Day: március 13, 2018

Gánt Trail beszámolók

Posted on Updated on

Dr. Földi Zsuzsi beszámolója, 25 km

Odafele úton lefejeltem a félig nyitott csomagtartót (még nem nyílt ki teljesen, én meg már hajoltam be, és bumm… iszonyatosan fájt, megszédültem, kicsit felfordult a gyomrom, és percekig annyit tudtam csak mondani, hogy aztakurvaéletbe, aztakurvaéletbe, ez nagyon fáj😂 (Időben kicsit előre: hétfő reggel sebet találtam a fejem tetején, még ma is eléggé érzékeny és fájdalmas)
Megérkezünk, minden flottul megy, rajtcsomag, pisi 2x, szerencsére elég hideg van, nem olvad, a sarat tuti megússzuk :). Fejem fáj, de hát jól beütöttem, érthető.
Végig havas volt a pálya, ahol mélyebb volt kicsit, ott totyogva is 170 fölé ugrott a pulzus, de komolyabb lihegés nélkül tudtam futni felfelé is, nagyon élveztem – éreztem hogy van erő, nagyon lazán ment ahhoz képest, hogy hóban futok. És vsz itt rontottam el – annyira élveztem h megy, és könnyebb, mint amire számítottam, hogy elfelejtettem enni… 6-7 km körülre vártam a frissítőpontot, ott akartam elővenni gélt, de 8 után volt, és akkor mar éhes voltam nagyon (igen, közben elő kellett volna venni, és enni kellett volna, ott volt basszus az övemben minden). Aztán elfelejtettem gélt enni 😮, a ponton gyors csoki-banán-viz, és mentem tovább, 11-nél eszembe jutott, hogy basszus, a gél – gyorsan ettem is egyet. Végig fájt a fejem, itt mar eléggé, szar volt. 13-nál visszaértünk a faluba, a rövid táv vége itt volt, innen egy 12 km-es kör volt meg nekünk. Frissítőpont – banán, csoki, viz, nem voltam túl jól, de futottam, kényelmes tempóban. Se izomfáradtság, se semmi konkrét gond nem volt, csak egyszerűen nem voltam jól – fájt a fejem, tompán, és nagyon zavart a hó fehérsége (az egyébként is mindig bántja a szemem), aztán amikor egy _semmiben_ megbotlottam, akkor majdnem sírva fakadtam (G szerint sírtam, szerintem csak majdnem), megálltam, elővettem egy gélt, megettem, ittam vizet, és mondtam Gábornak, hogy szarul vagyok, de összeszedem magam, menjen, egyedül akarok szenvedni. Megkérdezte hogy nem akarok-e kiszállni, de mondtam, hogy mivel nyílt törés és haláleset nincs, és van még 4,5 óra a szintidőből, ez az opció felejtős 😄

Kb 1 km múlva oké voltam teljesen (fejfájás maradt), azt hiszem agyban kellett inkább összeszedni magam, tisztáztam magammal hogy kevés volt a kaja, enni kell, akkor szépen lazán befejezem a maradék 11 km-t, ami lóf@sz, azt félhullán, sőt egészen hullán is bármikor lefutom, függőlegesen is felfele akár, úgyhogy száj befog, hiszti nincs, futás van :D. Megettem egy gyümölcsszeletet is, és futottam, kényelmesen, már amennyire a hóban lehet kényelmesen futni 🙂 Tudtam hogy 17 km-től lesz 2 km, amin 150-170 m szint van, azt vártam, hogy azon a gyalogláson legyek túl. Na, az szar volt nagyon – keskeny nyom, kb térdig erő hó, és csúszott veszettül. Felfelé gyaloglás közben is ettem, és arra gondoltam, hogy ez igazából semmi, Tomiék előző nap sokkal durvább körülmények között sokkal többet mentek,
úgyhogy tessék örülni annak, hogy nekem most ilyen könnyű :). Aztán 19-nél frissítőpont, csoki-banán, és innentől lehetett csapatni lefelé. Csak az volt innen rossz, hogy fázott a teljesen szétázott cipőben a lábam, egyébként élveztem, nem volt igazán fáradtság se, izmok működtek rendesen, nem fájt semmi (fejemet leszámítva). Elvileg a faluba befelé volt vmi emelkedő, én nem éreztem, csak hogy nagyon jeges az út, és csúszik 😄 Óram szerint 2:48:xx lett, hivatalos 2:52, nem is reméltem hogy ilyen havas körülmények között 3 órán belül beérek 🙂
A frissítéses bénázást sajnálom nagyon, de talán lassan tanulok belőle.

 

Cserta Balázs beszámolója, 14,5 km

Közben azt éreztem, hogy nem volt jó, de így utólag jól sikerült!! Két magamnak megfogalmazott célom volt: 1:30 belüli idő és, hogy mindig futómozgásom legyen a tempó ellenére, tehát hegynek fel se sétáljak. Jelentem sikerült!!:) 1:25 valamennyi lett az időm és mindig imitáltam a futást!!
Az elején volt egy nagy emelkedő amitől a plafonra került a pulzusom, de legalább nem volt vele gond a továbbiakban, mert ott is maradt. Végig egy 5-10 cm süppedős félig taposott havat kellett túrni. Ez sokkal nagyobb energiát vett igénybe és más mozgást. Ennek később lesz jelentősége. Igazság szerint 7-8 km-ig elég szenvedősen éreztem magam, ott viszont mintha kicseréltek volna és jó tempóban előzve mentem végig. 116 fős férfi mezőnyből 37-ik lettem a nőivel együtt pedig kb 220-ból 52-ik. Ez nekem elég jó.
Szóval évindító versenynek jó volt!!

UB-RA KÉSZÜLÜNK – A suszternek lyukas a cipője

Posted on Updated on

A suszternek lyukas a cipője

Sári Nóra írása

Már többször megírtam, miként lettem a sport hívője. Most kihagyom, mert igazából nem vagyok jó futó. Tudom, sokakat ámulatba ejt, miképpen tudok helyt állni úgy, hogy másfél éve szültem a harmadik gyermekem, közben céget zártam be és újat indítottam el. És most jön a lényeg.

Mivel sokan kíváncsiak, hogyan tudom mindezt megoldani, röviden vázolom azért. Mostanában – a pihenőhetek kivételével – 60 km körüli heteim vannak. Ezt a mennyiséget négyfele osztjuk, van három rövidebb és egy hosszú edzés. Ez utóbbi a legjobb, mert péntek délelőttre esik, amikor babysiterre tudom bízni a kicsi lányom, én pedig elszabadulok  – és csak annyi a feladat, hogy lassan lefussam a 20-30 km körüli távot. Ez olyan, mint egy kirándulás.

Keményebb dió a többi: egyrészt feladatok vannak benne (pl. intervall vagy repülők), másrészt mindig alkalmazkodnom kell a körülményekhez.  Sokszor gondolok arra, hogy ez egy őrültség, hisz nincs megállásom. Aztán meg arra, hogy megállhatnék, de mit csinálnék? Bambulnék egy buta sorozatra vagy nyomkodnám a gépet, mert a munka úgyse fogy el?

Ezeket az órákat így sem mástól veszem el; és ha ezt feladom, akkor semmi nem maradt, ami az énidőm lenne. Ezzel próbálom magamban tartani a lelket.

Tovább  a teljes bejegyzésre >>

UB-RA KÉSZÜLÜNK -Mindig mennék tovább

Posted on

Mindig mennék tovább

Palyik Andrea írása

A történetem lassan 15 éves, én 37 vagyok. Feleség, anya, közgazdász – és  logisztikus, már ami az időt illeti. De erről majd később. Az első munkahelyemen, egy kemény időszakban rosszul lettem. Ekkor javasolta a körzeti orvosom, hogy sportoljak valamit, amit tartósan lehet aerob zónában kivitelezni, mert valószínűleg a kimerültség, szorongás eredménye a rosszullétem.

Az akkori élethelyzetemben, késő esti szabad óráimban csak a futás jöhetett szóba. Kimentem a Zuglói Sportpályára, és róttam a köröket. Hármat! 🙂 Futottam éjszakánként hetente háromszor.

És jót tett. Szerettem. Mesélhetnék a szokásos “álmokról”, hogy egyszer szerettem volna 10 körig eljutni. De ez elég sablonos. Volt pár hullámvölgy a futásomban, de végül egy céges váltó egy utcai futóversenyen végleg odaláncolt ehhez a sporthoz. Jöttek a szokásos lépcsők: 10 kilométer, félmaraton, maraton. Akármelyik távot választottam, azt éreztem, hogy ha kényelmes tempóban futok, akkor mindig mennék tovább.

Még a maraton céljában is az volt az érzésem, hogy „kár, hogy vége”. De akkoriban még nem hallottam róla, hogy nem muszáj 42 kilométer után megállni. 😉

2014 februárban megszületett az első fiam, Andris. A szülést követően viszonylag gyorsan újrakezdtem a futást. Hamar rákaptam az ízére, pár héten belül már 1-2 kilométert képes voltam laza tempóban kocogni, tavasszal a Coca-Cola női futógálán lefutottam az 5 km-t. Sajnos túlértékeltem ezeket az apró győzelmeket, és júliusban rajthoz álltam egy éjszakai félmaratonon, Balatonfüreden. A távot teljesítettem, de az első perctől az utolsóig szenvedés volt. Nagy volt a meleg, nem voltam elég edzett, ráadásul a sokadik hét telt el igazi alvás nélkül, mivel az éjszakák a fiam mellett nem voltak könnyűek. A versenyen a pulzusom az egekben volt, és a következő két hetet sántikálva töltöttem, mert az ízületeim nem voltak felkészülve a terhelésre. Ekkor fogadtam meg, hogy edzői segítséget kérek. Vágytam arra, hogy a futás újra örömet és egészséges szórakozást jelentsen…

Ez év végén kezdtem el együtt dolgozni Barát Gabival, aki először a 2015-ös félBalaton Szupermaraton egyéni távjára készített fel – pár hónap alatt – , ami 93,1 kilométert jelentett 2 nap alatt. A verseny sikerült, élveztem minden kilométerét, óriási élmény volt. Ekkor értettem meg igazán, hogy mekkora kincs egy jó edző! Visszaadta az élményt, amit régen a futás jelentett nekem! A vegytiszta boldogság forrását.

Ezután pár héten belül teherbe estem a második fiammal, Bazsival, akinek 2016 januárban adtam életet. A szülés utáni hónapokban kevesebbet futkorásztam, csak úgy cél nélkül. Majd 2017-ben úgy döntöttem, hogy kipróbálom magam a „misztikus” 100 kilométeren. Gabi fel is készített az Ultra Tisza-tó 111 kilométeres távjára.

 

Tovább a teljes bejegyzésre >>