Lupus – Mátra115 beszámoló

Posted on Updated on

lupusA Mátra 115 egy akkora ordas nagy szívás, hogy nehezen tudom szavakba önteni. Inkább meg sem próbálom… Mint ahogy azt is nehezen tudom megfogalmazni, hogy mennyire örülök, hogy sikerült nagyobb gond, kezelhetetlen probléma, de főleg sérülés nélkül teljesíteni! Azt hiszem, a fizikai edzésterhelés mellett a mentális, pszichés teljesítmény az, ami most nagyon kellett nekem ahhoz, hogy ne kezdjek el komolyan kételkedni magamban. Úgy érzem, most minden visszakerült a helyére. Már csak azt kéne tudni, hogy mi és hol csúszott félre, mert szerintem a tavaszi pechszériának kell, hogy legyen valami egyéb oka is a nyilvánvalókon (vírus, sérülés) túl is. Vagy lehet, hogy ezen fölösleges agyalni, és inkább csak előre kell nézni?

A szikár számok:
Táv: 127 km; szintemelkedés: 6550 m (a kiírás szerint; én 6200-at mértem, de az is épp elég); idő: 26:52:45; átlagtempó: hagyjuk…; átlag/max pulzus: 120/164.

Ez sokkal inkább volt egy jó tempójú (?) teljesítménytúra, mint terepfutás. Csak azokat a szakaszokat futottam meg, amikről tuti biztosra tudtam, hogy kényelmesen, tartósan tudok rajtuk futni — vagyis inkább kocogni. Az első 40 km-en ez többé-kevésbé sikerült is, de ebben ugye volt egy Kékes és két Galya mászás is. Jó érzéssel, jól haladtam, egyelőre nem volt semmi gond.

A második Galyáról lefelé kezdtem el azt érezni, hogy gyengülök. Először konkrétan nem tudtam behatárolni, hogy mi lehet ez, de abban biztos voltam, hogy nem eléhezés. Mivel az én ízlésemhez mérten igen meleg és párás volt a levegő, erre kezdtem gyanakodni, annál is inkább, mert ahhoz képest, hogy mennyit ittam, alig pisiltem. Rengeteget izzadtam, pedig már az elejétől fogva hűtöttem, vizeztem magam. Az erőtlenség addig fokozódott, hogy a végén jószerivel lefelé is alig tudtam kocogni. Nem hiszem, hogy sóhiány lett volna (ettem elég sósat és a kezemen sem éreztem, hogy ödémásodna), valószínűleg egyszerűen túlhevültem.

Kénytelen voltam spórolós módba visszakapcsolni, ami gyakorlatilag tiszta teljesítménytúrázó üzemmódot jelentett. Azzal biztattam magam, hogy délután 6 körül talán már kezd hűlni a levegő (ekkor 2 felé jártunk), és akkor talán majd felélénkülök. A “B” terv pedig az volt, hogy ha nagyon nem megy, akkor átállok a két rövidebb táv (107 és 92 km) valamelyikére.

A következő négy óra ebben az állapotban telt el: stabilan haladtam, de nem éreztem, hogy velem lenne az erő. Visszatérően csábító gondolat volt a rövidítés, de úgy voltam vele, hogy amíg egyébként nincs olyan bajom, ami megakadályozna a haladásban, addig ezt nem tehetem meg, mert becsapnám magamat is, meg mindenki mást is, aki szurkolt nekem és támogatott. Úgyhogy trappoltam tovább, bár nagyon csoffadt voltam. Mátraszentimrén (60 km) a kocsmában ittam egy pohár sört, ez jól esett és kicsit feldobott, meg talán a levegő is mintha hűlni kezdett volna végre. Mire leértem Szorospatakra (67 km), már megint bele-bele tudtam kocogni.

Az ágasvári mászás meglepően könnyen ment. Biztos segített ebben az is, hogy akadt egy alkalmi útitárs, és beszélgetve jobban telt az idő. Meg az is jó volt, hogy lélekben készültem rá, hogy Ágasvár nagy szívás lesz, és nem ért meglepetésként — hadd dicsekedjek: ez tudatosan alkalmazott, korábban már többször bevált technika volt.

A következő kb. 15 km hullámzó terepen, minimális kocogással, de stabil, jó gyalogtempóban telt. Aztán jött a Múzsla… Készültem én fejben erre is, hogy nehéz lesz, de ilyen szarra valahogy nem számítottam. A CCC-n is voltak nagy mászások, persze, de ott köves volt terep, mindig volt hová fellépni. Itt meg egy rohad meredek, tök sima felületen kellett kapaszkodni. Ha teli talppal álltam rá, azt éreztem, hogy szétszakad az achilleszem. Ha lábujjra/talppárnára léptem, akkor meg a vádlim feszült baromira. Ráadásul — bár már öreg este volt — továbbra is meleg, fülledt volt az idő, szakadt rólam az izzadtság, a botokat is alig tudtam markolni, mert csúsztak. Itt voltam a legközelebb hozzá, hogy rohadjon meg, csak érjek le innét, átállok a 107 km-es távra (a 92-es kiszállási lehetőségen már túlmentem). A csúcson ücsörögtem vagy 10-15 percet, közben azon kaptam magam, hogy a fejemben az jár, mit kellene most ennem, innom, hogy biztosan jó legyek a végéig. Kocogva elindultam lefelé, és már kezdett egész jó kedvem lenni, mikor egy belógó ágcsonk majd’ le nem szakította a bal fülemet (de nem tette).

A Kénes-kútnál (102 km) lehetett volna utoljára rövidíteni, de már eszembe sem jutott, inkább a diadalmas célba érkezés járt az eszemben. Stirlitz ekkor még nem sejtette…

A négy hátralévő “kis pukli” közül az első, a Havas viselt meg a legjobban. Meredek is volt, és már mindenem sajgott, de a nagyobb baj az volt, hogy úgy tűnt, hogy már rég a tetőn haladok, de csak nem akart eljönni az a rohadt EP. Csendben, de elég intenzíven hisztiztem magamban.

Az út hátralévő részét aztán ez a hiszti dominálta, változó intenzitással. Fizikailag (a fáradtságot leszámítva) nem volt bajom, de már nagyon elegem volt az egészből. Napkelte után a levegő is gyorsan kezdett melegedni, az sem tett jót. A Világos-hegy előtt már fennhangon anyáztam, hogy kezdődjön már el végre az utolsó (hahaha! mert utolsó ám, ahogy képzeled!) mászás. Tök jó volt felérni, nagyon számítottam Lőw Andrisra, és nem is csalódtam: volt ott minden: Andris pezsgése, dugi-kóla, jó szavak, biztatás. Most már csak le kell gurulni egy tizest, és vége!

Gurulni egy tizest, mi?! Azt tudtam, hogy a csúcsról lefelé meredek, csúszós szar lesz, csak arra figyeltem, hogy össze ne törjem magam. Miután leértem a lankás részre, jókedvűen kocogni kezdtem, és örültem hogy mindjárt vége, kezdett eluralkodni rajtam a célegyenes-fíling. Aztán jött az utolsó 6-7 km, amiről a rendezők ezt írták:

“Az utolsó 5 km kijelölésén tovább csiszolunk a tavalyihoz képest, célunk, hogy a nagy része erdős-hegyes útvonalon haladjon, a tavalyi aszfaltos, napnak kitett befejezéshez képest.”

Nos, ez azt jelentette, hogy azon a kevés részen, ahol nem szőlők, szántóföldek között, futhatatlan nyomvályús dűlőutakon, tűző napon vezetett az út, ott földből kiálló ágcsonkos, dzsindzsás fiataloson keresztül kellett botladozni. Nem tudom már, hogy miben botlottam meg, de akkorát estem, hogy Stan és Pan sírva könyörgött volna a koreográfiáért. Majd’ szétrobbantam a dühtől, és egy lépést sem próbáltam tovább futni, csak gyalogoltam. Össze-vissza kanyargott az út, azt sem tudtam, merre megyek, milyen messze vagyok a céltól, csak azt láttam, hogy a tűző napon forgolódik körülöttem az árnyékom. Aztán végre beértem a faluba és a célba is, de nem tudtam igazán élvezni, alig láttam a pipától. Medveczky Gyuri jött gratulálni; mikor kérdezte, hogy milyen volt, sokáig kerestem a szavakat, hogy ne bántsam meg. Végül azt mondtam neki, hogy az utolsó szakasszal éppen csak az veszett el, hogy örülni tudjak a célba érkezésnek és a teljesítésnek. És úgy tűnik, nem bennem van a hiba: Speró szóról-szóra ugyanezt mondta nekem — pedig ő megnyerte a versenyt.

Mindegy, most már kipihentem magam, megnyugodtam, és már örülni is tudok a teljesítésnek. Azt gondolom, hogy bár nem sok “futás” volt, de a terhelés jellegében, időtartamában jól modellezte a célversenyt — ahogy tegnap írtam is, ez szerintem konkrétan nehezebb volt, mint a tavalyi CCC. Az UTMB távban és időben nyilván hosszabb lesz, erre majd készülni kell.

Állóképesség: voltak kétségeim, hogy hogyan hatott rám a kihagyás és a terepes edzések szinte teljes hiánya. Ennek ellenére klasszikus holtpont nem volt. Ugyanakkor az is igaz, hogy a sok gyaloglás miatt az intenzitás sem volt olyan, ami igazán kivett volna. Természetesen azért emberesen elfáradtam a végére — de nem merültem ki. Rosszabbra számítottam.

Frissítés: sajátot ittam (Sponser Long Energy), a szervezőkét ettem. Utóbbiból volt rogyásig, elképesztő mennyiségű édes és sós sütemény, meg gyümölcs, zsíros és lekváros kenyér, több helyen leves. Nagyjából azt ettem, amit megkívántam, de arra mindig ügyeltem, hogy legyen benne sós is. Az egyértelmű csúcs az ágasvári túristaházban a friss sajtos pizza és a rizskoch volt. Bárki is csinálta az utóbbit (a nevezési díj ugyebár hozott süti), áldassék a neve bőséggel! Kb. 4-5 óránként toltam még egy ampulla magnéziumot (összesen hármat), illetve az ágasvári és a múzslai mászás előtt egy-egy koffeines gélt. 95 km körül kicsit émelygett a gyomrom, ezt aszalt gyömbérrel kezeltem. Szerintem a frissítés most nagyon rendben volt, ezen biztos, hogy nem múlt semmi.

Fizikai állapot: a térdemet nagyon féltettem, és nagyon reménykedtem benne, hogy ha fájni kezd, csak a legvégén teszi, ahonnét már akárhogy is bemegyek a célba. Aztán rájöttem, hogy jobb, ha nem stresszelem magam ezzel, és tudatosan kizártam a fejemből ezeket a gondolatokat. Arra persze igyekeztem figyelni, hogy a kockázatos lejtőkön (és ezekből azért volt gazdagon) óvatosan, nagyon odafigyelve lépjek, de a sérülés tényleg eszembe sem jutott. És láss csodát: az ilyenkor méltányolható izomlázon és szórványos vízhólyagokon, valamint az eséskor szerzett horzsolásokon túl semmi bajom sincs! Igazából izomlázból többször volt már ennél sokkal rosszabb is (a csúcs ugyebár az, mikor nem tudsz leülni a budira).

Mentális és pszichés állapot: az említett hisztin kívül igazából minden rendben volt. Ilyesmi előfordult már tavaly az UTH, ill. a CCC végén is, bár azok talán rövidebb ideig tartottak. Ezzel lehet, hogy érdemes lenne kezdeni valamit, mert a CCC-n pl. már az is járt a fejemben, hogy beleállítom a botot az előttem szarakodó három spanyol srác hátába, amikor eszük ágában sem volt elengedni, előzni meg vagy fél órán át nem lehetett a szűk helyen. Lehet, hogy rám férne valami stresszkezelő tréning… Azt viszont egyértelmű sikerként élem meg, hogy nem engedtem a rövidítés csábításának.

Ahol még egy kis időt lehetett volna nyerni: a táv második felében többször beálltam ismeretlenek és ismerősök mellé is, csak a társaság kedvéért. Mátraszentimre és Ágasvár (60-72 km) között az ismeretlen triatlonos srác biztosan visszafogott, Ágasvárról lefelé le is maradt. Szabó Béláékkal Diós-patak és Tót-hegyes (95-114 km) között mentem együtt, akkor is jellemzően én húztam. Aztán elléptem, és ők végül 25 perccel utánam értek be. Ennek alapján úgy gondolom, hogy benne hagytam a távban kb. egy órát, ha hízelegni akarok magamnak, akkor talán többet is. De nem bánom, mert sokszor tényleg jobb volt társaságban menni, meg hát nincs is jelentősége. Ettől sokkal többet viszont nem tudtam volna kihozni magamból.
További fejlődési lehetőség lenne, ha ledobnám a rajtam lévő 5-6 kiló fölösleget. Örökzöld téma, a permanens kudarcok terepe. Pontosan tudom, hogy mit és hogy kéne hozzá tennem, mégsem csinálom. Ezen kéne valahogy átlendülni. Talán majd a most gyűjtött motivációval sikerül. Orsi mindenesetre megígérte, hogy nem hoz többé sütit. Én meg azt hiszem, augusztusig nem veszek több sört (de azt az ötöt, ami a hűtőben van, még megiszom!).

Most tényleg megnyugodtam. Az utóbbi időben kezdtem már motivációt veszíteni, de most megint úgy érzem, hogy elérhető, hogy minden döccenő ellenére reális esély van rá, hogy sikerüljön az UTMB. Persze illúzióim nincsenek, benne van egy iszonyat nagy szenvedés lehetősége is. De ez sem baj, csak a célba úgy érjek be, hogy maradjon erőm örülni.

A csatolt képet Kerékgyártó Peti készítette
Reklámok

One thought on “Lupus – Mátra115 beszámoló

    Spero said:
    június 6, 2016 - 21:12

    Nagy gratula Neked! Küzdős, de jó kis futam volt! A végét meg majd kicsiszoljuk jövőre…. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s