Day: június 8, 2017

Gerlai Orsi – Visegrád Trail beszámoló

Posted on Updated on

Életem egyik legjobb versenye. Ha nem a legjobb.

A verseny előtti napok mozgalmasak voltak, de azért már mindent futós szemüveggel néztem közben. A gyerekektől elkaptam egy kéz-láb-száj vírust, ettől pici fájós hólyagok nőttek a talpamra, reméltem, hogy a futás közben nem lesz velük gond. Meg az erőnléttel sem. Pénteken (T-2 nap) családostul (gyerekestül-sátrastul-cókmókostul stb.) levonultunk  a dömösi kempingbe egy rég tervezett hosszú hétvégére a barátainkkal. A szombatot ráérősen terveztem, strandoltunk, a gyerekeket elvittük a Salomon Kids Trailre Szentendrére, hát állati cukik voltak. Nekem már ott elkezdődött a verseny-eufória. Este 10-kor befeküdtem velük a sátorba, másnap f8-kor keltünk. Reggeli, öltözés, izókeverés, gélszámolás, késéspara, induljunkmár, gyereksapkáért visszaFUTÁS. Visegrádon kiugrottam a kocsiból és felkocogtam a Salamon-toronyhoz bemelegítőnek. Kornél haverom spontán ott várt, kicsit jógáztam, ahogy szoktam.

Aztán végre rajt 11-kor (!). Egyből combos emelkedővel kezdődött, szerencsére árnyékban. Szokás szerint érzésre lemaradtam, nem zavart, mentem. A tetején levő réten futottam már, örömmel üdvözöltem. Aztán kanyargós single track, koncentráltam veszettül. Közvetlenül előttem valaki már itt eléhezve megbotlott és fejjel levett egy fatörzset+sziklát, szerencsére nem lett baja, egy sporttárs adott neki egy gélt, ugyanez a sporttárs 2 perc múlva engem kapott el a karomnál fogva, amikor oldalra kicsúsztam.

45 percnél már ettem egy gélt, és így is folytattam, már észrevettem, h nagyon gyorsan ürülnek a raktáraim. 10km-nél volt az első frissítőpont a Pap-rétnél, itt izót meg agyonsózott kekszet ettem, ez már máskor is bevált, és most is sokat lendített rajtam. Kornél, aki eddig lehagyott, itt bevárt és együtt indultunk, jól tudtam futni. Következett a két hegy, a Vörös-kő, majd a Nyerges-hegy. Hát a Vörös-kő egy minden végtagot igénybe vevő sziklás-fás emelkedő, 5-10 lépésenként megáll az ember gondolkodni, de csak max 5 légvételnyi szünetet engedélyeztem magamnak. Körülöttem csupa fiú volt, hát jobban nekik sem ment. A tetején még nem volt ott a csúcs, magamba tömtem egy ehetetlen protein-energia szeletet, ezért a Vörös-kőhöz pofátlanul jó hangulatban értem, photobomboltam a többiek képeit, szelfiztem gyorsan a Kornéllal, akit ott találtam kicsit megzuttyanva. De aztán szaladtam tovább, előztem is, bár bonyolult volt a single track lefele, de jól ment.

A következő hegy lankásabban indult, az emelkedő első felén kocogtam, gumicukroztam (adtam másnak is), ennek hála a necces meredek részen, bár már kezdtem fáradni, csak felküzdöttem magam. A hegytetőn kicsit leeresztettem, fotóztam egyet, amíg beért a gél, meg Pikler Zsolti a 14 életévének minden önbizalmával az orrom alá dörgölte, hogy elfutottam az elejét 😆, (ott ért utol). Új erőre kapva futottunk a Skanzen pont felé, kicsit messzebb volt, meg az aszfalton tűzött a nap, gyerezsolti, húztam magammal. A ponton (22,5km) végre lelocsoltak, sóztam meg kólát ittam izóval, majd indultam tovább, csatlakozott hozzám az a sràc, akivel már a VTM-en meg a Budai Trailen adtuk egymásnak a vége felé a tempót.

Kegyetlen hosszú, napnak kitett poros néptelen kertvárosi utcákat képzelj el innen, már nem esett jól, hát ott mondogattam a kibaszott futógépet néha, lehet ez a Bence itt kicsit furán nézett, hogy minimum napszúrásom van… de inkább toronyhiba. A belvárosba érve alig látszott a szalagozás meg felfestés, sehol senki, se rendező, se futó. kicsit tartottam az elkavarástól, még jó, h meglett az ellenőrzőpont a pataknál. Legjobb élményem, amikor páros lábbal belefutottam két sáros pocsolyàba és fröccsent. Itt 5:50-6:10 körül tudtam menni csak sajna. A legvégén a Fő téren az üdvrivalgó, tapsoló turisták és szurkoló versenyzők viszont óriás erőt adtak, egymagam robogtam át a Fő téren és le a Dunapartra, fülig érő vigyorral pacsiztam Csanyával meg még ki tudja kivel, kiabáltam a csámborgó turistáknak, hogy JÖVÖÖÖK!!

Hát sajnos ennek hamar vége lett. Cél, eufória, család tapsol. Megvolt 4 órán belül, ez a Kornél célja volt, csak neki nem jött össze.  Nem is voltam rosszul, vizes törcsi a nyakamba, áááá köszi.

28.9km
3:56
1062m D+
158/177 avg/max

Belus Fruzsi – Szentendre Trail beszámoló

Posted on Updated on

A felkészülés

Tavaly az októberi Budapest maratoni futásom után a kaland ismét terepen folytatódott (ahol azért már azt hiszem egy kicsit otthonosabban mozgok), és megkezdtem a felkészülést a 2017. évi Mátrabérc Trailre, ami az első féléves célversenyem lett volna. A tréning részeként tavaly év végén részt vettem a Budai Trail L távú versenyén, ez év márciusában pedig a Vértes Terepmaratonon “vitézkedtem”. Aztán miután a Mátrabérc Trail-t elhalasztották és az új időpont nem volt beilleszthető a családi menetrendbe, a súlypont áttolódott a június eleji Szentedre Trail-re (55 km, 1800 m+), amire egyébként is nevezésem volt. Két héttel a verseny előtt még elmentem a Kaptárkövek Trail rövid távjára, ami a meleg ellenére igazán klasszul sikerült, és szuper élményekkel lettem gazdagabb. Sajnos a felkészülést nehezítette hogy az elmúlt két hónapban a gyerekek megint sokat betegeskedtek, mindemellett 8 órában dolgozni próbáltam, plusz rengeteg egyéb megoldandó probléma szakadt a nyakamba. Stressz-stressz hátán, megspékelve a kialvatlansággal, borítékolható volt a lelki megborulásom: ez a folyamat május elejére hágott tetőfokára, amiből aztán nagy nehezen, óriási tudatossággal kikecmeregtem, és mire eljött a verseny, már újból a maximális 100 mentális forinttal álltam a rajtban. 

Barát Gabriella, az edzőm segített az edzésmunka tervezésében: megint rengeteget kellett sakkoznunk, hogy minél többet beletegyünk a szűk időkeretbe, állandóak voltak az újratervezések, de nagyon igyekeztem mindent jól kivitelezni. A téli hónapokban, és tavasszal is becsületesen, lelkiismeretesen megcsináltam az előírt feladatokat.  A hosszú-futások mindig megvoltak, mindemellett nagyon sok szintet is gyűjtöttem. Ezen túlmenően pedig lépéseket tettem végre annak érdekében, hogy utánajárjak, hogy a sok edzés és a normális táplálkozás ellenére hogy lehet az, hogy mégsem bírok lefogyni a második gyerkőc születése után, aminek immáron lassan 2 éve (pajzsmirigy-alulműködésem van, mint kiderült). Összességében heti 6-8 óra nettó edzésem volt (futás), emellett nettó 1 órát minden héten nyújtottam, plusz ami kevés időm esetleg maradt, azt erősítésre fordítottam. Ha ezt összehoztam, már boldog voltam, a családi életünkbe egész egyszerűen nem fér több bele.

A verseny hetében az egész család lebetegedett: a két kicsi gyerekem mellett a férjem is, így frankón körbeköhögött az egész banda, én meg be voltam parázva, hogy az én szervezetem is bemondja az unalmast. Csak hogy szemléltessem, hogy mennyire képtelenség a pihenés nálunk: a verseny előtti péntek éjszaka 6-szor kellett felkelnem hol az egyik, hol a másik gyerekhez. Szombatra mosott szar voltam, és alig vártam, hogy megérkezzen a felmentő sereg (anyukámék).

A verseny

Nálunk az Ultra Trail Hungary és a Szentendre Trail olyan, mint a karácsony: összehozza az egész családot. Mivel a testvérem, Belus Tamás az előbbin, én az utóbbin indultam, apa hozzájuk, anya pedig hozzánk jött segíteni. Illetve tulajdonképpen Tomiék családostul átették székhelyüket Szentendrére, anya pedig nálunk aludt (így a párom tudott engem fuvarozni). A tervek szerint a célban pedig mind a 10-en együtt örömködünk majd vasárnap délután…na de ne szaladjunk előre.

A cuccomat már péntek este összekészítettem, így nagyon nem kellett görcsölni szombaton: egyedül a tracket felejtettem el feltölteni az órámra, de sebaj, gondoltam, majd így muszáj lesz jobban figyelnem, ami nem is baj. A szombat különösebb izgalom nélkül telt, de azért már néha bizsergett a gyomrom, de inkább az izgatottságtól: alig vártam ezt az egy napos kimenőt.

Nem írok az időjárásról, mindenki tudja milyen meleg volt. Mindenkinek egyformán volt meleg, az edzettlenebbeknek és a rutintalanoknak talán egy picit melegebb. Idén sajnos ez engem is talán egy fokkal jobban megviselt, mivel a futásaim nagy részét este / éjszaka csinálom, ilyenkor érek rá, délelőtt már szinte sosem edzek, napsütésben is alig. De nem rinyálok, ez van, nekem legalább “csak” 55 km-t kell futnom, nem pedig 112-t, mint a tesómnak, el sem tudtam képzelni hogy milyen lehetett a hosszútáv résztvevőinek ez a kánikula egy egész éjszakás és reggeli futás után. Tehát ha nagyon melegem volt, inkább erre gondoltam.

Tovább a teljes bejegyzéshez >>

Fotó: UTH