Szimpla Élmény beszámoló- Gerlai Orsi
Egy régi egyetemi cimborám kért meg, legyek a párja a Szimpla Élményen, miután a Szinténgizion Férj az UB miatt nem tud vele futni. Oké-mondta Gabi december végén, amikor először beszéltünk, és ezt neveztem ki célversenynek. Majd egy-két nap múlva értesültem arról, hogy addig mindössze bő négy hónapom van. Au. Az ilyenkor szokásos további, edzéstervgyilkos vargabetűkre most nem térnék ki, akadt néhány középszar hét a tél végén. De azért csak eljött a május, és az első hétvége közeledtével akárhányszor frissítettem az időjárásjelentést, az esőfelhőcske és villám ikonok csak nem akartak eltűnni a Szimpla környékéről. Nembaj.
A verseny reggele nagyon összeszedetten ment, 5-kor keltem, keresztülautóztam egész Budapesten Kornélékig. Idõben megérkeztünk Mátrafüredre, molyoltunk, lábat kentem, ez nagyon hasznos volt, mint kèsõbb kiderült. Rajt után az első tervem az volt, hogy a pulzusom 160 fölé ne menjen. Aztán hamar szembesültünk a terepviszonyokkal, az első 1 km-en a single tracken feltorlódott tömegben felfelé, bokáig a büdös sárban tocsogva már láttam, hogy na, ebből már csak 35 van hátra :). De szerencsére langyos idő volt, a felső réteget hamar levettem inkább. Az első mantrám sokáig a “végül is eshetne az eső is” volt. Felfele az első Kékestetőig egyenletes tempóban, jó hangulatban mentünk, mindketten rengeteget beszélünk sajnos, közben néha előztünk is. A Kékesen ugrabugráltam. Aztán lefele indulva kiderült, hogy ez a lefele főleg ilyen időjáràs mellett kemény és meredek, és én még mindig kicsit nyuszi vagyok, azután meg főleg, hogy 1x kiment a jobb bokám. Szerencsére 2 perc séta utàn újra tudtam futni, és utàna sem éreztem. Akkor néztük meg először az eltelt időt, és körvonalazódott, hogy a reális cél a sérülésmentes szintidőn belüli célba érés lehet. Lefele egyértelműen a Kornél húzott engem, de nagyon türelmes és odafigyelő volt. (Ő ilyen, nincs mit tenni :).) Addig csak a saját energiaszeleteimet, datolyámat meg vizemet fogyasztottam, de miután leértünk a hegyről, a parádsasvári frissítőponton megálltunk, sóztam egy kis kekszet meg ittam isot. Ettől nagyon feléledtem. Következett egy relatíve sík/lankás, rövidebb szakasz, kisebb tavakon keltünk át, majd a Kornél fogyott el, megetettem meg jórészt csöndben voltam, jött utánam becsületesen. Futni nem akart, gondoltam tartalékoljunk, jön még a brutál rész. Elkezdett szakadni az eső, mire az ùjabb kör Kékest kezdtük felfele, innentől újabb mantra kellett, “végül is nem fázom” lett az. A Sombokor egy közel függőleges domboldal némi stratégiai jelentőségű kiálló sziklával és fával, 2-3 lépés után megállsz pihenni és átgondolni az életed, ezt 21 min/1 km sebességgel abszolváltuk a szakadó esõben. Már felértünk, amikor nekem teljesen elgémberedtek a karjaim, a Kornél túrabotjaival felélesztettem őket. Még mindig esett meg emelkedett, most én éreztem, hogy itt kb 28-nál most már unom, de magamba tömtem egy undorító protein-energia-gumibogyó-szeletet és egyszercsak ott volt a csalàd meg a Kèkestető megint. Kicsit sírdogàltam meg kiabáltam a gyerekre, hogy ne rohanjon a csúszós sziklákon az esőben, de annyira sokkal jobban lettem. Állítólag Csipi azt mondta a gyerekeimre, akik visongva ugráltak a Kékesen a pocsolyákban, hogy futó lesz belőlük, ez kicsit meghatott. A Kékesen már csak 8 km volt hátra, erre 1 óra 10 percünk volt. Nna itt jutott eszembe a lóf.sz és a vége, mindenem fájt ugyanis, ezért gyengéden de határozottan közöltem a Kornéllal, hogy mostantól már fogja be, mert fókusz van és megyünk, mert be kell érni. Ő néha kibírta…:)
A sár megint erőre kapott, bár az eső legalább elállt, én meg veszettül koncentrálva kvázirobogtam/ tocsogtam, másztam a kidőlt fákon át lefele. A jobb kvadricepszem külső felső fele majdnem begörcsölt, de ittam egy Magneshot-ot meg kétszer megálltam nyùjtani, így megúsztam. A km-ek végre elfogytak, a faluban az aszfalton belehúztam volna még, de a Kornélnak már nem esett jól. Időnk volt még, úgyhogy előkotortam a két doboz majdnem alkoholmentes meglepetéssört a kocsi alól, amit indulás előtt eldugtam, és kézenfogva betrappoltunk, majd cccccsssz koccintottunk is. 5:46 lett a hivatalos idő.
Bár az utolsó szakaszon többször el kellett hessegetnem a tolakodó “fuck this nem ezért futok” gondolatot, azért nagyon boldog vagyok, hogy megcsináltuk. Végig nehéz volt, de igazi mélypont vagy fal nem ért utol szerintem, csak pár rosszabb szakasz lefele. Ezt nyilván a felkészülésnek köszönhetem. Pedig például erősíteni ennél csak többet lehetett volna. Kicsit aggódtam, hogy vajon az eddig lefutott hosszabb távok elegendőek lesznek-e ehhez a versenyhez. De úgy tűnik, talàn igen. Megdöbbentő, hiszen ez a táv és főleg a szint egyaránt jóval több, mint eddig bàrmi, amit teljesítettem.
A Kornél tökéletes partner volt, azóta már elhívott egy újabb körre. Három nappal később ezt átgondolva, én is mennék még egyszer, ha a pálya nem ilyen könyörtelenül mocsaras. Azt nem tudom, hogy mindezt egyedül tudtam volna-e teljesíteni, egyáltalán nem biztos. A mi párosunk egyértelműen szinergista, egymást erősítő együttműködés volt.
Várom azért a Visegrád Trailt, remélem ott több esélyem lesz futni és körülnézni is.
Fotók: Terepfutás.hu
baratrunning.com 