Karlovitz Zsófi – Szentendre Trail, beszámoló
Vasárnap óta vagy tízszer bőgtem, szóval megpróbálom rövidre fogni, nem tudom, mennyire sikerül 
Gabi nagyon köszönöm, hogy mikor megkerestelek novemberben, nem hajtottál el rögtön (“Megkaptam a leveled de egész nap ülök rajta, hogy valami szalonképes választ írjak:-)))” ), nem részletezem hosszan, a többieknek legyen elég annyi, hogy a heti futásra szánható időm nagyon limitált és kevéssé kiszámítható. Másfél óra telefonos egyeztetés után Gabi azt mondta: csináljuk 
Remegő kézzel tettem le a telefont, basszus, hogy fogom én ezt megoldani, újra rendszert vinni a futásokba… Mikor? Hogy? De ismerem magamat, tudtam, hogy ez volt a jó lépés. Jöttek az e-mailek, hétről-hétre, imádtam a péntek reggeleket, mindig jó volt olvasni, mi lesz a heti terv. Persze a végrehajtás nem mindig sikerült, de százszor előrébb voltam, mint lettem volna magamtól és egy olyan kis amatőrnek, mint én, ez bőven elég. Futok. 🙂 December, január, február… itt a június. Nem, messze nem futottam annyit, mint kellett volna (főleg a terepkilométerek hiányoztak), de benne volt a teljesítés is a pakliban, így abszolút várakozással telve keltem vasárnap.
Előző nap megvolt a 20 perc átmozgató futás, úgy éreztem magam, mint egy lendkerekes kisautó, akit felhúztak és a hátsó, végső pozícióban várja, hogy elengedjék. Nagyon menni akartam. Cucc összekészítve, tetoválások kinyomtatva 😛 Kiderült, hogy a tracket mégsem lehet az órámra rárakni, illetve hosszú órák munkája lenne, így ezt elengedtem (így utólag, egy volt az egyik legnagyobb hiba. Bazi nagy, felkiáltójeles, otromba tanulság.)
Reggel a rajtban sok-sok ismerős, Fruzsit is sikerült levadászni, kezdtem kicsit izgulni. Mindenki kérdezi, mit a célom. Hehe, a teljesítés, a teljesítés. Rajt, dudaszó, pacsi Mátéval, hajrá, indulás. Pulzusom az egekben, ezt borítékoltam, izgalom, meleg, csak nem elfutni, nagyon hosszú lesz a nap. Az agyamban szépen szisztematikusan felosztottam kis részekre a távot, tudván, hogy mi hol vár rám, Mátéval átvettük, hol jártam már, de így utólag, közben nem sok minden köszönt vissza, vagy legalábbis sokkal kevesebb, mint kellett volna. Pilisszentlászlóig 3 nagyobb emelkedő várt, nem cifrázom, a 7. km-nél eldőlt az egész versenyem, egy lefelén szépen túlmentünk vagy 10-en egy jelzésen, annyit láttam, hogy tőlem kb 100 méterre megtorpannak az emberek és elkezdenek visszafelé futni. A rohadt életbe… nem hiszem el. 2 és fél km, és kb 20 perc, ennyit vesztettünk. Próbáltam azzal az egy sráccal felfelé tartani az iramot, akinek volt track az óráján, amíg vissza nem találtunk a jelzésre. És közben ezerrel pörgettem az agyam, oké, ennyi, valószínüleg nem lesz meg szintidőn belül így, de le kell szarni, megyek, azért jöttem, hogy végigfussam, nem eshetek itt az elején szét. Repültek a forintjaim szanaszéjjel és rohadt nagy meló volt, de úgy érzem, nagyrészét összeszedtem.
Megyek. Tudtam, hogy Gabi nézi a rendszert és akartam neki szólni, hogy hé, tudom, lassan érek fel Piliszentlászlóra, de eszem ágában sincs feladni. Ez egyébként a teljes verseny alatt nagyon sokszor eszembe jutott, hogy írok egy sort, hogy NEM ADOM FEL. Visegrád volt az egyetlen pont, ahova szintidőn belül értem, addigra elfogyott az innim is, de csak kb 10 perccel előtte, ki volt számolva minden és tartottam magam hozzá, izot vittem, 2 litert, azt kétszer töltöttem és 40 percenként vettem be sótabit. Összesen két gélt ettem két frissítőn, sok vízzel. Semmi bajom nem volt, sem izomfájdalom, sem éhség, sem szomjúság, semmi, a frissítést legalább nem basztam el 😛 Pap-réten tudtam, hogy vár a sógornőm, meg egy jó barátom. Ott jött a következő nagy pofon, Kinga már elment Balázshoz a célba… szintidő, szintidő, szintidő. Zakatolt a fejem. Itt még megvolt bennem a remény, még meglehet, megyek, megyek, megyek. Iszonyat jólesett a jeges felöntés minden ponton, bár megmondom őszintén, én igazából csak olvastam, hogy meleg van, de a saját kínom miatt annyira nem érintett meg. Volt egy pont, ahol valahogy furcsának éreztem a kezem és láttam, hogy durván dagadnak az ujjaim. Gyors átgondolás, elehet iszom, pulzusom nincs az egekben, oké, akkor valósznüleg nincs nagy baj, csak a meleg… Vöröskő és a Nyerges… nagyon élveztem, hogy tulajdonképpen nem akartam meghalni egyiken sem. Oké, persze, lassú voltam meg néha eszembe jutott, hogy mikor van már vége, de jólesett, hogy a 42. km után is fel tudok oda menni.
Egy sráccal összeverődtünk, ő 115-ön ment és hasonló volt a tempónk, hol én futottam kicsit el, hol ő, sajnos lelkileg kicsit kinyírt, hogy ő is azt mondta, nem lesz meg a szintidőm (nem így mondta, de ezt 
, de próbáltam a jót kivenni a futásból, élveztem, hogy tudok még futó mozgást produkálni, akkor is, ha másnak az csak cammogás Jó, egyszer nagyon felment a pumpám, egy hosszú, viszonylag meredek, kanyargós részen nagyon hosszan futottam lefelé egy lánnyal együtt és mikor az órám kiírta, hogy 9:35-ös lett az a km-em, akkor megütött a guta. De hát én futottam, basszus… ennyit a technikámról ….
Az eltévedés miatt a fejemben megjegyzett km-ek is máshova kerültek, nagyon vártam már az utolsó 10 km-t lefelé. Kár volt, sok volt a single track, a köves, számomra nehezen futható, az árnyékos-napos (amit a rossz szemem szarul tolerál). És addigra el is fáradtam, agyban. Tudtam, hogy nem lesz meg, tudtam, hogy bemegyek, de ez a kettő az utolsó 10 km-en nagyon összeveszett a fejemben. Hibáztattam Mátét, hogy baszott feltölteni a tracket a telefonomra és így egy csomó helyen, ahol amúgy jól futottam, bizonytalanul meg-megálltam, hátha újra eltévedtem… igen, szórtam a forintjaim… A Skanzen azt hittem sosem lesz meg. Nem álltam meg inni, csak csippantani, addigra zuhogott az eső. És nem élveztem, pedig hogy vártam a hűvöset. De senki nem volt a pályán, csak én, a kis lúzer, a szakadó esőben. Még nem láttam az ultrát, de a reklámból a mondat “mi a faszt keresek itt egyedül, az esőben?” az beugrott és felröhögtem. Hát bazdmeg, mit keresek itt, futom életem első ultráját. Nem úgy, ahogy terveztem, de legyünk őszinték, a felkészülés sem olyan volt, ahogy Gabi tervezte… Akkor már csak egy dolog volt a fejemben, az 54 km MEGLESZ szintidőn belül és onnantól kalapkabát. 6:30-as kilóméterek, nem hittem el, semmim nem fáj, csak elegem van. Hó, az utolsót vehetem lazára, kicsit belesétálgatok. 54, csippan az óra, lefotózom és annyi. Kurva nagy sírás. Minden kijött. (Akkor azt hittem, hogy minden, de azóta még vívtam magamban.) Onnantól séta.
A patakparton hallom a 7 órás hrangszót. Ennyi 
Az utolsó km-en újra felbukkan Bálint, nem emlékszem, hol volt, előttem, utánam, gratulálunk egymásnak, javasolja, hogy a végén még fussunk egy kicsit, jó, fussunk, azt mondja, majd holnap érdekelni fog, nem hiszek neki, pedig de, jó lett volna mosolyogva bemenni, nem tettem. A célban Máté átölel, mondta, hogy remélte, hogy végigjövök, hallotta, hogy eltévedtem. Ránézek, “igen, a track jó lett volna” és újra sírok. Látom a szemén, hogy tudja, hogy ezt elbasztuk és nem lehet visszacsinálni. ….
Azóta eltelt két nap, megrágtam a dolgot és arra jutottam, hogy én ezt úgy tekintem, megcsináltam. És remélem, hogy ezt senki, aki jobb volt nem érzi sértésnek. Nem, nem volt teljes a felkészülés, de végig dolgoztam rajta. Nekem az, hogy sérülés és minden durva nehézség nélkül megcsináltam, nagyon sokat jelent. És két napja gondolkozom ezen, de a vége azt hiszem ez: JÖVŐRE MEGLESZ A SZINTIDŐ IS
U.i : Nagyon-nagyon köszönök mindent 
❤ Jó Gizionnak lenni és még maradnék, ha lehet
baratrunning.com 