Fel és más semmi – Kékes 2017
1935. Az nem tegnap volt, hanem jó rég. Ötven éves szegény Kosztolányi, Karinthy köszönti fel a Nyugatban, nota bene még van Nyugat, még él bőven Babits, ő és a lap majd együtt múlnak el.
Május 25-én Jesse Owens 45 perc leforgása alatt megdönt három világcsúcsot és beállít egy negyediket. Megszületik Elvis Presley és Pavarotti, Törőcsik Mari és Őze Lajos.
És ebben az évben látja meg a napvilágot Fehér Károly és Kis György, akik idén, 82 évesen is felfutottak Mátrafüredről a Kékestetőre. Osztály, vigyázz! Tudom, hogy sokan ismerik őket, de én csak most csodálkoztam rájuk. Ilyen nagymenőkkel versenyeztem a Kékes-csúcsfutáson.
Az év versenye volt. Fene tudja, miért. Olyan, mint amikor egyedül ülsz be egy jóféle, halzsíros skandináv művészfilmre, ami annak ellenére megragad, hogy nem történik benne semmi. Lassú tempó, kanyar után kanyar, tompa várakozás, óranézegetés és fokozódó szenvedés, de mégis jó. Először futottam itt, ezért előre nem tudtam, mire számítsak, és ugyanígy nem tudtam, hogy mire számítsak 10 km-nél sem. Kaptam merész célidőt, minimális célom pedig az volt, hogy egy métert se kelljen belesétálni.
A rajt szokatlanul kaotikus volt. Az elkordonozott szűk és kurta folyosó hamar megtelt, így jó sokan kint rekedtünk, és hering módjára tömörültünk a mátrafüredi bazársoron. Elengedték az első hullámot, de azon a fertályon, ahol én álltam, semmi mozgás. Nem akartam, hogy a szuperfókusz bemelegítés után elmerevedjek, ezért egy helyben folyamatosan dzsoggoltam. Azt játszottam, hogy megpróbálok minél több körülálló sporttárs gyomrába könyökölni vagy a lábára ráugrani, bocs, jaj, bocs, bocsi, hehe, oppábocsesz. Jó fejek voltak, nem vertek meg. Mikor futunk már.
Dombfutásban elég kitartó vagyok, ezért reméltem, hogy ha nem követek el nagy marhaságot, akkor egyben felmegyek. Ésszel kell csinálni, el ne fussam az elejét, nyugi. Elrajtoltunk mi is végre.
És innentől nincs mit mesélni.
Ment a film, lehet, hogy nem is skandináv, hanem Tarr Béla eltűntnek hitt zsengéje még színesben és mindössze bő egy órában. Trappoltam, mindig szigorúan a legbelső íven, kis lépésekkel, takarékosan, mert mit lehet tudni, mikor terít le az emelkedőmedve, mikor kapja el a lábam a zsibbadásrozsomák, vagy a belsőségevő hópárduc mikor kéri el a lépemet. De nem történt semmi ilyen.
Az a helyzet, hogy én a nem túl bonyolult, nem túl hosszú futásokat szeretem. Nem túl bonyolult, azaz nem kell tüdőszakadásig vágtázni, és nem túl hosszú, azaz legfeljebb 4 óra elteltével már sört adnak. A csúcsfutást nekem találták ki. Komótosan megyünk felfelé, légzésre odafigyelve, ne essen szét, a végére gondolva, aztán a 11,6 km-nek csak vége lesz egyszer. Mátraháza után meredekség-akció, egyet fizet kettőt kap alapon, ha nem vigyázol, könnyen rálépsz az orrodra. Meglassúdtam itt, de mentem tovább. Óvatos tempóban, lassan, de biztosan. És sajnos eléhezve és az eléhezésre tejesborjú módra marhára rácsodálkozva. Nagy eszemmel semmit nem vittem magammal, csak vízzel frissítettem, pedig egy gélecske nagyon jól jött volna (frissítés: Gabi szerint nem gél, hanem sókapszula meg plusz víz hiányzott). Hát így, de azért felértünk egyszer csak, parkoló, sípálya, mondták a nevemet, ettől majdnem repülőfázis a falon, aztán levegőbe kapaszkodás és őrült lihegés a célban, ó, sosem volt még ekkora, 1:13:24.
Az első 5 km óvatoskodásával bukhattam másfél percet, az eléhezés miatt még legalább egy felet. Most már tudom. Ha ezek nincsenek, simán meglett volna a Gabi-féle szintidő. Szóval jól volt az kiírva, jövőre megcsinálom, mert jó eséllyel jövőre is megyek. Majd megpróbálok szelfizni Károly és Gyuri bátyámékkel. És megpróbálom utánuk csinálni. Ha összejön, 2052-ben is ott leszek, meg remélem, ők is.
Lefelé azért jól megszívtam. Kocogással kezdtem, de lilára verte a mellemet az érem, és a túl nagyra tömött hátizsák is baromi kényelmetlen volt. Maradt a kilépős séta, ami így kb. háromszor tovább tartott, mint ami jól esett volna. Mátrafüreden, a pizzázóban, szűk 4 órával a rajt után megvolt az életmentő sör, csapolt barna Staropramen. A késő délután már a pesti Duna-parton ért, itt pihegtem ki végleg magam, elüldögélve a szelíd májusi nap végtelen, kézmeleg sugarában.
Jövök még biztos.
Ja és funfact: azt hittem, a vádlim fog fájni még napokig, de aztán nem az fájt, hanem a seggem.
OutsideRB
baratrunning.com 