos oldalazós szakasszal a sorompó előtt, és a vízmosásos résszel a sárga+-on. Teljesen mellbe vágott a felismerés, hogy mennyire nem tudok most itt rendesen menni. A félelem és a sérült testrész ellenállása együtt teljesen feszültté és merevvé tett, árnyéka voltam csak önmagamnak, bő harminc másodperccel voltam lassabb kilométerenként, mint idén télen egy 30 km-es bejárás végén, pedig akkor csupa sár volt ez a lejtő. Az autóhoz érve eléggé el voltam kenődve, mondtam is Lizának, hogy hát ez ennyi, én így nem tudok 110-et futni, max túrázni, azt meg nem akarok azért. Este jött a végső csapás, elkezdett esni az eső. Elég hervasztó volt hallgatni az eső kopogását, lelki szemeim előtt már láttam is a dagadó sártengert fel a Lajos-forráshoz és a születő agyagos csúszdát a Lukács-ároknál. Reggel annyit írtam Gabinak, hogy ha eláll az eső, akkor megnézem a pályát valahol, és ha nincs túl nagy sár, úgy megfontolom az indulást. Jó eredmény nyilván nem lesz belőle, de olyan erősen vágytam az élményre, főleg a társaságra az elején és az éjszakai szakaszra, hogy most ez sem zavarna. Ki is mentünk dél körül Lajosforráshoz, gondoltam, ha itt nincs túl nagy sár, akkor nem lesz nagyon vészes a pálya. Picit elindultam a forrástól mindkét irányba, felfelé a meredeken még nem is volt olyan borzasztó, de a szekérút hozta a szokásos ragadós taknyot, hát nem dobódtam fel a dologtól. A szállásra érve aztán jött a felismerés. Egész héten mást sem csináltam, csak érveket és megerősítést kerestem, hogy ELINDULHASSAK ezen a fránya versenyen. Sokat persze nem találtam azon kívül, hogy ha nem kell kanyarodni és lefelé futni, akkor egész használható a bokám, de miért is kell nekem ehhez megerősítés. Ha kedvem van hozzá, akkor felcuccolok és elindulok, max kiszállok Lajosforrásnál, vagy majd ahol úgy érzem, hogy ki kell. Gabi kérdezte kora délután, hogy na mi a helyzet, írtam neki, hogy asszongya: „Kurva nagy sár van Lajosforrásnál. Szóval megyek.” meg egy Mandalorianos This is the way-s gif.

Szóval ez eldőlt, indulunk, ami nyilván nagy drámát nem okozott a délutánban, mert tényleg minden készen volt a versenyre, cucc összepakolva, logisztika Lizával egyeztetve, frissítés bekészítve. Pár órát próbáltam pihenni, aztán tíz körül összerendeztem magamat és még vadul leleukoplasztoztam a bokámat, hogy oldalra akkor se tudjon mozdulni, ha esetleg mégis ilyet kérnék tőle.

Úton a rajtba úgy izgultam, mint az első UTH-m előtt. Hogy lesz ez? Mekkora hülyeséget csinálok? Megéri a kockázatot? Mekkora a kockázat valójában? Mi lesz, ha nem fog menni? Sőt! Mi lesz, ha jól fog menni?? A gondolatspirált végül az nyomta el, amikor becsatlakoztam a rajtba vonuló fejlámpás csodabogarak hosszú sorába. Ilyenkor egyszerre tapintható a jókedv és az ismeretlenbe tartó futók töprengése és feszültsége, a levegőben pedig keveredik az izotóniás ital illat a bemelegítő krémek mentolos szagával. És a futókkal a sötétben együtt vonulnak a barátok, barátnők, szülők, edzők, átvágnak a szombati éjszakát élvező turisták és a spicces helyi fiatalok csoportjain. A célegyenes kordonjai mögött hosszú sorban várakoztak a futók a kötelező felszerelés ellenőrzésre. Jó buli volt a sor mellett elhaladni, inteni, pacsizni a sporikkal, mentek az oda-vissza szólások, kicsit élveztem is a figyelmet, na bakker, ez mégis itt van…Ölelés anyuékkal és a hugival, puszi és egy rövid eszmecsere Gabival, kötelező ellenőrzés és végül úgy 20 perc móka a többiekkel a rajtban. Ehh, de jó érzés volt lazán és elvárások nélkül állni egy magyar verseny rajtjában, kicsit sajnáltam is, amikor Csanya éjfélkor ellőtte a versenyt.

Tovább a teljes beszámolóhoz Tomi fb oldalára

UTH – Belus Fruzsi, beszámoló

Posted on 2022.06.17.

Hallod, ebben a családban komolyan veszik a futást

Június 5-én rendezték meg az Ultra Trail Hungary (UTH) leghosszabb betétszámát. A piros rajtszámosok rettegett 112 kilométere a maga tekintélyes 4200 méteres pozitív szintkülönbségével, „a Pilis és a Visegrádi hegység sűrű és sötét erdejében” kanyargó útvonalával, a bioritmus-idegen éjféli rajtjával Magyarország legnagyobb presztizsű 100 km-es terepultrájának számít. 2019-ben egyszer már nekiugrottam ennek a versenynek, de akkor 75 km-nél a küzdelmet egy sérülés miatt feladtam. Azóta érzem úgy, hogy még van dolgunk egymással, az UTH-nak és nekem, így újra regisztráltam az eseményre. Még valamikor 2018 novemberében beállítottam háttérképnek a laptopomon a verseny borítóképét, azóta azt néztem, minden egyes nap. Szerintem többet láttam, mint Csányi Csanya, a verseny szervezője. El tudjátok képzelni, hogy mennyire rohadtul untam már nézni? Ne értsetek félre, megkapó a fotó, ahogy felkel a nap a hegyek között, szép és ízléses a logó, frappáns a „trail is your way” mottó, de igazán néztem volna már mást is, pláne hogy folyton a 2019-es kudarcomra emlékeztetett. Így furcsa mód az UTH lefutására az egyik fő motivációm az volt, hogy megszabaduljak végre ettől az amúgy nagyon is szép háttérképtől, amit nyilván a sikeres teljesítéstől tettem függővé.

Az UTH 2018-as borítóképe.

Felkészülés

A felkészülés nem volt zökkenőmentes, betegségek, vizsgaidőszakok, lakáseladás és ingatlan vásárlás tarkította. Idén 1400 km-t sikerült futnom, amibe beletettem 35000 méter szintet is. Az edzőm, Barát Gabriella a sok laza mellett változatos feladatos futásokkal szórakoztatott, a heti egy gyógytorna és a rendszeres hengerezés pedig megadta a biztos alapot az edzésekhez. Feszes menetrend szerint éltem, hogy minden területen helyt tudjak állni, és hogy a családom se lássa kárát az időigényes hobbimnak. Ami mindenképpen pozitív volt, az az, hogy ahogy bejött a tavaszias/nyári meleg, sokat futottam a legmelegebbnek számító délutáni órákban, hogy lehetőleg kevésbé üssön meg a júniusi UTH szinte garantált hősége. A verseny előtt letudtam az összes vizsgámat, annak érdekében, hogy kicsit össze tudjam magamat kanalazni mentálisan az előttem álló megpróbáltatás előtt. Éreztem, hogy felkészültem, nagy versenyek előtt soha ilyen érzés még nem kerített hatalmába. Kissé furcsállottam ugyan, de a mentális érettségem tanúbizonyságának tudtam be a dolgot és elégedetten állapítottam meg, hogy én most bizony végigmegyek ezen a pályán, ha a fene fenét eszik is. Szakadó esőt mondanak előző napra? Hőséget a verseny napjára magas páratartalommal? Na oké, fel lesz locsolva a pálya, lesz egy kis sár, fázni sem fogunk, a párától meg kicsit majd fulladozunk, na és akkor mi van?? Efféle gondolatok kavarogtak bennem a verseny hetében, miközben összegyűjtöttem az összes mentális forintomat.

Szombaton jó lett volna délután aludni, de túlságosan lekötött az aktuálisan olvasott könyvem. Talán elővehettem volna a Kbt.-t, a közbeszerzésekről szóló 2015. évi CXLIII. törvényt. Régen, amikor szakvizsgára készültem, ez volt a garantált recept az elalvásra. Most kevésbé voltam kreatív, inkább megadtam magamat a regény lebilincselő történetének, az agyamat kikapcsolta, ezzel pedig az adott pillanatban megelégedtem.

Frissítés és hűtés

A frissítésemet idén is a szüleim vállalták, a párom a gyerekekkel otthonról szurkolt, azzal, hogy reményeink szerint mind egyesülünk a célban másnap délután. A szüleim professzionálisan nyomják a frissítést, nem ma kezdték a „szakmát”, két ultrázó gyerekkel van már némi tapasztalatuk a dologban. Mindamellett, hogy tudtam, hogy ötcsillagos ellátásban lesz részem, abban is biztos lehettem, hogy szemrebbenés nélkül kitaszigálnak majd a frissítő pontokról, kirúgják a virtuális széket, ha netán leülnék, gondolkoznak helyettem, amikor én már nem tudok. A frissítésemet zsákcserével oldottuk meg: a kötelező felszerelést mindkét zsákba bekészítettük, az egyes pontokon levettem a mellényt, felvettem a másikat, egyedül arra kellett figyelnem, hogy a telefont magammal vigyem, mivel abból értelemszerűen csak egy volt. Ezzel a módszerrel az időt nem a kulacsok kivételével, betuszkolásával, a szemét kiszedegetésével, gélek betárazásával töltöttük, hanem az aktuálisan felmerülő problémák megoldásával és a hűtéssel. Előzetesen pontosan leírtam, hogy az egyes szakaszokon mit (és hol) szeretnék a zsákomban, a szüleim feladata pedig az volt, hogy a lista alapján mindent hiánytalanul bekészítsenek. Bevált taktika, hogy a sótablettát a frissítőponton a kezembe nyomják, így megyünk biztosra, hogy azt be is vegyem. A leírtak egyszerűen hangzanak ugyan, de még véletlenül sem azok: emellett állandóan rögtönözni is kell. A gyümölcsös/édes gélek valahogy már az elejétől nem csúsztak, így végig paradicsomos Squeezy-n mentem. Az említett cucc a verseny előtt hiánycikk volt, tiszta szerencse, hogy a testvérem, Belus Tomi a cég által szponzorált futó és nagylelkűen átpasszolt jó párat a saját készletéből, így a Hammer Heed izotóniás ital mellett ez adta a frissítésem gerincét. A folyadékokból vegyesen ment az említett Heed, kóla, sima víz, két csomag GU por, gélek, emellett pedig sok szilárdat ettem: perecet, kekszet, banánt, Snickerst, két kis pohár meleg levest, egyszer még egy töltelékmentes palacsintát is betoltam, tehát nagyjából azt fogyasztottam, amit a szemem az adott pillanatban megkívánt.

A hűtést illetően a hideg/jeges vizes leöntés volt az egyik kulcs, illetve reggel 8 körül felkerült a fehér sapka a fejemre. Visegrádhoz érve (81,3 km) felhúztam a nyakamra a testvérem felesége által átalakított csősálat. Liza az anyag alját felhajtva a sálon kis jégtartó zsebeket alakított ki, egy, a freebelt-hez hasonló módszerrel. A kis zsebeket körbe tele lehetett pakolni akár nagyobb méretű jégdarabokkal, ami így folyamatos hűtést biztosított. Ez annyira jól működött, hogy kiegészítve a sapkám alá betett jéggel, egyáltalán nem érzékeltem a hőséget. A jégdarabok a rázkódástól nem „kotyogtak”, így az a lefeléken sem volt zavaró. Köszönöm Lizának, hogy a testvérem mellett rám is gondolt, a jégtartó sálnak a nyári edzéseken és a szeptember végi nizzai százasomon is minden bizonnyal nagy hasznát veszem majd.

Tovább a teljes beszámolóra a terepfutas.hu oldalára

Fotók: terepfutas.hu