Day: március 26, 2018

“Kölesgolyót kellene enned, az szerintem jó a vérhólyagra”

Posted on

VTM maraton – Elek-Belus Fruzsi beszámoló

Ott kezdeném, hogy a testvérem, Belus Tamás hosszas unszolásomnak hála, több éves kihagyást követően újra szerzőtársként fog írni az eredetileg is közös felületünkön, így köszöntse mindenki kitörő örömmel a visszatérését a blogra. Tomi nemcsak kiváló futó, de még írói vénája is van. Nyilván elfogult vagyok az érdemei kapcsán, de most hogy kellő terhet pakoltam rá – mielőtt még összeroppanna az elvárások súlya alatt – vissza is kanyarodok az eredeti témámhoz.

Az elmúlt három hónapban nem sokat írtam, pedig tényleg lett volna miről. Nagyon sokat edzettem, aztán volt egy kisebb boka sérülésem, amitől szabályosan pánikba estem – tekintettel arra, hogy még sosem volt semmilyen sérülésem –, de leginkább a családnak és rengeteg munkának szenteltem minden szabad kapacitásomat. Sokszor úgy érzem, hogy annyira beosztottak a napjaim, hogy nehéz már ebbe az írást is beleszuszakolni, pedig kellene. De aztán egy-egy írás után olyan sok ösztönző és inspiráló üzenetet kapok, hogy mindig új lendületet vesz a dolog. Őszintén remélem, hogy a testvérem akárcsak az edzéseiben, a rendszeres blogolásban is kitartó lesz, talán még kitartóbb is, mint én. A versenynaptárom is teljesen átalakult idén: az első fél éves célversenyem a szívem-csücske-Szentendre-Trail lett volna, de sajnálatos módon egy hete lemondani kényszerültem. Helyette végül a Szeged Maratonra megyek, ami a Rendőr Maraton Európai Bajnokságra az egyik kijelölt válogatóverseny. Így ebben a félévben csak a Vértes Terepmaraton maradt egyedüli terepversenyként, ami edzőversenyként funkcionált volna a Szentendre Trail előtt. De mivel ez utóbbit végül lemondtam, az előbbi létjogosultsága is erősen megkérdőjeleződött. Mivel az edzőm, Barát Gabi tudta, hogy kitörne a parasztgyalázat, ha megpróbálná velem ezt is lemondatni, így végül áldását adta rá.

A bokasérülésemből adódóan a VTM előtt három héttel volt egy óvatosabb edzős hetem, aztán mivel a helyzet nem javult, csak tovább romlott, jött egy teljes hét pihenő, meg egy konzultáció egy ortopéd szakorvossal, röntgennel és ultrahanggal. A vizsgálat eredményeként fény derült a probléma okára: kissé túlterheltem magam. Szerintem nem is az edzések mennyiségével vagy az intenzitással volt a baj, mivel olyan 7-9 órás heteim voltak, hanem az egyéb tényezőkkel (a stresszel, meg a munkával, meg háztartással és még hosszasan sorolhatnám, amihez jött a hideg, meg a sötét). Mivel ráadásul az éppen a szokásos március közepi síelésünk előtt álltunk, kissé be voltam rezelve, hogy milyen kimenetele lesz a dolognak erre a programra, ami szent és sérthetetlen. De úgy tűnt az egy hetes szigorú pihentetés, és Flector-tapaszozás megtette hatását, így őrült módjára síelhettem magam szanaszét a VTM-et megelőző héten. Óvatos futkosások is voltak, már ha bírtam egyáltalán menni, a délutánokra olyan K.O. voltam.

A verseny hetében már csak kisebb, felrázó jellegű edzéseim voltak, és alapvetően felkészültnek éreztem magam a megmérettetésre. Egyedül a bokám maradt meg bennem egy nagy kérdőjelként, hogy vajon fogja-e bírni a 40 km-t, illetve ha igen, nem-e sérülök-e bele ismét a dologba. Ez utóbbit nyilván nem akartam, ezért mindamellett, hogy azt tűztük ki célul, hogy kifutom magam, azt is tudatosítottam magamban, hogy lesérülni nem opció. Tehát a cél az volt, hogy 100 mentális forinttal állok a rajtban, és a verseny során szépen okosan elköltöm (nem pedig elherdálom), hogy a végére semmim ne maradjon.

A Vértes Terepmaratonon már harmadik éve hagyományosan családilag veszünk részt, általában anyukám a minimaratonon fut, a tesómmal pedig a maratoni távon szoktunk vitézkedni. Idén a testvérem anyukámmal együtt a 14.5 km-es távon indult, én a Belusokat egyedül képviseltem a 40 km körüli betétszámon. Hosszas latolgatás után sikerült eldönteni, hogy a fagyosnak tűnő reggelen miben induljak útnak, hogy ne kelljen 2 km után leöltözködni. Szerencsére a lehelet vékony kapri nadrág és a nagyon vékony hosszú ujjú aláöltöző teljesen jó választásnak bizonyult. Cipő gyanánt végül a Salomon Speedcross Pro-ra voksoltam, mivel igencsak saras terepet jósoltak a szervezők. Kutyafuttában vettem a helyszínen pár Hammer gélt, amivel már 1,5 éve igencsak szoros a barátságom, a fél literes kulacsomba ment a víz, meg a Hoka zsákba pár sótabletta, és készen is voltam. Rajszámtartóként az Imóka-féle kabala-szent-gumit használtam most is (ami nemcsak a Spartathlon-t, hanem az UTMB-t is megjárta), nem valami esztétikus, de mindig ad egy kis plusz löketet mentálisan.

Idén, Gabinak jó sok tanítványa, így jó sok edzőtársam vett részt valamelyik távon, tehát a Gizionok népes csapata ellepte a Vértest. Ez egyébként egy példaértékű összetartó közösség, ahol teljesen eltérő célokkal bíró, az egészen kezdőtől a haladóig minden szint képviseli magát, és kiválóan támogatja is egymást. Szóval ment a versenyek előtti szokásos pacsizás / élcelődés / fotózkodás, aztán mire észbe kaptam, már lilult is szám a rajtban. Ahogy szétnéztem, riasztóan sok ruha volt mindenkin, rajtam hozzájuk képest meg igen kevés. Na de a kocka el volt vetve. Kaptam egy búcsú ölelést Tomitól, meg Anyutól, aztán már ki is lőttünk.

Hosszútávos Gizionok – Én, Erényi Tamás, Nagy Kriszta, Gerlai Orsolya

A VTM valahogy mindig összefolyik bennem.  A rajt után azt éreztem, hogy nagyon erősen, koncentráltan futok, tényleg klasszul is ment. A fejemben folyamatosan időről időre ott volt a check-list, amin pipálom ki sorban a tételeket, köztük a legfontosabbat: a bokámat. Mivel az is rendben volt, így teljesen megnyugodtam, és nagyon élveztem a futást. Csak a lábam elé néztem: az előző napon megígért sárból egyelőre nem sok volt, mivel éjszaka megfagyott az egész, így pár km aszfalt után végigfagyott keréknyomokban evickéltünk, ami finoman szólva bokafordító volt. Erre a Hoka Challenger csukám jobb lett volna, de hát nehéz előre megjósolni, hogy mi vár ránk aznap reggel.

Aztán kb. 10 km után kapom az infót az egyik crew-tól, hogy harmadik vagyok. Ez jó, nem szállok el tőle, csak nyugtázom, hogy eddig oké. Fejben összeszedett vagyok, koncentrált, főleg a lefeléken figyelek, mert mostanában őrült módjára tudok downhillezni, és egy ismeretlen terepen azért nem árt némi óvatosság. Pár sráccal futok egy bolyban, rongyolunk lefelé, aztán egyszer csak érzem, hogy valami nem oké, fura női megérzés volt. Egyből csekkolom, hogy van-e szalag, futunk lefelé, várok-várok, de nincs, várok-várok, és még mindig nincs. Ekkor kiáltok előre a többieknek, hogy tuti jó helyen járunk-e. Bizonytalanul megállunk, nyomkodom az órámat, gyorsan behozom a navigációt, és tisztán látszik rajta, hogy lejöttünk az előírt útvonalról. Basszameg. Megyek, mint a birka, mások után, ahelyett hogy figyelnék, nem csak a lábam elé, hanem nézném azokat a fránya szalagokat a fákon. Csanya versenyén csak az igazán bénák (értsd jól: figyelmetlenek) tévednek el, mivel az útvonal úgy fel van díszítve, mint egy rohadt karácsonyfa. Dühös leszek, hogy hogyan szúrhatom el ezt így a 11. km-nél, el sem hiszem, teljesen jellemző. Próbálok gondolkozni, hogy vajon milyen hosszan kavartunk el, de nyilván az adott pillanatban nem tudom. Persze egy jó kis lejtőn futottunk le, így most meredeken mászhatunk is fel. Nem telik bele hosszú időbe, ismét a pályán vagyunk, de míg korábban alig voltunk páran az útvonalon, itt már kész tömeg van. A peloton magába olvasztott. A düh és a csalódottság felváltva kergetőzött bennem percekig, pedig higgadtság kellene most, elő kellene venni az okos helyzet-elemző képességet, hogy mi lehet a jó taktika, de csúnyán felsülök. Nem tudok gondolkozni, nyomom neki, mert nem akarok csalódni magamban. Tudom, hogy meg tudnám csinálni, vagy meg tudtam volna csinálni, nem látom a különbséget, és nem is akarom elengedni. Előzöm sorban az embereket, küzdök. Az első frissítőponton meg sem állok, pedig nincs sok vizem, teljesen kattant vagyok, tudom is, de nem igazán érdekel, dühös önpusztításban zajlanak ezek a percek. Beletelik pár kilométerbe, mire újra tudok normálisan gondolkozni és próbálom értékelni a helyzetet. Semmi gond, nyugtatom magamat, jöjjenek a pozitív gondolatok, meg a mantrák. Megy-a-jobb-megy-a-bal. Hegy-vagyok. És így tovább. A következő lépésként be kell osztani a maradék vizemet, hogy elég legyen a következő pontig. Aztán számba kell venni, hogy mikor jön a következő adag gél, majd jöhet a check-list ellenőrzés: arra jövök rá, hogy fizikailag nagyjából oké vagyok, de mentálisan nyilván már közel sem száz százalékos. Fél táv környékén jön egy nagyobb holtpont: akár ki is állhatnék. Aztán kábé kiröhögöm magam: ha vért hányok is, végig megyek – vicsorgok magamnak – a csalódottságommal pedig megküzdök út közben. Aztán utolérek egy lányt, és mikor mellé érek, ránézek, mondom is hogy, nini Bóla Lia. Nagyon megörülök neki, mert személyesen még sosem találkoztam vele, pedig mikor még nagyon régen elkezdtem a terepfutást, az eredménylistákat nézegetve a neve mindig ott figyelt valahol. Amolyan első élvonalas terepfutó, akire mindig úgy tekintettem, hogy hűha, bár tudnék úgy menni, mint ő. Szóval megtisztelve érzem magam, és kicsit beszélgetünk is, aztán persze mondom neki egy idő után hogy inkább ne, mert noha se neki, se nekem nem célverseny, ma megígértem magamnak hogy nem fogok beszélgetni. Na jó, nem sokat fogok beszélgetni. Aztán elválunk, egy kicsit én megyek elől, aztán a Várgesztesi ponton elhagy, és elrobog a harmadik hely felé. Dobó Katin látom a ponton, hogy valahogy nincs egyben, Pánczél Viki viszont nagyon összeszedett, és látszólag erősen és fitten robog el az ultra távos irányba. Magamat már kicsit sem érzem nagyon okénak, de tudom, hogy egy nagy meredek emelkedő után, már csak lefelé kell futni, és újra Száron leszek. Az odáig vezető úton pedig meglesz a lelki nyugalmam is. A várgesztesi pontot követő meredek emelkedőn a trükk az, hogy nem szabad felfelé nézni, mert a végét úgy érzed, hogy soha nem jön el. Így is teszek, bár izomzatilag kezdek készen lenni: hát igen, kellett nekem hülyére síelni magamat a múlt héten (de nyilván kellett J). Szóval érzem a combjaimat, de a meredek emelkedőt követő lejtősebb részen elégedetten cuppanok bele végre a sárba. Ó jesz, ezt vártam, de jól esik. És már vigyorgok is, nagyon élvezem, és a gondolataim visszakanyarodnak ahhoz, hogy miért is szeretem ezt csinálni: a játék öröméért, a természettel való egybeolvadásért, most éppen az évszakok megéléséért. Még ez a tél végi természet is szép, jó hallgatni, ahogy a cuppog a sár, és amikor egyszer csak bokáig merülök, akkor azt is nagyon tudom élvezni – végre. Na de hogy szeretnék ezt a gyerekeim! De a flow most azért messziről elkerül, viszont azért kiegyenesednek bennem a dolgok szépen lassan, és a végéig becsülettel „küzdök”, noha nem annyira odatevősem azért. A bokám elfáradt, bár nem „fáj”, de azért már felesleges erőltetni is. A végén kibontom a hajam, jó érzés, ahogy lobog. Szárra érve vegyesek az érzéseim, de alapvetően pozitívan és büszkén érek be, ma is tettem valamit magamért, ebből is tanulok, fejlődök, ez is beépül.

 

Tovább Fruzsi blogjára a teljes bejegyzéshez >>

 

VTM Mini, beszámoló – Onik

Posted on Updated on

A hetem egy káosz volt minden tekintetben. A verseny előtti napon az átmozgató futás is elmaradt, éjjel óraátállítás, gyerekek, nem volt egy könnyű indulás.
Előző este bátran megterveztem a futóruhámat, majd jól ráparáztam a reggeli 0 fokban és természetesen túlöltöztem. Nagyon hideg volt még reggel 9-kor is (0 fok, hőérzet -4).
Biciklis nadrág + póló + hosszú ujjú helyett hosszú nadrág, póló, hosszú ujjú + széldzsekit vettem, de már az első kilin le kellett vegyem a széldzsekit mert meghaltam volna benne. A fejemen baseball sapka, az jó döntés volt, kesztyűt nem vittem, ez is okos volt.

Pont láttuk Piroskával a hosszú távosok rajtját, figyeltük a Gizionokat és buzdítottuk őket a rajtból való kifutónál. Rövid pacsizás a Gizionokkal a sportközpontban, majd átöltöztünk, bemelegítettünk.

A következő instrukciót kaptam a versenyre: “A táv első felében, úgy 8 km-ig igyekezz 160-165 között futni, utána lehet menni feljebb, az utolsó kilin érd el a 172-t.” Az sajnos egyértelmű volt, hogy nem fog menni, hogy tartsam ezeket az értékeket, de a stratégiát vettem.

A rajtzónában már 150 volt a pulzusom és 2 percen belül felment 172-re, nem voltam boldog. Azt tudtam, hogy 6 km-ig emelkedik, onnantól megy lefelé a pálya, gyakorlatilag visszaszámoltam eddig. Sár jó volt, az idő is, semmire nem lehetett panaszkodni, 2,5 kilinél elengedtem Piroskát, jobb volt ez így, szeretek egyedül futni és persze gyorsabb is volt felfelé.
Még kerestem a helyem, előzgettem, de már nagyon vártam az igazi meredek emelkedőt, ahol bele lehet sétálni. Ez jött 4-nél, ennek örültem, tempósan gyalogoltam felfelé. 5-nél megettem a zselémet, ez jó volt (rajtban is ettem egyet, ez is jó volt), és végre jött a 6, lefelé zúztam, ahol tudtam, jó volt a talaj, nem volt lefagyva (nem volt nagy a veszély, hogy kifordulna a bokám), sokat vissza tudtam előzni. 9,5-nél volt frissítőpont, itt engedélyeztem magamnak kaszinózást kb. 1,5 percet, visszanyugodott a pulzusom, ettem-ittam (már nem volt sajátom), szar volt újra nekiindulni, de gondoltam, hogy innen már a szar is gurul, úgyhogy csapattam továbbra is a lejtőkön, sokat előztem, volt aki visszaelőzött vízszintesen, de nem nagyon érdekelt. 10,5-nél éreztem, hogy a jobb lábamon lesz egy iszonyatos vízhólyag, nagyon fájt minden lépés, de esélytelen lett volna bármit is csinálni vele, csak ignorálni tudtam.

Tudtam, hogy az utolsó 2 km a falun belül megy és nagyjából vízszintes, ezt nem vártam.

Kiértem az erdőből, itt már nagyon anyáztam, f.szom UB, f.szom FM, minden baj volt. És akkor egy csaj, akivel kerülgettük egymást egy mozdulattal túllendített mindenen (elment mellettem és csak a csuklójával intett, hogy jöjjek vele) és én mentem vele. Aztán elhagytam. Aztán kinéztem magamnak a mi bolyunkból a következőt, azt is lehagytam. És még egy pasit. Ketten voltak még előttem, őket be akartam fogni, mindkettőt. Az első párosnak ordítottam, hogy kurvára fussanak, mert ők a nyulaim és most már csak 1 kili sincs, vették a lapot, dobtak sokat rajtam is, a tempón is. Innentől hangosan ordítottam, hogy mindenki hülye aki fut, és az utolsó métereken beértem azt a két csajt is, akit még elterveztem lehagyni. A célban ordítottam Gábornak (Erdős), hogy dugni akarok 🙂 majd, hogy ide a pénzt, és aztán már a következő a fotó, amin épp meghalok a tornacsarnokban megállja a helyét. A befutó pulzusom 182 volt, azt hiszem kimaxoltam 🙂 Még _a_szent_Garmint is elfelejtettem leállítani.
Részemről hoztam, ami a terv volt és cserébe megkaptam, amiért mentem. Le még nem győztem önmagam, de mondjuk úgy, hogy már látom a hátam.
A soha többet nem futok-érzés egészen a hazaútig tartott, amikor a kocsiban megbeszéltük Piroskával, hogy ez azért rohadt jó volt 🙂

MaratonFüred beszámoló – Földi Zsuzsa

Posted on Updated on

Első maratonom, ami nem az első, mert ennél volt már több. Hivatalos maratoni időt szerettem volna, bár a pont maratoni táv annyira nem vonz, nem elég rövid hogy lehessen tempósan menni (illetve én nem vagyok elég gyors hozzá 😀 ), és nem elég hosszú, hogy lehessen lassan futni 🙂 . 60 felett jártam már, volt fél UTT, volt 6 órás futás is, szeretem ezeket a hosszú, még épp nem meghalós tempójú futásokat. Tavaly jött az ötlet, hogy 2018-ban 42 éves leszek, csak kéne egy maraton, legyen már egy hivatalos idő, aztán hagyjuk, futom tovább amit igazán szeretek. Valamikor nyáron találtunk egy szimpatikus versenyt – tavasszal lesz, Balatonnál, kedves névnapján, hát tök jó, menjünk, idő is van felkészülni rá, és gyorsulni is talán, mert akkor már ha hivatalos maraton, legyen meg 4 órán belül, így a nevezést elküldtük. A hosszabb futásokban 4:24 körül volt a maratoni részidőm, sima ügynek gondoltam a 10 hónap alatt 4 órára gyorsulást, én naív 😀
2018. március
Két héttel a verseny előtt kezdődött az ’ennél már nem jöhet rosszabb’ időszak (újra-újra-újra-logisztikázása mindennek, a ’mai napba már az se fér bele, hogy pisilni eljussak’-ra napi plusz három dolog elintézése, ami csúcsosodott a március 15-i hosszú hétvége során a kazán halálában (se melegvíz, se fűtés, helyette masszív hidegfront és hideg vizes zuhanyzás a futások után), a telefonom halálában, és az ’upsz, nincs fuvarunk a rajtba’-n.
Csütörtökön már megvolt Gabitól a terv: Beállni 5:25-re, tartani  amíg bírom, utolsó 2 km-en meg ami a csövön kifér, fussak ahogy csak bírok. Pulzust nem nézhetek, csak táv, eltelt idő, tempó – ennyit mutathat az órám. A mentális felkészülés a verseny hetében abból állt, hogy csütörtök este elgondolkodtam, hogy remélem van tiszta rövid futógatyám, és a klubos póló is tiszta, a cipőmet meg úgyis megtalálom… Péntek délután volt 18 percem pakolni – egy csomó gélt, és ’nagyjából ezeket szoktam vinni futásra’ dolgot belehánytam egy táskába, cipőt a tetejére gyömöszöltem, és reméltem, hogy semmi fontos nem marad itthon (cipő-póló-zokni megvan, óra rajtam, rajtcsomag már a Balcsinál, nagy baj nem lehet)
Végül lett fuvarunk, foglaltunk szállást Füreden (itt volt a befutó), saját autóval ide lementünk péntek este (plusz két óra alvás reggel), és innen vitettük magunkat szombat reggel a rajtba. Rajtcsomagot Eszti elhozta nekünk, hatalmas segítség volt, puszi érte 🙂
Megérkeztünk, a 20 perces átmozgatóra kimentem (hopp, a kesztyű otthon maradt, Gábor odaadta az övét), és el se tévedtem közben :D, nyújtás, aztán  vacsi, tali a reggeli fuvart felajánló Péterrel, hamar fekvés, gyors elalvás, éjjel alig ébredés, hajnali 5-kor kipihenten kelés (nesze neked plusz 2 óra alvás 😀 ).  Reggeli közben az ugyanitt megszáll  futók mondták, hogy rosszul tudjuk, nem a Tagore sétányon lesz a befutó, hanem két km-rel odébb – gyors újratervezés, kocsival odamegyünk, van hely parkolni, Péternek telefon, ide jöjjön értünk. Még örültünk is, ez tök jó, a kocsihoz futunk be, szuperség.
Badacsonytomajba érkezés 8:45-re, iszonyú hideg van, illetve a szél volt, ami hűtött nagyon. Telepakoltam a kajával az övemet, és eszembe jutott, hogy akartam, de a rohanásban elfelejtettem kólát venni és előreküldeni a 30 fölötti frissítőpontokra – sebaj, megoldjuk enélkül, pár gélt bedobtam a 34 km-es pont dobozába, ha esetleg kifogynék, legyen ott nekem saját cucc.
Gizionokkal tali, fotó, kockára fagyás – melegítsünk, avval is melegedünk, közben kiderült, hogy a hírlevélben a tavalyi cél helyét írták, és _tényleg_ a Tagore sétányon van a befutó, pontosan 1800 méterrel a kocsitól 😮 (köszi bsi). Gizionpower működött, Judit fia felajánlotta, hogy ha befutottunk, hívjuk fel, elvisz minket a kocsihoz 🙂
Végre 9:40, rajt. Kényelmes 5:15-5:20 közötti tempó (5:25-öt kért Gabi, de nagyon könnyű volt, beszélgettünk, élveztem), pofaszél, hopp egy emelkedő, pofaszél, még erősebb pofaszél, már megint felfele futunk, az anyját, még mindig felfele, és szél, szél, szél. Jól ment, óra csipog, kajaidő. Zsuzsi szót fogad, tolja magába 20 percenként az isogélt, frissítőponton iszik, fogja vissza magát, hogy ne 5 percessel rohanjon, jó az az 5:20. A szél meg csak fúj, és szembe, szembe, szembe. Fázott a szemem, nagyon fura volt :D. 18-20 között már nagyon utáltam a szelet, és hogy egy km teljesen sík rész nincs, nagyon sokat kivett belőlem, hogy állandóan küzdeni kell. Volt erő, ment jól a futás, próbáltam nem avval foglalkozni, hogy az agyamat kifújja a helyéről, és mindig akkor a legjobban, amikor megint egy következő #&@{} @& emelkedő jön… 20 körül mondtam G-nak, hogy én kicsit visszaveszek, jól állunk az idővel (és amit nem mondtam neki: jól álluk idővel, de kikészülök a széltől, a tempó+szél+emelkedő együtt nagyon sok, valamiben könnyítés kell, mert ezt így nem fogom bírni fejjel).
Utólag visszagondolva, teljesen hülyeség volt, de párszor megjegyeztem G-nak, hogy ’ez kva kemény ez a szél’, ő meg nagyon okosan mondta erre mindig, hogy ’igen, az, de mi keményebbek vagyunk, főleg te, tök jó vagy’ . Végül szétestem fejben L.  Akali után (kb 27. km) megláttam egy újabb rohadt emelkedőt, ami nem csak kicsi sunyi volt, hanem rendesen hegy :D. Megálltam, és azt mondtam hogy nemnemnem, elegem van, nem bírom nézni. Elkezdtem fulladni, elég ijesztő volt, hátat fordítottam az emelkedőnek, leguggoltam, és összeszedtem magam. Itt nem maradhatok, van még hátra bőven, nem olyan sok az a 42, futottam már többet is, legfeljebb lassabban futok felfele, még beleférek a 4 órába, megcsinálom, csak kapjak levegőt. Kurva sok melót beletettem ebbe a 4 órán belüli rohadt 42-be, nem engedem, hogy ne legyen meg. Felkeltem, csekkolás: levegővétel? hááát, fogjuk rá, talán enyhül a bronchusgörcs. Lábak? jól vannak, működnek, erő van. Na, akkor jó lesz ez, menni fog, tessék kocogni, tessék levegőt venni. Felértem, óra jelzi a km-t: lassú, de letojom, 2:29:xx a 27 km, van még 1,5 órám a 15-re,  beleférünk, ha 6 percessel is csinálom végig a maradékot, akkor is, és azért azon belül simán meg kell lennie.
28 után arra gondoltam, a 2/3-a megvan, 14-et lenyomom bárhogy is, csak maradjak 6 perceseken belül. Futhatok, elindulhattam, már csak Zsófi helyett is tolom, ahogy bírom, mennie kell. Ez 32-35 között nem ment, bőven 6 percen kívül futottam, végül az utolsó előtti frissítőponton 34 km-nél lenyúltam egy kólát az egyénik asztaláról, ez segített. Gyomrom középszar, 38-nál mordult egyet a hasam- klassz, ezt izomból benn tartom, nem fér bele bokorlátogatás az időbe, futni kell, semmi mással nem foglalkozunk. Innen végig 6 percen belül ment, de azért féltem  attól, hogy ha 40-hez érek, tolnom kell, úgy éreztem hogy ennél gyorsabban ha ütnek, se fogok tudni futni. 40 körül mondtam Gábornak, hogy kész,  bennem ennyi van, nem bírok gyorsítani, a maradék 2 km-t bekocogom, így is meglesz a sub4 óra, ott rohadjon meg a szél, ahol van, már nem veszi el tőlem a 3-mal kezdődő időt. G mondta hogy oké, de ugye tudom, hogy egyre inkább gyorsítok? 😀 Komolyan, úgy éreztem, hogy lassulok, pedig tényleg mindent beletettem, ami bennem volt. A befutó előtti drukkok, hajrák nagyon jól estek, 500 m-rel a vége előtt ránéztem az órára: ha ezt így tudom tartani 2,5 percig,  3:58-on belül is lehetek akár…  Amikor beértem, nem sok kellett hozzá, hogy elbőgjem magam, hogy a kva életbe, ennek a szarnak is vége lett végre 😀
Kaptunk érmet, cetlit a befutóidővel – W40, pozíció: 1., idő: 3:57:56, legjobb idő 3:57:56. Oké, nem volt sok induló, de akkor is, jól esett látni, hogy előttem addig nem ért be 40+-os nő 😀 (valószínűleg aki utánam jött, annak sem lett jobb ideje, de a weben még nincs fenn hivatalos eredménylista).
Gábor első maratonját futotta, nagyon büszke vagyok rá, tkp lazán lefutotta, és nagyon sokat segített, hogy mellettem volt, klassz volt együtt megcsinálni.
A maraton nem az én távom lesz, de ősszel azért megcsinálom 3:45 körül 😉 Utálom a ’mi lett volna, ha…’ szöveget, de itt szél nélkül biztosan jó pár perccel jobbat tudtam volna menni. Ebben a pályában, evvel a széllel, és az én szél-utálatommal ennyi volt bennem, azt gondolom, nem hagytam benne fél másodpercet sem. Dolgoznom kell még sokat ezen a szél-dolgon, ez nekem nagy mumus, bár már így is sokkal jobb a helyzet, mint egy éve volt.
Így másnap teljesen jól vagyok, alig várom hogy holnap mehessek futni. Semmi izomláz, semmi fájdalom, és már a tegnapi futás emléke is sokat szépült 🙂